[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

FULLEXTRA.HU OLDAL
A FACEBOOKON IS!




Könyvet szeretnél?




Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Versműhely



Pályázati lehetőségek



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: AndrisF
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9077

Most jelen:
Látogató: 19
Tag: 1
Rejtve: 0
Összesen: 20

Jelen:
Tagi infók Almasy Küldhetsz neki privát üzenetet Almasy Almasy


Támogatónk


Fullextra Szépségszalon
CÍMVÁLTOZÁS!
2016.jan.11-től
Bp.XVIII. Üllői út. 365.


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

Ajánlott weblapok
· 1: Harmatcsepp .. a lélek útján ...
· 2: haiku.lap.hu
· 3: Máté László honlapja
· 4: Hegedűs Csaba honlapja
· 5: Dezső Ilona Anna honlapja
· 6: Sidaversei
· 7: Kaláka
· 8: Haász Irén weblapja
· 9: Olvasás lap.hu
· 10: A Hegy - NeMo blogja
· 11: Orbia
· 12: Fényfa
· 13: Egy lélek csillan
· 14: Zsefy Zsanett
· 15: vers zene.lap.hu
· 16: magyarirodalom.lap.hu
· 17: kortársirodalom.lap.hu
· 18: Wendler Mária portál
· 19: Barátok Verslista honlaja
· 20: Alkotó.lap.hu

cheap cigarettes sorry.
Szentendrei álom

„Bicske ócska kis hely. Ócska az állomás, a kilincs, az óra, még a koldus is halkan nyöszörög. Nem hisz csodákban. Kelecsényi nem vett levegőt, amíg elment mellette. Unokahúga mosolyogva várta a megbeszélt helyen. Mögötte, az üvegajtón túl most nyitott a nap erre az ócska szeletre, befényezve a lány körül a levegőt olyan volt a kép, mint azon a görög boron a címke, amit a haverja hozott neki tavaly nyáron. Egy lány, háta mögött a nappal.”
(Fényesi / Tóth János: Költővel Szárliget felé)


I. rész

Eszter ragyogó mosollyal suhant nagybátyja felé a kihalt várótermen keresztül. Hosszú barna copfjai kissé rendezetlenül úsztak utána a levegőben. Egész mozgása csupa derű, csupa gyermeki báj és légies könnyedség volt, lehetetlenül nagy kék szemei csakúgy rikítottak kipirult, szeplős orcái fölött.
Kelecsényi csak állt ott bambán, még köszönni is elfelejtett, s meghökkenten bámult az előtte álló nőre. Emlékezetében Eszter még egy szeleburdi kislányként élt, aki a kabátja ujját rángatta, és állandóan nyalókát akart vetetni vele. Most meg ott állt előtte egy érett nő, aki csaknem olyan magas volt, mint ő, s méghozzá olyan gyönyörű, hogy pillanatokra elakadt tőle a lélegzete! Kissé zavartan bontakozott ki az unokahúg szeretetteljes öleléséből, és a tőle megszokott mogorva szűkszavúsággal üdvözölte a lányt. Eszter mindezt nem vette tőle zokon, hiszen ismerte jól, mindig elég nehezen oldódott fel, ha régen nem látott ismerősökkel találkozott. Kelecsényi vonakodott odaadni a csomagját, mert hát az úgy mégsem járja, hogy egy nő cipekedjen helyette, de Eszter addig erőszakoskodott, amíg a kisebbet kénytelen-kelletlen átengedte neki. Mindenesetre furcsállta unokahúga vele szemben tanúsított meglehetősen közvetlen viselkedését, elvégre nem adta ő erre a legcsekélyebb okot sem. Eszter ragaszkodott ahhoz is, hogy taxival menjenek, ne kelljen annyit cipekedniük.

A társasházi lakás, amit bérelt, nagyon otthonosan és ízlésesen volt berendezve. Eszter keze munkáját dicsérték a színes függöny-drapériák, a különböző üvegvázákban díszelgő furcsa szárazvirág-kompozíciók, és a falon körös-körben elhelyezett, tucatnyi, különleges hangulatú festmény. Kelecsényi hosszasan elidőzött egy-egy képnél, és megpróbálta kitalálni, vajon honnan lehet számára annyira ismerős némely részlet. Amikor a lány visszatért a konyhából egy csésze kávéval, még mindig az egyik festményt elemezte elmélyülten, jellegzetesen kelecsényis testtartását felvéve: karba tett kézzel, az állát pedig egyik öklével picit megtámasztva. Végül Eszter oldotta meg a rejtélyt: - Hát nem emlékszel? Egyszer elvittél magaddal Szentendrére, amikor 14 éves voltam. Ez egy romantikus hangulatú kis utcát ábrázol a templomtornyokkal, látod?
Kelecsényi bólintott egy halovány mosoly-próbálkozás kíséretében. – Régen volt… - felelte elgondolkodva, és nagyot hörpintett a kávéjából.
- Én sosem felejtem el! - mondta Eszter jelentőségteljesen, és lopva a nagybátyjára pillantott. Kifejezetten kellemes arcú férfi lenne ez a Kelecsényi, ha kicsit többet mosolyogna. - gondolta.

