Pocskondiázás „tudományosan”.
„Ma világszerte vannak, akik úgy vélik, tudományos vizsgálat csak az lehet, amely előre kész programmal, tudatosan szembehelyezkedik mindenfajta hagyománnyal, és azt cáfolni igyekszik. Eszerint már a puszta, indok nélküli tagadás is tudománynak, „felvilágosultság”-nak számít, mert hiszen – e felfogás szerint – semmi, ami monda és legenda köntösében jelentkezik, eleve nem lehet igaz.” – írja egyik művében Dümmerth Dezső.
És valóban!
Egészen friss könyv, Új Képes Történelem sorozat, „Árpád jöve magyar néppel” című kötetében ezt olvasom:
„A szlávok, mivel az egykori onogurok ( Kovrat birodalma) helyére, a Don-Dnyeper- vidéki Levédiába vándoroltak a magyarok, ongri, ungri néven emlegették őseinket. Az ő elnevezésüket vették át a nyugati krónikások… A szláv közvetítéssel nyugatra jutott ongri-ungri névből keletkezett hungri-hungari elnevezéstől egyenes út vezetett a hunokig, így lettünk a dús fantáziával megáldott, hiszékeny és felületes nyugati krónikások szerint eleinte az avarokkal, majd a hunokkal azonosak… Az ezredforduló előtti századról, s még inkább az azt megelőző időkről írva a magyarországi krónikások kénytelenek voltak a nyugati – a magyarsággal szemben ellenséges szemléletű – feljegyzéseket használni… III. Béla egykori jegyzője, az ismeretlen nevű, ezért Anonymusként emlegetett krónikás a magyarok tetteit regényes elbeszélésben dolgozta fel, melynek helyszínei valóságosak ugyan, maga a história viszont az utolsó szóig az írói fantázia terméke. Szerinte a magyarok voltaképpen szkíták…Az első évezred sztyeppei népei vezetőinek körében szinte általános volt, hogy Attilára igyekeztek visszavezetni a családfájukat…”
Ez hát kérem a mai, hivatalos vélekedés.
A magyar középkort valaha, valaki kitalálta.
Mondjuk példának okáért mindjárt Anonymus, Kézai Simon és sokan mások. Honnét a csudából sejthetnék ők az igazat néhány évtizeddel később? Azt ugyebár, hogy mi történt pontosan az ő születésük előtt nyúlfarknyi idővel, csakis nekünk, huszonegyedik századi lángelméknek van jogalapunk tudni, de nekünk aztán tévedés nélkül!
A szlávok pontosan tudták, honnét a csudából érkeztünk. Nem volt titok előttük, hogy előzőleg Levédiában, Kovrat elnéptelenedett hazájában laktunk. Ellenben az, amit finnugor tudósaink manapság is, telitorokkal hangoztatnak, tudnillik hogy a hunok a bolgárok ősei voltak, no, azt már bezzeg nem tudták a mi drága szláv – bolgár - barátaink. Mert ha csak sejtelmük lett volna róla, nyilván nem testálják ránk a tulajdon nevüket.
(Egyébiránt roppant érdekes megállapítás ez is. Lentebb idézni fogok majd egy szöveget, de nem hagyom ki ezen alkalommal sem, jobb kétszer, mint egyszer sem! „Az eredetileg magyar érzelmű Trefort Ágost (1817-1888) Vallás- és Közoktatásügyi miniszter a kancellária által ráerőltetett finnugor őstörténet elleni tiltakozó magyaroknak a kor szellemének megfelelően így válaszolt: "Tisztelem az urak álláspontját, nekem azonban -, mint miniszternek - az ország érdekeit kell néznem, és ezért a külső tekintély szempontjából előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát. Az "elfinnugorosodás" folyamata ezzel elindult.”
Kiszely István, A magyar nép őstörténete című könyvéből idéztem. És látjuk, a magyarnak, a napi politika érdekeit kiszolgálván, nyugati rokonságra volt szüksége. Európa összes népét „indogermánoknak” nevezzük, ők tehát rokonnépei egymásnak. Ugyanakkor tudósaink jó ideje hangoztatják, hogy a hunok leszármazói a szlávok, nekünk magyaroknak közünk nem volt Attilához. A magyar krónikák hunnak nevezik a magyart, bolgárnak a bolgárt. Ebből bárki számára nyilvánvaló, hogy a hun a bolgár, a magyar meg akárki, mert a magyar krónikaírók mindig hazudoznak, tehát amit leírtak, annak az ellenkezője igaz. Ámbár a világ összes, korabeli krónikása a magyarokat nevezi hunnak is, avarnak is, de egy vállrándítással, roppant tudományosan, kijelenthetem, hogy tévednek mind. Helyesebben a nyugatiak tévednek, a magyarok hazudnak.
