HARMADIK FEJEZET:
AZ ÚJ ÉLET
1.
Tünde meleg lilásrózsaszín pulóvere enyhe pirosságot kölcsönzött az arcának.
Levente gyönyörködve nézte:
- Alig két hónapja hódolhatok rendszeresen a művészi hajlamomnak, építgetem,
formálgatom a kislányos alkatodat, máris szemlátomást alakul az ízlésemnek
megfelelően. A testhez simuló pulóvered, a szűk szoknyád, a magassarkú cipőd
tökéletesen kiemeli az izgalmasan nőiesedő idomaidat. Reggel figyeltem fel rá.
Először meglepődtem, milyen vékony a derekad... már-már szomorkodásnak adtam a
fejemet, hogy fogysz mellettem. Ekkor komolyabb tapasztalati útra indultam az
izgalmas tájaidon... Tetszett, nagyon tetszett, amiket észleltem. Meg kellett
állapítanom, bizony-bizony már van mit fogjak rajtad. Egy-két hónap és a
vékony kislányból elővarázsolom magamnak a női ideálom.
- Mondd, ezt az utcán kell megbeszélnünk? - kérdezte pironkodva Tünde.
- Igen, ha itt ejtesz ámulatba, akkor itt! Készülök a pedagógus hivatásra,
rajtad gyakorolok feleségek gyöngye. A természetesség terén vannak
hiányosságaid. Eltökélt szándékom, hogy kettőnk közül száműzöm a
szégyenlősségedet. Ugye, milyen sokszor hangzik el köztünk az az ominózus
mondat: "Számomra az egyik legfontosabb a természetesség". Ha nem töltjük meg
tartalommal, csak szavakat szajkózunk. Vagy tévednék?
- Nem, mint mindig, most is igazad van... Csak tudod, a változásokat magamon nem
rég fedeztem fel én is... Valamelyik este
félig levetkőzve mentem el a tükör előtt... Meglepett a látvány, mintha egy
idegen nőt láttam volna.
Levente kezében kattant a fényképezőgép:
- Ezt az édes mosolyodat is mostanában fedeztem fel, muszáj megörökítenem!
Nézte gyönyörködve egy kis ideig a neje szép vonásait, majd ismét megszólalt:
- Furcsa bizsergés fog el, ha arra gondolok, hogy a sejtjeim ilyen csodákra
képesek. Türelmetlenül várok minden alkalmat, amikor visszavonulva veled az
alkotó műhelyemben kedvemre formálhatom apró részletességgel életem főművét. Gyönyörű
kárpótlása vagy a sorsnak - pöccintette meg játékosan neje orra hegyét -
Komolyra fordítva a szót, egyedüli személy vagy és voltál, akivel meg tudom,
és meg akarom osztani a gondolataimat. De szeretném ezt olyan fésületlenül
tenni, ahogy eszembe jut. Veled kapcsolatban soha semmiben nem akarom
visszafogni magamat! Sőt, el akarom érni, hogy kizárólag a nyilvánosságnak
kelljen gátolnia az érzelmi megnyilvánulásaimban. Ott tehesselek magamévá,
ahol megkívánjuk egymást: ha az erdő közepén adódik rá módunk, akkor ott! El
fogom érni veled, hogy kikapcsolva magad a környezetből a szerelmes szavaimon
kívül ne hallj meg mást, rajtam kívül ne láss meg mást, és a szenvedélyünkön
kívül ne érzékelhess mást, akkor sem, ha zenekari hangerővel zsong körülöttünk
az erdő, ha szeretkezés közben 10 mókusszempár tapad ránk - simogatta meg
Tünde bíborvörös arcát - az a Borbíró Levente akarok lenni, aki vagyok. Aki
beszélhet butaságokat, komolytalankodhat bátran, ha éppen ahhoz van kedve,
mert ezeken mindketten jót tudunk nevetni.
- Nem foglak vissza téged semmiben... Úgy érzem, sokat változtam már melletted,
bár tudom, nem eleget. Tetszenek az édes intimitásaid akkor is, ha még nem
tudom megfelelő természetességgel fogadni. Ígérem, jó tanítványod leszek... -
simította meg a karját kedveskedve, majd gyerekes durcássággal a hangjában
folytatta: - Tessék észrevenni a változást! Mert azért akad! Nem tagadhatod,
otthon felszabadult vagyok minden szituációban. Még az sem zavar, ha esténként
gyönyörködve nézed végig, hogy vetkőzöm. Nagyon jó érzés melletted felnőtté
válni.
- Hidd el, kicsikém, nem kerüli el semmi a figyelmemet... Hiszen két héttel
ezelőtt nem beszélgethettem volna veled ilyesmit a nyílt utcán, mert nem
lettél volna benne partner. Látom, már nem a magasröptű társalgásunk van az
érdeklődésed középpontjában, sokkal inkább a természet csodái kápráztatnak el -
ölelte magához nevetve.
Tünde gyengéden megsimogatta a kezét, kedvesen rámosolygott:
- Részben van csak igazad, mert a gondolataimat igenis a téma foglalkoztatja, de
nézd csak, drága, milyen festőiek a közeli dombok... A természet csodákra
képes! Mesébe illőek a hófehér sziklák, amik csak emelik a táj varázsát. Ezt a
legtehetségesebb festőművész sem tudná leutánozni. Még soha nem figyeltem meg,
hogy az ősz a sárgának és barnának ilyen széles színskáláját képes elénk
tárni. Elbűvölő! Csinálj pár felvételt róla!
