1.

– Betti! Itt vagy valahol? – szólt be Hajni az első látásra üresnek tűnő mosdóba.
Mivel válasz nem érkezett, a lány becsukta az ajtót, és visszament a diszkóba a barátaihoz.
Az utolsó ajtó mögött egy kis mozgás támadt az ajtócsukódás után: Betti lerakta a lábát a földre és fellélegzett. Most, hogy itt talán már nem fogják keresni, előjöhet.
Megpróbálta rendbe szedni magát. Hosszú barna haját az ujjaival kifésülte, ruháját lesimította (szerencsére csak összegyűrődött), hideg vízben megmosta az arcát, amin a pofon nyoma nem látszott, csak a festék kenődött szét rajta.
Előszedte a táskájából a szükséges sminkcuccokat és újrasminkelt. Kicsit remegett a keze, ezért vett néhány mély lélegzetet.
Amikor már elég erősnek érezte magát, kiosont a diszkóból a levegőre. Remélte, hogy nem fut össze még egyszer azzal a vadállattal.
Leült a földre, és arra gondolt, milyen szívesen rágyújtana most. Egyébként nem dohányzott.
– Betti, mi történt? Mindenki téged keres! Hol voltál? – szólalt meg mögötte Hajni. A többiek, Peti és Krisztián is ott álltak.
Nem kapott választ. Betti csendben ült, maga elé nézett a földre és szemmel láthatóan remegett – a kora nyári langyos éjszaka ellenére.
– Jól vagy?
– Nem... Azt hiszem... egy kicsit... sokat ittam... – hazudta. Eleget ivott, de nem volt részeg.
– Bekísérjelek a mosdóba?
– Nem, már voltam ott is.
– És még mindig nem vagy jobban? Tudunk valamit segíteni?
– Nem. Most leginkább csak szeretnék hazamenni. Bocs, hogy elrontottam az estét, de ez van. Iszonyatosan szarul vagyok! Haza tudnánk menni?
– Ne hívjunk inkább mentőt? Remegsz, mint a kocsonya!
– Nem kell. Ha hazaérünk, jobban leszek. – Legalábbis remélte.
– Fáj is valamid?
– A fejem meg a gyomrom. – Legalább ez igaz volt: a gyomra az tényleg kavargott. – Szédülök és hánytam is. Azért jöttem ki levegőzni, hátha úgy jobb lesz, de ez most nem akar elmúlni. Majdnem megfulladtam odabent. Hajni, ne fújd fel, majd jobban leszek. – Nagyon szeretett volna már otthon lenni.
Krisztián előrement, hogy kinyissa az autót, Peti pedig segített barátnőjének felállni. Ő azonban visszautasította a kezét.
– Menni talán még tudok.
Amikor beszálltak, Hajni megszólalt:
– Ma nálunk alszol, oké? Nem akarlak egyedül hagyni. Ha reggelre sem leszel jobban, akkor elkísérlek az orvoshoz.
A lány bólintott és becsukta a szemét. Most mindenbe beleegyezett, csak tűnjenek már el innen.
Örült, hogy nem kérdezősködnek. Nem tudta volna nekik megmondani az igazat. Még túl mélyen benne élt a fájdalom. Most nem akart erre gondolni, de akármit csinált, nem tudta másra terelni a gondolatait. Mindig a diszkóban történtek jutottak eszébe.


2.