Rosszul látom tán a helyzetet, de számomra úgy tűnik, semmivel sem jutottunk közelebb a nyugati rokonsághoz. Addig mi származtunk Attila véréből, ők nem. Nem voltunk rokonok. Most ők származnak Attila véréből, mi nem. Most sem vagyunk rokonok. De akkor mire volt jó az egész? – kérdem nagyon tudománytalanul.
Megszoktuk már, hogy a kémia, a fizika, a biológia a nagypolitika fegyverhordozójává lett, de a csicskás talán találóbb arra, amit e tudómányok művelői tettek és tesznek. De már a történészek is?)
Tehát a nyugati népek pontosan tudták, honnét a csudából érkeztünk.
De hogy kik is vagyunk…?
No, azt vajon honnét is tudhatták volna?
Nem értenek ők ehhez!
Ezek a féleszű nyugati krónikások meg, makacsul minket neveztek hunnak is, avarnak is, holott a hunoktól a bolgárok származtak. Őket meg a világ összes kincséért nem nevezték így. De még maguk a bolgárok is hunoknak neveztek minket, meg ungaroknak – pontosabban ungrinak csúfoltak! -, mert ők maguk sem voltak tisztában azzal, hogy mi nem ők vagyunk.
Ki látott már ilyet?
Vajon miért akarták minden áron ránk húzni, hogy Attilától származunk?
A még annál is inkább féleszű magyar krónikásokról meg jobb nem is beszélni! Sejtelmük nem volt az egészről, összehordtak hetet-havat, csak hogy írói hajlamaikkal kérkedhessenek. Egy szavuk sem igaz! Persze hogyha olyan roppant tudással rendelkeztek volna, mint mi – akarom mondani finnugor tudósaink -, ezer év múltán, akkor merőben más lenne a helyzet.
De így…!?
Anonymus III. Béla jegyzője volt, mert mi így gondoljuk, és ha mi így gondoljuk, akkor másképpen nem is lehet. Bizonyíték erre sincs, de számunkra ez a következtetés a legszimpatikusabb.
És persze fantáziaregényt írt, semmi egyebet.
Csendesen jegyzem meg, hogy István fejedelem és Tar Zerind fia Koppány harcának idején II. Szilveszter pápa, míg III. Ottó jóvoltából el nem érkeztek hozzá a hírek István győzelméről, éjt nappallá téve aggódott, vajon miféle veszedelmet szabadítanak a katolikus világra azzal, hogyha magukra hagyják a szkítákat.
Úgy tűnik, ez a szkíta–ügy nem egyedül Anonymusnak volt mániája. Az ember hajlamos azt hinni, hogy amit többen állítanak, annak azért lehet némi alapja.
De nem!
Amit többen állítanak – teszem fel krónikások – azt egymásról másolták. Ha nem krónikások, csak egyszerű hétköznapi emberek, akkor meg félre lettek vezetve. Amit egyvalaki állít, sehol máshol nincs nyoma, arra meg ugyebár nem találni adatot, vagyis kitaláció.
Adatszűrés felvilágosult módra!
Előbb a kukába gyömöszölök mindent, de mindent, azután rettentően kétségbe esem, mert nem állnak rendelkezésre a kellő adatok, kitalálom a magyar középkort, mert valamit mégiscsak mondanom kell, végtére is ezt várják tőlem, végül lefitymálom a krónikásokat és műveiket, mert kitaláció, fiktív történet az egész, méghozzá a javából.
Újabb friss irodalom, Milleniumi Magyar Történelem, Anonymus geszta Hungaroruma Veszprémi László, valamint Kézai gesztája, Bollók János fordításában.
Anonymusra vonatkozóan, idézem:
„53. A mű meghatározó jogi természetű érve, hogy az Attilától egyenes ágon származó Árpád a honfoglalással csak jogos örökségét veszi birtokba.”