- A kérésed számomra parancs! Állj fel arra a sziklára! Hadd tűnjön úgy, mintha
éppen akkor lépnél elő a sűrűből. Az arcod pírja, a pulóvered és szoknyád
színei csodálatosan simulnak az őszi tájba.
Tünde Leventére mosolyogva indult meg a kijelölt sziklához.
- Nos, drága mesterem, így óhajtja? - állt fel Levente segítségével, és
pózolt, mint egy profi.
Levente feltűnésmentesen körülnézett, majd magához ölelve megcsókolta:
- Imádlak magamhoz ölelni, amikor olyan magas vagy, mint én, angyalian
tehetséges modellem - simította végig Tündét - mikor lesz még este? Mindjárt a
karomba kaplak, beviszlek a sűrűbe, és valami egészen mást fogok megörökíteni,
mint amit most vársz tőlem - suttogta szerelmesen.
- Édeském, ha így szorítasz magadhoz, nem lesz nehéz elcsábítanod... Hol jár a
jobb kezed? Mindjárt beleharap egy mókus - mondta halkan kuncogva Tünde.
- Már megint azok a csúnya mókusok furakodnak közénk?
- Nem... Én valami egészen mást érzek.
- Na jó, most az egyszer megkegyelmezek neked - kezdte igazgatni nagy
gondossággal a bokrok ágait.
Mikor úgy fonták körbe Tünde körvonalait, mintha valóban akkor lépett volna
onnan elő, megcsókolta, és hátrált. Türelmesen kivárta, amíg a neje figyelmét
ismét a természet köti le. Halkan kattant kezében a fényképezőgép. Megfogva
Tünde kezét segítette le, és továbbsétáltak.
- Nézd! Ott a Palotaszálló, amiről idejövet meséltem neked az autóban.
- Valóban gyönyörű, ha közelebb érünk, erről is készítek pár felvételt.
- Egyik hétvégén belülről is megnézzük - karolt a férjébe Tünde.
Tóth Gergely főhadnagynak többszöri érdeklődésébe került, mire végre
leparkolhatott a Horváth-ház előtt. Kiszállt két kollégájával. Meglepetten
nézték, hogy a déli órák ellenére minden redőny le van húzva. A főhadnagy
elbizonytalanodva lépett a kapucsengőhöz, hosszan nyomta. Kis várakozás után
nyílott a bejárati ajtó, és egy 20 év körüli lány nézett ki.
- Csókolom a kezét, hölgyem! Horváth Gyula agronómust keressük - köszönt
barátságos hangon a főhadnagy.
- Jó napot, nagyapa nincs itthon.
- Beengedne? - kérdezte határozottan az ajtóban ácsorgó lánytól.
Editke a rendőrautót nézve, bizonytalan léptekkel ment a kapuhoz.
- Tóth Gergely főhadnagy vagyok - mutatkozott be, amikor kinyílt a kapu.
- Horváth Edit - nyújtotta a kezét a lány.
A főhadnagy a két tiszttel az oldalán határozott léptekkel indult a házba.
- Hol van a nagyapja? - kérdezte menet közben.
- Pestre ment bevásárló körútra.
Az előszobában Kézdi hadnagyra nézett:
- Maradj itt a bejárati ajtónál! Hol beszélgethetünk? - kérdezte a megszeppent
lányt, aki elindult a hosszú folyosó végében nyíló szoba felé.
- Tessék parancsolni! - nyitotta a főhadnagy előtt az ajtót.
A főhadnagy szemével marasztalta Dobó hadnagyot az ajtó előtt, és belépett a lány
után a félhomályba.
- Foglaljon helyet, azonnal felhúzom a redőnyöket - sietett Editke az ablakhoz.
- Egyedül van itthon?
- Igen.
- Mit tud Horváth Krisztiánról és a nejéről?
Editke elsápadt. Hebegni-habogni kezdett.
- Figyelmeztetem, csak a színtiszta igazat mondja, mert a hamis vallomást,
tanúskodást szigorúan bünteti a törvény.
- Igen... Természetesen... Szóval... Ma reggel idetelefonált Krisz bácsi, hogy
meglátogat minket. Hogy mi történt, azt én nem tudom, de nagyapa
összecsomagoltatta velem Nadina asszony holmiját...
- Melyik szobában lakott Nadina asszony? - kérdezett közbe a főhadnagy.
- Abban - mutatott az ajtóra bizonytalanul a lány.
A főhadnagy benyitott a belső szobába.
- Felhúzom itt is a redőnyt - ment az ablakhoz.
A főhadnagy alaposan körülnézett.
- Jól látom, a szoba kapkodásról, gyors készülődésről árulkodik?
A lány hallgatott.
- Ez a kicsi kézitáska és pongyola Nadina asszonyé?
A lány ismét hallgatott.
- Megnémult, hölgyem? - nézett rá a főhadnagy.
- Neem... Csaak... Hogyis mondjam...
- Ezeket magammal viszem - vette a kezébe a táskát és pongyolát - ha van
mondanivalója, hallgatom.
- Szóval... Önök előtt jó fél órával becsengetett két idegen férfi. Kis
teherautóval jöttek. Nem szóltak azok egy árva szót sem, az egyik a bőröndöket
vitte ki, a másik Nadina asszonyt kísérte. Nagyon gyorsan elhajtottak innen,
nekem annyit sem mondtak, habakukk!
- Nadina asszony holmija útrakész volt az itt tartózkodása alatt?
- Neem... Vagyis... Hát... Azt hiszem, igen.
- Ez mintha kicsit zavarosan hangzana. Igen, vagy nem?
- Igen - mondta zavartan a lány.
