Az élet, olykor mint tikkasztó, forró száraz sivatag nehezedik ránk, melyben az ember nehézkes ólom léptekkel vonszolja magát tovább, és tovább, egy remélt, pihentető oázis felé. Másszor meg száguldó folyóként rohan velünk, hol feldobnak, hol mélybe rántanak vad örvényei, s a parttalan mederben pedig, úgy tűnik sokszor,- nincs kiút. Majd csalóka vágyak, és illúziók, pompázatos, hamis mezején haladunk, ahol a bódító csalfa virágok illata, valójában égető parázzsá válik lelkünkben. Így hozzuk létre önmagunkban, az el nem múló fájdalmak bölcsőjét, s az örökké vérző, végtelen mély sebeket.
I. rész
Az elegáns, fekete Mercedes csillogó metálfényén, nesztelen surrannak tova, az útszéli fák elmosódó árnyai. A májusi napfény simogató sugarai, már előcsalogatták, az illatozó kertek virágain zsongó rovarokat. A szürke angol szövetből készült öltöny, kimért pontossággal követte Zoltán izmos testének vonalait. Természetesen a nyakkendő is illett hozzá. Igen, nagyon is hiú volt a megjelenésére, pedig már betöltötte a 36. évét. Még az ágynemű huzatok színéhez is, külön-külön hozzáillő pizsamát vásárolt magának. „Fontos, hogy az ember mindig adjon a külsejére”, mondogatta. Ezt persze elvárta Esztertől is, akivel már több mint négy éve élt együtt, a kanadai Alberta tartomány, Red Deer nevű, paradicsomi szépségű városkájában. A mintegy 600 méter magasan fekvő hullámzó fennsíkot, nyugaton a szikláshegység égbenyúló csipkés bércei szegélyezik. A városkát a Red Deer River, dúsan kanyargó habjai szelik ketté. Nyugatabbra, az egyik ilyen „U”alakú kanyarulat, a Great Chief Park üde zöld fövenyét öleli körbe, míg keleten a Gratz Lake patkót formáló tavai hívogatják a kirándulókat.
Az autó halk csikorgással befordult, a narancssárga-fehér homlokzatú, patinás Best Western hotel bejárata elé. A királykék alapú, aranyszínű betűkkel írt koronás címer, jól kiemelte a szálloda amúgy is karakteres megjelenését. Gyakran megfordult itt, Születés, vagy névnapokat, egyéb fontos eseményeket, mindig itt tartotta, ennek a szolidan finom szállodának valamelyik termében. Attól függ, hány vendégre számított, vagy az emeleti kistermet, vagy a földszinti több mint 200 főt befogadni képes éttermet bérelte ki. A londiner elésietett a lépcsőkön. Jöjjön Mr. Kepesi, Mr. Lawrence, már várja önt, kérem kövessen, oda vezetem. Zoltán már nagyon készült erre az üzleti találkozóra. Itt dolgozott nem messze, az Utility Billing Service Center alkalmazottja ként, de nemrégiben Mr. Frenk Lawrence, egy kecsegtető állásajánlattal kereste meg. Igaz, a munka nem helyben, hanem a mintegy 160. km –re levő Calgaryban van, de mit számít ez, mikor a tét évi 50000 dollár. Ennyivel kaphatna többet, ráadásul végre megint a szakmájában, hídmérnökként dolgozhatna, és rábíznák az egyik hatalmas projekt vezetését. Az angol tudásával sosem volt baj. Kitűnő nyelvérzékének köszönhetően, már a középiskola végén letehette a felsőfokú nyelvvizsgát. Később számtalan üzleti tárgyaláson, és konferencián vett részt, ahol nyelvtudása hamar teljesen kicsiszolódott. Ma már csak kevesen veszik észre, hogy nem Kanadában született.
A megbeszélés több mint két órán át tartott, de sikerült. Mindent elért, amit szeretett volna. Vivaldi lágyan ringó, halk zenéje töltötte be az utasteret, amint közeledett hazafelé, a zsúfolt 612. sugárúton. -Eszter, gyere kicsim, képzeld csak sikerült. 120000 dollárt fogok keresni, érted 120000 dollárt. Most már mindent megvehetünk, bármit, amit csak akarsz.- Az emeletről karcsú, törékeny hosszú szőke hajú fiatal nő libegett alá a lépcsőn. Zoltán boldogan felkapta, majd körbetáncolt vele a nappaliban. –Újra tervezhetek. Már alig vártam, hogy eljöjjön ez a pillanat. Szeretem a szakmámat. Nagyszerű érzés alkotni. Először csak belülről látod a merészen ívelő híd kecses körvonalait, majd a rajzasztalon lassan alakot öltenek a kusza vonalak, és végül, egyszer csak a valóságban is testet ölt. Ott áll előtted, teljes pompájában, és tudod, hogy benned fogant, te hoztad a világra.-
Eszter halvány mosollyal szemlélte párja túláradó szavait. Már Budapesten is ilyennek ismerte meg. Hat évvel ezelőtt, amikor kikerült a főiskoláról, elnyert egy pályázatot. A vállalatnál aztán, egy karcsú, izmos, jólöltözött fiatalember osztályára került. A férfi Harley Dawidson arcszeszt használt, és minden mozdulata lendületes, energikus megjelenést sugárzott. Az első perctől fogva, nehezen tudta levenni róla a tekintetét, de nem akarta, hogy észrevegye, és esetleg tolakodónak tartsa. Néhány hónap múlva, a cég bulit rendezett Siófokon az egyik vízparti motelban, ahova őt is meghívták. Egy nagyobb projekt sikeres befejezését ünnepelték. Zoltán szinte szárnyalt a boldogságtól. A tervek nagy részét ő készítette, volt tehát mire büszkének lennie.