„60. Feltehetően a Reginónál szereplő 889. évből rossz olvasat révén létrejött évszám.”
„108. Az ajándékozás leírása a Nagy Sándor-történet alapján…”
„211. …ez is a Nagy Sándor-történetből kölcsönzött fordulat.”
És „A mű hatása”:
„Az utóbbi évtizedek intenzív hazai kutatásainak eredményeként Anonymus művét egyre inkább annak tekintjük, ami valójában: az 1200 körül rendelkezésre álló helynevek, mondák és nyugati krónikák alapján megírt regényes gesztának, egy történeti igényű, de alapjában szépirodalmi alkotásnak, aminek csak áttételesen, meglehetősen véletlenszerűen van köze a honfoglalás valós eseményeihez…”
Kézaira vonatkoztatva, idézem:
„…annak szerzője szinte kijegyzetelte Anonymus művét…”
„6. …Máig vitatott, hogy a magyarok a németektől ismerték-e meg az Attila mondakört, vagy azzal még vándorlásaik során, a keleti nomád népek között találkoztak.”
„46, Vö. Névtelen krónikás…”
„47. Vö. Névtelen krónikás…”
„49. Vö. Solinus…”
„50. Vö. Hérodotosz…”
„56. Vö. Kézai…”
„61. Fiktív név…”
„67. A Geticában előforduló egyik név… hatására alakult ki…”
„68. A Geticában Attila testvérének, Bledának a személyneve és a Magyarországon Attila városának tartott Óbuda neve szerencsésen egybeesett. Buda alakot csak a magyarországi hun-történet használ.”
„78. Kézai összeolvasztotta a Nibelung-ének Dietrich von Bernjét a történeti források Theodoricus gót királyával…”
„80. Képzelt név. Forrása talán Polentia (Getica, cap. 30.) esetleg egy Kézai által félreolvasott római felirat.”
„88. …a leírás további részletei talán egy magyarországi nagy Sándor- történetből származnak…”
„89. A Nagy Sándor-hagyományt követő leírás. Attila udvarának leírását a német hősi epika (Nibelung-ének stb.) hatásával is kapcsolatba hozzák. A leírás kiáltó ellentétben áll az Attila udvarának puritán jellegéről tanúskodó egykorú forrásokkal.”
„111. Az útvonal ismét Kézai útiélményein alapul.”
„123. …egy azonos nevű magyar vezér tényleg hadakozott Itáliában de az egyezés véletlen műve lehet. Cato személye a korabeli jogi szakkönyvek révén jól ismert volt.”
„126. …talán a székelyek magyarországi vándorlásuk közben ismerkedhettek meg Csaba mondájával…”
„127. Attila és Honoria házassága Kézai fikciója, csak a magyarországi hun-történetben fordul elő.”
„131. …Kézai olvasta Jordanesnél a nedao-i csataleírást…”
„147. Kézai a bizánci császárt akarta megnevezni, de helytelenül tette.”
Nos, ennyi talán elegendő, sőt, bőven sok, hogy lássuk, mire gondolok. Szolgálhatnék még jó néhány csípős megjegyzéssel, amitől Anonymus és Kézai is forog a sírjában, s amelyet komoly szaktudással rendelkező, magyar tudósok engednek meg maguknak manapság. „Az utóbbi évtizedek intenzív hazai kutatásainak eredményeként” mára oda jutottunk, hogy már krónikásaink puszta nevének említése is egyfajta pocskondiázásként hat.
Elképzelem, amint ezek a szerencsétlen középkori krónikások lélekszakadva futkosnak a fellelhető összes irodalmi – külföldi irodalmi – mű után – különös tekintettel a német hősi epika becses termékeire, no meg persze útleírásokra és kivált a jogi szakkönyvekre -, hegyeket rakosgatnak azokból maguk körül, és buzgón körmölni kezdik belőlük az adatokat.
Királyaik szórakoztatására!
Olykor, hogyha a kimásolt badarságokat nem találják elég fantáziadúsnak, zimankós téli éjszakákon, egy-egy szál gyertya lángja mellett, amit gyakorta meg-meglenget a bezárt ablakdeszkákon beáradó jeges szellő, ajkukhoz érintik írószerszámaikat, és elmélyült fantáziálásba kezdenek, csak hogy a magyaroknak felesleges legyen a regösök csacska énekeire figyelmezniük.