- Hallgatom, ha van még közlendője!
- Amikor jöttek, tettem le a telefont... Nagyapa szólt haza. Elmondtam neki, mi
történt, rettenetesen ideges lett, káromkodva tette le a telefont. Tessék
elhinni, én semmit nem értek az egészből... És csak ennyit tudok.
Épphogy elhallgatott a lány, csapódott a kapu, és dirrel-durral berontott a házba
Horváth Gyula agronómus. Meglepetten torpant meg az ajtóban a hadnagyot
megpillantva. A főhadnagy elé ment, bemutatkozott.
- Jó napot! Minek köszönhetem a szerencsém? - kérdezte felháborodott hangon.
- Mit gondol, hova vihették el Horváthnét, Nadina Müllert? - szegezte neki a
kérdést.
- Ezt én is szeretném tudni! Amint kiteszem a házból a lábam, azonnal történik
valami! - mondta belevörösödve.
- Szerintem, ön mindent tud! - mondta határozottan a főhadnagy.
Az agronómus meglepetten nézett rá:
- Mi a fene maga, rendőr vagy látnok? Méghogy én mindent tudok...
- Uram, vesztett helyzetben van, jó lenne partnernek tekintenünk egymást. Én
pontosan tudom, hogy sokkal többet tud annál, mint amit velünk elhitetni akar.
- Rendben... Igaza van, azt tudtam, hogy Horváth Krisztián - Nadina férje, az
unokaöcsém - ma meglátogat minket. Sőt, azt is mondta a telefonban, hogy
magával viszi Nadinát, mert hosszabb ideig külföldön kell maradnia. Ezért is
csomagoltattam össze az unokámmal a holmiját. De hogy... végül kik vitték el,
fogalmam nincs! Editke mondta, hogy nagyon megijedt, mert agresszívek voltak
vele. Ezért rohantam haza lélekszakadva - mondta hadarva.
- Némi ellentmondást érzek a szavaik között - nézett kérdőn a kétségbeesett
lányra.
- Én... én mindent elmondtam... Úgy volt, ahogy mondtam... A nagypapi valamit
féreérthetett a telefonban.
- Mert úgy recsegett az a dög! Meg rettenetesen ideges is vagyok Nadina miatt,
hogy a ... számolok el az öcskösnek az eltűnésével? Szavamat adtam, amikor rám
bízta, hogy a hajaszála nem görbül, amíg nem jön érte.
- Mikor telefonált Horváth úr, hogy jön Nadináért?
- Mikor is?... Mikor Editkém? - nézett a lányra.
- Te kilenckor mentél el itthonról, valamikor előtte - válaszolt remegve.
- Honnan telefonált?
- Azt nem tudom, csak annyit mondott, ide tart. Mindjárt egy óra... - nézett az
órájára az idős férfi - már rég itt kéne lennie.
- Hívja fel a lakásán, hátha dolga akadt, és otthon maradt!
Az agronómus egy pillanatra zavarba jött, majd határozottan mondta:
- Nem tudom felhívni.
- Ez hogy létezik?
- Hogyhogy?... Hogyhogy?... Hát tudom én, hogy kell hívni azt a mobilt, vagy
hogy a rossebbe hívják azt a telefont, ami folyton a zsebükben van ezeknek az
úr-féléknek.
- Akkor semmi gond, azon hívhatja bármikor.
- Hívhatnám, ha tudnám, hogyan kell, milyen száma van.
- Rendben van, uram, én ráérek, megvárom Horváth Krisztiánt... Azt mondta, már
itt kéne lennie, csak megérkezik, nemde?
- Itt kéne, nem tudom, hol a büdös francban kujtorog eddig! - mondta idegesen az
idős férfi.
Abban a pillanatban megszólalt a zsebében a mobilja. Bíborvörössé vált az arca,
idegesen felugrott, ki akart rohanni, de a főhadnagy elkapta a karját:
- Vegye elő, beszéljen! - szólt rá erélyesen a férfire.
Az agronómus reszkető kézzel a zsebébe nyúlt, megnyomta a Yes gombot, és a
füléhez emelve idegesen lihegett.
- Szia, bácsikám... Szólj bele bátran! Nem ördöngösség a mobil... Csuda jó
találmány. Ne aggódj, padlógázzal robogunk, jó fél óra, és Miskolcra érünk.
A főhadnagy minden szavát értette. Megszorította a férfi karját, és a szemével
intett, hogy beszéljen!
- Szia... Öcskös!... Örülök... Én is hazaértem.
- Mi a gond, csak nem váratlan kísérőd akadt útközben?
- Nem... Dehogy... - mondta egyre idegesebben.
- Láttam, nem jöttél be Hatvan belterületére... Okos ötlet volt tőled. Nem állok
meg a muternél, egyenesen Zemplénbe megyünk. Ha tiszta a levegő, pár napot ott
töltünk. Végül is Svájcban fogunk letelepedni. Ha most leteszem, már csak
onnan hívlak majd. A mutert próbáld megnyugtatni, nem kockáztathattam. Ha
követne valaki, Zemplénben le tudom rázni magamról.
Az agronómus kezében remegett a telefon. Idegesen rángatta a fejét, hol az
unokáját nézte, hol a rendőröket. Végül nem bírta a feszültséget, eltorzult,
nyöszörgő hangon kiáltotta:
- Öcskös ne! Hallgass!
A főhadnagy hátracsavarta a karját.
Vidornak azonban elég volt ennyi, megszakította a beszélgetést.
- Ugye megmondtam, tisztában vagyunk vele, többet tud, mint amennyit mond? Még
mindig nincs mondanivalója? - rázta meg a férfit.