Kelecsényi meglehetősen idegenül járkált fel-alá a lány lakásában, és egyfolytában azon morfondírozott, miért is fogadta el a meghívását. Nem szeretett senkinek a terhére lenni, s nincs ő ahhoz hozzászokva, hogy nőknél vendégeskedjen, még ha családtag is az illető. Eszter ráadásul nem is a vér szerinti rokona. Öccse második házasságával került a családba, mint testvére nevelt lánya. Persze az első pillanattól kezdve mindenki úgy fogadta a kis Esztert Kelecsényi családjában, a nagyszülőket is beleértve, mintha István édesgyermeke volna. A kislány valóságos angyal volt, mindenkit elbűvölt, még Jánost is, aki közismerten nem szerette a gyermekeket, sikerült levennie a lábáról. Kelecsényi fülében még mindig visszhangzott, ahogyan selypítős hangján a nevét kiabálta, és játszani hívta. Rég elfeledettnek hitt halovány képek foszlányai bontakoztak ki emlékeinek pókhálós rejtekéből, és most buzgón igyekezett letörölgetni róluk a port. Olyan furcsa volt belegondolni, hogy az egykori bájos gyermek, és ez az ingerlően vonzó nő egy és ugyanaz a személy.
Eszter vázlatokat készített a festőállványán, és közben fél szemmel különös vendégét figyelte. Nagybátyja igazi művészlélek, afféle csodabogár, aki a megszokott agglegénylakásán kívül máshol nem igazán érzi jól magát. Eléggé magának való, és egyáltalán nem egy társasági ember. Szótlan és hűvös. Rendkívül hűvös. – alkotta meg magának Eszter Kelecsényi tömör jellemrajzát. Mindezek ellenére nagyon érdekelte, milyen is lehet a férfi igazi valója, mert meg volt róla győződve, hogy a zord felszín egy különösen érzékeny szívet takar. Kíváncsi lett volna a férfi titkaira, szeretett volna megtudni minél többet a magánéletéről, többek között arról, hogy miért is nem nősült meg soha, de nem merte tőle megkérdezni. Kelecsényi is valahogy így lehetett ezzel, mert feltett ugyan néhány tétova kérdést Eszternek az egyetemi tanulmányaival kapcsolatosan, de a magánéletét érintő témákat igyekezett elkerülni. Már vagy fél óra is eltelt azóta, hogy utoljára szóltak egymáshoz, de Esztert legkevésbé sem zavarta a kettejük közt uralkodó néma csend. Annál inkább feszélyezte a férfit, aki fel-alá járkált a nappaliban, mint egy medve a ketrecében, azzal a különbséggel, hogy Kelecsényinek nagyon ruganyos, könnyed mozgása volt. Járás közben mindig kicsit előredőlt, a kezeit összekulcsolta a háta mögött, és töprengve bámult maga elé. A szemöldökei közé már mély barázdát szántott a gyakorta felöltött gondterhelt ábrázat. Amikor pedig nagyritkán hosszabban beszélt, meglehetősen színpadias mozdulatokkal gesztikulált, mintha csak közönség előtt tartana előadást. Egész stílusában volt egyfajta teátrális jelleg, amely a hanghordozásában, valamint kifinomult, választékos szóhasználatában mutatkozott meg leginkább.

- Megengeded, hogy készítsek Rólad egy portrét? – törte meg Eszter vidáman csilingelő hangja a már jó ideje köztük feszülő csendet. Kelecsényi hirtelen abbahagyta a járkálást, és különös pillantást vetett a lányra, mintha csak azt akarná kifürkészni, vajon tényleg komolyan gondolta-e, amit az előbb mondott. De Eszter arckifejezése egyértelműen a tudtára adta, hogy nem tréfál. A lány azonban nem várta meg a szabódását, szelíd erőszakkal egy fotelbe ültette, majd megmondta neki, hogyan üljön, hogyan tartsa a fejét, és a karjait. Kelecsényi a számára előállt rendkívül kínos helyzet ellenére készségesen engedelmeskedett neki. Hagyta, hogy unokahúga meleg, puha tenyerei közé fogja, és a megfelelő szögbe állítsa az ő borostás arcát. Aztán Eszter visszalibbent az állványa mögé, hogy munkához lásson, de Kelecsényi még nagyon sokáig érezte hajának csiklandó selymességét, és a parfümjének felkavaró illatát. Hosszú percekig moccanni sem mert, nehogy tovatűnjön ez angyali teremtmény lényéből fakadó különös varázs, amely még mindig ott vibrált körülötte, s oly részegítően hatott az érzékeire, hogy egész teste libabőrös lett tőle. Kihasználva a pillanatokat, mikor Eszter csak a vásznára koncentrált, Kelecsényi félig lehunyt pillái mögül a lányt figyelte, aki alsó ajkát kissé beharapva a művészekre jellemző elmélyültséggel és feszült izgalommal alkotott, ujjai fürgén siklottak a darab szénnel a papíron, miközben az arcába tolakodó rakoncátlan tincseit igyekezett kifújni a szeme elől. Eszter! Mennyire más volt ő, mint azok a nők, akikkel életében valaha is találkozott. Azok minden romlottságának tökéletes ellentéte volt a maga ragyogó tisztaságával, gyermeki őszinteségével, szétáradó mosolyával, és világokat ígérő pillantásával. Ha korábban egy ilyen lányt sodort volna az útjába az élet, talán… Talán minden másképpen alakult volna az életében. Halovány mosoly suhant át az arcán arra a gondolatra, hogy talán meg is nősült volna. Unokahúgát valamiért nem tudta elképzelni, amint kinyúlt pólóban és színevesztett melegítőnadrágban ablakot tisztít. Eszter csakis a festővásznai között, könyékig festékesen lehetett az, aki. Legalábbis Kelecsényi számára.
- Olyan mereven ülsz ott! – jegyezte meg Eszter, és jóízű nevetése betöltötte a szobát. – Próbálj kicsit lazítani! – figyelmeztette szelíden, ahogy az állvány mögül kidugta bájosan kócos fejét, és a férfire szórta őszinte mosolyának meleg napsugarait. Kelecsényi mély sóhajtás közepette bólintott, és megpróbálta követni az utasítást. Rejtély volt számára, miként tudja ez a lány elérni nála, hogy bármit gondolkodás nélkül megtegyen, amit csak kér. Nem volt ő ahhoz szokva, hogy nők utasítgassák, és tessék, most úgy engedelmeskedik ennek a csöpp lánynak, mint egy kezes bárány. – Biztosan öregszem. – magyarázta meg saját magának, és ez a válasz mintha meg is nyugtatta volna.

Eszter kitartóan rajzolt. Órák teltek el azóta, hogy Kelecsényi portréjához hozzáfogott, mégis úgy tűnt, mintha megállt volna velük az idő. Valahányszor festett, azt mindig szívvel-lélekkel tette, és nem csak azt vitte bele az alkotásába, amit a szemével látott, hanem amit összes érzékével a világról csak felfoghatott, sőt még a legmélyebb érzéseit is, s ettől voltak a képei olyan különlegesek. Még Kelecsényit is magukkal ragadták a festményei, ehhez nem fért semmi kétség, s neki valamiért nagyon fontos volt a férfi véleménye. Talán mert ő is művész volt, és egy művészt csak egy másik művész képes igazán megérteni. Ismerte jól a nagybátyja írásait, és mindent elolvasott tőle, amihez hozzájutott. A férfi egy nagyon különleges szemüvegen keresztül szemlélte mind világot, mind pedig az embereket, de Eszter értette őt, számára nem jelentett nehézséget az elvont dolgokban vagy képekben való gondolkodás. Kelecsényi közismerten rajongott a nagy Költőért, József Attiláért, Eszter meg Kelecsényiért. Már egészen kicsi kora óta, amikor megismerte. Akkor egyszerűen csak felnézett rá, mint egy felnőttre, most pedig egy régóta dédelgetett romantikus ideál megtestesülését jelentette számára a férfi. Kristálytisztán élt benne szentendrei kirándulásuk emléke, mintha csak tegnap történt volna, hogy a férfi kézen fogva végigvezette őt a gyönyörű barokk város főterén és megmutatta neki a világot művész szemmel. Ez utóbbiért mindörökre hálás lesz neki. S ez a csodálatos ember most végre itt van vele újra, a foteljében ül, miközben ő a világ legjobb portréját készíti éppen Róla. Szentendre óta már tíz év eltelt, Kelecsényi sem lett fiatalabb, hajába már őszes tincsek vegyültek, és korára árulkodva szeme körül megjelentek az első szarkalábak. Eszter kezében szinte magától szaladt a ceruza, a kusza vonalak halmaza lassan képpé állt össze, és egy komoly arcú férfi rendkívül kifejező tekintettel nézett vissza a vászonról. Miközben rajzolt, a gyomrát megint összehúzta az a különös feszültség, és izgalom, amit akkor szokott átélni, ha valamelyik alkotása különösen jól sikerültnek ígérkezik.
Végre elkészült vele. Kelecsényi hosszasan állt Eszter festőállványa fölött a saját arcképét vizsgálgatva, majd végül elismerően bólintott, és csak ennyit tett hozzá: „Jó”. Unokahúga észrevette az elégedettség jeleit az arcán, így ez a szűkszavú vélemény felért számára egy alapos dicsérettel. Ha Kelecsényi mondta valamire azt, hogy jó, akkor az biztosan az is volt. Lehetett adni az ő kritikájára, és Eszter tudta ezt jól.

