Eljött a hajnal ideje.
Lángoló, hideg korong emelkedett a város pereme fölé, mintegy jelezve a nap kezdetét.
Bágyadt sugarai elömlöttek a kék köddel telt utcák és a romantikus betonsétányok fagyos felületén, felszárítva a hajnali harmatot.
A felhőkarcoló 197. emeletének külterületre néző egyik szobájából hangos hortyogás hallatszott. Nemsokára egyenletes szuszogássá szelidült, majd elenyészett. Nyugtalan mocorgás zaja szűrődött ki a folyosóra. Később zsebóra ciripelését lehetett hallani.
Halovány körvonallal, régi gőzmozdony foltja sötétlett előtte a sinpáron. A szerelvény lassan közeledett és ő nem bírt megmozdulni, mert két keze és két lába biztosan tartó sodronykötéllel a sinekhez volt erősítve. Hatalmas árnyék borult rá, és még hallotta a síp írtózatos erejű süvítését. Az ablakon át arcába világító fénypászma gömbölyű verejtékcseppeken ragyogott. Egyik szemhéja rebegve felnyílt, aztán villámgyorsan leereszkedett. Szaggatott búgás hatolt a tudatáig valahonnan a konyha irányából. Ezúttal mindkét szem álmosan körbetekintett a helyiség ismerős beszögellésein. Kibújt az ágyból, szürke gumipapucsában indult az étkező felé, hogy reggeli kávéját elkészítse. Az ócska presszógép 4 perc múlva lökte elé az ízetlen, gőzölgő folyadékot. Első indításnak ez is megfelelt, tudta, hogy a munkahelyén, a kettes eligazítóban jóval erősebb feketét főz a tiszteletreméltó Yvette kisasszony gépe.
...És akkor jutott eszébe, hogy szombat van. Összeszorított ajakkal káromkodott. Odasétált az ablakhoz és kitárta az üvegszárnyakat. Visszahőkölt a látványtól: a mélység élő mágnesként vonzotta magába, a zuhanás szörnyű érzetét keltve. Fekete pontok nyüzsögtek a világoskék fénybe vont sugárúton, szokatlan nagyságrendben. A járművek alapzaja más hangokkal összevegyülve tompa, de állandó zúgásként hallatszott. Ezután vette csak észre azt az eszméletlen mennyiségű autót, mely a sugárúton kígyózva meglehetősen lassú tempóban haladt. Amennyire csak mert, kihajolt, ennek ellenére nem bírta befogni szemével a sor elejét és végét, pedig ellátott majdnem odáig, ahol az épülettek ponttá zsugorodtak
"Életembe nem láttam még ekkora dugót...baleset? csak nem megint egy elmebeteg...nem...valami egészen más...mi történt?"- gondolta, amikor a szemközt magasodó toronyház óriási, aranyozott ingával díszített kvarc órája elcsilingelte a hét órát.
Fölvonta a vállát, ásított egyet és miután megropogtatta izületeit, rendberakta legényágyát. Felöltözött, ugyanazt a fakóra kopott zakóját vette fel, amit munkába menet viselni szokott. Szennyesével megtömte a mosógépet, majd visszafele menet a bekapott egy falatot az előző este asztalon hagyott szendvicsből. A szanaszét heverő tányérokat és napok óta mosatlan evőeszközöket hideg vízzel lecsurgatta. Amikor minddel végzett, leült az ágy szélére. Felállt, tett néhány lépést és újra leült. Cigarettára gyújtott, majd a félig szívott csikket elnyomta. Kiment, bezárta a lakást és hívta a liftet.
A monumentális épülettömbök ijesztőnek tetszettek a kapu tövéből. Elsétált az ismerős újságárusig és levett egy Reggeli Híreket. Elolvasta a címszavakat és a belső oldalak érdekesebb cikkeit, majd gondosan összehajtogatta a lapot és kedvenc sörözője felé irányította lépteit. Nem volt kedve hazamenni, nem akart önmagával a négy fal között kettesben maradni. Fél kettő tájban megéhezett, az italmérésből már-már boldogan, de józanul lépett ki.
A sor változatlanul haladt előre, láthatólag minden remény nélkül arra, hogy valaha is vége szakad.
Nem ismerte az éttermet, ahol a Hóvégi Nagy Ebédjét fogyasztotta el. A hófehér asztalterítőre helyezett összeg láttán a minőség nem is maradt el a várttól. Otthon konstatálta anyagi helyzetét: kiforgatott zsebeiből néhány aprópénz és kitudja-honnan maradt csavar hullott a műanyaggal bevont padlóra. A bárszekrényből rövidesen kékcímkés minőségi Sampagnon került elő; elegánsan töltött magának egy talpas kristálypohárba és kikészítette az asztalra, mintha valami rég várt ünnepi pillanat előszele csapta volna meg. Valahol talált régi, márkás sodort cigarettát és miközben körbement az asztal mellett, hogy a TV-t bekapcsolja, rágyújtott.
Unalmas Sci-fi-t adtak, ezért gyorsan csatornát váltott.
Feltűnt a "Hírek Napközben" felirat, majd a gyerekkorából ismerős légiriadós szirénához hasonló - eddig még nem hallott - zúgás kezdődött. Nem akart újra csatornát váltani, megvárta, mi lesz a hírek utáni főműsor. Piszkosszürke füstkarikákat lebegtetett és elgondolkozva figyelte, amint a szemcsék eloszlanak a levegőben.
Hírtelen mégis oda kellett néznie: a képernyőt zöldeskék szabálytalan csík szelte át, mely apró alkotóelemekből állt. A kocsisor.
Ahogy fokozatosan kúszott felfelé a kamera, behozva az egyre távolabbi részleteket, az autókon elváltozást lehetett tapasztalni, némelyik eldeformálódott, máshol egymásra futottak és felborultak a járművek. Egyszerre kiugrott, és megmerevedett a kép, a várostól bizonytalan távolságban lassan, egy felhő szakadt el a földfelszíntő és görbülve, fehéresen ragyogó oszlopot gyűrve maga alá,méltóságteljesen emelkedni kezdett, ugyanekkor vízszintes síkban valami vakítóan éles körgyűrű kezdett terjedni.
A sziránák folyamatos erősödő-gyengülő zaja ekkor mélybariton szaggatott zúgásba váltott át, miközben a képernyőn egyetlen szó vált olvashatóvá.
A cigaretta a körmére égett, de nem vette észre. Mint egy álomban, vakon az asztalfiókhoz támolygott és kiürítette tartalmát. Mielőtt az átható fényesség beragyogta volna a nyomorúságosan berendezett szobát, Villant valami és J. Anthon Wildem holtan bukott a földre, fegyvere messzire csúszott a hideg műanyagon
(~1986)
