11.
Két napig ki sem mozdult a szobájából, csak ha enni, vagy fürödni ment. Meg ha anyja éppen szólt neki, hogy segítsen. Hallgatta a magnót, és a naplót írta. Amikor Hajni telefonált, csak annyit mondott neki, hogy nagyon fáradékony és nincs kedve beszélgetni. Petinek pedig azt üzente, hogy ne látogassa meg. Bezárkózott.
Egyedül akarta feldolgozni az egészet. Igazából abban reménykedett, hogy egy idő után majd békén hagyják. De tudta, hogy amilyen jó barátok voltak, ebben kár reménykednie. Valószínűleg aggódnak érte. Egy kicsit össze akarta szedni magát, mielőtt beszél velük, ezért találta ki a naplót. Gondolta, ha leírja, mi történt vele, akkor könnyebb lesz.
Amikor szerdán reggel felkelt, hogy reggelizni menjen, hirtelen rosszullét fogta el. Szédült, forgott vele a szoba, hányingere volt, és egy szúrást érzett a hasa tájékán. Visszaült az ágyra.
Pár percig még a gyomra is émelygett, de szerencsére ez nem tartott sokáig. Nemsokára fel bírt állni, és kimenni a konyhába reggelizni.
Az első gondolata rögtön az volt: lehet, hogy tényleg terhes vagyok! Sürgősen el kell mennem orvoshoz! De hogy menjek el úgy itthonról, hogy ne vegyenek észre?
Ezen törte a fejét még akkor is, amikor a reggelinél használt edényeket mosogatta. Az apja még ott ült az asztalnál, és egy csésze kávé mellett az újságot olvasta. Betti hirtelen újra érezte azt a szédülést, amit reggel, most azonban tovább tartott. Behunyta a szemét, de így sem múlt el. A hasára tette a kezét, mert mintha egy nagy késsel szurkálták volna, minden oldalról hasogatott.
Visszatartotta a lélegzetét, de az sem segített.
Elsötétült előtte a világ, és a padlóra zuhant.
– Betti! – szólt az édesapja, de ő nem hallotta. – Betti! – odaugrott hozzá, és felemelte. A karjában vitte vissza a szobájába, aztán visszafutott a hálószobába, szólni a feleségének.
– Melinda, Betti összeesett!
– Hívom az orvost! – szólt az asszony.
Az orvos már tudta, miről van szó, már nem az első ilyen eset volt. Betti már sokszor volt rosszul, legtöbbször akkor, amikor sokáig volt a napon, vagy hosszú ideig állt.
Amikor először előfordult – éppen egy temetésen, 2 évvel ezelőtt –, az orvos magas vérnyomást állapított meg.
Valószínű, hogy most is erről van szó – nyugtatta meg magát az édesapja.
Amíg Melinda odaát telefonált, férje bement Bettihez. Még mindig nem tért magához, a homloka meleg volt. Éppen egy vizes borogatást helyezett a fejére, amikor Melinda lihegve visszaért.
– Rögtön itt lesz az orvos! Nagyon nagy a baj?
– Talán nem. Ezt majd a doki megmondja. Lázas is.
Alig pár perc múlva csengettek. Egy fiatal, sötét hajú orvos állt az ajtóban.
– Jó napot kívánok. Itt van a beteg?
– Igen, doktor úr. Jöjjön utánam a lányom szobájába!
Kis vizsgálódás után az orvos ugyanazt állapította meg, mint két éve: magas vérnyomás.
– Most viszont kómába esett. Ezzel nem lehet viccelni. Sürgősen be kell vinni. Részletesebben kivizsgáljuk, és kezelni fogjuk. Csomagoljanak össze neki, én pedig hívok mentőt.
Melinda visszament az orvossal a szomszédba, az apa addig összekészítette a szükséges holmikat.
Betti minderről semmit nem tudott. Olyan volt, mintha mély álomba zuhant volna, nem érzékelte a körülötte lévő világot.
Aznap Hajnit felkereste Peti. Még mindig nagyon letörtnek látszott, a szemei karikásak voltak, és ezalatt a pár nap alatt kicsit lefogyott. Egyszóval borzasztóan nézett ki.
– Még mindig nem tudsz semmit Bettiről? – kérdezte, amikor Hajni a szobájában leültette egy fotelba.
– Nem voltam nála azóta. Felhívtam, de nem áll szóba velem. Nem mertem elmenni hozzá. De félek, hogy valamiben megint töri a fejét.
– Mire gondolsz?
– Nem akarlak megijeszteni, de... – elhallgatott.
Nem akarta megmondani Petinek az igazat. Peti viszont nem hagyta ennyiben a dolgot.
– Mondj el mindent! Min töri a fejét Betti?
– Azt pontosan nem tudom megmondani. Tudod, nincs könnyű élete. Az édesanyja mindig szidja, nem tudom, miért. Semmi oka nincs rá, hiszen Betti jól tanul, alapvetően rendes lány. Egyetlen barátja volt eddig, akiben teljes mértékig megbízott: az édesapja. Senki más nem törődik úgy vele, mint ő. Még engem sem fogadott annyira a bizalmába, mint az édesapját.
– Akkor talán az édesapját kéne megkérdeznünk. Szerintem ő ki tudta szedni belőle, mi történt szombat este.
– Nem hiszem. Szerintem észre sem vette rajta, hogy valami történt.
– Dehogynem. Észre kellett vennie, hacsak nem vak.
– Te még nem ismered eléggé Bettit. Nagyon jól tudja titkolni, mit érez. Soha nem lehet tudni, mire gondol éppen. Legtöbbször elejtett mondatokban beszél, és néha tényleg sok időbe telik kibogozni, mire is célzott.
– Előfordult már máskor is ilyesmi?
