Nicol álmatlanul forgolódott az addig kényelmesnek tűnő ágyában. Az ismerős zajok soha sem zavarták az alvásban, most mégis mintha minden felerősödött volna, vagy csak az agya sokszorozta meg az autók beszűrődő halk zümmögését, a hűtőszekrény motorjának morgását?
Nem értette, miért nyugtalan, hiszen a forgatás rendben ment, az anyagot megvágták. Minden simán, gördülékenyen haladt a maga útján. Talán túl simán is.
Tudta, hogy a nézők szeretik az olyan történeteket, amelyekből azt láthatják, hogy az ő sorsuk jobb, mint azé, akit a kamera rögzít. A szerkesztőnő mégis elégedetlen volt. Valami nem stimmelt ebben a riportban. Valami, ami az óta is nyugtalanította. Az okát nem tudta, csak érezte. Teljesen azonosult az anya aggódó fájdalmával. Neki is volt két fia. A riport alanya pedig elvesztette a kislányát, hiszen volt barátja egyszerűen elrabolta tőle és külföldre vitte. Kézzel fogható volt a tehetetlenség és a düh, amit az egész felvétel alatt érzett. Valahogy még sem tűnt egészen őszintének. Mintha csak sajnáltatná magát az asszony. Megrázta a fejét, ahogy felült az ágyban.
- Nem, biztosan nem! – mormolta félhangosan.
Felkapcsolta az ágy melletti olvasólámpát, és cigaretta után nyúlt. Utálta magát azért, hogy nem tud leszokni róla. Több hónapig meg tudta állni, hogy ne gyújtson rá, de aztán mindig jött valami megoldhatatlannak látszó helyzet, ami kikövetelte tőle a nikotint. Tudta, hogy ez csak magyarázkodás, de most nem foglalkozott vele. Mélyet szívott az ismerős ízből, és egy pillanatig élvezte a gomolygó füstkarikák látványát.
Megpróbálta újból maga elé vetíteni a felvett képeket, és az elhangzottakat.
Mi az, ami nem tetszik benne? Miért érzi úgy, hogy hiteltelen az egész?
Tíz éve dolgozott a szakmában. Rengeteg emberrel készített már riportot, sok élethelyzetet rögzített. Büszke volt arra, hogy elismerik a munkáját. Soha sem tanulta, a szerkesztést ösztönösen végezte. Nagyon sok trükköt lesett el a kollégáktól, az operatőröktől, vágóktól, akik nem féltették megosztani vele tapasztalatukat, tudásukat. A többi szerkesztő irigyelte is ezért, mert Nicol mindenkivel nagyon gyorsan barátságot tudott kötni, és szinte azonnal megnyíltak előtte az emberek. Ez a tulajdonsága fontos volt ahhoz, hogy ilyen hosszú időn át sikeresen készítse műsorát, amelynek a Montázs címet adta.
Az oknyomozó riportsorozatában mindig lépésről lépésre haladt. Először bemutatta a történet fő magját, majd megszólaltatott minden olyan személyt, akik több oldalról láttatták az adott helyzetet. Sokszor a megoldást már nem is kellett filmre venni, csak sejtetni, hogy a televíziónéző maga gondolja tovább a történetet.
A mai felvétel az első, de meghatározó eleme volt annak a puzzle-nek, amelyet a végkifejletig akart összerakni. Igényes volt a munkájára, ezért is érezte úgy, hogy most valami miatt nem állt össze.
Ránézett az órára: 3:22 villogta a szerkezet kijelzője. Bosszús volt. Reggel újabb félórájába fog kerülni, hogy a kialvatlanság okozta karikákat a szeme alól eltüntesse.
Sokszor gondolkodott el azon, hogy ezt a munkát meddig lehet teljes erőbedobással végezni? Mikor fog kiöregedni?
Nem tudta magát más foglalkozásban elképzelni. Ez volt az élete. 37 évesen szinte már idősnek érezte magát a fiatal, friss diplomás, új arcok között. De a lendülete, a sziporkázó gondolatai eddig feledtették mindezt.
Biztosan megérzi majd, ha már nem tud megújulni, ha már nem tudja felvenni a lépést a többiekkel. – nyugtatta magát ilyenkor.
Cikáztak fejében a képek és a gondolatok. Keresett valamit. Egy félrenézést, egy halvány grimaszt, egy elejtett félmondatot… maga sem tudta hogy mit.