- Nem tudom, mit mondhatnék?
- Például azt, hol van Nadina Horváth?
- Fogalmam nincs, kik vitték innen el - mondta a fájdalomtól rekedt hangon.
- Segítek önnek, Horváth Krisztián... Vagy nem hallotta, hogy végig többes
számban beszélt?
Az agronómus hallgatott. A főhadnagy a lány felé fordult:
- Nos, hölgyem, ön sem akar enyhíteni a helyzetén? Esetleg szóra bírhatná a
nagyapját.
- Neem... tudom... Igazán... nem tudom - sírta el magát.
- Álljon arccal a falhoz! - szólt a lányra erélyesen.
- Az urat motozzátok meg! - szólt oda a kollégáinak.
A magasabb, testesebb Dobó hadnagy odalépett az idős férfihez, és emelt hangon
rászólt:
- Arccal a falhoz, kezeket fel!
A férfi magasba emelt karral fordult a fal felé. Amikor a hadnagy módszeresen
motozni kezdte, bal lábával hátra akart rúgni, amit a hadnagy kitűnő reflexszel
védett ki, és lökte a férfi lábait terpeszállásba.
- Van fegyver-engedélye? - húzta elő a kabátja alól a hangtompító pisztolyt.
- Az ügyvédem nélkül egyetlen kérdésre sem válaszolok - mondta a férfi.
- Rendben, akkor bent folytatjuk! - mondta ingerülten Tóth főhadnagy, majd
Dobó hadnagyra nézett: - Bilincseld meg, és kísérd ki a kocsihoz! Kisasszony,
ön is velünk jön! - terelte maga elé Editet.
Miután beültették őket a hátsó ülésre, Tóth főhadnagy ült a volánhoz, és a két
tisztre nézett:
- Mehettek a helyszínt biztosítani, amíg Gaál százados ideér! Sziasztok!
- Szia! - mondták egyszerre, megfordultak, és visszamentek a házba.
Bekapcsolta a szirénát, és rálépett a gázra, majd kezébe véve a mikrofont, kereste
a századost:
- Szia, a parancs teljesítve! Horváth Gyula agronómus és az unokája, Horváth
Edit őrizetesekkel útban vagyok.
- Rendben! 10 perc múlva a helyszínen vagyok, elvégezzük a házkutatást, és
rohanok vissza kihallgatni őket. Addig a szokásos eljárás szerint cselekedj!
- Oké! A parancsot teljesítem!
Helyére téve a mikrofont, teljes gázzal robogott Budapest felé.
2.
Sólyom lihegve rohant végig a szálloda folyosóján. Lábbal fékezve magát, állt
meg az ajtó előtt. Erőteljesen kopogott. Tóth főhadnagy tálcával a kezében
ebben a pillanatban lépett ki a páternoszterből. Szerencséjére Sólyom háttal
állt neki, így zajtalanul húzódhatott félre, és hozhatta működésbe a rejtett
kamerát. Nyílott az ajtó:
- Szia, Kölyök! Mit tudsz Vidorról, hol a bánatban találok rá?
- Szia! Mi ez a lerohanás? Ajtóstól rontasz rám, és bele a közepébe?...
Egyébként, semmi konkrétumot nem tudok... Tegnap este hívott, azt mondta, amíg
személyesen nem jelentkezhet, telefonon kell neki jelentést adnom. Neked azt
üzeni, a megadott lista szerint járd végig a kórházakat. Ha megtalálod
Gyémántot, vidd magaddal Berlinbe. Az injekcióval bánj csínyán, csak akkor
alkalmazd, ha más megoldás nincs a meggyőzésére, értékes csaj, vigyáznunk kell
rá. Tessék, itt a cucc, benne a kellékek és beutaló a temetőbe - adta
Sólyomnak a kikészített csomagot - Volt már ilyen feladatod?
- Nem, ne aggódj, rengeteg hasonló filmet láttam, jó doktor bácsi leszek -
vigyorodott el gyilkos tekintettel, a csomagot hóna alá csapva dühösen.
- Mitől vagy ennyire felpaprikázva?
- Megesz a méreg! Nem elég, hogy sorra buknak le az emberek, Vidor kámfort
játszik... Csődtömeg az egész banda! Ráadásul még az apám is kirúgott
otthonról.
- Nana! Majd akkor járjon a pofád, ha te eredményesebb leszel! A legkönnyebb
leugatni másokat. Apádnak mi baja veled?
- Fúj rám Berlin miatt, az életmódom miatt. Most lett volna aktuális az
előléptetése, de azt mondták neki, örüljön, hogy a viselt dolgaimért megtűrik
a seregben. Kurtán közölte velem, nincs ott keresnivalóm, és becsapta előttem
az ajtót. Percekig álltam hülye bamba képpel, mire felfogtam, mi a szitu.
Kirúgott, na bumm! Nem fogok miatta kútba ugrani. Szilva miatt viszont rágom a
kefét! Piszkosul készültem rá, hogy most végre móresre tanítom azt a csinos
farát... De nem nyugszom addig, amíg be nem bizonyítom a kis hülye beképzelt
tyúknak, akkor döntöm hanyatt, amikor akarom, és úgy táncol alattam, ahogy
fütyülök neki! ziher, hogy egy átvinnyogott éjszaka után meggondolja majd,
kivel packázzon... Utálom a megjátszós utcanőket!
- Még mindig ilyen baromságok járnak a fejedben? A csajokat meghódítani kell,
nem megfélemlíteni.