Kelecsényi újra rágyújtott. Odakint már besötétedett, s miközben ujjai között szertartásosan megforgatta a cigarettáját, majd stílusosan egy jó mélyet beleszippantott, hogy aztán kissé hátrahajtott fejjel lassan és elegánsan egy gomolygó füstfelhőt fújhasson ki a tüdejéből. Eszter a kanapé másik végéről némán figyelte. Ki nem állhatta a cigarettafüstöt, de Kelecsényinek ezt is megbocsátotta. Sőt mi több, élvezettel nézte a férfi e szenvedélynek hódoló begyakorlott mozdulatait, ami mellesleg nagyon jólállt neki, s ez újabb mosolyt csalt Eszter rózsapiros ajkaira. Nem kellettek a szavak, hogy érezzék egymás legapróbb rezdülését, elég volt csak egymásra hangolódniuk. Kelecsényi úgy gondolta, hogy Eszterrel még maga a csönd is nagyon kellemes elfoglaltság tud lenni, és most nem is vágyott semmi többre, semmi másra. Legszívesebben száz évig itt ülne ezen a kanapén, a lány tökéletes szépségében gyönyörködve, s a csendet hallgatva.
- Unalmas egy társaság lehetek Neked… - jegyezte meg két szippantás között halkan a férfi.
- Nem vagy az. – válaszolta Eszter azzal a szétáradó mosollyal az arcán, amitől Kelecsényi egészen odavolt. – A verseid beszélnek helyetted…
- Neked meg a képeid. – vágta rá Kelecsényi, és most először igazából elmosolyodott. – Te olvasod a verseimet? – kérdezte meglepett arccal, tekintetét mélyen unokahúga szemeibe fúrva.
- Nem csak a verseidet! – kiáltott fel őszinte elragadtatását kifejezve a lány. – A novelláidat is. Nagyon szeretem őket! Ahogyan az embereket ábrázolod, az alapján képet lehetne festeni.
Kelecsényi hümmögött egyet, és révedő tekintete újra meg újra Eszter festményeire tévedt. A szentendrei utcát bámulta, a lemenő nap fényét tükröző sárga házfalakkal. Talán oda kellene költöznie abba a művészi hangulatú kis városba, és Esztert is vihetné magával, hogy együtt alkossanak. Milyen szép lenne. Valami azt súgta, nem csak Szentendrébe szeretett végzetesen bele.

Eszter felajánlotta a saját szobáját a vendégének, hogy kényelmesen aludhasson, de Kelecsényi ragaszkodott a kanapéhoz a nappaliban. Ami azt illeti, még a földön is szívesen elaludt volna, csak lehetőleg ne okozzon kényelmetlenséget az unokahúgának. Szinte le sem vette a szemét a lányról, miközben az megágyazott neki a keskeny heverőn. Szívesen elnézné ezt minden este, de ezt még önmagának sem merte volna bevallani. Bár legszívesebben végigbeszélgette volna Eszterrel az éjszakát, mégis inkább úgy döntött, a másnapi szimpózium miatt jobb, ha korán nyugovóra tér és kipiheni magát. Így aztán udvariasan jó éjszakát kívánt neki, hogy végre magára maradhasson, de még nagyon sokáig nem jött álom a szemére. Gondolatban végigpörgött előtte az egész élete, s most először érezte úgy, hogy a boldogság őt mindig elkerülte, de eddig nem is érezte a hiányát. Ezen a napon kellett hát rádöbbennie, hogy milyen üres körülötte minden. Elpazarolta az éveit, mást nem tett, mint mások életét bírálta, miközben ő maga nem is élt. Azon tépelődött, vajon maradt-e még számára egy esély az újrakezdésre, hogy bepótoljon mindent, amit elmulasztott. Vagy mindennek nincs is értelme az ő korában már, és most is csak önmagát teszi nevetségessé, ha úgy viselkedik, mint egy szerelmes kamasz. Eszter az unokahúga, azon kívül egy gyönyörű fiatal nő, ő pedig csak egy bolond öregember, aki olyasmiről álmodik, ami sohasem válhat valóra. Ó, hogy tudta gyűlölni önmagát ezekért a hiú ábrándokért! Csak még ma este. Ennyi engedményt adott saját magának, hogy ezen az éjszakán még utoljára úgy gondolhasson Eszterre, mint életének alkonyát bearanyozó lehetséges alternatívára. Holnap már újra csak az unokahúga lesz, semmi több, az élete pedig ugyanabban a megszokott kerékvágásban fog továbbhaladni, ahogyan Bicske előtt. Ez a kis kitérő pedig örökre megmarad az emlékezetében, s idővel majd a régen elfeledett álmok sorát fogja gazdagítani.

