Mégis olyan szép!
Az Író nyugtalanul keresett valamit az íróasztal fiókjában. Egyik papírfecnit a másik után dobta a fiókból az asztalra – könyvek, tollak, mécsesek közé. Nem olvasott bele a papírokba, anélkül dobta félre őket, hiszen tudta, mit keres: egy apróra összehajtott füzetlapot. Türelmetlen volt, úgy kutatott a saját fiókjában, mintha nem is az övé lenne, mintha attól félne, hogy észreveszik, és tolvajláson kapják.
Május vége volt, kellemes meleg. A szél épp csak lengedezett, az ég felhők nélkül, ragyogóan kéklett, a délutáni nap aranyos narancsszínben pompázott. Az Író céltalanul utazgatott, az egyik buszról leszállt, a másikra fel. Az aluljárókban is csak lézengtek, vasárnap délelőtt csendesebb a város. Átsétált a hídon, úgy gondolta, a túlsó partról majd villamossal megy tovább. Azzal, amelyik előbb érkezik, elvégre nincs semmi dolga, nem siet sehová. A villamoson felfigyelt egy fiatal lányra. Nem volt csinos, sőt inkább slampos, kimondottan szépnek sem tűnt, először talán a sugárzó egyszerűsége miatt időzött el rajta a szeme. Fekete nadrágban, fekete, bő pulóverben ült, ölében tartotta táskáját és valamit keresett benne. Hosszú, kócos, valamikor festett haja félig eltakarta smink nélküli, fakó arcát. Rövid kutakodás után elővett egy gyűrött papírlapot és egy tollat. Körülnézett, aztán írni kezdett. Alig írt néhány szót, ismét körülnézett. Megnézte az embereket a villamoson – az Írón éppúgy csak átfutott a tekintete, mint a többi utason -, kinézett az ablakon, megnézte, mit írt és folytatta. Időnként felnézett, időnként kinézett, időnként áthúzta, amit leírt és újra kezdte.
Percekig nézte. Azon morfondírozott, mit írhat a lány. Biztosan nem levél készül – gondolta, hiszen ilyen gyűrött füzetlapot nem szívesen ad ki az ember a kezéből. Pláne, ha tele van javításokkal. Inkább csak vázlata egy levélnek. De kinek írja? A szüleinek? Egy barátnőnek? Egy fiúnak? Igen, biztosan egy levél vázlata. Amint kimondta magában a „biztosan” szót, rájött, hogy egyáltalán nem is olyan biztos. Hiszen amikor ő utazik a villamoson és ír, egészen hasonlít a lányra. Már az érdekelte, hogy miről írhat. Talán egy pillanatról? Egy érzésről? Érzések kavalkádjáról? Örömről? Bánatról? Milyen gondolatokat nem akar veszni hagyni? Egyszer összefutott a tekintetük egy másodpercre, de nem tudott olvasni a szemeiben. Megpróbálta elképzelni, honnan jön a lány, hová utazik. Elképzelte, hol és hogyan él. Látta a barátnőivel, de családot nem tudott elképzelni körülötte. Minél inkább szabadjára engedte a gondolatait, annál inkább meggyőzte magát arról, hogy árva és magányos. Nem illik ebbe a városba, nem illik ide a villamosra sem. Hiszen mégis olyan szép! És mennyire boldogtalan!
A villamos már csengetett, már majdnem továbbindult az egyik megállóból, amikor a lány felnézett, hirtelen felkapta a táskáját és leugrott, de a papírlap kicsúszott a kezéből. Az Író egy pillanat alatt felkapta, rá sem nézett, azonnal nyújtotta a lány felé, de az ajtó bezáródott közöttük. Amikor a villamos elindult, úgy néztek egymásra, ahogyan azok a szerelmesek, akik tudják, hogy soha többet nem láthatják egymást. Félőn és szomorúan.
Nála maradt valami abból a lányból. Nem, nem csak az arcára emlékezik. Egy idegennél vannak egy idegen gondolatai! Talán már nem is annyira idegen… Kíváncsi volt, de nem olvasta el, mit írt a lány. Összehajtotta a papírlapot és a zsebébe tette.
A következő napokban visszajárt ahhoz a megállóhoz, napokig várta a lányt ugyanabban az időben, várta korábban, várta később, vissza akarta adni neki, ami az övé, amihez neki semmi köze sincs. Ott volt szakadó esőben, ott volt napsütésben, de a lány nem jött soha. Amikor rájött, hogy teljesen reménytelen egy városban találkozni valakivel, aki lehet, hogy soha többet nem jár arra, bedobta az íróasztal fiókjába az összehajtott papírt.
Dühös volt, mert nem találta. Úgy viselkedett, mintha életmentő gyógyszerét kereste volna. Feledékeny, szétszórt, de megesküdött volna rá, hogy a fiókba tette. Már nem érzett bűntudatot azért, mert kíváncsi volt rá. A lány már biztosan elfelejtette, hogy nála van. Vagy azt hiszi, kidobta. Vagy már egyáltalán nem is jut eszébe.
Miután már majdnem mindent kidobált a fiókból, végre megtalálta a füzetlapot. A többi holmit nem is tette vissza. Mint aki elégtételt vehet valami sérelem miatt, vagy mint aki megérdemelt jutalmát tartja kezében: kényelmesen hátradőlt a székén. Már nem sietett, kényelmesen, lassan széthajtogatta a papírt, és olvasni kezdte:
Az Író nyugtalanul keresett valamit az íróasztal fiókjában. Egyik papírfecnit a másik után dobta a fiókból az asztalra – könyvek, tollak, mécsesek közé…