A felesége nem tudott eljönni, mert a kislányuk belázasodott, a nagyszülők pedig messze laktak az alföldön. Az esküvőjüket, még a kecskeméti nagytemplomban tartották, utána azonban, hamarosan felköltöztek Budapestre, hiszen itt sokkal jobban el lehetett helyezkedni. A múlt hónapban voltak öt éves házasok. Krisztina, a kislányuk még nem volt egészen három éves, és most otthon feküdt az anyukájával. Nem volt nagy a baj, mindössze egy hőemelkedéssel járó légúti fertőzés parancsolta ágyba.
Az erős széltől habos, fehér tajtékot vetettek a Balaton partra futó hullámai. A távoli morajlást azonban elnyomta a zenekar hangos játéka. Az elfogyasztott whisky, és pezsgő mennyiségével egyenes arányban emelkedett egyre magasabbra a hangulat. Egyszerre csak azon kapták magukat, hogy már a harmadik számot is együtt táncolják, és nem cseréltek partnert. Sőt, nem is akartak másokat bevonni a társaságukba. Gyengéd, lehelet finom mozdulatokkal karoltak egymásba. A lassú számoknál pedig, szinte teljesen összesimultak, mígnem, egy andalító lágy muzsika alatt, szótlanul összeértek ajkaik. Már nem volt visszaút. Persze, ha akarták volna, talán még meg tudtak volna állni ezen a ponton, de az alkohol ördögi találmány. Úgy fossza meg az embert gátlásaitól, hogy közben az áldozat, ezt észre sem veszi.
A reggeli napfény első sugarai, halvány derengő fátyolként árasztották el a szobát, ahol egymás mellett szorosan összebújva feküdtek. Ruháik szanaszét, hevertek a földön. -Jó-jó reggelt kicsim, vajon hány óra lehet?- Szólalt meg zavartan. Ki akart szállni az ágyból, de észrevette, hogy egyáltalán nincs rajta, még a leg intimebb holmija sem. Kissé feszélyezve érezte magát a lány előtt. Úgy döntött, megvárja, amíg elmegy zuhanyozni, akkor majd felöltözik. Eszter azonban karjait széttárva, álmosan végignyújtózott az ágyon. Bársonyos keze, a takaró alatt rásimult a férfi testére, és lassan, alig észrevehetően, egyre lejjebb csúszott. Szinte megszédült ettől az érintéstől. Egész testén, alig észrevehető, vibráló remegés futott végig. Eszébe villantak, az éjszaka történései, és kívánta, hogy újra átélhessen mindent. Engedte, hogy az események magukkal sodorják, pedig lelke mélyén valami azt súgta, fel kellene öltözni, és azonnal elmenni innen. El, amíg nem késő, mert ki tudja hova sodorja ez a zavaros áradat. Büszke volt arra, hogy mindig ő irányította a saját sorsát, de most nem ez történt. Égető, perzselő vágyak kerítették hatalmába, félresöpörve minden tartását, és józanságát. Görcsös merevsége lassan engedni kezdett, amint nézte a lány fodrosan hullámzó gyönyörű haját, kellemesen ívelt duzzadó, halványpiros ajkait.
Késő délután volt, amikor lementek ebédelni. Már csak ők maradtak a társaságból, a többiek még reggel hazaindultak.
-Kérlek, ne haragudj rám.- Törte meg a csendet Eszter dallamosan csilingelő hangja. –Azt hiszem, már az első percben beléd szerettem, amikor megláttalak. Tudtam, hogy feleséged van, és gyereked. Ezért nem akartam, hogy észrevedd. De tegnap este történt valami. Talán a pezsgő, vagy egyszerűen csak a hangulat hozta magával, nem tudom. Már képtelen voltam magamban tartani. Annyira akartam a közelségedet. Érezni, hogy itt vagy mellettem, az illatodat, az érintésedet. Én vagyok a hibás. Nem kellett volna idejönnöm. Biztos voltam benne, hogy ebből baj lesz. Egy nő mindig megérzi az ilyesmit. De hazudnék, ha azt mondanám bármit is megbántam volna abból, ami kettőnk között történt. Nem, dehogy, sőt élveztem minden percét a veled töltött időnek, de most félek. Nagyon félek, mert nem tudom mi következik. Téged is féltelek, mert nem akarom felborítani, kettétörni az életedet. Azt hiszem ki kellene lépnem, és elmenni valahova. Valahova messzire, távol tőled, ahol az évek talán majd begyógyítják ezt a sebet. Igen, így a helyes, ezt fogom tenni. Visszamegyünk Pestre, és én holnap már nem megyek dolgozni. De azért remélem, nem fogsz haraggal gondolni rám. Ez nagyon fájna.