Eljött a búcsúzás ideje. Kelecsényi sietősen akart távozni reggel, hogy a lehető legkorábbi vonatot elérje. Habár a szimpózium kezdetéig még temérdek ideje lesz, de úgy tervezte, addig kicsit körülnéz Komárnóban, ha már egyszer úgyis ott jár. Hűvös őszi reggelre virradt, de Kelecsényinek még azt is sikerült túlszárnyalnia, talán még egy kicsit mogorvább is volt a kelleténél. Eszter meg is ütközött rajta, de igyekezett a férfi előtt ezt nem nyilvánvalóvá tenni. Bár Kelecsényi próbálta lebeszélni, ő csak azért is kiment vele az állomásra, és egészen a peronig kísérte. Megint ugyanaz az ócska kilincs, óra, és még a tegnapi koldus is ott ül, aki nem hisz a csodákban, a különbség csak az, hogy már Kelecsényi sem. Didergősen húzta össze magán a ballonkabátját, és az eldobott csikkeket bámulta a sínek között. Rá kellene gyújtani, gondolta éppen, de akkor Eszter keze váratlanul a karjára fonódott. Nem tudta hát elkerülni, hogy bele kelljen néznie a lány búzavirágkék szemeibe, és kénytelen volt újra felfedezni unokahúga szívszorító szépségét.
- János… - rebegte halkan a hidegtől lilára vált ajkakal, és még mondani akart valamit, de akkor berobogott a vonat, és a vaskerekek fülsüketítő robaja elnyelte a szavakat, amiket Kelecsényi talán nem is akart meghallani. A pillanat fontosságát mindenesetre átérezte, és hosszú másodpercekre elmerült a lány szemeinek mindenséget tükröző kristálytiszta tengerében, majd átengedve magát az utolsó lehetőségek jogán nyert bátorság elsöprő erejének, ajkaival a lány ajkait kereste. Forró leheletük egymásba szaladt, és már csak egy gondolat választotta el őket a csóktól, ami aztán végül nem történt meg, mert Kelecsényi józansága felülkerekedett a vágyain. Azzal a lendülettel, ahogyan elfordította a fejét, már hajolt is a csomagjaiért, és határozott lépésekkel megindult a vonat felé.
A maszatos ablak mögül még utoljára megnézte magának ezt a kopott állomást az avítt feliratokkal, a mocskos padokat, a nyomorék koldust, majd a forgalmistát, aki már a zöld táblát lengette a kezében. Mindez hirtelen olyan lényegtelennek tűnt. Eszter ott állt a peronon, kissé csüggedten, de lehet, hogy csak Kelecsényi látta úgy; a háta mögött a felkelő nap bágyadt sugaraival, mintha belőle magából áradnának, bearanyozva az állomás ócska épületét. Ez a hely a boldogság szigete volt számára nem egészen egy napig. Eszter lénye tette azzá. Most már örökké hordozni fogja magában egy szeplős orca, az átható tengerkék szemek, eperszínű ajkak, egy gyönyörű festmény, Szentendre, és egy meg nem történt csók mindent felforgató emlékét. Sokszor fog arra gondolni, mi lett volna, ha…
A vonat végül nyögve-nyikorogva megindult, és tovarobogott Szárliget felé, rajta Kelecsényivel, aki a távolból ponttá zsugorodott állomást bámulta hosszasan, azon merengve, hogy vajon valóság lehetett volna-e, amit maga mögött hagyott, vagy csupán egy csodaszép őszi, álom.

* * *


II. rész

"A templomokra rávillan az alkony,
A kusza város csillag bíborában,
Csobban a Duna lassú vize halkan"
(Vas István: Szentendrei elégia)


Szép tavaszi délelőtt volt, és Kelecsényi azon kapta magát, hogy ismét vasúton utazik, bár a célállomás ezúttal nem Bicske ócska peronja volt, hanem a művészváros, az álmok városa: Szentendre. A lehetőség úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Egy szokatlan telefonhívás az esti órákban, a vonal másik végén pedig legnagyobb meglepetésére unokahúga, Eszter vidám, csilingelő hangja fogadta. A fiatalokra jellemző bohó lelkesedéssel hadarta el a mondanivalóját, hogy Kelecsényi szinte alig értett belőle valamit. Mindössze néhány szó ragadt meg az emlékezetében, és csak miután lerakta a telefont, próbálta meg összerakni Eszter kissé zavaros beszédfoszlányainak apró mozaikjait. A szavak értelme furcsán visszhangzott elméjében. Végül annyit hámozott ki belőle, hogy a lány Szentendrén van, kibérelt egy lakást a hétvégére, és szeretné, ha Kelecsényi ott meglátogatná. A hír inkább összezavarta, mintsem túlzottan örült volna neki, de hosszas mérlegelés után, egy különös belső hangnak engedelmeskedve, végül mégis az utazás mellett döntött. Így aztán ott ült a HÉV-en, végig az úton kifelé bámulva az ablakon, pedig elmaradhatatlan szokása volt, hogy a körülötte ülő embereket, és viselkedésüket, gesztusaikat figyelje. Olykor még a jegyzetfüzetét is elővette – mindig tartott magánál ilyesmit -, hogy a szépen megfogalmazott gondolatait azonnal rögzíthesse benne.


Ezúttal nem fürkészett arcokat, és nem készített jegyzeteket sem. Gondolatai leginkább Eszter körül forogtak, pedig már jó ideje annak, hogy bájos alakját utoljára felidézte magának. Minden hozzá fűződő emléket igyekezett jó mélyre elásni, és nem is állt szándékában, hogy újra előhívja őket. A lánynak mégis könnyedén sikerült kettétörni oly szilárdnak vélt elhatározását. Eszter találkozni akar vele, ő pedig rohan, hogy kérését teljesítse. – Istenem, milyen bolond vagyok! Valóban öregszem… - morogta, és dühös volt saját gyengesége miatt. Azt kellett volna mondania, hogy nem ér rá, vagy nem érzi jól magát, vagy bármit, de erre a vonatra nem szabadott volna felülnie. S mégis megtette. Ez már nem a régi Kelecsényi volt, hanem valaki egészen más, egy idegen, akit nem ismert. Miközben az ablak előtt elsuhanó, virágba borult fákat bámulta, hirtelen felsejlett előtte egy kép, a legutolsó találkozásukat követő búcsúzás emléke. Eszter szomorú arca, és az a különös pillantás. Nem emlékezett rá, hogy nő így nézett volna rá valaha. Abban a tekintetben ott kavargott minden: a romlatlan tisztaságtól, az őszinte szereteten és rajongáson át, a legsötétebb szenvedélyig. Meg kellett volna csókolnia akkor és ott, de ő mégsem tette meg. Képzeletben azóta sokszor lejátszotta azt a jelenetet, egészen más befejezéssel. Tudta, ha megint hasonló szituációba kerülnének, bűverejének talán már nem volna képes ellenállni. Éppen ezért volt akkora őrültség tőle, hogy elfogadta a meghívást. Azon tűnődött éppen, hogy a következő megállónál leszáll, és visszafordul, amikor hirtelen – mintha a semmiből került volna oda - egy idős nő telepedett a mellette lévő ülésre. Nem lett volna illő azonnal felállnia, mert a hölgy esetleg azt gondolhatta volna, hogy miatta kelt fel a helyéről, így aztán maradt.
- Mondja, kedves uram, Ön meddig utazik? – kérdezte az idősebb generációkra oly jellemző módon udvarias, kedves hangon, és kissé opálos fényű tekintetét Kelecsényire függesztette.
- Egészen Szentendréig… – felelte kényszeredetten Kelecsényi a számára ezúttal felettébb kínos kérdésre, de igyekezett mindezt udvarias hangnemben megtenni. Amúgy is távol állt tőle mindenféle modortalanság.
- Az gyönyörű hely – bólintott az idős asszony – Nekem is él ott egy kedves ismerősöm, már régóta készülök meglátogatni, de amióta meghalt az uram, Isten nyugosztalja szegényt, és minden ház körüli teendő a nyakamba szakadt, már nem nagyon érek rá utazgatni. Legfeljebb csak az unokáimhoz megyek, mint most is, tudja, viszek nekik egy kis saját készítésű tésztát, meg baracklekvárt, mert a tavalyi nagyon jól sikerült, meg aztán…
Kelecsényi úgy tett, mintha figyelne, de már rég elveszítette a fonalat az asszony hosszadalmas monológjában, így inkább újra kifelé kezdett bámulni, és mélyen a gondolataiba merült. Arra eszmélt csak fel, hogy a vonat hosszasan fékez, és egy hatalmas Szentendre feliratú tábla siklik el az ablak előtt. Észre sem vette, mikor szállt le a mellette ülő, bőbeszédű idős asszony. Megérkezett. Szokatlan idegesség járta át, amikor felállt és a bőröndjéért nyúlt. Valami megmagyarázhatatlan okból félt ettől a találkozástól.


