Zakatol az élet,
mint zsúfolt vonat,
füstös, tömegszagú fülkék,
szakadt üléshuzat.
Cigarettacsonk,
sárral taposott padozat,
összegyűrt cukorpapír,
vigyorgón bamba emberkacat.
Rám lépnek.
Fölénnyel tolakodó léptek,
szívükből támadó sértett harag,
szemükben gyűlölet-fények.
Megértés?
A felejtés távoli ködében,
ócska lomokkal egybegyúrva
hever valahol, sötétben.
Emberek?
Tömegben törtető,
tolongó emberkacat,
lábaktól odébb taszítva,
mint a földre szórt szemét.
Nem látjuk!
Fölényesen nézünk át felette,
egyként feledve, eltemetve
a szót: Emberség!