Egy ideig jól érezték magukat a diszkóban, és sajnálták, hogy a két lánynak egy óra múlva haza kell mennie. Hajnali egy óra felé járt már az idő, amikor Hajni és barátja, Krisztián felálltak, hogy egy kicsit még táncoljanak, mielőtt még hazaindulnának. Hívták Bettiéket is, de ők inkább kettesben maradtak az asztaluknál. Pár perc múlva Bettinek kiürült a pohara.
– Hozzak még valamit inni? – kérdezte Peti.
– Igen, kérek. De most már csak kólát.
Alighogy Peti elment a bárpult felé, Betti szédülni kezdett. Azt hitte, pár másodperc alatt elmúlik majd, mint az összes többi rosszulléte idáig. Azonban ez nem akart eltűnni. Vett néhány mély levegőt, de ez sem segített. Ha nem jut ki azonnal a friss, hűvös, éjszakai levegőre, elájul! Akart szólni Petinek, hogy kimegy, de már nem volt rá ideje. Pánikroham lett rajta úrrá, és amilyen gyorsan csak tudott, sietett a kijárat felé! Nem vette észre, hogy egy negyedikes srác a suliból követi...
Kinn aztán sétálni kezdett, és mélyeket lélegzett. Egyszer csak hangot hallott maga mellett:
– Szia, jól vagy?
Felnézett a nála egy fejjel magasabb fiúra.
– Köszönöm, már kicsit jobban.
– Mi történt? Gyorsan kirohantál!
– Elég nagy volt benn a füst, tömeg, zaj. Ez mind egyszerre.
Már mosolyogni is tudott.
– Egyedül vagy itt? – érdeklődött a srác, mintha nem látta volna, hogy négyen vannak.
– Nem, a barátaimmal. Ők még benn vannak. Tényleg, szólnom kell nekik, nehogy keresni kezdjenek!
– Szerintem először legyél egy kicsit jobban. Meg fogják érteni, hogy rosszul voltál. Vagy megint érezni akarod azt a meleget, füstöt és tömeget, amitől az előbb úgy menekültél?
– Igazad van. Még levegőzök egy kicsit.
– Helyes. Sétáljunk.
Egy pár méter múlva kezdett sötétedni a terület és Betti már meg akarta kérni a fiút, hogy menjenek vissza, amikor az hirtelen elkapta, a szájára tapasztotta a kezét, hogy ne tudjon sikítani. Elvonszolta jó hátra, ahová a bokrok miatt nem jutott fény. Betti sehogy sem tudta kiszabadítani magát. A fickó egyik kezével még mindig Bettit fogta, a másikkal vetkőztetni kezdte.
Betti megpróbált megszabadulni a durva kezek szorításától, de nem sikerült. Sikítását egy erőszakos csókkal is elfojtotta a nagydarab idegen.
– Kussolj, hülye liba! – és lekevert neki egy pofont.
Betti elcsendesedett és minden fájdalom ellenére tűrt.
Arra gondolt, hogy minél hamarabb legyen már vége. „Túl kell élned!” – hajtogatta magában és ajkába harapott, amikor éles fájdalom futott végig rajta.
Sikíthatott, ahogy akart, senki nem hallotta.
Amikor végre a fickó abbahagyta a kínzást, rávigyorgott Bettire és gúnyos hangon megszólalt:
– Jó voltál, kislány! Nagyon ügyes vagy! – azzal eltűnt a bokrok között. Betti dühében utánakiáltott:
– Dögölj meg, te szemét disznó! – a válasz egy hangos, undorító nevetés volt.


3.