Vett egy mély lélegzetet, és komótosan leszállt a szerelvényről. Megállt a peronon, és körülnézett. Eszter ott állt alig tíz méterre tőle, és szinte ugyanabban a pillanatban vették észre egymást. Már messziről mosolygott, és hosszú, rozsdabarna haját összegubancolta a szél. Háta mögött a szépen elnyúló romantikus hangulatú kis város a jellegzetes templomtornyokkal, olyan volt, akár egy festmény. Kelecsényi megengedett magának egy futó mosolyt, amikor a lány közelébe ért.
- Isten hozott! – köszöntötte Eszter örömtől ragyogó arccal, és átkulcsolta a férfi nyakát, miközben futó csókot lehelt az arcára. Kelecsényi hitetlenkedve nézett rá vissza, olyan különös és szokatlan volt számára ez a szívélyes fogadtatás. Rögtön megállapította, hogy unokahúga a valóságban sokkal gyönyörűbb, mint ahogy az emlékezetében élt. Megint kezdte kényelmetlenül érezni magát. Diszkréten köhintett egyet, és finoman kibontakozott Eszter öleléséből.
Kényelmesen sétálva tették meg az utat a belvárosig, ahol a lány ideiglenesen bérelt műterem-lakása volt. Alig váltottak egymással néhány szót közben. Esztert nem zavarta nagybátyja hallgatagsága, és ismerte őt eléggé ahhoz, hogy tudja, ilyenkor nem is tanácsos megzavarni őt a gondolataiban. Bár ő maga sem volt túlságosan bőbeszédű. Kelecsényivel kettesben a csend is megtelt tartalommal, értelmet nyert minden egyes pillanat, és ezeket a perceket semmiért sem cserélte volna el.
A műterem egy régi építésű kétszintes ház felső emeletén volt, egy a belváros közepe felé néző kis terasszal. Fehérre meszelt falú, magas mennyezetes, épp csak a legszükségesebb bútorokkal ellátott lakás volt. Száradó festék szaga csapta meg Kelecsényi orrát, amikor belépett a tágas és rendkívül világos nappaliba. Valahogy pont ilyennek képzelt egy ideális műtermet egy festőművész számára. Eszter állványa közvetlenül a terasz ajtaja előtt állt, hogy a lehető legjobb természetes megvilágításban tudjon dolgozni. Egy futó pillanatra el is képzelte a lányt, ahogy elmélyülten a palettája fölé hajol, majd szép ívű szemöldökét finoman összeráncolva, aprólékos ecsetvonásokat hagy a papíron. Szívesen állt volna neki újra modellt, csak hogy megint nézhesse, miközben dolgozik. Emlékeiben még oly kristálytisztán élt annak a délutánnak minden történése, mintha tegnap lett volna, hogy a lány egy vászonra merevítette a vonásait. Azóta írt néhány verset róla, és érzéseinek furcsa kavalkádjáról, de aztán mélyen elásta őket az íróasztala fiókjába, és fel sem merült benne, hogy valaha is megmutassa őket bárkinek.
- Ez lesz a Te szobád! – vezette körbe Kelecsényit nem titkolt lelkesedéssel, és kinyitotta előtte a hatalmas kétszárnyas ajtót, amely nyikorogva fordult el a rozsdás, megsüllyedt zsanérokon. A hálószoba felét egy hatalmas lakkozott fából készült ágy foglalta el, a szemközti fal mentén pedig antik hatású szekrénysor terpeszkedett. Eszter könnyedén az ablakhoz libbent, és kitárta a spalettákat. A szobába beáramló fényáradat elvakította egy pillanatra, de lány formás sziluettjén túl Kelecsényi a felkelő napot tükröző Duna zölden csillogó vizét pillantotta meg.
- Valóban csodálatos panoráma – jegyezte meg halkan, majd fiatalos könnyedséggel hirtelen unokahúga mellett termett és kihajolt az ablakon, hogy egy mélyet szippantson a virágillattal dús levegőből. Eszter széles mosollyal az arcán nyugtázta nagybátyja elégedettségét, és igyekezett olyan szorosan mellé könyökölni a párkányon, hogy összeérjen a válluk. Érezte, hogy a férfi teste megrándul az érintéstől egy pillanatra, de aztán végül nem húzódott el tőle. Percek teltek el, vagy órák, míg az ablakban álltak oldalukkal egymáshoz simulva, nem érzékelte egyik sem. Látszólag a messzi horizontot bámulták mindketten, bár figyelmük középpontjában sokkal inkább az összeérő karok lázasan lüktető erei keltette forróság állt, s az a különös, felkavaró érzés, ami ezzel párosult. Kelecsényi érzékeit eltompította a lány közelsége, és a testéből áradó kellemes virágillat, ami mellett a virágzó orgonabokrok illata is legfeljebb csak gyenge utánzatnak tűnt. A szépség és a nyugalom tökéletes harmóniáját megteremtő ritka pillanatok egyike volt, amit a maga teljességében akart megélni, hogy aztán élete hátralévő részében mindig emlékezhessen rá.