Néhanap afféle fantazmagóriákat vetnek papiruszra, amit sehol máshol nem olvasni, ez egyértelműen azt bizonyítja, hogy kitalálásról van szó.
Máskor csak másolnak, mert nincsen fantáziájuk. De még másolni sem tudnak rendesen a nyomorultak. El-eltévesztenek, rosszul értelmeznek, helytelenül olvasnak és másolnak át egy-egy adatot.
A magyarok és a székelyek szerencsére sokat jöttek-mentek, útközben itt is, ott is ragadt rájuk valami, a szutykon kívül persze. Fantáziátlanok ők is, hisz vagy más népek mondáit mesélik nagy átéléssel, vagy badarságokat hordanak össze. Attila testvérét meg – micsoda mázli! – épp úgyan nevezték, amiképpen a magyarok egyik városát.
Nicsak! Ezt a lehetőséget nem lehet kihagyni!
Ennek a piszok császárnak meg az istennek nem jut eszembe a neve, kitalálok hát helyette egy jól csengő elnevezést. Fel sem tűnik senkinek, hisz olvasni a kutya sem tud. De micsoda sikerem lesz a frissiben elkészült regényes gesztámmal, amit a nyugati népektől lestem el! Hogy kapkodják majd a könyvesboltok polcairól!
Az esetleges egyezés a megtörtént eseményekkel pedig, kizárólag a véletlen műve lehet!
A két geszta fentebb emlegetett, legújabb kiadása nemrégiben jelent meg, s jómagam nem hinném, hogy aki egy efféle művet ad piacra, ne járna utána a dolgok időközbeni alakulásának. Sajnos a magyar – és nem csak a magyar – történelem nem az a valami, amit ha húsz esztendeje megtanultam, tudom ma is. Ez így kérem egyszerűen nem állja meg a helyét. Amit húsz esztendeje megtanultam, azt most jobb, ha elfelejtem!
Egyvalamiről ugyanis a szerzők és a kiadók nem vesznek tudomást.
Krónikáink huntörténetének kitalált mivoltára a legmegdönthetetlenebb bizonyítéknak mindeddig az időbéli zavart mondották azok, akik bármi áron cáfolni vágytak Kézai, Anonymus és a többiek állításait. Mert ugyebár miképpen fordulhatik elő, hogy a 920 tájékán világra jött Álmos, Attila sarjainak ötödik generációjába tartozzék, amikor kettejük között kerek 467 esztendő pergett le a történelem színpadán?
Azonban 300 – sőt, 323 (!) - esztendőt visszaszámolván, nyomban a helyére kerül minden. Mintha az egyik kirakó darabja véletlenül átkeveredett volna a másiknak a dobozába. Ilyesmi, a csintalan, figyelmetlen lurkók esetében bármikor megeshetik. Keressük hol is a helye, keressük szorgalmasan, és a kép sehogyan sem áll össze. De amint ráébredünk, hogy ez a puzzledarab egy másik puzzle darabja, menten megszűnik a probléma.
De ha már olyan hajthatatlan puzzlejátékosok vagyunk, hogy makacsul ragaszkodunk az összes, dobozban lelt darabhoz, még akkor is, ha többen váltig állítják, hogy annak ott nincsen helye, akkor is, legalább figyelmeztetnünk illenék az utánunk következőket, hogy amennyiben ők sem lelik a megoldást, a probléma gyökere esetleg itt keresendő. Kivált, mivel még azt is el kell ismerjük, hogy a kép további darabjai amúgy a helyükre illenek. Még azok is, amelyek sehogyan sem passzolhatnának, amennyiben a többi darabokat nem a megfelelő helyre illesztettük.
Az a fajta tagadás, amit a fentebb említett, nemrégiben megjelentetett könyv képvisel, a legújabb tudományos felfedezések – még ha csak feltételezések is netán – fényében makacs szőrszálhasogatásnak tűnik, s az én szememben ugyan messze áll a tudományosságtól.
Szinte hallom, mint hördülnek fel e pillanatban többen is: Ugye, megmondtam! Láttam előre! Vérszemet kap a sok kontár, és nyomban új elmélettel hozakodik elő, amint fülébe jut az a bizonyos, kitalált háromszáz esztendő.