Felkelt az ágyból és kibotorkált a konyhába.
Nem kapcsolta fel az előszobában a lámpát, nem akarta, hogy a fiai felébredjenek.
A két szobás kis lakást úgy rendezte be, hogy hárman - a méretétől függetlenül - jól érezzék benne magukat.
A kisebb szoba a gyerekek birodalma volt, ami sokszor inkább egy csatatérre emlékeztette. Játékok, könyvek hevertek szanaszéjjel. Nicol csak akkor volt mérges e miatt, ha reggel benyitva az ajtón, az apró műanyagkatonákra lépett. Két éve közölte a fiaival, hogy nem hajlandó többé kitakarítani a szobájukat, tartsák azt ők rendben. Erre persze egyre többször kellett emlékeztetni - a takarítást fölösleges időtöltésnek tartó - fiait. Szerintük kár mindent elpakolni a polcokra, ha másnap úgy is leveszik onnan.
Nicol a másik szobát egy hangulatos polcrendszerrel úgy választotta ketté, hogy mégis egy légterű maradhasson. Az egyik fele volt kinevezve nappalinak, a másik pedig, a háló- és dolgozószobának. Szükségszerű volt ez a megoldás, de nagyon jól sikerült a berendezés. Az egész lakásra igaz volt a meghatározás: kuckó, ahol mindenki jól érzi magát.
Az előszobából a falat tapogatva jutott el a hűtőszekrényig, hogy valami hideg italt keressen magának. Fanyalogva nézte a kínálatot. Megint elfelejtett hazafelé bevásárolni.
Mindig így volt ez, ha egy riport teljesen lefoglalta a gondolatait. Mintha nem is ezen a világon élne olyankor. Gyermekei elnézték anyjuk hóbortos viselkedését, mert ilyennek szerették. Előfordult, hogy ők vásároltak, amikor látták, hogy belefeledkezett a munkába.
Ivott egy kevés narancslevet, és elhatározta: másnap bemegy a montírozóba, és még egyszer végig nézi az elkészült anyagot. Ettől egy kicsit megnyugodott, és megpróbált elaludni. Mintha csak pillanatok teltek volna el. Az ébresztő óra kellemetlen csipogására hunyorogva nyitotta ki mélykék szemeit. Megint egy új nap. Azonnal eszébe jutott, hogy sietnie kell, ha még a napi szerkesztőségi értekezlet előtt meg akarja nézni az elkészült riportot.
A fürdőszobában kedvetlenül kérdezte meg tükörképétől:
- Hát, te ki vagy?
Az utóbbi években napról napra látta, hogy az idő vasfoga őt sem kíméli. Egykor feszes arcbőre már nem volt olyan üde, mint régen, és sajnos ezen a méregdrága arckrémek sem tudtak sokat segíteni. Szőkésbarna, félhosszú haja kusza szénaboglyára emlékeztette. Nem értette, hogyan tudja pár óra alvás alatt így szétzilálni. Húsz perc múlva mégis elégedetten, halvány sminkkel az arcán nyitott be fiaihoz, akik még édesdeden aludtak. A reggeli puszis ébresztő soha sem maradhatott el. Olivér már lassan 16 éves volt, de még mindig szívesen tartotta oda arcát egy-egy anyai pusziért. Márk a maga 10 évével pedig egyenesen elengedhetetlen szertartásnak tartotta mindezt, a vidám ébredéshez.
Nicol imádta a gyerekeit. Kilenc éve vált el, azóta hármasban élték, az átlagosnak nem igazán mondható életüket. Férjére nem gondolt haraggal, pedig az utolsó együtt töltött három év sok keserűséget hozott mindannyiuk életébe. Mint sok házasságban, náluk is belépett az a bizonyos hívatlan harmadik. De nem csak ez volt az ok, ami miatt szakítottak. Mike nem tudta elviselni, hogy felesége egy olyan hivatást választott magának, amely nem egy egyszerű nyolcórai munka, amit délután négykor le lehet tenni. Féltékeny lett az asszony sikereire. Egyre kevesebbet tudtak beszélgetni egymással, nem voltak már közös témák. Szeretkezéseik rutinszerűvé váltak, szinte már teljesen érzelemmentessé. Törvényszerűnek érezte ezek után, hogy más nőt keressen magának. Az együtt töltött évek szép emléke, és a gyerekek sem tudták visszatartani.