A mediterrán hangulatú belváros macskaköves utcáin sétálgattak, időnként meg-megállva egy régi, omladozó falú ház előtt, hogy megcsodálják. Rozoga, boltíves kapuk résein át belestek elhanyagolt belső udvarokba, rég elveszett korok romantikáját keresve, pillanatokra újra felfedezve. Egyszer be is léptek egy nyitva felejtett kapun, aztán, mint a csínytevésen rajtakapott gyermekek, nevetve kiszaladtak. Eszter olyan felszabadultnak és vidámnak látta nagybátyját, amilyennek még soha. A lejtős utcákon kapaszkodtak felfelé a várdombi templom irányába, amikor Eszter nevetve megjegyezte:
- Eddig azt hittem, Tőled távol állnak az efféle bolondságok. Mindig túlságosan komolynak ismertelek… Most viszont úgy viselkedtünk, mint valami neveletlen kamaszok. De te is, te is!
- Meglehet. Talán öregszem, és azért. – felelte sietve, miközben eleresztett egy hamiskás mosolyt a szája szegletében. – Vajon mit gondolhatnak rólunk az emberek, ha így együtt látnak?
- Hát az előbb, amikor kirohantunk abból a házból, bizonyára azt, hogy egy későn érő apuka és a félbolond lánya… - kacagta Eszter olyan jóízűen, hogy sikerült Kelecsényit is nevetésre ingerelnie.
- Bizonyára azt… - ismételte elgondolkodva – És ha megfognám a kezed, és úgy sétálnánk?
Eszter az út közepén hirtelen megállt, mint akibe villám sújtott, és kissé megilletődve pillantott a férfire. Szíve a torkában dobogott. Egy hosszú percig válaszolni is képtelen volt Kelecsényi kérdésére.
- Akkor már a nagybátyám sem lehetnél. – mondta végül, és lesütött pillái alatt halovány rózsaszínűvé változott az arca.
- Már egy ideje nem is érzem magam annak. – válaszolta a férfi alig hallhatóan, mintha csak saját magának mondaná, majd a háta mögött összekulcsolva a kezét, kissé komoran összevont szemöldökkel megindult a templom irányába. Eszter némán próbálta felvenni a lépést vele, miközben Kelecsényi rejtvényes szavainak jelentésén töprengett.
A híres 13. századi várdombi templom napsárga, málló vakolatú falai méltóságteljesen emelkedtek a környék épületei fölé. Az épületet körülvevő várfalról pompás kilátás nyílt a belváros vegyes stílusjegyeket hordozó tarka házaira, a zöldellő fák övezte Duna-partra, s a kissé elhagyatottnak tűnő Szentendrei-szigetre. Kelecsényi ötletére, körülsétálták a templomot egy olyan kő vagy tégla után kutatva, amely még az eredeti, középkori épület része lehetett, de a kövek korát nem lehetett megállapítani. Időtlenek, állapította meg Kelecsényi, s néhány pillanatra irigyelte ezt a tulajdonságot tőlük. Aztán leültek egy padra, s ő újra a gondolataiba mélyedt. Eszter egy darabig csendesen vizsgálgatta szépmetszésű arcának profilját, s elhatározta, hogy abból a szögből egy újabb képet fest majd róla.
- Emlékszel még, amikor tíz évvel ezelőtt elhoztál ide? – kérdezte Eszter végül megtörve a kettejük közt feszülő csendet. Ami azt illeti, ő még tisztán emlékezett arra a nagybátyjával töltött napsütéses tavaszi délutánra. Kelecsényi egy zöld színű gyöngyökből fűzött karkötőt vett neki az árusoktól, és ő olyan boldog volt tőle, hogy még éjszakára sem akarta levenni.
Kelecsényi elmosolyodott, amikor megjelent előtte a kép, amint a nyüzsgő város forgatagában kézen fogva vezet egy gyönyörű, copfos kislányt. Az emberek megbámulták az utcán, és bizonyára azt gondolták, hogy ő az apja, amire akkor nagyon büszke is volt. Eszter mindig olyan volt neki, mintha a lánya lenne, legalábbis azt pótolta, ha már saját gyermeke nem lett. Most azonban már kevésbé örült volna annak, ha az emberek Esztert a lányának gondolnák.
- Igen, emlékszem. – felelte Kelecsényi, és tekintetét unokahúga bájos arcára emelte. – Elhoztalak magammal. Kicsi korod óta mindig el akartál jönni velem, amikor nálatok voltam látogatóban. Azt hiszem, kedveltél…
- Rajongtam érted! – helyesbített Eszter a férfi szavába vágva – Már akkor is. A nagy költő voltál számomra, csupa rejtély és titokzatosság, romantikus álmaim megtestesült férfiideálja!
- Kis csacsim! – Kelecsényi kitörő nevetése felrebbentette a közelben szemezgető madarakat. – Bevallom – folytatta mosolyra húzott szájjal – sejtelmem sem volt róla, hogy ilyen gondolataid voltak velem akkoriban!