Peti megvette a két pohár üdítőt, és visszament az asztalhoz. Majdnem kiejtette a poharakat a kezéből, amikor látta, hogy Betti nincs ott. Aztán visszanyerte lélekjelenlétét, lerakta az üdítőket, és körülnézett, hátha meglátja a szomszédos asztalok valamelyikénél. Azt gondolta, hátha találkozott valami ismerőssel, és átment hozzájuk beszélgetni. „Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni!” – nyugtatgatta magát. De akárhogy meresztgette a szemeit, nem látta sehol. Visszament a tömegben táncoló Hajnihoz és Krisztiánhoz.
– Nem tudjátok, hol van Betti? – kérdezte tőlük.
– Veled volt, nem? – kérdezett vissza Hajni. Majd megfogta Krisztián kezét, és maga után húzta. Hirtelen rosszat sejtett. – Menjünk vissza az asztalhoz! Itt nem tudunk beszélgetni. Szóval? – kérdezte, miután mindhárman leültek. – Mi történt, míg mi táncoltunk?
– Elfogyott a kólánk, nem sokkal azután, hogy ti elmentetek. Felajánlottam, hogy hozok még, és el is mentem.
– És Bettit itt hagytad egyedül?
– Igen. Azt gondoltam, két perc az egész! Nem számítottam rá, hogy mire visszaérek, már nem lesz itt. – Szemrehányást tett magának azért, mert itt hagyta a barátnőjét egyedül. – Aztán arra gondoltam, biztosan meggondolta magát, és mégis elment táncolni. De úgy látszik, ott sem volt. Hajni, megnéznéd a női mosdóban?
– Én meg visszamegyek a táncolók közé. – javasolta Krisztián. – Peti, te maradj itt és figyelj, lehet, hogy előbb visszaér, mint mi.
De nem így történt. Betti nem jött vissza. Hajni nem találta a mosdóban. Tíz perc múlva Krisztián szomorú arccal ült le az asztalhoz Hajni mellé.
– Nincs ott. Mindent végigkutattam. Még kérdezősködtem is. Nem látták.
Krisztián barátja vállára veregetett.
– Ne gondolj rögtön a legrosszabbra! Nem hiszem, hogy nagy baj történt. – Aztán hirtelen eszébe jutott valami. – Várjatok csak! És mi van, ha rosszul érezte magát, és kiment levegőzni egy kicsit? Tudjátok, hogy néha rosszul szokott lenni, és lehet, hogy ezt a fülledt levegőt nem bírta tovább elviselni.
– Szerintem a levegőzéshez már túl sok ideje van kint! És ha összeesett valahol? – Peti felpattant. – Gyerünk!
Amikor kiértek, Peti rögtön megpillantotta a nekik háttal ülő, magába roskadó lányt. Hangosan fellélegzett, majd meglökte Hajnit:
– Ott van! Még mindig azt mondjátok, hogy sem-mi baja?
– Ha van is, szerintem nem fogja elmondani, legalábbis nem most. – érvelt Krisztián.
Odamentek Bettihez és körbeállták.
– Betti! – érintette meg a karját Hajni. – Már régóta keresünk. Miért ülsz itt?
Betti megrántotta a vállát.
– Csak úgy! – felelte.
– Valami baj van? – kérdezősködött tovább Hajni.
– Nincs. – Tanácstalanul néztek egymásra.
„Mondtam én, hogy nem fogja elmondani, mi történt vele!” – olvasták ki Krisztián tekintetéből. De azért nem adták fel. Tovább kérdezősködtek, és csak annyit tudtak kiszedni belőle, hogy nagyon rosszul érezte magát, nem bírt bent megmaradni.
– Azt hittem, meghalok, olyan szarul éreztem magam! És még most sem múlt el!
Erősködött, hogy nem kell neki sem kórház, sem orvos, csak menjenek haza.


4.