Nicol először mindent megpróbált, hogy rendezze kapcsolatukat, de aztán rájött: ha valaki menni akar, azt hagyni kell.
Azóta csak egy-két jelentéktelen flört törte meg a társtalanság szomorú magányát. Maga sem értette, hogy miért… Nem látszott ugyan egy manöken alkatnak, de kedves, kerek arca, huncut, beszédes szemei vonzották a férfiak tekintetét. Mindig ápolt, csinos nő volt, mégsem sikerült hosszabb kapcsolatot kialakítania.
Ha ismerősei, barátai szóbahozták ezt a témát, könnyed eleganciával csak ennyit mondott: - Nem érek rá senkire! Itt vannak a gyerekeim, és a munkám!
Tudta, hogy ez önámítás, de nem akarta bevallani, mennyire vágyik már valakire, akinek fontos lehet, akit szerethet. Lételeme volt az érzelem, de eddig nem talált rá az igazira. Nem csak szeretni, hanem csodálni is akarta álmai férfiját.
De ez a férfi egyelőre csak az álmaiban létezett.
Nicol dideregve kucorgott a montírozó bőr forgószékeinek egyikén. Korán érkezett, és a fűtést még nem kapcsolták be. Szeptember volt, de ebben az évben igen hamar beköszöntött az ősz, a maga nyirkos, szomorkás hangulatával.
Már harmadszor pörgette végig a riportot. Megállította, és kimerevítette a képet, úgy nézte a riportalanyt.
- Megvan! – kiáltott fel.
Nyílt az ajtó, és kedvenc kollégája, Robert csodálkozó arca nézett vissza rá.
- Mit keresel itt ilyen korán? Azt hittem, csak én vagyok őrült, hogy alvás helyett, hajnalok hajnalán ide esz a fene. És mi van meg? – kérdezte, mialatt álmos mozdulatokkal lefejtette magáról a farmer dzsekijét. Szőkésbarna, vállig érő dús haját hátul egy bőrdarabbal fogta össze, mint mindig, ha dolgozott.
Nicol kicsit irigykedve nézte az ápolt hajtömeget, amely nem az ő fejét, hanem a harminc év körüli férfiét ékesítette.
Ahogy egymásra néztek, Robert tudta, hogy a szerkesztőnő valami fontos dologra akadt, mert szemei szinte izzottak a csillogástól. Látta már sokszor ezt a tekintetet. Olvasni tudott belőlük. Régóta dolgoztak együtt. Nővéreként szerette a mindig vidám, beszédes kolléganőjét, aki megvigasztalta, ha bánat érte, tanácsot adott, ha szüksége volt rá, és felvidította, ha a munkától fáradtan, kedvetlenül ücsörgött a montírozógép előtt.
- Megvan, amit kerestem! – mondta elégedetten. - Egész éjjel azon gondolkodtam, hogy mi az a valami, ami nem tetszik nekem ebben a riportban.
Nicol büszkén nézett kollégájára, mint aki egy hatalmas felfedezést tett, ami az emberiség jövőjét viszi majd előbbre. Mindig ilyen volt. Hatalmas lendület, mérhetetlen munkaszeretet, érdeklődés, és egy kis naivitás jellemezte.
- Na, és mi az? Szerintem egészen jól összehoztuk. – nézett rá Robert értetlenül.
- Nem vágási hibára gondolok, nyugodj meg!
Nicol tudta, hogy a férfi nagyon érzékeny a kritikára. Ő is mindig a maximumra törekedett.
- Nézd meg az asszony arcát! Mit veszel észre rajta? Vagy inkább, mit nem?
Robert elgondolkodva nézte a kimerevített arcot. Próbált valami rendelleneset találni, de sehogy sem sikerült.
- Feladom. Túl korán van ehhez. – nyújtózott egyet, mint aki ezzel is jelezni szeretné, hogy nem ébredt fel még teljesen. - Tudod, hogy amíg nem iszom meg a reggeli kávémat, addig hasznavehetetlen vagyok.
- Túl korán? – nevetett fel Nicol. – Már nyolc óra is elmúlt.
A férfi is elmosolyodott. Kedvesen megfricskázta a lány orrát, de látva, hogy ez most nem a legjobb alkalom a bolondozáshoz, sietve válaszolt.
- Mindig irigyeltem a lendületedet. Hogy tudsz reggel is ilyen fitt lenni? Gondolom, mielőtt bejöttél, már a fiaidat is letetted az iskolánál. Megy még a jó öreg Fiestád?