Eszter elfordította az arcát, ne lássa a férfi, mennyire elpirult. Szerette volna elmondani neki, hogy érzései mit sem változtak az elmúlt tíz év alatt, de végül nem merte. Hallgattak. A templomtorony harangjának kongatását messzire vitte a szél, s a távolból egy másik harang válaszolt. A levegőben sokféle illat kavargott: a virágzó fák mindent betöltő, sűrű, nehéz illatától, a közeli konyhák fűszeres aromáján át, az árusok pultján sorakozó füstölők jellegzetes szagáig. Hozzátartozik a város varázsához, hogy ezernyi módon próbál hatni az érzékek mindegyikére. Szentendre az a hely, amit soha többé nem fog elfelejteni, aki egyszer ott járt, és mesés szépségébe betekintést nyerhetett. Festmények tucatjain ragyog vissza a páratlan szépségű belvárosi panoráma a szokatlan stílusban épült házakkal, a jellegzetes templomtornyokkal, és a horizonton csillogó Duna zöldeskék szalagjával.
A késő délutáni nap narancssárgára színezte az évszázados házak omladozó falait, melyek között mintha megállt volna az idő. Szótlanul folytatták a sétájukat a dombról lefelé, a férfi még mindig mélyen a gondolataiba merülve, Eszter pedig elfojtott ujjongással a föld felett lebegve. A Fő téri keresztnél szinte egyszerre álltak meg. Háromszögű talapzata, akár a tér formája, az oldalain pedig valami ószláv nyelvű felirat. Kelecsényi érdeklődést mímelve futólag végigböngészte az itt-ott elmosódó szövegrészeket, majd hirtelen Eszter felé fordult. Tekintetük mélyen egymáséba fúródott. Egyszerre akartak megszólalni, de a szó a torkukon akadt. Dermedt pillanatok voltak azok, melyből csak nehezen tört magának utat a vágy vezérelte mozdulat, ami végül egy szelíd, lágy csókban végződött. A férfi tért magához először a kábulatból, és gyengéden eltolta magától a meglepődött Esztert.
- Ezt nem lett volna szabad… Ne haragudj… - suttogta bocsánatkérően Kelecsényi, és csészealj nagyságnyira nyitott szemekkel bámult a lányra, mint aki el sem akarja hinni, hogy mégis megtörtént. Nem értette miféle ördög bújhatott belé, vagy micsoda boszorkány ez a lány, hogy képes volt így megbűvölni. Őt!
- Hiszen mindketten akartuk! – próbálta megtörni a férfi mentegetőzését Eszter – Más meg nem számít… - tette hozzá halkan.
- Nem számít… - ismételte meg még mindig hitetlenkedve Kelecsényi. – Az sem, hogy vagy húsz évvel öregebb vagyok nálad???
- Nekem nem! – felelte Eszter boldogságtól ragyogó arccal, és széles mosolya látni engedte hibátlan, gyöngyfehér fogsorát. – Amióta ismerlek, ez sosem zavart.
- És hogy a nagybátyád vagyok? – próbálkozott még egy utolsó kibúvóval, de a lány diadalittas mosolya teljesen leszerelte a további kísérleteket illetően.
- Dehát nem vagyunk rokonok! – világított rá Eszter a bűvös tényre, amit hiába akart utolsó találkozásuk óta a gondolataiból kiűzni, világosabb volt számára, mint a nap. – Vagyis semmi akadály közöttünk, csak amit Te állítasz!
Eszter ráhibázott. Kelecsényi maga is tisztában volt vele, hogy akár tudatosan, akár tudattalanul, de erőteljesen igyekszik elhatárolni magát minden a lánnyal kapcsolatos képzelgésétől. Több-kevesebb sikerrel. S most, hogy Eszter ennyire nyíltan színt vallott, az utolsó védőbástyája is összeomlani látszott. Csak még egy, csak egyetlen megerősítő szó, hogy jól értette, amit a lány mondott, és ő megadja magát az érzésnek, ami már jó ideje a hatalmába kerítette. De Eszter nem tette meg a várva várt lépést. Ő is ugyanolyan bizonytalan volt, akárcsak a férfi. Így aztán hosszú percekre megint falakat épített közéjük a csend. Cinkosan megállt velük az idő, a tömeg hirtelen köddé vált, és csak ők voltak ott ketten az évszázados házfalak történelemszagú árnyékában, akár két sötétlő folt egy impresszionista festmény elmosódott textúráján, amit ha megfelelő perspektívából néz a műértő szemlélő, nem is tud elkülöníteni sem a vászontól, sem pedig a két összeolvadó foltot egymástól.


A délután hátralévő részét egy Duna-parti kisvendéglő hangulatos kerthelyiségében töltötték egy virágzó orgonabokor tövében. Komótosan kortyolgatva vacsora utáni kávéjukat, a csésze fölött sűrűn egymásra pillantgattak. Kelecsényi kávészín szembogara hosszasan elidőzött Eszter bájosan szeplős orcáján, eperszín ajkain és a lemenő nap fényében oly pazar vöröses fényben játszó hajzuhatagán. A legszebb kép volt, amit valaha is látott. Bár tudna festeni, hogy a pillanatot megörökítve a halhatatlanságot ajándékozhassa harmatos, romlatlan ifjúságának. Ezegyszer sajnálta, hogy az ecset helyett éppen a toll volt az eszköze. A szavak túl üresek és kevesek ahhoz, hogy szépségét méltó keretbe foglalják. Az érzés maga pedig olyan újszerű és egyben megfoghatatlan volt számára, mintha nagylyukú hálóval kergetne pillét a mezőn, így aztán nem is próbálta megfogalmazni. Annak a versnek bizony még érnie kell, nyugtázta magában.
Eszter zavartan mosolygott. Feszélyezve érezte magát a férfi kutató pillantásaitól, minek hatására arcának sápadtsága fokozatosan halovány rózsaszínűbe tűnt át. Ugyanakkor szemfüles módon igyekezett kihasználni azon pillanatokat, amikor Kelecsényi látszólag elveszett gondolatainak sűrű felhőiben, s ő büntetlenül lophatott tőle néhány jellemző arcvonást, vászon helyett az emlékezetére festve. Régóta várt erre az egy pillanatra. Lelke különféle érzések sűrű kavalkádjának volt egyidejűleg a színhelye, de a mélyből furcsa, soha nem érzett örömhullámok készültek a felszínre törni. Csókjuk forró emléke furakodott előre kavargó gondolatai közül, amit különös módon egyszerre élt meg egy szűziesen tiszta lelki vonzalom gyanánt, és éppen csak kibomló, buja nőiessége zsenge előhírnökeként, ami a tudatában utólag némi érthetetlen szégyenérzettel is párosult. A férfi gyengéd érintése rántotta őt vissza zavaros álomvilágából. Kelecsényi meleg, bársonyos tenyere rásimult az asztalon felejtett, parányi kézfejére. A szíve hangosan dobbant válaszul, de a férfi különös, zavarbaejtő pillantása hosszú percekre mozdulatlanná dermesztette. Érezte, ahogy az arca lángba borul Kelecsényi izzó tekintete nyomán, és amennyire kínos volt számára a helyzet, legalább annyira örült is a férfi e leplezetlen gesztusának. Bár nem akarta, a teste azonban mégis elárulta őt, vágyának megcáfolhatatlan bizonyítékát nyíltan kiszolgáltatva Kelecsényi előtt, minek hatására szemmel láthatón nagybátyja viselkedése egyre türelmetlenebbé vált. A pincért hívta, fizetett, majd módszeresen, de villámgyorsan elrakta a tárcáját, és a kijárat felé sietett, nyomában a meglepődött Eszterrel. Izgatottan várta, hogy végre az utcán legyenek, ahol a lányt kissé türelmetlenül magához húzta, majd hevesen megcsókolta. Mozdulataiból hirtelen eltűnt minden eddigi udvarias távolságtartása, és konzervatív szenvtelensége. Olyannyira, hogy Eszter először meg is ütközött e nem várt reakción, majd lassan feloldódott a férfi mohó ölelésében, hozzásimulva szelíden és önátadón. Áthatolhatatlannak képzelt falak omlottak alá kettejük között, s ők ott álltak időtlenül e romok fölött, akár két egymásba hajló virág.