- Menj a francba a nyálas szövegeddel! Jó bőr, isteni lehet rajta élvezni, de
ennyi! Na jó, megyek, látom nagyon türelmetlen vagy. Menj, fejezd be amit
félbehagytál a kis csajon, ha vevő még a játékaidra. Itt tanyázom a 111-ben.
Lepakolok, zabálok valamit, és indul a délutáni meló! Estig elő kell kerítenem
az áldozatom! A Róbert Károlyiban kezdek, legalább megnézem a mutert is. Ha
nem jelentkezem, elvégeztem a melót... Remélem, a temetésen együtt hullatunk
krokodilkönnyeket? - vigyorodott el gúnyosan.
- Menj a sunyiba, te morbid, szadista állat! - mondta megborzongva dühösen az
elképedt arcot vágó kölyök.
- Na jó, cső, apafej, cső! Érzelegj csak, érzelegj! - fordult meg Sólyom, és gyors
léptekkel ment a 111-be.
Amikor becsukta maga után az ajtót, Tóth főhadnagy beadta gyorsan a 126-ba az
ebédet, és rohant le a recepcióra. A portás épp egy kijelentkezéssel volt
elfoglalva, amint meglátta a barátját, azonnal hozzá fordult:
- Valami gond van valamelyik lakosztályban?
- Igen, uram. Azonnal telefonálnom kell!
Betessékelte a belső szobába, becsukta az ajtót:
- Mi a gond, Gergőkém?
- A 111-es a Honvédba készül, valahogy értesíteni kell Gyurit, nehogy
szembetalálkozzanak egymással. A hölgyet jól ismeri a fickó.
Kiss Mátyás főhadnagy már tárcsázott is.
Gaál százados agya sebesen járt... A lányra nem ijeszthet rá, de vesztegetni
való idő sincs, lehet, hogy Sólyom már az épületben van. Hozzá fordulva, suttogva
beszélt:
- Fontos telefont kaptam, halaszthatatlan ügyben kell intézkednem. Elkísérem önt
a kocsihoz, nekem vissza kell jönnöm. Ugye nem fog nyugtalankodni, ha egy kis
időre magára hagyom a lefüggönyözött autóban?
- Bízzon bennem százados úr, nem vagyok én olyan gyenge és sérülékeny, mint
amilyennek látszom.
A rendőrtiszt bátorítóan rámosolygott, majd az igazgató főorvoshoz fordult:
- Bocsásson meg, uram, amíg a raktáros előkerül, a kisasszonyt elkísérem a
kocsihoz. Perceken belül itt van a kollégám, vele feltétlenül beszélnem kell.
- Remélem, mire visszajön, már Hajdú úr is itt lesz a kulcsokkal - mondta
helyeslően bólogatva.
A százados maga elé engedve a lányt, ment ki az irodából. Szerencséjükre a
titkárságon nem volt senki. A táskájába nyúlt, kis csomagot vett elő:
- Kisasszony, ezeket a kellékeket legyen szíves feltenni. A háta mögött van a
tükör.
Szilvi meglepetten vette át a csomagot. A tükörhöz lépett, és munkához látott.
Az igazi meglepetés azonban ezután érte, amikor látta magán a változást... Barna
haj a vörös helyett, barna szem a sötétkék helyett, a lefogyott, sápadt arcát
mustrálgatva, mintha egy idegen arc nézett volna vissza rá. A százados is
elégedetten nézte az elért eredményt. Elmosolyodott, amint a lány elképedt arcát
megpillantotta:
- Jó munkát végeztünk, kisasszonyka?
- Szerintem tökéleteset. Még én is hajlamos vagyok elhinni, hogy a tükörből
Ligeti Melinda néz vissza rám.
- Induljunk, kislány! Bajba kerülök, ha késlekedem.
Kiléptek a titkárságról, a lifthez vették az irányt. Szilvi erősen koncentrált
a mozdulataira, nehogy megtántorodjon. Erősnek akart látszani a rendőrtiszt
előtt. Ez volt a szerencse, mert a földszinten Sólyom várt a liftre. A
százados Szilvi és közte lépett ki a folyosóra. Látta, hogy Sólyom alaposan
végigméri őket. Kimért léptekkel ment a lány mellett. Kiérve az utcára,
felgyorsította lépteit. A kocsiban várakozó Gábor meglepetten nézte a közeledő
főnökét az idegen lánnyal.
- Szilvike hol maradt? - kérdezte aggódva, mikor odaértek.
- A kisasszony mindent el fog magyarázni, nekem vissza kell rohannom. Várjatok
türelemmel! - megfordult, és elrohant.
- Látom, nagyon izgatott vagy Ádám érkezése miatt, tetszik ez a nagy
ragaszkodásotok egymáshoz - mosolygott Tünde kedvesen Leventére.
- Testvérként nőttünk fel, nagyon féltem őt, mióta így kisiklott az élete.
Valóban izgatottan várom, hogy találkozhassunk.
- Lehetne nekem is egy ilyen aranyos unokatestvérem, ha már igazi nincs.
- Tudsz róla valamit, miért nincs? Anyukádék rajongva szeretnek téged,
érthetetlen, miért nem lett testvéred?
- Nagyon rossz embriócska voltam. Anyu sokat kínlódott velem. Az utolsó
pillanatig nem volt biztos, hogy életben maradok. Mi lehetett az oka, nem
derült ki, de azt hiszem, anyunak nem lehetett több babát vállalni... Azért is
féltettek annyira. Mikor ovis voltam, sokszor könyörögtem kistesóért.