Nicol tréfásan összeráncolta a homlokát.
- Ne térj el a tárgytól! Megmondom inkább, mit tartok furcsának.
Úgy nézett Robertre, mintha valami nagy titkot szeretne megosztani vele, amit kettőjükön kívül senki sem tudhat.
- Az asszony úgy beszél, hogy a szemeiben egy könnycsepp sincs. – kezdte. - Aki elveszti a gyerekét, - pontosabban szerinte elrabolták -, az nem tud ilyen érzelemmentesen nyilatkozni. Hallgasd csak meg! – mutatott rá - Olyan nyafogósan beszél, mint aki a sírással küszködik, de szerintem, csak megjátssza.
Robert látta: nem úszhatja meg a vélemény-nyilvánítást, ezért visszatekerte a kazettát az elejére, odahúzott egy széket, és elindította a lejátszást. Hosszú percekig nem szóltak egymáshoz, tekintetük rátapadt a képernyőre. Amikor a végéhez értek, Nicol kérdőn nézett kollégájára.
- Na, mit gondolsz, szerinted is jó a meglátásom?
- Tényleg nem sír. De nem vagyunk egyformák. – vonta meg a vállát a vágó, miszerint ezt ő egyáltalán nem tartja furcsának. - Mi ezzel a bajod igazából? – kérdezte.
- Hazudik. – jelentette ki Nicol ellentmondást nem tűrő hangon. - Vagy nem rabolták el a gyereket, vagy valami más is van mögötte, amit szépen elhallgatott. Ki fogom deríteni, hogy mi az igazság. – mondta elszántan.
Robert megsimogatta Nicol kusza hajtincseit.
- Miért? Ki vagy te? Egy detektív? Azt értem, hogy a műsorod forgatókönyve szerint több embert is megszólaltatsz majd az üggyel kapcsolatban, de eddig még nem folytattál magán nyomozást is. – nézett szeretettel kolléganőjére.
- Mert eddig nem volt olyan, hogy nem hittem el, amit láttam, és hallottam. Most viszont érzem, hogy ez így nem áll össze. - próbálta meggyőzni Robertet, aki egy kicsit kétkedve hallgatta. - Azt állítja, hogy a volt barátja, - aki a kislány édesapja – megfenyegette, ha nem engedi át a gyereknevelést neki, tönkre fogja tenni. Persze azt nem magyarázta el az anya, hogy ez a kijelentés mit is takar.
Nicol látta, hogy Robert még mindig nem osztja a véleményét.
- Hallottad. – próbálta meggyőzni igazáról - Az asszony szerint az apa külföldre
vitte a kislányt, mert évek óta ott él és dolgozik, csak éppen azt nem tudja, hogy melyik országban. Te, el tudod ezt hinni? Ha kapcsolatba léptek egymással, hogy lehet, hogy ezt a fontos dolgot nem tudja?
A férfi próbált úgy válaszolni, hogy ne sértse vele a lányt, mert ő nem látott ebben az ügyben semmi rendkívülit.
- Szerintem túl sokat dolgoztál mostanában, és a bolhából csinálsz elefántot.
Megbántottan nézett az előtte ülő férfi zöldes barna szemeibe. Robert még csak 29 éves volt, de Nicol mindig adott a véleményére. Érett, meggondolt férfinak tartotta. Most mégis úgy érezte, csalódott benne.
Mély csend telepedett kettőjük közé. Robert tudta, hogy Nicol most neheztel rá, amiért nem osztja a véleményét. Mielőtt megszólalhatott volna, egyik szerkesztő társuk rohant be a vágószobába.
- Bocsánat! Nem akarom megzavarni az ihlet pillanatait, de öt perc múlva kezdődik a napi szerkesztőségi értekezlet. Nicol, már várnak!
A szerkesztőnő méla undorral az arcán követte.
Az ajtóból még visszaszólt:
- Robert! Nekem van igazam, hidd el! És be is fogom bizonyítani. Még nem tudom hogyan, de utána járok. Addig nem adom le ezt a történetet. Egy régebbit fogok adásba helyeztetni, amit még nem láttak a nézők. Sajnálom, hogy nem értesz egyet velem.
Elszomorította, hogy kedvenc kollégája, akit talán az egyik legjobb barátjának is tekintett, más véleményen van. Elgondolkodott azon, amit hallott.