Aztán már a műterem kellős közepén álltak összefonódva, mintha soha többé nem akarnának elválni egymástól. Eszter kócos feje Kelecsényi csontos vállán pihen, a férfi karjai szorosan a lány dereka körül. Mögöttük a nyitott ablakon át beszűrődő narancssárga napfényben a padlózat fölött finom porszemek táncolnak, miközben a szétbomló sugarak bíborszínű glóriát rajzolnak összeolvadó sziluettjük köré. Olyanok voltak, akár egy festmény. Hosszú percek, netán órák teltek el, Kelecsényi nem tudta volna megmondani. Az idő elveszítette jelentőségét számára. Hiszen a karjában tarthatta magát a csodát, a gyönyört, a megtestesült tökéletességet, mindazt, amit férfi csak kívánhat, egy valóságos angyal alakjában testet öltve. Erre várt egész életében. Ez volt a be nem töltött űr a lelkében, a hiányzó mozaik a versben, a meg nem pendített húr a gitáron. Ez az egy pillanat.
Eszter csilingelő kacaja törte végül meg a varázst. Megragadta a férfi karját, és a másik szoba felé húzta. – Gyere – búgta negédesen, és csillogó szeme csupa ígéret volt.
Kelecsényi azonban nem mozdult. Továbbra is ott állt a terem közepén, mint aki gyökeret eresztett, és félig lehunyt pillái alól sajnálkozó pillantást vetett Eszterre egy rezignált sóhaj kíséretben.
- Ne. – szakadt fel a tüdejéből, és Eszter megérezte, milyen nehezére esik ezt kimondania. – Ne tegyük tönkre ezt a pillanatot. Olyan gyönyörű volt minden! Az előbb, amikor a mellemre hajtottad a fejed, az angyalok énekét hallottam, legalábbis nem evilági érzés volt, ami betöltött. Eszter! Én azt akarom, hogy ez az emlék megmaradjon nekem örökre, ilyen hamvasan és romlatlanul. Úgy érzem, ezért a pillanatért volt érdemes megszületnem, s erre akarok emlékezni a hátralévő életemben. Téged ölelve megízleltem a tökéletességet, s ezt már nem lehet fokozni…
- De lehetne ennél több is… - mondta Eszter nagy csillogó kék szemeit könyörgőn Kelecsényire függesztve.
- Ennél már nem. – mosolyodott el a férfi szelíden, és finoman kisimított egy tincset a lány homlokából. – Maga a lehetőség, hogy megtörténhetett volna, hidd el, ugyanazt jelenti nekem, mintha valóban megtörtént volna. Az enyém voltál Eszter egy pillanatig, csak az enyém, s ez a pillanat számomra a végtelen. Megmutattad nekem a csodát, és visszaadtad a hitem. A hitem a tökéletességben, egy eszményi világ létezésében, az ideálomban, a szerelemben, Istenben… Ezért nem tudok eléggé hálás lenni.
- És ha én szeretném…? Úgy igazából a Tiéd legyek… - suttogta kicsit elszégyellve magát.
Kelecsényi elnézőn mosolygott, és abban a mosolyban benne volt minden: öröm, sajnálat, cseppnyi neheztelés, és igen, egy apró elbizonytalanodás is. De aztán végül erőt vett magán, és lágyan eltolta magától a lányt.
- Most mennem kell. – jelentette ki kissé szenvtelenül, és újra elővette a tőle megszokott, komor, kelecsényis ábrázatot. – Így lesz a legjobb mindkettőnknek, hidd el.
Azzal határozott mozdulattal a bőröndje után nyúlt, majd megindult, de az ajtóból még visszanézett. – Ne kísérj ki, kérlek! – mondta egy fájdalmas mosollyal a szája szegletében, és utoljára még a lányra függesztette a tekintetét, hogy emlékezetébe vésse bájos arcocskájának vonásait. Némiképp megnyugvást jelentett számára, hogy még futólag látta, amint Eszter megértőn bólintott. Megkönnyebbült sóhajjal lépett ki az ajtón, és sietős léptekkel az állomás felé vette útját. Már nem nézett vissza többet. Szokatlan nyugalom ült a szívén, és mintha minden elcsendesedett volna odabent. A lelkét valami földöntúli öröm járta át, és szerencsésnek érezte magát, végtelenül szerencsésnek. Ha néhány percre is, de az övé volt az egész világ, egy gyönyörűséges angyal, és egy csoda. Akarhatna-e bárki is ennél többet?
A vonat ablakából még hosszasan bámulta a távolodó város sárga festékpöttyökké mosódó házait, az égbe nyújtózkodó templomtornyok karcsú csíkjait, és a folyópartot övező fák zölden hajladozó lombjait. Szentendre. Eddig csak egy város volt a számára, de mostantól az álmok városa. A valóra vált álmoké.





Cím: Szentendrei álom
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Szakács Adrienn
Beküldve: January 15th 2006
Elolvasva: 1226 Alkalommal
Pont:Top of All
Beállítások: Küldd el ismerősödnek  A publikáció nyomtatása
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]


prayer 2007-04-22 16:46:58
Top of All
Novellád annyira tetszett, hogy örömmel olvasnám a következő Antológiában, vagy akár egy saját válogatású Kötetedben!


khama 2006-03-08 07:21:37
Top of All
Már másodjára olvasom, tökéletes ahogy írsz.


vm_rozika 2006-03-01 16:53:05
Top of All
Rajongok a romantikus írásokért... Neked sikerült minden képzeletem felülmúlni! Kelecsényi szememben az ideális férfi, Eszter maga az ártatlanság. Kár, hogy nem érzett rá ez a gyermeknek megmaradt tiszta kislány, ennek az érzékeny, emberi nagyságot megszemélyesítő becsületes férfinek az érzésvilágára. Tarthatott volna még pár percig, a számára mindent jelentő boldogság. De így is csodálatos volt a romantikus környezetben romantikus történet. Ennél többet nekem nem adhattál volna írásoddal! Fogadd szívből jövő gratulációmat, Rozika


Gyopa 2006-02-28 03:13:02
Top of All
Kedves Adrienn!
Novellád elolvasása előtt két momentum volt, ami olvasásra késztetett. Adrienn a kedvelt nőinevek közé tartozik számomra, legalábbis mióta a legtöbb írásomban szerepel ez a név. Szentendre pedig szintén a szívemcsücske.
Ez a két dolog késztetett arra, hogy elolvassam azonnal az írásodat, amikor megjelent itt. Ha azt mondom, hogy nem bántam meg, azzal alulbecsülöm ezt a míves munkát. Ha azt írom, hogy csodálatos, valószínű, hogy az elcsépelt jelző teszi hiteltelenné a véleményemet. Mégis, ezt kell írnom, hogy csodálatos. Gyönyörűen fogalmazol és ahogy elénk tárod a történet lassú kibontakozását, az művészi megoldás. Nem is értem meg, hogy te, aki ilyen szépen tudsz írni, mi az oka, hogy olyan ritkán lehet az írásaiddal találkozni a főoldalon. Nagy köszönet érte, hogy részesülhettem ebben az élményben.


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.11 Seconds
pharmacy online