Zoltán gondolataiban végigsuhantak az elmúlt esztendők emlékképei. Zsuzsi növekvő pocakjának hullámzása, amint Krisztina, hol az egyik, hol a másik helyen rugdosta belülről apró lábaival. A viták és veszekedések, melyek különösen lányuk érkezése után váltak egyre gyakoribbá. Zsuzsa karcsú alakja, a szülés alatt teljesen megváltozott. Több mint 40 kilót szedett magára. A hormon háztartása felborult, és külseje, három évvel a szülés után sem változott semmit. Hiába írt fel az orvos különböző gyógyszereket, egyik sem bizonyult eredményesnek. Zoltán, bár ezt még önmagának sem ismerte be, lassan, fokozatosan elhidegült tőle. Későn járt haza. Nem volt más nőkkel kapcsolata, de minden idejét a munkájának szentelte. Tizennégy-tizenhat órákat dolgozott. Főnökei ennek persze nagyon örültek, hiszen nagyszerű szakember volt. A családi gondokról pedig nem beszélt senkinek. Szerette a kislányát, de ennyi munka mellett, nem alakult ki szoros kötődés közöttük. Kapcsolatuk, egy, egy jó éjt puszival, és néhány vasárnapi sétával ki is merült, amikor levitte a játszótérre hintázni. Ám ilyenkor is a benti terveken gondolkodott, amíg Krisztike a többi gyerekkel hintázott, vagy homokvárat épített, az ő szemei előtt csavarok, pillérek, és szegecsek jelentek meg. Egyszer sem „kóstolta” meg, a felkínált homok pogácsát, nem dicsérte meg, a parányi kezek készítette várat, és alagutat sem. Csak most döbbent rá, hogy az utóbbi időben Zsuzsa mennyire keveset jelentett neki. Már nem érezte azt a különös, kellemes, jólesőn bizsergető érzést, amit az első években, felesége közelsége mindig kiváltott belőle.
7855Ft. Zökkentette vissza a valóságba a pincér mély baritonja. -Igen-igen, persze, de kérnék még két kávét, és egy üveg ásványvizet is. Két pohárral.- Tette hozzá.
Nem kicsim, egyáltalán nem te vagy a hibás. Valami megpattant bennem,-bennünk. Csak most gondoltam végig igazán. Már jó ideje a munkába menekülök, csak azért, hogy ne kelljen szembesülnöm azzal, amit már régóta tudok. Mert saját magam előtt sem akartam beismerni, hogy Zsuzsával, semmi sem olyan mint régen. Semmi sem olyan. Az álmokat, vágyakat, kíméletlenül szétszórta az idő sodrása. Szétnézek, és csak ürességet találok mindenütt. Száraz, tikkasztó ürességet, melyet az állandó munka sem tud kitölteni. Nem tudom mi volna helyes, hogyan kellene ebből az ördögi körből kilépnem, de érzem, hogy így nem maradhat. Valamit tennem kell, mert ez senkinek sem jó.
Elgondolkodva rágyújtott egy cigarettára, hosszasan kifújta a füstöt, és nézte, amint a kékesszürke, hömpölygő felhőcske, lassan beleolvad a semmibe. Valójában nem is dohányzott. Talán négy éve is van már, mikor utoljára cigaretta volt a kezében. Mindig is határozott, racionális ember volt. Sosem tudtak felülkerekedni rajta a problémák. Mindenre hamar megtalálta a megoldást. Most azonban csak ült elgondolkodva, és kétségbeesetten kutatott gondolatai között, de eredménytelenül. Szokatlan volt számára ez az érzés. Életében talán először volt igazán tanácstalan.
Veled akarok élni.- Szólalt meg váratlanul, s mélyen Eszter szemeibe nézett. –Igen. Tudom, hogy ezt akarom. Soha sem lehetnék boldog, ha nem így döntenék. Már reggel is ez járt a fejemben, de elhessegettem magamtól a gondolatot. Sőt ezt már akkor is tudtam, amikor felkértelek táncolni, és rám néztél, azokkal a kedves, meleg barna szemeiddel. Egész testemen átsuhant valami különös, megmagyarázhatatlan vibrálás. Akkor féltem kimondani amit éreztem, de már biztos vagyok benne. Nem engedem, hogy elmenj, mert szükségem van rád.
Közben kéz a kézben kisétáltak a parkba. Lejjebb, a hullámok monoton morajlása hallatszott, a vízpárába burkolódzott partról. Távol, a badacsonyi hegyek felett, a vörösen izzó napkorong lassan nyugovóra készült. Bíborszínre festve, az elszórtan kóborló vékony felhőfoltokat, és a ringatózó, smaragdzöld vizet. Az égen egy megkésett vadkacsa sietett hangos hápogással, a távoli nádas felé.
Elnézést uram, halló, elnézést kérek, hogy zavarom önöket, de a kollégám nem írta be, hogy miben állapodtak meg. Ugye megérti, de nekem tudnom kell, hogy maradnak e még tovább.
Kérdőn egymásra néztek. Tekintetükkel a másik titkos gondolatait fürkészték. Miközben az álmos nap, fáradtan megtámaszkodott a távoli hegyeken. Utolsó pillantásával végigsimította Eszter gyöngyöző, hosszú szőke haját. Különös színt kölcsönözve ezzel, a leomló, fel, fel lebbenő fürtöknek.
Igen. Kérem, írjon be még egy éjszakára mindkettőnket.- Válaszolta Zoltán határozottan. A recepciós visszasietett a motelba. Eszter, eltűnődve kusza ábrákat rajzolt cipőjével a homokos partra. –És holnap, holnap mi lesz?- Kérdezte halkan. -Szembe kell néznünk önmagunkkal, a sorsunkkal. Ez a mi életünk, csak nekünk van jogunk eldönteni, hogy mit tegyünk. Akár helyesen döntünk, akár nem, egyedül rajtunk múlik mit hoz a holnap, a holnapután. A jövőnket egyedül csak mi szabhatjuk meg, senki más.- Mondta a férfi. Hangjából őszinte eltökéltség sugárzott.
