Hívogat a ’48-as ifjak ünnepe,
Hívogat Pestre a Dunához, új parkjához,
A függöny-kapun át, s állok ott meglepve
Fellebbent a kőbe álmodott függöny,
Parkjukban a nemzet volt színészei fogadnak,
Nagy pillanataik íme szobraikban maradnak
Kikötve áll a színház, az új Nemzeti!
Százkilencven évnyi akarat, s vándorlás után,
Mostantól végleges helyén, a Dunánál
Épületét hajóra tette a képzelet,
Orral-homlokkal a Vár és Szent Gellért hegye felé,
Mutatva magát, ez hát a nemzeté!
Hajója orra a víz sodrában, de állja,
Úszik fel, fel, fel Budára,
Szaggatva a szelet, híva egységre a nemzetet
Felrobbantott elődje homlokzata egyben,
A múlt vízéből itt most félig felmerül,
Fáklyákat gyújtott, s az emlékművek közé vegyül
A Nemzeti fejdíszében szárnyak a széleken,
S három toll szára, pihéi a tetőn,
Talán ősi jegyek e képzelt táltos fejfedőn
Bent már ég a láz, a nyitás zavara,
Jöjjön hát mindenki e hazából,
Az örök emberi madáchi szavakra
Ez hát a Színház, a Nemzeti,
Legyen e naptól a miénk, a nemzeté
Legyen mindig mindenkié
(2002.)