- Lehet, hogy tényleg sokat dolgoztam mostanában, és egyszerűen csak túl
érzékeny vagyok? Pihennem kellene? Már nem is tudom, mikor voltam utoljára szabadságon. A fiúk is biztosan örülnének, ha pár napot csak velük töltenék. – próbálta igazolni maga előtt is az okokat, amelyek ténylegesen a szabadság mellett szóltak. - A szüleimet pedig már hónapok óta nem láttam. – hajtotta le fejét szomorúan.
Gondolataiban megjelent a vidéki kis ház, amelynek előkertjében színes virágok kavalkádja örvendezteti meg az arra járókat. Egyszerre honvágyat érzett a meleg, családi fészek iránt, ahol édesanyja és édesapja már lassan negyven éve élnek megértésben, szeretetben és harmóniában.
Számára mindig ez volt a családmodell: apa, anya és gyerekek. Zümmögő méhek a virágoskertben, kis pad a lugasban, ahol szép nyári estéken jókat lehet beszélgetni, ábrándozni.
Megrázta magát.
- Nem, nekem nem ez az életem. Nekem pörgés kell, állandó mozgás. A nyugalmat számomra a gyerekeim jelentik, és a szerelem, ha újra megtalálom…
A nap gyorsan, de nem eseménytelenül telt el. Az értekezleten megbízták egy híradós szerkesztéssel, mert két kollégája megbetegedett, ezért neki is be kellett állni a csapatba. Nem szerette ezt a munkát. Nem érzett kihívást egy sajtótájékoztató rögzítésében, pedig a téma érdekesnek ígérkezett.
Egy nukleáris atomtemetőt szerettek volna kialakítani a térségben, a 150 km-re lévő atomerőmű veszélyes hulladékainak tárolására. A terület ugyan messze esett a várostól, amelyben élt, de a környező kis falvak lakosai hallani sem akartak a beruházásról. Nicol természetesen megértette az aggályokat, de azt is tisztán látta, hogy erre sajnos szükség van. A tájékoztatón a szakemberek felvonultatták érveiket, terveiket és válaszoltak a média képviselői által feltett kérdésekre. Nem tudott teljes figyelemmel jelen lenni a beszélgetésen, mert gondolatai minduntalan visszatértek a saját problémájához.
Hogyan kezdjen neki a magánnyomozásának? Egyáltalán beleárthatja-e magát a rendőrség munkájába? Miért érzi úgy, hogy neki kell lépnie ebben az ügyben?
Egymást követték fejében a kérdések.
Töprengéséből a mobiltelefonja rántotta ki, amely az „Örömóda” dallamait próbálta kicsalni a készülékből. Bűnbánóan, sajnálkozva nézett körül. Elfelejtette a forgatás idejére kikapcsolni.
A rosszalló tekintetek kereszttüzében gyors léptekkel ment ki a folyosóra.
A telefonból Kate hangja csilingelt ki. Barátnője, aki a kulturális rovat szerkesztője volt, vidáman köszöntötte. Nem tudta, hogy Nicol délelőtt dolgozik, ezért is kereste.
- Ne, haragudj! Nem tudtam, hogy híradózol. Azért hívtalak, mert el akarlak csábítani. – kuncogott a vonal másik végén – Ne gondolj semmi rosszra, csak ma nyílik egy görög étterem a város szélén, és szeretném, he eljönnél velem oda. Tudom, hogy úgy sem szoktál rendesen ebédelni, ezért egyenesen jót fog tenni egy kis meleg étel, ráadásul a baklavát ma ingyen adják. – próbálta rábeszélni barátnőjét a kulináris élvezetekre.
- Kate! Te sohasem változol. – válaszolt vidáman a kedves invitálásra. - Megbeszéltük, hogy közösen leszokunk a nassolásról. Erre jössz ezzel az ötlettel. Nem mondom, hogy nem esne jól az a mézes finomság, de tudod, milyen nehéz volt leadni azt a több mint huszonöt kilógrammot, amit az utóbbi években magamra szedtem. Nincs lelkiismeret-furdalásod, hogy megint a bűnbe vinnél?
- Nincs, és nem is lesz! – válaszolt Kate. - Néha ezt is megérdemeljük. Na, mi lesz? Jössz vagy nem? – a kérdés csak költői volt, hiszen a válaszban nem kételkedett.