Az ég keleti peremén, mint apró szentjános bogarak, megjelentek az első csillagok. Egyre többen és többen, amint az éj, elhúzta sötét függönyét, a lassan pihenni térő táj felett. Csak a szúnyogok kaptak új erőre a mindent elborító sötétségtől, és vészjósló zümmögéssel vetették magukat az arra járókra.
Gyere kicsim, menjünk be innen. Még a végén megesznek minket.- Azzal nagyot csapott, a bal karján falatozó vérszívóra.
II. rész
Kéz a kézben megindultak a motel bejárata felé. A tücskök körös-körül, megkezdték szokásos esti hangversenyüket, és egymást túlharsogva húzták, érces hangú, mélabús nótájukat. Az ösvény kanyarogva szelte át, a széltől zizegő, dúslombú fákkal, és bokrokkal tarkított parkot. Lassú léptekkel, szótlanul ballagtak, miközben lelkükben forgószélként kavarogtak, a vadul cikázó gondolatok. Az érzelmek, fájdalmakkal, gyötrelmekkel, vágyakkal, és kétségekkel megrakott hatalmas tajtékzó hullámai ostromolták szívüket.
Vacsora közben Zoltán törte meg először a súlyosan rájuk nehezedő csendet. – Alaposan átgondoltam mindent. Nincs olyan döntés, ami mindenki számára csak jót hozna. Minden lehetőség, amely közül választhatok, fájdalmas csapást mér a jelenre, vagyis mindenkire, akiket érint. Ha Zsuzsával maradnék, sosem bocsátanám meg magamnak, mert tudom, mit érzel irántam, és amíg élek, mindig eszembe jutna, hogy hagytalak elmenni. Ő is, én is, egész életünkben magányosak maradnánk, hiszen nyilvánvalóan kimennék dolgozni valahova külföldre, hogy még annyit sem kelljen hazajárnom, mint eddig. Már kaptam is néhány ajánlatot pár héttel ezelőtt, de eddig nem válaszoltam egyikre sem. A kislányom pedig, ebben a légkörben nőne fel. Ezt semmiképpen sem kívánom neki. Újra úgy élni a feleségemmel, mint régen,- nem, ez már biztosan nem menne. Ha bármilyen kicsi esélyt láttam volna erre, akkor ezt régen megtettem volna. Amikor elmondom Zsuzsának, hogy elhagyom, tudom, hogy ez neki mennyire rosszul fog esni. Azt is tudom, hogy sírni, sőt, zokogni fog, de a lelke mélyén, már biztosan számított valami ilyesmire. Hiszen három éve, hogy nem élünk igazi házaséletet. Eleinte még néhányszor megpróbáltuk megbeszélni a gondokat, de jó ideje, már ezt sem tesszük, csak hallgatunk, vagy pár közömbös dolgot hozunk fel, de ami mélyen a lelkünkben van arról egyikünk sem beszél. Csak felhők, és felhők. Gomolygó fásult szürkeség, időnként feltámadó viharokkal. Nagyon vágyom már a napsütésre. Ha veled vagyok, akkor minden ragyog. Újra képes vagyok meghallani a madarakat, és érezni a virágok, a selymes fű illatát, és hogy milyen jó is élni. Ezt már nagyon régen nem éreztem így.
Milyen kedveseket mondasz nekem. Én is örülök, hogy rád találtam. Még nem volt soha tartós kapcsolatom, igaz, egyszer sem éreztem ennek szükségét, de most hirtelen, minden olyan más lett. Mintha mindig is hozzám tartoztál volna, csak a sors elrejtett előlem, de végre most itt vagy, és azt akarom, hogy ez ne múljon el soha, hanem mindig velem maradj. Mégsem olyan könnyű, mert nagyon sajnálom a feleségedet. Otthon ápolja a beteg kislányt, és közben arra vár, hogy te hazaérj. Bizonyára főzött is valamit, kimosta a ruháidat, rendet csinált, és talán, most éppen azokra a napokra gondol, amikor még rohantál hozzá, átölelted, megcsókoltad, és szép szavakat suttogtál neki. Lehet, most ő is éppen azon tűnődik, mitől hervadt el, mindez, olyan hirtelen. Nagyon együtt érzek vele, és ettől kicsit keserű, ez a csodaszép pillanat, hogy itt lehetek veled.
Ne gondolj most erre. Ez a nap, ez az éjszaka, egyedül csak a miénk. A holnap majd kivárja a saját idejét, de most semmire sem akarok figyelni, csak terád. Azt akarom, hogy semmi sem álljon közénk, sem a múlt, sem a jelen, sem a gondok. Ma éjjel, csak mi ketten vagyunk. A világot, minden bajával, és gondjával kizárjuk, és nem engedjük be ide. A bajok ott lesznek holnap is, akkor majd találkozunk velük, de addig még várhatnak.
A csendes félhomályban összemosódott két lázasan ölelkező árnyalak. S miközben az ajkak egymásra találtak, karjaik lágy, szoros ölelésben fonták át egymás lángoló testét. Már nem hallották, a dúdoló szelet, a sétány mögött morajló vizet, a tücskök kitartó nótáját is elnyelte, a feltörő mámoros szenvedély.