Nos, erre én csak annyit felelek: A krónikák hazudhatnak, de a tények attól még tények maradnak. Jómagam hosszú-hosszú esztendők óta igyekszem kihámozni az igazat az ilyen-olyan állítások kavalkádjából. De – sok tudósunkkal ellentétben – én nem úgy fogtam hozzá, hogy: Na, most aztán megcáfolok minden adatot, ha törik, ha szakad.
Épp ellenkezőleg!
Én hittem a krónikások igazában, akkor is, amikor mit sem hallottam még az idő meghamisításának elméletéről. Ha nem hittem volna nekik, bele sem fogok a kutatásba. Amolyan igazságszeretetféle, vagy csuda tudja, mi lehet ez nálam. Egyszerűen bántja a szemem, ha ok nélkül ócsárolnak embereket, kivált, amikor az illetőnek történetesen már védekezni sincs lehetősége. Szegények, ha csak sejtették volna, hányszor, de hányszor tapodják majd sárba emléküket, csak mert a mai kor embere nem lát az önteltségtől, s ha valami nem smakkol, nyomban másokban keresi a hibát, hisz ugyebár ő maga hibátlan!
És hiszek bennük most is, még inkább, mint valaha.
Heribert Illig időhamisítás-elméletét többen kétkedőn fogadják, de az az igazság, hogy akár meg is feledkezhetünk róla, a krónikák attól még igazat mondanak.
Tisztelt „História”-szerkesztő hölgyek és urak!
Ha az embernek igazolása van elmebéli képességeiről, az még nem jelenti, hogy feltélenül hinni is fognak neki. Folyóiratuk hasábjain Önök oldalakon át bizonygatják, milyen nevetséges Illig feltételezése a kitalált középkorról, és úgy védelmezik az Illig által sosem létezettnek minősített germán uralkodókat, krónikákat, hamis vagy nem hamis okleveleket, akár anyatigris a kölykeit. Ugyanakkor valamivel lentebb ez áll: „… vonhatnánk meg a vállunkat a magyar honfoglalás regényes és javarészt kitalált történetét a 13. század elején elbeszélő Névtelen (Anonymus) kedvelt fordulatával élve, hiszen az elmélet képtelensége nyilvánvaló.” (Mármint az idő- és történelemhamisítás elmélete, persze.)
Nos, véleményem szerint, ennek épp ellenkezőleg kelle lennie! A magyar tudós ne más nemzetek hírnevét igyekezzék öregbíteni, hanem tulajdon nemzetéét, az lenne a dolga! Az a magyar tudós, aki el nem képzelheti, hogy egy nem magyar krónikás is állíthat valótlant, hogy egy nem magyar nép történelme meg lehet hamisítva, hogy egy nem magyar ember hazudozhat, ellenben a magyar krónikásnak egyetlen szavát sem hajlandó nemhogy elhinni, de fontolóra venni legalább, nos, az a magyar tudós az én szememben nem tudós. Legyen pártatlan, de ez, amit a hivatalos történetírás Magyarországon ma művel, nem pártatlanság. Ha valaki nem mond igazat, az csakis, egyedül és kizárólag a magyar krónika lehet? Ha valaki jobb színben igykszik feltüntetni nemzetét, ha valaki hazugságok árán próbál különbnek látszani, az csakis a magyar krónikás, a magyar ember lehet? Ez aztán a tudós vélemény!
A finnugor elméletet védő gát átszakadt, s bár többen foltozgatják, a víz mostantól csordogálni fog, és eljön az idő, amikor végérvényesen áttöri az elébe emelt falakat. Tudósainknak – mármint lelkiismeretes tudósainknak - a finnugor mese mérgével átitatva, az elmúlt évtizedek során meg sem fordult fejében a gondolat, hogy eredetünket, őseinket kutatván, az Uralnál távolabbra merészkedjenek. De ennek mostanra vége szakadt. Illig megtette az első lépést, s ha elméletét megcáfolják is, mostanra ezer és ezer irányban indult meg a kutatás. Mostanra nem istenkáromlás Keleten keresni a magyarok őstörténetének nyomait, nem tudatlanság és főképp nem tudománytalanság követni a krónikákban fennmaradt, éles nyomokat, melyeket tévútnak hittünk, s tudatosan kerültünk el annyi éven át, noha e nyomok, s egyes-egyedül ezek a nyomok visznek a jó útra bennünket.