- Persze hogy jövök. Ki tud Neked ellenállni?
Kate elégedetten mosolygott a vonal túloldalán. Szerette Nicolt. Tudta, hogy barátnője a vidám külső mögött nagyon sok problémával küzd. A gyerekeket egyedül nevelni, megbirkózni a napi munkával, megfelelni a folytonos elvárásoknak, nem könnyű feladat, főleg társtalanul. Felnézett Nicolra, aki a kezdődő diabetest küzdötte le azzal, hogy sikerült lefogynia, és áttérni az egészségesebb étkezésre. Ő ezen a téren szerencsésnek mondhatta magát. Bármennyit ehetett, nem látszott meg filigrán alkatán. Nem volt ugyan olyan magas, mint Nicol, de határozottan jó alakúnak mondhatta magát.
- Mikor lesz vége a sajtótájékoztatónak? Mikorra tudsz ideérni?
- Gyakorlatilag már vége van, csak a vágóképeket vesszük még fel. Fél óra múlva ott is lehetek. – nézett az órájára - A jegyzeteimet a stáb beviszi a stúdióba, onnan már szerencsére nem az én asztalom. Csak beugrottam, mert többen megbetegedtek, de hát tudod.
- Rendben. Siess! Várlak! – fejezte be Kate a beszélgetést.
Nicol szerette a szeptembert, hiszen ebben a hónapban látta meg a napvilágot. Hozzászokott, hogy ilyenkor még javában tart a vényasszonyok nyara, ezért most egyenesen sértésnek vette a természettől, hogy ilyen csúnya, esős idővel ünnepli meg az ő születésnapját, amit a hétvégén szeretne megtartani. A kerti parti az időjárás szeszélye miatt elmarad, a lakás viszont elég kicsi ahhoz, amennyi embert meginvitált erre, a számára oly fontos eseményre.
- Ha mindenki elfogadja a meghívást, és eljön, akkor a falakat át kell törni a szomszédokhoz, hogy elférjünk.
Ez a gondolat mosolyt csalt finom ívű, kicsi szájára. Hatvan négyzetméternyi helyen el sem tudta képzelni, hogy több mint húszan el fognak férni.
- Lesz, ami lesz, majd megoldjuk valahogy! – zárta le magában.
Ez a kijelentés élete kulcsmondatává vált. Nem tervezett semmit előre, úgy élte az életét, ahogy jött. Soha sem gondolkodott azon, hogy mi lenne, vagy mi lett volna…
Szülei néha rosszallásukat fejezték ki ilyenkor, mondván, soha sem fog felnőni, és felelősségteljes felnőtt életet élni. Persze azért nagyon büszkék voltak lányukra, aki saját erejéből küzdötte fel magát a műsorszerkesztésig.
Az eső pedig esett, kérlelhetetlenül, mintha nem is akarna többé elállni. Fejére húzta kapucniját, és futva közelített, már emberi mértékkel mérve is nagykorú kocsijához.
A 19 éves Ford Fiesta metálezüstje itt-ott megkopott ugyan, de Nicol szerint, ennek az autónak lelke volt. Soha sem hagyta cserben gazdáját. Most is azonnal elindult, felpörgetve a kis motort. Minden alkalommal megsimogatta a műszerfalat, amikor beült, és működésbe hozta a kis járgányt. Azon a helyen egészen fényes lett a műanyag borítás.
Az étterem, - ahol Kate várta – a város túlsó végén volt, ezért elég sok időbe telt, amíg átvágta magát a forgalmon. Ha esett, sokkal több autó járt az utakon. Ilyenkor a taxisok sem panaszkodhattak, volt fuvar bőven, hiszen senki sem akart bőrig ázni.
Nehezen talált parkírozót. Bosszúsan kerülte meg már másodszor a lakótömböt, mire talált egy zsebkendőnyi helyet, ahol megállhatott. Az esőcseppek egyre nagyobbak lettek, mintha csak ezzel is bosszantani akarták volna. Futva tette meg az utat a bejáratig, ahol bosszankodva látta, hogy megint felfröcsögte a vizet és vele a sarat a nadrágjára. Megpróbálta lesöpörni, de ezzel csak még jobban elkente. Egy beletörődő, halk nyögés kíséretében belépett az étterembe.
Nicol jobban szerette a kínai konyhát, mint a görög ételeket, de Kate kedvéért nem mondhatott nemet, aki rajongott a görög kultúráért, és gasztronómiáért.