Aludj kicsim, aludj édesem.- Simította végig Zsuzsa, Kriszti meleg homlokát.- De hol van apuci? Miért látom őt olyan nagyon ritkán? Már nem szeret minket? Dehogynem kicsim, ő nagyon szeret téged, csak túlságosan elfoglalt. Sokat dolgozik, hogy legyen szép ruhád, játékod, és minden amit szeretnél. Ő azért dolgozik, hogy nekünk jó legyen. De anyu, nekem ez nem jó, mert én őt is szeretem, és tudod, nekem az lenne a jó, ha ő is itt ülne most veled. Tudom kicsim, tudom, hidd el, nekem is nagyon….- Már nem tudta végig mondani amit akart. Hangja alig észrevehetően elakadt, és hosszasan nézett kifelé az ablakon, a távoli végtelen semmibe, messze, a hold előtt átúszó sötét felhők fölé. Eszébe jutott a délutáni telefon. Az illető nem mutatkozott be, de ő megismerte a hangját. Kovács Nándor volt, a férje kollégája. Ő volt az, aki annak idején szerette volna megkapni azt a kinevezést, de Zoltán sokkal jobb, precízebb szakembernek bizonyult, így főnökei mellette döntöttek. Ezt azóta sem tudta lenyelni, és várta a pillanatot, hogy valamivel árthasson neki. Most úgy érezte, eljött az ő ideje.- Halló, Kepesi Zoltánnéval beszélek? Igen, tessék én vagyok az. Ön kicsoda? Ez most nem fontos. A férjéről szeretnék mondani néhány szót.- Azzal belekezdett. Nem hagyott ki egyetlen apró részletet sem. Úgy tett, mint aki nagyon sajnálja azt, ami történt, de valójában a lelke mélyén örült neki. Nem számított mekkora fájdalmat váltanak ki a szavai, csak az a sötét bosszú hajtotta, ami olyannyira jellemző, a buta korlátolt emberek észjárására. - Anyuci te sírsz? Miért sírsz? Én nagyon szeretlek, és többet nem kenem össze a terítőt, meg a ruhámat sem, és mindig szót fogadok, csak ne sírj .- Azzal apró kis kezeivel szorosan átkarolta az édesanyját, és kedves arcocskájával hozzásimult. Zsuzsa erősen összeszorította ajkait. Minden erejére szükség volt, hogy leküzdje, a feltörni készülő zokogást. Nem, egyszerűen most nem tehette meg, hogy szabad utat engedjen a szívébe hasító fájdalomnak, mert ennek a bájos tündéri csöppségnek, ő jelentette a biztonságot, a támaszt. Nem rémisztheti meg, hiszen nem is értené mi a baj. Lassan összeszedte magát. Az anyai szeretet, le tudta győzni a lelkét mardosó fájdalmat.- Nem, nem sírok kedvesem, Azt hiszem talán valamit belefújt a szél a szemembe. -Megtörölte az arcát, és a szemét, lágyan elmosolyodott, és halkan énekelni kezdett, egy kedves, nagyon régi altatót. Talán, még a nagymamától hallotta valamikor.
Szellő királyfi érkezett a rétre
Egy dalocskát dúdolt, a nyuszika fülébe
Harangvirág csendül, puha fű az ágya,
Alszik már a kis nyúl, békés lesz az álma.
Én is álmos vagyok mami. Ugye, a szélkirályfi azért jött, hogy a kis nyuszinak énekeljen? Igen kedvesem, persze hogy azért. Úgy, ahogy te is szoktál nekem énekelni? Igen kicsim, pontosan úgy. Akkor az a királyfi biztosan olyan aranyos, mint te vagy mamikám. Cssss; aludj csak kicsim, aludj.- Krisztike kedves, cserfes kicsi szája lassan elcsendesedett, és arcocskáján bájos mosollyal, mély álomba szenderült.
Zsuzsa átment, a másik szobába, és lelkéből előtört, minden visszatartott könny, minden elfojtott érzelem. Fejében a gondolatok, oly szélsebesen, oly gyorsan követték egymást, hogy már szinte nem is értette a bennük érkező szavakat, csak érezte azt a kimondhatatlan fájdalmat, amit hordoztak magukban. Lassan elhagyta minden ereje, és zokogva az ágyra roskadt. Nem érzett sem gyűlöletet, sem haragot, csak a szívét tőrként átjáró mondatokat, melyek ott zakatoltak a fülében. Órák teltek el így, vagy talán évszázadok? Egy örökkévalóságnak tűnt számára az idő ebben a szörnyű, fájdalmas pillanatban. Megint eszébe jutott, a másik szobában békésen alvó kedves kicsi lány. Neki törődnie kell vele. Nem szabad, hogy az ő pici lelke is megsérüljön. „Nem, ezt nem engedem meg” Zökkent vissza a valóságba. Fáradt tagjai újra megteltek élettel, ahogy megtört szívét, betöltötte a gondoskodás, a világ legszebb érzése, az anyai szeretet. Egész éjjel egy percet sem aludt, de reggelre átgondolt mindent. Úgy érezte, sikerült megnyugodnia.
Parányi lábacskák topogása hallatszott az előszobában. Anya éhes vagyok. Készen van már a kakaóm? Persze kicsim, gyere, már meg is terítettem neked. Olyan szépet álmodtam, de olyan nagyon szépet mamikám; akarod, hogy elmondjam? Egy kisnyuszika aludt az ölemben, és egy kedves tündér énekelt nekünk. Tudod nagyon hasonlított rád, és egy szélkirályfival repültek a réten. Remélem este is eljönnek, amikor majd alszom.