– Nem gyakran. Csak ha valami... hogy is mondjam neked?... Szóval, csak ha valami butaságot akar csinálni.
– Még mindig nem értek semmit. Mondj egy példát!
– Betti egyszer már megkísérelt öngyilkosságot, szerencsére ez nem sikerült.
Peti ezekre a szavakra elsápadt.
– Akkor már ismertétek egymást? – kérdezte halkan.
– Igen. Az édesanyja elolvasta az egyik levelét, Betti rájött erre, és ezen összevesztek. Egy kicsivel később beszedett egy csomó gyógyszert. Az édesapja talált rá, gyorsan hívta a mentőt, és így nagy nehezen sikerült megmenteni. Egy hajszálon múlott.
– Gondolod, hogy... hogy most is...? – Petinek nem volt ereje, hogy befejezze a mondatot. Hajni azonban így is megértette.
– Nem tudom, de félek, hogy tervez valamit.
– Nem lenne jobb, ha most elmennénk hozzá?
– Próbáljuk meg! Gyerünk!
12.
Száguldott a mentő az úton, hogy minél előbb beérjen a 20 km-re levő kórházba. Ugyanabban a városban volt a kórház, ahol a diszkó és a suli. Szóval, minden egy helyen. Még a legközelebbre eső SKÁLA áruház is itt volt.
A mentőben ült Betti édesapja is. Nem hagyta egy pillanatra sem magára. Melinda addig befejezte otthon a takarítást. Éppen a száraz ruhákat vasalta, amikor csengettek. Hajni és Peti állt az ajtóban.
– Csókolom, Betti itthon van?
– Nincs. Kórházba vitték. Ha egy negyedórával előbb jöttök, még itthon találjátok.
– Mi történt?
– Igazából mi sem tudjuk. Egyszer csak összeesett. Kómában van.
A fiatalok elsápadtak.
– Be lehet menni hozzá? – kérdezte előbb Hajni.
– Azt hiszem, igen.
– Köszönjük. Csókolom.
– Sziasztok.
A barátok csalódottan távoztak.
– Na most mi legyen? – kérdezte Hajni.
– Mindketten átöltözünk, és találkozunk a kórházban!
Ha Betti sejtette volna, hogy barátai mit terveznek, elbújt volna, mielőtt megérkeznek. De így nem tudta. Édesapja az ágy szélén ülve várta, hogy lánya felébredjen. Egy órája szállították be, már rég fel kellett volna ébrednie. Nem szabad hagyni, hogy még egyszer előforduljon ilyen rosszullét, mert az nagyon sokat ront Betti egészségi állapotán. – így mondta az orvos.
Nemsokára megérkezett Peti, pár perc múlva Hajni is. Az orvos nem sok időt engedélyezett, de reménykedtek, hogy addig felébred, és tudnak vele beszélni. Ez az elképzelés hiú ábránd maradt, Betti ugyanis végigaludta az egész délutánt. Így hát a kis csapat szomorúan hagyta el a kórházat.
Az édesapja ugyan kérte az orvost, hogy hadd maradjon a lánya mellett, míg felébred, az orvos azonban nem engedte.
Peti és Hajni megpróbáltak kérdezősködni barátnőjük édesapjától, de ő még kevesebbet tudott.
Összedugták a fejüket, hogy mi történhetett, de semmire nem jutottak. Végül abban maradtak, hogy megint pánikbeteg lehet, és meg kell gyógyítani, rá kell bízni őt az orvostudományra.
Bettihez éjszaka néha benézett egy nővér.
Már két óra felé járt az idő, amikor Betti fejében világosodni kezdett. Lassanként szétoszlott a sötétség, és összeszedve minden erejét kinyitotta a szemét.
Furcsa fehérséget látott maga körül. A szobát csak egy halvány fényű lámpa világította meg. Ahogy félrenézett, egy ápolónőt látott az ágya felé közeledni.
– Jól vagy? – kérdezte. Fiatal, barna hajú lány volt. Nem sokkal lehetett idősebb Bettinél.
– Igen, köszönöm. – Nehezen beszélt, ki volt száradva a torka. A lány kitalálta a gondolatát.
– Kérsz egy kis vizet?
– Igen. – Egy teli pohár már oda volt készítve az éjjeliszekrényre. Óvatosan felemelte Betti fejét, és lassan megitatta. Aztán visszafektette, és betakarta.
– Hozzak valamit enni? Egész nap nem ettél!
– Egész nap?! Mikor hoztak be?
– Ma délelőtt.
– Akkor kérek valamit enni! – A lány mosolygott, és kiment. Alig pár perc múlva egy tálcával tért vissza, amin két darab jókora sajtos-szalámis szendvics volt. Betti mohón nekilátott. Közben beszélgettek mindenféléről.
Elmondta, hogy ájuldozik és rosszullétei vannak. A barátairól és arról a szombat estéről egy szót sem szólt.
– Köszönöm a vacsorát. Vagy inkább előreggelit. – szólalt meg Betti, és ránézett az órájára.
Negyed három múlt öt perccel.
– Hozzak még?
– Nem, köszönöm, egyelőre elég volt. Meddig dolgozol?
– Fél hatig.
– Nem kell szólnod az orvosnak, hogy felébredtem?
– Az éjszakás orvosnak már szóltam, amikor ennivalóért mentem. A másik doki reggel majd megvizsgál. Vizet se hozzak?
– Azt lehet.
Egészen fél hatig beszélgettek. Akkor kopogtak, és egy másik, ugyanilyen fiatal lány dugta be a fejét.
– Edit, gyere, váltás van!
– Megyek. Na, szia! – köszönt el Bettitől.
– Szia!
Még egyszer egymásra mosolyogtak, mielőtt Betti magára maradt.