Barátságuk régen kezdődött. Kate friss diplomásként került a televízióhoz, - évekkel ez előtt -, ahol akkorra már Nicolnak múltja volt. Szárnyai alá vette a kedves, mosolygós fiatal lányt, akit megtanított mindenre, amit addigra már ő is ellesett. A mesterfogások sokszor nem is annyira a tudáson, hanem a kreativitáson múlnak. Ezt érezni kell. Kate pedig jó tanítványnak bizonyult. Az együtt töltött idő, a nagy közös beszélgetések hamar közel hozták a két nőt egymáshoz. Kapcsolatuk töretlen volt még akkor is, ha nem értettek mindenben egyet. Toleránsak voltak egymással szemben, elnézték a hibákat, és mindig a közös érdeklődést keresték. Sorsuk sok mindenben egyezett. Ma már mindketten egyedül éltek, bár az okok teljesen különböztek.
A vörös hajú, csinos lány egy sarokasztalnál ült, és gondolataiba mélyedve nézte a szakadó esőt.
- Halihó! Merre járnak a gondolataid? – lépett az asztalhoz Nicol. Kate szomorúan nézett fel barátnőjére. Szép zöld szemében fájdalom tükröződött:
- Adamre gondoltam. – válaszolta. - Pont egy ilyen esős napon ismerkedtünk össze. Még mindig nagyon hiányzik. Már két év telt el azóta, hogy elment.
Nicol megsimogatta a lány fejét. Nagyon sajnálta. Adam jó ember volt, szerette a családját. Egy reggel elindult otthonról, és soha többé nem tért haza. Az autópályán belerohant kisteherautójába egy műszaki hibás kamion. Azonnal meghalt.
Kate azóta sem heverte ki a megrázkódtatást.
A mindig vidám lány lelkében még ma is ott ült a gyász, amely nem tudta feledtetni vele a tragédiát.
Nicol ezekben a pillanatokban tehetetlen volt. Nem találta a szavakat. De hát mit is mondhatott volna? Hogy az élet megy tovább? Kate ezt nélküle is tudta, de azt is, hogy ez az élet már más.
- Gyere, ülj le, és nézzük, mit is ehetünk! – szólalt meg egyszerre csak vidám hangon.
Kate mestere volt a hangulatváltozásnak. Az egyik percben még ott bujkált szemében a veszteség szomorúsága, a másikban pedig, már vidáman kuncogott. Nicol megkönnyebbülve ült le a kékre festett asztalhoz, amelyen vakítóan fehér abrosz, és egy csokor színes vadvirág díszelgett. A hangulatos kis étterem falain Görögország csodálatos tájait bemutató színes fotók sorakoztak, kedvet adva a vendégeknek ahhoz, hogy a történelmi múlttal együtt az ország természeti adottságait is megismerjék.
Egy pillanatig ő is elmélázott azon, milyen szép is lenne most ott, biztosan gyönyörű napsütés és meleg várná, szemben ezzel a nyavalyás esővel.
Zsúfolásig megtelt a kis étterem. Az illatokból ítélve, a konyha nagyüzemi munkába kezdett. Az asztalok között nemzeti öltözékben sürgölődtek a pincérek, egyik gőzölgő tányért a másik után egyensúlyozva a karjukon és a kezükben. Napbarnított bőrükből és arcvonásaikból ítélve, kétség sem fért hozzá, hogy igazi görögök között étkeznek. Az ütemes zene, és az Ouzo íze csak fokozta ezt az érzést.
- Nicol! – nézett fel tányérjából Kate. - Robert beszélt nekem a reggeli
látogatásodról a vágószobában. Mi ütött beléd? Miért akarod beleártani magad mások problémáiba? Nem elég neked a sajátod? – kérdései megfogalmazásában benne volt a véleménye is. - Megint félre értelmezed a szerkesztői munkát. Nekünk nem az a dolgunk, hogy a rendőrség helyett nyomozzunk, hanem, hogy filmre vigyük a történet fejleményeit, és dokumentáljunk.
- Nem tudom, Kate! – válaszolt Nicol, megvonva vállát. - Egyszerűen idegesít. Érzem, hogy a nő hazudik, és ki akarom deríteni az okát. Csak még azt nem tudom, hogyan kezdjek hozzá.
Kate kissé értetlenül nézett rá.