A bejárati ajtó csengője, éles hangon belekezdett, a jól ismert trillázó dallamba. -Csengettek anyuci, gyere, nézzük meg ki az. Apa, apa, hol voltál ilyen sokáig? Már nagyon vártalak ám. Képzeld, egy nyuszika aludt az ölembe. Hoztál nekem valamit? Egy csokit szeretnék, vagy inkább egy mesekönyvet, amibe kis nyuszik vannak, meg tündérek. Krisztikém kedves, gyere, mert kihűl a kakaód. Engedd apát átöltözni. Majd utána beszélgethetsz vele, de most edd meg a reggelidet. Jó anya, csak tudod…Igen tudom. Mindent egyszerre akarsz elmesélni. De csak szépen sorjában. Mindennek eljön majd az ideje.
Szervusz drágám, még nem is köszöntem neked. Ez a kis csöppség, soha nem fogy ki a szavakból. Már egészen tisztán beszél, és úgy látom, nagyon felvágták a nyelvét.- Szomorú, hogy csak most veszed észre, mennyit fejlődött a kislányunk. Mert nagyon értelmes, és sokszor hiányol téged. Nem érti, vajon miért foglalkozol vele, olyan keveset.- Tudod mennyit kell dolgoznom. Alig vagyok itthon, és akkor is csak fáradtan beesem az ágyba. Nem sok időm marad, de azért néha lementem vele a játszótérre. -Persze, és amíg ő hintázott, te csavarokat rajzoltál, meg oszlopokat egy papírra. Amikor betörte a fejét, a szomszéd néni vigasztalta meg. Még jó, hogy éppen arra járt, és elvitte az orvoshoz. Három öltéssel varrták össze a kis bőrét. Te csak órák múlva kerested, hogy hol van. Észre sem vetted, hogy eltűnt.
Igen, egyszer valóban volt ilyen, mert akkor is nagyon fáradt voltam. De utána elvittem fagyizni, és aznap este én meséltem neki.- Talán ez volt az egyetlen alkalom, hogy meséltél neki, mert szégyellted ami történt.-De máskor is…- Zoltán, ne mentegetőzz folyton. Itt nem rólam van szó, hanem a te kislányodról, aki rólad beszél az óvodában, aki minden este vár, hátha egyszer időben megjössz, és akkor te is oda ülsz az ágyára, és beszélgethet veled. Nem elég, ha tudja hogy szereted, ezt éreztetned is kell vele.- Igen, azt hiszem igazad van. Néhány éve már, hogy valami megpattant bennem, valami elszakadt, amiről azt gondoltam, soha sem romolhat el, mindig tökéletes lesz. De az álmok elröpülnek, és a valóság sokszor egészen más.
Csak a te valóságodba nem fér bele az igazi szeretet. Fogalmad sincs mi az. Csak azt tudod, hogy a tökéletes öltönyödhöz nem illik az én betegségem. Az, hogy 40 kilót híztam, és még nem állt vissza a régi súlyom, mert a hormonok nem működnek jól. Tudod, hogy ez a terhesség mellékhatása, hogy a kislányunkért szenvedtem, és majdnem belehaltam, de így már nem mutathatsz be, a német partnereknek. Neked csak ez a fontos, a látszat, a külsőség, és mindaz, amivel reprezentálni lehet. Nem vagyok több számodra egy rozsdás hídnál, amit le kell cserélni, újat kell építeni helyette. Igen, rendkívül elegáns vagy, de belülről szánalmasan sivár, és üres. Kár, hogy erre csak most ébredtem rá. Pedig észre kellett volna vennem, már akkor, amikor minden ágyneműhöz, hozzáillő pizsamát vettél, amikor a leg márkásabb arcszeszt választottad, pedig tudtad, hogy nekem nincs egyetlen harisnyám sem amibe elmehetek a munkába. Látnom kellett volna, mennyire önző, és érzéketlen vagy mások iránt. De sajnos nem láttam, mert szerelmes voltam, és elhittem, hogy te is szeretsz, csak azért, mert ezt akartam hinni.
Zsuzsa, beszélnem kell veled, valami fontosat kell mondanom. Nem is tudom hol kezdjem, félek, nem fogod megérteni, és……-Ne, ne szenvedj tovább Zoli, Kovács kollégád már megelőzött. Nagyon részletesen beszámolt mindenről. Krisztit holnap néhány napra elviszi a nagymama Kecskemétre. Akkor majd mindent megbeszélünk. Addig játssz vele egy kicsit. Neki semmit sem szabad ebből éreznie, hiszen, még olyan ártatlan, és őszinte. Majd később, ha már valamennyire megérti, akkor majd elmagyarázom, de addig egyelőre had legyen boldog. Nem akarok fájdalmat okozni neki, és remélem te sem.
III. rész.
Apa, hol vagy? Már megettem a reggelit. Gyere, nézd meg a babámat. Mesélni szoktam neki, és akkor elalszik. Látod? Lecsukta a szemét. Tudok egy verset is, meg egy éneket. Igen tegnap tanultuk az oviban.
Hull a hó, hull a hó, mesebeli álom
Télapó zúzmarát fújdogál az ágon
A kisnyúl didereg……
Jaj, hogy is van, nem jut eszembe. Apa, te nem ismered. Mondtam az óvó néninek, hogy te nagyon okos vagy, és te csinálod azokat a nagy hidakat.-Dehogy kicsim, én csak megrajzolom, és nagyon sok bácsi készíti el.- Úgy, ahogy te lerajzolod?- Igen úgy.- Akkor te szépeket rajzolsz ugye? Gyere, menjünk el labdázni, és hintázni is akarok, meg még…….