Ilyenkor apu igyekezett elmagyarázni, hogy nem lehet, amitől még
hisztisebben követeltem. Egyszer az ölébe vett, és puszilgatva azt mondta,
ha szeretem anyut, nem akarok kistestvért, mert nagyon beteg lenne tőle.
Ennyi elég volt a meggyőzésemre, soha többé nem hoztam szóba. Sőt, ha
véletlenül meghallottam, hogy anyu fájlalja a hasát, sírva kértem, hogy menjen
el a doktor bácsihoz, gyógyítassa meg, nehogy odabújjon egy kistestvér úgy,
mint én régen.
Levente szomorkásan elmosolyodott, megsimogatta Tünde karját:
- Remélem, neked könnyebb lesz. Mióta adott a lehetőség, sokszor bizonytalanodok
el. Még bennem van a vágy, hogy két-három csöppség szaladgáljon körülöttünk,
de téged nagyon féltelek. Gyerek nélkül el tudom képzelni az életemet, de
nélküled nem!
- Aranyos vagy. Profpapára nyugodtan rábízom magamat. Te mit tudsz erről, neked
miért nincs tesód?
- Semmit, kincsem. Én is emlékszem rá, milyen elszántan követeltem, de
magyarázatot soha nem kaptam. Felnőttként úgy gondolom, anyu nem kedvelheti a
gyerekeket. Sokszor jut eszembe, mennyire rosszul esett, hogy engem soha nem
vesz az ölébe, mint más anyuka a gyerekét. Legfeljebb csak este, hogy
nyugodtan nézhesse tőlem a tévét. Ha örömömben a nyakába akartam ugrani, apu
mindig megfékezett. Azt mondta, én már olyan nagy vagyok, engem el sem bír az
anyu. Csúnyán hisztiztem ilyenkor, és dühösen kiabáltam, nem igaz! Te sokkal
kisebb vagy, mint én és mégis elbírsz, ha a nyakadba ugrok. Apu engem is az
ölébe vett, és csak annyit mondott: "ugorj az én nyakamba, Manócskám!"
Átöleltem, keservesen sírva mondogattam, hogy engem az anyu nem szeret. Hiába
puszilgatott apu, nagyon nehezen tudtam megnyugodni. Még szerencse, hogy tőle
rengeteg gyengédséget, szeretetet kaptam, különben nagyon mostoha gyerekkorom
lett volna. Sokszor gondoltam már rá, milyen jó, hogy a mi gyerekeinknek
tündéri anyukájuk lesz a személyedben. Ilyenkor filmszerűen pörögnek előttem
végig azok a délutánok, amikor vártam rád a suli előtt... Édesen gyengéd
voltál a kis pöttömökkel.
- Szerintem apukád nagyon elkényeztette anyukádat. Talán azért, mert olyan
vékonyka.
- Lehet... Bár, te még nála is vékonyabb vagy... Rettenetesen fogok rád
vigyázni, ha egyszer mégis elkapna a gépszíj, és engednék a vágyainknak.
Felnőttként értettem meg azt is, miért ódzkodom az érintéstől, puszilkodástól.
Ezt is anyu elutasító viselkedése ölte ki belőlem. Milyen jó, hogy egy drága
tündér mellett hipp-hopp visszaszoktam rá. Mit visszaszoktam? Létezni sem
tudok nélküle - ölelte át gyengéden Tünde vállát - nézd csak... Milyen
kedves, romantikus utcák vannak a környékünkön - kanyarodott be az egyikbe
Levente.
Tünde szerelmesen megsimogatta a kezét:
- Mintha ligetben sétálnánk... Egyébként pedig milyen szerencse, hogy a tündér
buta viselkedése ellenére jó hatással tudott rád lenni.
- Háát, mit mondjak, egyetlenem... meglehetősen bután viselkedtünk mindketten. Te
túlzottan tartózkodó, én pedig ugyanolyan mértékben muja voltam. Ellenkező
esetben, ma már babakocsiban tologathatnánk az első angyalkánkat, mert
biztosra veszem, hogy a diplomádat már mint Borbíróné Kékesi Tünde vetted
volna át - csúsztatta kezét Tünde derekára.
- Ebben én is, de abban nem, hogy nem lett volna böjtje. Van évfolyamtársam,
aki így cselekedett, és ma már egyedül neveli a babáját.
- El tudod ezt rólunk képzelni? - puszilta meg az arcát.
- Nana, Levikém... Utcán vagyunk - mosolygott kedvesen a férjére - azt persze én
sem hiszem, hogy kenyértörésre kerülne köztünk a sor, de a mi kapcsolatunkat
is mételyezte volna a te elfoglaltságod, az én pályakezdésem. Gondold végig,
milyen kevés időnk lett volna egymásra az elmúlt évben!
- Kevés, tündérkém, de az esték, a hétvégék a kettőnké lehetett volna. Szerintem
akkor jelenthet ez igazi gondot, ha csak az egyik fél elfoglalt. A
tiltakozásodra pedig ez a válaszom - puszilta meg még egyszer.
- Ebben, látod, lehet igazad - mondta nevetve, majd komolyságot erőltetve
folytatta: - Te javíthatatlan ördög!
- Megmondtam, kicsikém, a jó ízlés határán belül nem fogom visszafogni magamat a
szégyenlősséged miatt. Érzed az ősz csodálatos illatát?
- Érzem, de kicsit szomorú is vagyok tőle. Az avarillat az elmúlásra emlékeztet.