Népünk az, ami. Krónikásaink elmondják, miképpen lett azzá, ami.
S hogy az, ami, készségesen elismerjük mi magunk is.
Éppcsak a miérteket igyekszünk cáfolni. Illetve, igyekeznek sokan.
Pedig időközben más tudósok rég bebizonyították, hogy a jelzett időben, akkor, amikor nekünk magyaroknak a többi finnugor törzsekkel nagy egyetértésben Szibéria területén kellett volna terelgetnünk a nyájainkat, vagy csak lűdöznünk a szarvasokat, meg szedegetnünk a bogyókat, nos, fájdalom, Szibéria egész területe, de úgy általában a Kaukázustól északra eső területek, akkoriban emberi megélhetésre alkalmatlanok voltak. Jég és hó borított mindent, több méteres hótakaró, amin – legyünk bár akármilyen elszántak, és kiszámíthatatlanok, mi magyarok – ha a fejünk tetejére állunk sem tudtunk volna megtelepedni. Még akkor sem, ha becses főtáltosaink előre röppennek az időben, és északra irányítják a népet, csak mert az elkövetkezendő évszázadok homályba vesző messzeségében jártukban-keltükben, megesett a szívük huszadik századi leszármazóikon, akik váltig bizonygatják, hogy mi bizony ott éltünk akkoriban. Nekünk magunknak is, akárcsak mindahány, korabeli népnek, a Kaukázustól délre kellett élnünk akkoriban. Egyetlen kivétel létezik. Ha öt-hatezer esztendeje a magyarnak híre-hamva sem volt. Ám ezen feltételezést el is vethetjük nyomban, amint eszünkbe villant, hogy nyelvünk a legóvatosabb számítások szerint is hat-hétezer esztendős. Ahol meg magyar nyelv létezik, ott magyar embernek is léteznie kell, ez ugyebár nem kérdéses. (Ámbár a „tudós” válasz készen áll már erre a tézisre is. A magyarság valaha nyelvet cserélt, ez a magyarázat mindenre. Tehát bátran lehetünk finnugorok, és most már nem is csak egyes szavunkat csentük más népektől, hanem egész egyszerűen kihajintottuk régi nyelvünket, és a magyart tettük magunkévá – ahogyan nemsokára kihajintjuk a magyart és angolul fogunk beszélni! – nyilván csak azért, hogy minél több fejtörést okozhassunk a XX-XXI századi tudós zseniknek.)
Dümmerth Dezső könyvében, az imént említettnél pár oldallal odébb arról olvashatunk, milyen kételkedve fogadják a szakemberek a feltételezést, miszerint civilizálatlan, írástudatlan népek emlékezete évszázadokra, esetlegesen évezredekre nyúlhat vissza. Nincsenek okmányaik, anyakönyveik, sőt, mégcsak írni sem tudnak.
Mi, a mai kor művelt, írástudó, civilizált embere, rendelkezünk anyakönyvekkel, okmányokkal, dokumentumokkal. Írunk könyveket, emlékezéseket, írunk sok mást. Saját tapasztalatból tudom, hogy manapság sem mindig az kerül lejegyzésre, ami valójában megtörtént. A saját két szememmel olvastam nemrégiben „hiteles történelmi összefoglalót”, ami épp az ellenkezőjét tudatta velem annak, mint amire magam is, tisztán emlékszem. A mi leszármazóink, száz, ötszáz, ezer év múltán még minálunk is sokkalta inkább zavarba jönnek majd, ha nemzetük múltjáról kell számot adniok, és ez már egyedül a mi hibánk. Sok, és sokféle irodalmi kiadvány lát napvilágot, ami kevésbé szolgálja az utókor pártatlan tájékoztatásának eszméjét, ám annál inkább az aktuális politikai érdekeket. Elferdítjük a valóságot, ilyen-olyan okoknál fogva. De mi már, a naiv, középkori krónikással ellentétben, tudatosan teszünk így.
Vajon mit gondol majd rólunk az utókor?
Vajon miféle erkölcsi alapon vádoljuk hazugsággal Anonymust? (Akinek krónikájáról nem lepne meg, ha hamarosan kiderülne, hogy Európa egyetlen, mindenben hiteles krónikája. Persze ilyesmi nem derülhet ki egykönnyen, hisz felelős gondolkodású nem magyar tudós sosem híresztelne szét a világban effélét, ha mindjárt ez a meztelen igazság, akkor sem. Bezzeg ennek ellenkezőjét a mi tudósaink híresztelik szívvel-lélekkel, igaz, nem igaz, mit sem számít. Mintha azért kapnák a havi járandóságukat, hogy örök időkre nevetségessé tegyék, sárba tapossák tulajdon véreiket.)