A kedves kis aprócska rózsaszínű gyermekszáj egyetlen pillanatra sem szűnt meg fecsegni. Mintha attól félt volna, ha abbahagyja, apja elillan, akár egy gondolat. Átkarolta a lábát, és mosolyogva felnézett rá, majd körbelibbent a szobán, akár egy gyönyörű, csapongó kis pillangó, végül szorosan megragadta apja kezét, és elindult vele a játszótér felé.
Zoltán fejében újra vad táncba kezdtek a kavargó gondolatok. Nézte ezt az édes pici lányt, aki, mint ezerszínű tarka kis virág körbezsongja őt. Elképzelte, milyen lesz az a pillanat, amikor majd megtudja, hogy hiába várja, mert ő, az édesapja, nem fog hazatérni. –
Neki is így lesz jó, megnyugszik majd, és én pedig néha meglátogatom, és akkor megint beszélgethetünk.-
Persze legbelül tudta, ez hazugság. A szeretet nem olyan, mint egy kabát, amit levetünk ha úgy akarjuk. De valójában egész életét a felszín, a külsőség határozta meg. Ebbe nőtt fel, számára ez volt mindig a megszokott, a természetes. Valahol egészen mélyen, időnként érezte, hogy nincs minden rendben, valami hiányzik, de nem tudta megfogalmazni mi is az. Gyermekkorában kevés dolog volt, amit ne kapott volna meg a szüleitől, akik mindketten orvosok voltak. Az esti beszélgetések, a közös játék, vagy kirándulások, mind, mind nagyon ritka vendégnek számítottak náluk. Ők is mint oly sokan, észre sem vették, hogy lassan hivatásuk rabjaivá váltak. Az élet apró örömei, vagy bánatai sohasem voltak beszédtéma az ünnepi asztalnál, hiszen, jószerivel, csak karácsonykor ebédeltek közösen. A szeretetet a zsebpénz, a hifi-torony, a kerékpár, a videokamera, érettségire pedig egy vadonatúj w.w. golf jelentette. Fontosnak érezték magukat, hiszen rengeteg ember sorsa, élete múlott a döntéseiken, ám közben megfeledkeztek arról, aminél valójában semmi sem lehet fontosabb, arról az őszinte, tiszta szeretetről, melyet a világ összes pénze sem képes pótolni, vagy helyettesíteni. Milyen rengeteg dúsgazdag milliomos követ el öngyilkosságot, amikor rádöbben, hogy a pénzéért bármilyen szolgáltatást, kastélyt, autókat, hajót, vagy repülőgépet is megvehet, de az igazi szeretetből, akár az egész vagyona, egyetlen morzsára sem elég. Ám mindezt csak akkor lesz képes felfogni, ha már megismerte ezt az érzést. Mert amíg nem ismeri, addig csak egy tátongó űrt érez, amit tudja, hogy be kellene tölteni, de azt már nem, hogy mivel. Persze, szeretni mindenki tud a maga módján. Ám az igazi szeretet önzetlen. Bármit odaad, feláldoz azért, azokért, akik felé irányul. Nem számít gazdag vagy e, vagy szegény, mert a tiszta szeretet a lélek gyümölcse, és nem a pénzé. Sok minden lehet fontos, az otthonunk, a munkahelyünk, egy jó autó, vagy egy csodás nyaralás, de a szeretet nem ilyen. Az nem fontos, hanem nélkülözhetetlen. Ha nem őszintén, nyílt szívvel keressük, sohasem találjuk meg, nélküle pedig, egyszerűen elsorvad a lelkünk, mint egy víz nélküli növény.
Zsuzsa szülei valamivel tíz óra után érkeztek meg. -Kicsit késött a vonat.- Szabadkozott a nagymama.- Mög aztán taxit is alig tanátunk.- Tette hozzá Lajos papa.- Pedig máskó mög annyi van belőlük.- Az öregember zavartan morzsolgatta ráncos, munkától kérges kezeit. Mióta az eszét tudja, mindig is a föld volt az élete. Sohasem szégyellte a munkát. Izmai, még így hetvenkét évesen is acélosan feszültek a karján. Mondani készült valamit, de nem volt kenyere a mázos beszéd. Tudod fiam a jó terméshöz igenyös barázda kő, mert különben eltéved rajta a lú, és letapos mindönt. Marisom azóta sánta a bal lábára, mióta Zsuzska a világra gyütt. De előbb dobnám e magamtó az életömet, mint ütet. -Ő dóguk ez Lajos, mi nem értjük má ezt, más világ ez, nagyon más világ.- Hiszen tudom én azt.- Dohogott tovább maga elé.- De millyen világ, millyen szeretet az, ahun nincsen becsülete az eskünek? Ahun a kimondott szó, fabatkát se ér?
Drága apuka és anyuka.- Szólalt meg Zsuzsa.- Ti csodálatos emberek vagytok. Senkinek sem volt olyan boldog gyermekkora, mint az enyém. Ez a szeretet egész életemben el fog kísérni, és mindig erőt meríthetek belőle, ha szükségem van rá. Nem, nem szabad, ne sírj édesanyám. Tudom mit éreztek most, de azt kérem, ne szóljatok semmit. Amikor egy fa dőlni kezd, kár visszatartani, hisz úgy is elszáradna. Vigyétek el Krisztikét, hiszen nagyon szeret nálatok lenni, mi pedig majd megbeszélünk mindent.
