A hajnal jött mint sirályok könnyed röpte
s finom tüzet szított a fák égbezilált sziluettjére.
Tekergő szellők vontattak megalázott bárányfelhőket:
isteni akaratok rokonait,
s ebben a kies tájban az emberke,
aki mindennek nyomozás nelkül jutott a birtokába,
lesütötte a szemét ekkora áldozat láttán.
S megfordulván, erélyes léptekkel elindula, hogy a korareggeli harmatból szürcsöljön egy kicsit,mert valaki -- több mint valószínű az áldozatok maguk -- lelegelték a füvek tetejét.
Csontjára száradt napot kondított a dél
s mintha ettől a zenebonától
a magukba felejtkezett tudás vedrei
jelzők nélkül maradtak volna egy pillanatra,
s ép ésszel elképzelhetetlen
hogyan lehet megtalálni mások morzsáit
ezen az ösvényen...
S szomját is elfeledé már amikor belédöbbent, hogy ebédet az utolsó vacsorán vevé magához utoljára, s csak az apostolok tágranyílt tekintetéből szüré le, hogy a harmadik kukorékolás nincs szívesen látva. Még itt sem.
A lándzsák hegyére napsugár akadt
s borzosan megcsillant egy tekintet fölött
amíg az út pora csak igazolni látszott,
hogy a kegyelem miatt nem lesz
lóhalálában szállingózás, de leüllepedés helyett
megremegni sejtetett, mint pajkos
szellők csíntalan akarata.
A lassan üvegesedni indult utolsó kép, mint éretlen költők hányaveti verse, foszlásnak indula a délutáni tea idején. S mégis, a délutáni teából nagy erőfeszítésébe kerüle még a délutánnak is megmaradni. De nem az övé volt.
A könnyedén illanó lehellet,
mint lélegzetek mettszetére lopakodó lét
élesen kirajzolódott a lusta nyári estére,
mint illatos gyümölcsösök igérkező csendje.
S ebbe az örökgyászba fagyva,
dacosan tiltakozó nyugtalanságok:
rázendített egy gyászindulóra a tücsökzenekar.
2005, június 16., Oronó