Ahogy benn ültek a kocsiban, Betti szeméből kibuggyant egy könnycsepp. Peti észrevette, és letörölte a hüvelykujjával, közben ezt suttogta a lány fülébe:
– Ne sírj, Betti! Kérlek, ne sírj! – Betti erre hangosan zokogni kezdett. Az előbbi durva erőszak után egyenesen fájt a gyengédség. Félt Petitől. Legszívesebben kiugrott volna a kocsiból. Felnézett, és meglátta barátja szemében is a könnyeket. Most már nem tudta, hogy fogja tudni magában tartani ezt az egészet. Végül úgy döntött, megígéri nekik, hogy később majd elmondja, ha már végképp úgy érzi, hogy nem bírja tovább. Még ma este beszél Hajnival, mielőtt lefekszik.
Sokáig nézett Peti szemébe, és kiolvasta belőle a fájdalmat, az aggódást, azt, hogy szereti őt, és segíteni akar rajta. De ne akarjon rajta segíteni! Megbirkózik vele egyedül is! Eltolta magától Peti kezét, és a karjait összefonta a mellén.
Csend volt a kocsiban. Mindenki gondolataiba mélyedt. Krisztián megpróbált az útra koncentrálni, de nem tudta megállni, hogy a visszapillantó tükörben Bettit figyelje. Hajni fejében össze volt minden zavarodva. Nagyon sajnálta barátnőjét, akin látszott, hogy nincs túl jó állapotban. Nem tudta elképzelni, hogy ez egy sima rosszullét volt. Nem lehet, hogy történt még valami, amit Betti nem akar elmesélni?
Peti is ilyesmiken törte a fejét. Nem, egyszerűen nem értette, mi lehet az a dolog, amit Bettinek nincs bátorsága elmondani. Biztos volt abban, hogy valami nagyon súlyos dologról van szó, és ez fájdalmat okoz Bettinek.
Ők négyen eddig olyan jó barátok voltak, hogy semmi titkuk nem volt egymás előtt. Mindig mindent megbeszéltek, a problémáiktól kezdve a nyári programjaikig. Betti és Hajni egy sima gimnázium első osztályába jártak, illetve most fejezték be, és szeptembertől másodikosok lesznek. Elsőben ismerkedtek meg úgy, hogy a tanárnő egymás mellé ültette őket, mint a két legjobb tanulót. Kiderült, hogy két szomszédos faluban laknak, mindössze néhány kilométer választja el őket egymástól. Ezután már nemcsak az iskolában, hanem a szabadidejükben is együtt voltak, és minden titkukat megosztották egymással. Ugyanazzal a busszal jártak be a legközelebbi város gimnáziumába. Amikor végre befejeződött egy-egy nehéz nap, felváltva mentek egymáshoz tanulni. Nem is hallottak egy kis panaszt sem év végén a szüleiktől a bizonyítványukkal kapcsolatban! Belevetették magukat a tanulásba, és nem foglalkoztak semmi mással. Az osztályban különcnek is tartották őket, mert mindenhová ketten mentek, még soha nem látta őket senki fiúval az osztálytársaik közül. Hajni és Betti életében nem volt fiúbarát, csak egymásban bíztak, és egymásra számítottak; míg akadt olyan lány – nem is egy –, akit délután az iskola után a barátja várt. Amikor kérdezték őket, miért nem járnak senkivel, Hajni így felelt:
– Azzal, hogy járunk valakivel, még nem sikerül az érettségi!
– Ugyan már! Nektek máson se jár az eszetek, mint a tanuláson! – méltatlankodott egy lány. – Ha így folytatjátok, aggszüzek maradtok!
– Ki tudja? – szólt közbe Betti, aki utálta, ha valaki lenézi őket, mert szeretnek tanulni, és fütyülnek a fiúkra. – Honnan tudod, hogy esetleg nem pont te leszel az a lány, aki nem megy férjhez?
– Régimódiak vagytok! – húzta el a lány a száját megvetően. – Amellett ódivatú könyvmolyok!
– Mindenkinek van egy álma, vagy egy célja, amiről szeretné, ha beteljesülne. Van, akinek az, hogy meglegyen az érettségije és tovább tudjon tanulni; de van, olyan is, akinek csak az a fontos, hogy kifogjon magának egy jó hapsit, akinek sok pénze van, kocsija és hozzámegy feleségül. Az első eset vagyunk mi, a második pedig te! Hiú vagy és önző! Neked semmi sem jó, ami másnak igen!
Vitájuknak a tanárnő belépése vetett véget. Ezek után senki nem kérdezgette őket, miért nincs fiúbarátjuk. Ők pedig továbbra is a tanulásra figyeltek, és nem érdekelte őket, hogy osztálytársaik miket sugdosnak a hátuk mögött. Elhatározták, hogy mindketten leteszik az érettségit, aztán beiratkoznak valami tanfolyamra, ahol szakmát tanulnak, és elhelyezkednek lehetőleg ugyanott, hogy ne tévesszék egymást soha szem elől. Abban is megegyeztek, hogy ha esetleg mindketten találkoznak Vele – mármint a Nagy Ő-vel – , akkor sem szakadnak majd el egymástól, ellenkezőleg: úgy már négyen lesznek olyan jó barátok. Négyesben mennek majd mindenhová, közös programokat csinálnak, és ha egyiküknek közbejönne valami, akkor a többiek is lemondanak róla, röviden: egy mindenkiért, mindenki egyért! Betti, amikor erről beszélgettek, felnevetett.
– Képzeld el, mit szólnak az osztályban, ha megtudják, hogy már nem ketten megyünk mindenhova, hanem négyen! Azért, ugye, ha egyikünk bajba kerül, a másik három nem hagyja cserben? – kérdezte később.
– Várj egy kicsit, hiszen még csak ketten vagyunk!
– Szerintem már nem sokáig! – kacsintott rá barátnőjére. Betti mindig optimistább volt. Nem is gondolták volna, hogy ez milyen hamar eljön.

Cím: Vörös Rózsa
Kategória: Regény
Alkategória:
Szerző: Cynthia Wakefield
Beküldve: June 4th 2005
Elolvasva: 1661 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Regény főoldalára | Megjegyzés küldése ]