- Nicol! Te a szórakoztató szerkesztőségnél dolgozol, nem a híradósoknál. Az ő dolguk, hogy néha lerántsák a leplet a visszásságokról. Ráadásul, ez nem köz-, hanem magánügy, tehát neked nincs hozzá közöd. – tagolta az utolsó szavakat.
- Akkor, mint magánembert érdekel. – válaszolt barátnője.
- Teljesen elment az eszed? – kérdezte felháborodottan. – Talán még szabadságot is kiveszel, csak hogy ennek utánajárj? Azt ugye tudod, hogy Richard, az igazgatónk nem engedélyezi a magáncélú nyomozgatást.
Nicol kezében megállt a villa. Szemei felragyogtak.
- Tudtam, hogy rád mindig számíthatok! Jó ötletet adtál. – lökte meg tréfásan Kate kezét, akinek villájáról leesett a felszúrt falat. - Tényleg gondolkodtam a szabadságon, de most már tudom, hogyan fogom hasznosan eltölteni.
Kate lemondóan fogta meg a fejét.
- Mondtam már, hogy néha kibírhatatlanul konok és megszállott vagy?
- Nem, de ezt most bóknak veszem. – nevetett fel Nicol.
- Csinálj, amit akarsz! Úgy sem tudlak lebeszélni róla, de aztán ne gyere hozzám nyavalyogni, hogy csak elszúrtad a drága szabadidődet ezzel a nyomozgatással.
Nicol jókedvűen nézett a lányra.
- Mikor nyavalyogtam neked utoljára?
Kate fejét csóválva tért vissza a remek ízek birodalmába. Tudta, hogy minden szó felesleges. Ha Nicol valamit a fejébe vesz, nem lehet onnan kiverni. Ugyan nem értett egyet vele, de azért kíváncsi volt a fejleményekre.
- Mi lesz a kerti partival? Ahogy látom, azt alaposan elmossa az eső. – tért át másik témára.
Nicol kissé letörten válaszolt:
- Sajnálom, hogy nem tudunk a szabadban ünnepelni, de majd sok jó ember kis helyen is elfér, ahogy mondani szokták. Bár erről azért nem vagyok százszázalékosan meggyőződve.
Kortyolt egy kis ásványvizet, majd folytatta:
- Szerinted mondjam le a születésnapi bulimat csak azért, mert heringes dobozzá
válik majd a lakásom, ha mindenki eljön? Nem szeretem elhalasztani az ünnepeket. Később már nem az igazi. Pont szombaton leszek 37, ezért aznap ünnepelünk. Ebből nem engedek. – jelentette ki. - Viszont van egy jó ötletem. – nézett sejtelmesen barátnőjére.
- Mit gondolsz, eljönne az a rendőrfőhadnagy is, aki ebben az ügyben nyomoz? Őt is meghívnám, és akkor további információkhoz juthatnék.
Kate a szemeit forgatva válaszolt.
- Jézusom! Rendőri felügyeletet akarsz biztosítani a bulidon? Különben is, csak kétszer találkoztatok a forgatások alkalmával. Miből gondolod, hogy egyáltalán eljönne? Aztán meg ott van a titoktartási kötelezettségük. – próbálta lebeszélni erről az őrült ötletről Nicolt.
- Jaj, Kate! Ne legyél mindig ilyen racionális! Láttam, hogy érdeklem. Ezt azonnal éreztem. Most egyszerűen csak kihasználom a helyzetet. Különben is, már lassan azt sem tudom, milyen érzés, ha az ember lányának udvarolnak. Ki tudja? Talán egészen jól kijövünk egymással, és akkor még egy kis flörttől sem riadok vissza. – kacsintott rá.
- Nicol! Nem félsz, hogy egyszer majd a visszájára sülnek el a jó ötleteid? Mi lesz, ha beleszeretsz? Még azt sem tudod, hogy van-e barátnője, élettársa, felesége. – aggályoskodott Kate. - Ismerlek már. Gyorsan lobbansz. Aztán vagy olyan gyorsan ki is alszik ez a láng, vagy annyira megégeted magad, hogy a kapcsolat végeztével hónapokig nyalogatod a sebeidet.
- Nőtlen, annyit tudok. És nem leszek belé szerelmes. – szögezte le Nicol. - Én olyan „első látásra” típus vagyok. Az ő esetében pedig, más a helyzet. Kedvelem, de ennél nem lesz több. – zárta le a beszélgetést.