- Az ősz nem azonos az elmúlással, csupán készülődés a pihenésre, hogy a tél
mély álomba ringathassa a természetet, hogy kipihenten, felfrissülten várhassa
a tavaszi ébredést. Ha erre gondolsz, soha nem szomorít el többé az ősz. Szívd
mélyen magadba az illatát. Egyik jellemzője az évszakoknak. Ha ejtőernyővel
dobnának le bárhol, a levegő illatából pontosan meg tudnám állapítani: tavasz,
nyár, ősz vagy tél van. Ugyanilyen jellegzetes illata van az erdőnek, virágos
rétnek, folyónak, tengernek. A te bőröd pedig a május isteni virágillatát
árasztja magából... Imádom! - hajolt Tünde nyakához, hogy magába szívhassa a
bőre illatát - egyszer úgyis megeszlek! - súgta a fülébe szerelmesen.
- Hogyhogy májusi? Te hóbortosan szerelmes ördög - simult kicsit hozzá.
- Mert olyan csodálatos illata, mint a májusnak, egyedül a bőrödnek van... Ezt
nem tudom jobban megmagyarázni. Majd figyeld meg. Nézd csak! Közben mindjárt
hazaérünk... Hol is hagytuk abba a beszélgetésünket? Ja igen! Joggal
mondogatta szegény nagyikám, "Levikém, olyan rideg kisgyerek vagy." Pedig őt
nagyon szerettem. Gyakran vett az ölébe, vele soha nem makacskodtam. Épp úgy
tudott velem bánni, mint Siófokon Klarissza néni. Gyakran átöleltem, és
százszor mondtam el neki: "Nagyon szeretlek, te vagy a legdrágább nagyika a
világon! Annyira örülök, hogy vagy nekem!" Ma már van ennél nagyobb örömöm is,
hiszen már neked mondhatom el, végre az enyém vagy.
- Meghatóan aranyos tudsz velem lenni. A kicsikori naplód jut eszembe. Minden
oldal a nevemmel van tele. Vagy a közös élményeinket meséled, vagy utánam
vágyakoztál.
- Igen kincsem, az életem mindig rólad szólt, szól és fog szólni.
- Én nem írtam naplót, de az én életemet is te töltötted ki. Nem telt el úgy
nap, hogy ne emlegettelek volna. Ha nyaralni voltál, ne kérdeztem volna meg
százszor, mikor mehetünk már oviba, suliba?
- Igazán megható. Végre nem kell harcolnunk, ügyeskednünk egymásért. A jelent is
csak azért tudom elfogadni, mert kárpótlásul megkaptalak téged. Történelmi
pillanatot élünk át, kicsikém, most nyílik először a kezem által az ideiglenes
otthonunk kapuja.
3.
- Szia Dini bá', végre megérkeztünk! - köszönt fáradt mosollyal Gaál százados
a kaput nyitó ezredesnek.
- Sziasztok! Gyertek, annyira ideges vagyok, már rémeket láttam, hol késtek
ennyi ideig! Délben hívtál, most öt óra elmúlt.
- Rengeteg elfoglaltságom akadt, bent mindent elmesélek.
Az ezredes meglepetten nézte Szilvit.
- Ez igen! Csodálatos eredmény. Ha nem tudnám, kivel jöttök, fel nem ismertem
volna a kisasszonyt! - mondta elismerően.
A társalgóban volt meglepetés, mikor beléptek. A százados felcsillant
tekintettel sietett Ádámhoz. Melegen üdvözölték egymást, és azonnal
meghitt beszélgetésbe elegyedtek. Nem kisebb örömmel fogadta Levente Marosi
Gábort:
- Szia ... nem is tudom mit mondjak ... mit kérdezzek? - üdvözölte akadozva.
- A kisasszony veled van?
- Igen, Venti, velem. Büszke lehetsz rám, én teljesítettem elsőként a baráti
parancsot, gondoskodtam társaságról Tündikének - veregette a vállát halvány
mosoly kíséretében.
Szilvi zavartan nyújtotta a kezét:
- Szia, Levente, látom, nem ismersz rám... Szabó Szilvi vagyok, aki a mai naptól
Ligeti Melinda névre hallgat.
- Szentég! Szilvi! Szavamra mondom, nem ismertem rád, pedig nagyon vártunk!
- Igen, Levente, testileg és lelkileg kissé összetörve, de én vagyok. Tudom, hogy
rászolgáltam, de nagyon kérlek, ne vess meg. Tőlem telhetően igyekszem
jóvátenni az ellenetek elkövetett bűnömet.
- Miket beszélsz, kiscica? Bűnt nem követtél el - szólt közbe Gábor.
- Nem tudom... Pocsékul érzem magam, legszívesebben a föld alá süllyednék
szégyenemben - sírta el magát.
Nagyot sóhajtott, és a könnyeit nyelve folytatta:
- Szóval, Ligeti Melinda, 23 éves matematika-fizika tanár vagyok - mondta, és
kissé megtántorodott.
Gábor átölelte:
- Bocsássatok meg, a kórházból jövünk, Melcsike még nagyon gyenge, megviselte
az utazás, jó lenne, ha lepihenhetne - szólt közbe Gabi.
- Természetesen, azonnal intézkedem - nézett körül Tünde.
- Ha Dini bácsit keresed, Gyurival átmentek a szemközti szobába - lépett a
társasághoz Ádám.
- Köszönöm, őt keresem - sietett ki Tünde a nappaliból.
Bekopogott Eszter néni szobájába.
- Tessék! - szólt ki az ezredes.
Megnyitotta az ajtót, megállt a nyílásban:
- Dini bácsi, drága, Szil...bocsánat, Melcsikének le kéne feküdni, hova ágyazzak
meg neki?