Mint mondottam, vannak anyakönyveink, dokumentumaink. Saját tudásunkat és saját műveltségünket mindenek felett állónak hisszük. Jobb esetben szelíd mosollyal, rosszabb esetben pökhendi, lenéző gőggel tekintünk a régi korok tudására.
Pedig lenne mit tanulnunk a régiektől!
A világ összes létező és valaha létezett anyakönyve sem elegendő, ha arra a kérdésre keressük a választ, miféle sors juthatott I. András törvénytelen, György nevű fiának, vagy III. Béla királyunk Géza nevű öccse fiainak.
Sorsuk ismeretlen a mai kor géniuszai előtt.
Erről nem „hazudtak” semmit a krónikák, hogy megcáfolhassuk.
Hogyha lennének totemfáink, királylajstromaink, és hogyha „tudatlan” elődeink módjára, évezredek óta vezettük volna családfánkat, még ha csak foghíjasan is, most talán megválaszolhatnánk a kérdést, amely így hangzik:
Kihalt-e az Árpád-ház?
Örökre eltűnt-e a föld színéről az a mágikus képességű dinasztia, amely, Dümmerth Dezső szavaival élve, felnevelt egy nemzetet? Vagy élnek még néhányan e földön, akik, még ha tudtukon kívül is, de magukban hordozzák ezt az ősi, nemes vért, aminek elegendő egyetlen cseppje, hogy az, akinek sejtjeit táplálja, képes legyen a szeretetre, az önfeláldozásra, a mások iránti aggodalomra, féltésre, s az alázatnak arra a ritka fajtájára, amely magasan társai fölébe emeli az embert, s aminek első királyink köszönhették a feléjük irányuló, feltétlen tiszteletet?
Ha nem hagytuk volna mindörökre elveszni elődeink tudományát, ha nem szégyelltük volna e „tudománytalan tudást”, Álmos, Árpád, István, László, Kálmán, Béla neve talán ott állhatna most is, fába faragva, ezer esztendős faragással, márványba vésve ezer esztendős véséssel, vagy aranyba foglalva, ezer esztendős ötvösmunkával. És még akkor is évszázadokkal lenne újabb, mint a Szent Korona, ami – történelmünkkel karöltve – maga is megjárta a maga kálváriáját, de talán nem kell már túl hosszú ideig várnunk, hogy megismerhessük végre valódi „kilétét”.
Ha nem lennénk oly pökhendiek, oly gőgösek, oly hitetlenek, mint amilyenek vagyunk, mi, civilizált emberek, a tudomány netovábbjai, akkor talán nem vennénk személyes sértésnek, és nem titkolnánk el azzal a dölyfös kivagyiságunkkal, hogyha szívünk mélyén tisztelet gyúl valaki, egy másik ember iránt.
Hogyha hinnénk sok minden másban, nem egyedül legyőzhetetlen fölényünk, magasabbrendűségünk és egekig csapó tudásunk lenne képes megingathatatlan hitet verni lelkünk mélyén, talán láthatnánk mi is csodákat, ahogyan látott a középkor „hazug” embere. Talán még azt a csodát is megérhetnénk mi, magyarok, Álmos vérei, hogy a neki kijáró tisztelettel, hálával, jó szívvel emlékezünk nemzetünk atyjára, s annak utódaira, és ezen csodálatunkat kinyilvánítandó, éppoly ámulatba ejtőnek találjuk homályba vesző alakjukat, akárcsak Hódító Vilmosét, I. Ottóét, Kolombusz Kristófét, vagy Capet Hugóét. Ezen csodálatunkat kinyilvánítandó, legalább királylajstromszerűen, foghíjasan emlékeznénk Árpád-házi királyinkra, államalapító dinasztiánkra, és meleg érzetek kelnének szívünk mélyén, hogyha őrájuk gondolunk. Őrájuk, akiknek így vagy úgy, de létünket köszönhetjük.
Csoda lenne mindez?
Vagy talán tartozunk nekik ennyivel?