Zoltán egyetlen szót sem szólt, csak némán bámult maga elé. Csupán lelke leg mélyén zakatolt, egy különös érzés, amit nem tudott megmagyarázni. Képtelen volt szavakba önteni, még saját maga számára is. Mintha élete egy darabja elszakadni készülne .- Lassan rendbejön minden. Biztosan találkozik majd valakivel. Igen, persze, csak most ilyen nehéz neki, hiszen még minden túlságosan friss. De a munkahelyén is sok ismerőse van Zsuzsinak. Előbb utóbb észreveszi valaki, hiszen nagyon szép nő volt nem is olyan régen.- Kicsit jobban érezte magát, ahogy elképzelte Zsuzsit a jövőben, egy másik férfi oldalán, csak azt a különös belső űrt nem tudta megmagyarázni, ami ott volt benne, valahol egészen mélyen.
Mamikám itt vagy? És te is papa? Sokat aludtam ma ugye apu? Este nagyon szépet meséltél nekem, és sokáig fenn voltunk. Képzeld mamika, még bukfenceztem is. Ugye máskor is mesélsz nekem apuci?- A nagymama szemei ismét csillogni kezdtek. Nagyokat nyelve küszködött könnyeivel, de csak félig-meddig sikerült leküzdenie a sírást.- Miért sírsz mamika? Tudod, én nagyon szeretlek ám, meg a papát is.- Együssz velünk kicsikém?- Kérdezte a mama.- Bobi is vár engem, meg a cica is? Meg a nyuszikák? Olyan aranyos nózijuk van mami. Majd szedek nekik füvet.- Pezsög az élet ebbűl a gyerökbűl papa.- Szeretettel végigsimította Krisztike hullámzó fürtjeit, és magához ölelte.
Zoltán ki akarta vinni őket az állomásra, de a nagyszülők inkább a taxit választották. Krisztike sokáig integetett a kocsi hátsó ablakából, egészen, amíg az autó be nem fordult a sarkon.
Meg fogom őt látogatni néha.- Motyogta alig hallhatóan maga elé.- De nektek is így lesz a jobb. Hiszen, már semmi sem olyan, mint régen. Mindketten új életet kezdünk. Elég fiatalok vagyunk még hozzá. Te is biztosan találsz majd valakit.- Én nem erről akarok veled beszélni Zoli. Házasság, család szeretet, mindkettőnknek, mást jelentenek ezek a szavak. Két külön világban élünk, fényévnyire egymástól. De sohasem tudhatod, mit hoz majd az élet. Lehet, egyszer majd megérted, miről beszélt édesapám, és azt, hogy mi játszódik le bennem. De ennek még nem jött el az ideje, persze az is lehet, soha nem is fog, ezért erről most nem akarok beszélni. Itt van a lakás, amit közösen szereztünk, meg a bútorok, a személyes holmid. Szeretném tudni, mi a terved velük? Ahhoz, hogy a felét odaadhassam, le kell költöznöm ismét anyuékhoz Kecskemétre.-
Nem akarom, hogy elveszítsd a munkádat, meg a kislánynak is jobb itt Pesten. Itt vannak a barátai, és nemsokára iskolába megy. Ráadásul nagyobb a választék, a jó iskolák között. Itt hagyok mindent, csak a személyes dolgaimat viszem el. Valószínűleg külföldre megyek, ott sokkal többet lehet keresni. Majd mindig küldök valamennyi pénzt, hogy Krisztikének mindene meglegyen.
- „Külföldre megyek”.- Ismételte magában Zsuzsa az iménti mondatot. Újra feltörni készült benne az a keserűség, amit Kovács telefonja után érzett. Tudta, hogy Zoli elmegy, de élt még benne egy halvány remény, hogy talán egyszer visszatér hozzá. Most hirtelen szertefoszlott ez az utolsó szalmaszál is. Csak nagyon nehezen tudta megállni, hogy ne törjön fel belőle a sírás.
I-igen rendben van, nagyon ren-rendes tőled, és köszönöm-köszönöm.- A szavak, akadozva hagyták el a száját, miközben igyekezett összeszorítani a fogait.- Bocsáss meg, de, de, megnézem a mosógépet, véletlenül bekapcsolva felejtettem.- Rendben van, én addig összeszedem a szükséges holmikat, amit magammal viszek.- Azzal Zoltán pakolni kezdett abba a kerekes nagy bőröndbe, amit tavaly vásárolt, az egyik üzleti útjára.
Készen vagyok. Szeretnék elbúcsúzni tőled, és köszönöm, hogy nem nehezítetted meg, pedig ha tudnád, mennyire féltem, vajon mit fogsz mondani. De nagyon jól esett, hogy ilyen megértő voltál. Kívánom, hogy hamarosan neked is legyen valaki az életedben, akivel majd megértitek egymást.- Azzal átölelte Zsuzsát, és megcsókolta a homlokát.- Az a két kar, mely nemrég az életet, és mindent jelentett neki, most úgy érezte, mint két éles, jeges tőr, mélyen átdöfik a szívét, és soha be nem gyógyuló sebet ejtenek rajta. Tisztában volt vele, hogy ezek a sebek, egész életében fájni, és vérezni fognak, de nem tehetett semmit. Zoltán kilépett az ajtón, mely halk csattanással becsukódott mögötte.
Az émelyítő érzés, a gyomrából indult el, majd egyre erősödő dübörgést hallott a füleiben. A szoba lassan elhomályosult, és hullámzó, lassú körtáncba kezdett. Az ütés erejét már nem érezte, miközben rongycsomóként a földre zuhant.
Folytatás következik.