- A túlsó lenti lakásban lakik Gabival. Ágyneműt ...
- Azt adok. Köszönöm, megyek, átkísérem, nagyon fáradtnak érzi magát.
Mire megfordult, már Levente mellette állt. Átsiettek a másik lakásba, Gáborék
követték őket. Miközben befűtöttek, ágyneműt húztak, Gábor elmesélte, mi
történt. Szilvi ezalatt összetörten ült mellette. Tünde megsimította a karját:
- Gyere, megmutatom a lakást, ez talán felvidít egy kicsit - átfogta a vállát, és
elhagyták a nappalit.
Kedvesen mosolygott a lányra, viccelődött vele, hogy kizökkentse a borús
gondolataiból. Vázlatosan bemutatta a házat.
- Jó játék lesz, amíg kiismered magadat. Levivel eleinte rendszeresen
elvesztettük egymást - nevette el magát.
Szilvi el-elmosolyodott, amint Tündét hallgatta.
- Meglátod, itt nagyon hamar felgyógyulsz... Mi mindent elkövetünk, de ugye
tudod, hogy a közreműködésed nélkül nem fog sikerülni?
- Tündikém, én annyira szégyellem magamat, olyan kellemetlen, nem is tudom, mit
mondjak.
- Semmit. A szavak elszállnak, a tetteinkkel igazolhatjuk leghitelesebben a
szándékainkat. Erre bőven lesz módod. Vedd úgy, kaptál még egy esélyt az
élettől. Kizárólag rajtad múlik, hogy élsz vele. Ha nem a múltadon keseregsz,
hanem előre nézel a jövődbe, lelkileg is gyorsan megerősödsz. Az életed
legkritikusabb szakaszában maradtál magadra. Hibáztál, de időben kihátráltál
baj nélkül, ez vigasztaljon. Nem szeretném dramatizálni a helyzetet, de
alakulhatott volna sokkal rosszabbul is, ha érted, mire gondolok.
- Igen, értem. Kábítószer, prostitució, italozás, stb-stb...
- Igen, ilyesmire.
Közben visszaértek a nappaliba. Egymás mellé ültek. Tünde egy pillanatra az őket
figyelő srácokra nézett, majd folyamatosan beszélt tovább:
- Nem élhetsz állandó bűntudatban... Akkor cselekszel helyesen, ha a múltadból
levonod a tanulságokat, és igyekszel továbblépni. Ez az egyetlen mód rá, hogy
képes legyél a jövődet építeni. Itt biztonságban leszel, Gabesz személyében
hű társra találtál, Eszter néni nagyon aranyos, úgy élhetünk itt, mint egy
igazi család. Persze sérült lélekkel mindez nagyon nehéz, de ha bennünket
magad mögött tudva erősen akarod, sikerülni fog.
- Köszönöm, Tündike, igazán boldog vagyok, hogy ilyen aranyos társaságba
kerülhettem. Neked külön is örülök, úgy érzem, végre egy igazi barátnőt
kaphatok a személyedben, akire régóta vágyom.
- Biztos vagyok benne, számíthatunk egymásra - mosolygott bátorítóan a lányra -
most azonban ebédelnetek kéne, gondolom, ma még nem ettetek főtt ételt.
- Nem vagyok éhes, édeske.
- Na, ezt gyorsan visszavonod, mert a jótündér azonnal csúf házisárkánnyá
változik - fenyegette meg játékosan Szilvit.
- Te is olyan szigorú leszel velem, mint Gabi? - kérdezte bágyadt mosollyal.
- Nem, Melcsikém, én sokkal szigorúbb. Gabi ugyanis szerelmes beléd, képtelen
lenne olyan csúnya lenni, mint amilyen én leszek, ha nem fogadsz szót.
Odalépett a házitelefonhoz, tárcsázott:
- Csillukám édes, melegíts, légy szíves az ebédből két adagot. Jelezz, ha kész,
Levi átmegy érte.
- Oké, Tündikém, már csak tálalnom kell. Mindent megtaláltál?
- Meg, édeske, már szinte itthon vagyok - mondta nevetve.
- Vigyázz, Melcsi, van itt rend. - mondta mosolyogva Levente.
Megszólalt a házitelefon.
- Máris megyek, tündérkém - indult megsimítva a felesége karját.
Tünde Gáborral gyorsan megterítette az asztalt. Épp végeztek, mire megérkezett a
gőzölgő ebéd.
Szilágyi ezredes gondolataiba mélyedve sétált Eszter néni szobájában,
figyelmen kívül hagyva kollegáját, Gaál századost, aki még a vacsorájával
bíbelődött. Mostanában nagyon rossz étvágya volt, de ezt a finom, ízletes
vegyestálat nem akarta otthagyni. Közben főnökét nézte el-elmosolyodva, hogy
tud oda-vissza járkálni, fáradhatatlanul. Jól ismeri őt, mindig akkor bolyong
ilyen megszállottan, amikor megoldást keres. Mióta komollyá vált Csillukával a
kapcsolatuk, már nem csak a munkája köti le, a magánéletét legalább olyan
aprólékosan gondolja át, tervezi meg előre. 42 éves, rendelkezik megfelelő
bölcsességgel hozzá, nem úgy, mint ő, aki 22 évesen vette feleségül Évát, aki
épp csak nagykorú volt még. Őrült nagy szerelem volt... Volt? Ki tudja...
Szerinte az, a mai napig mindkettőjük részéről. Anyukája hányszor kérte őt,
legalább a diplomája legyen meg, ne ugorjon bele forró fejjel, felelőtlenül
házasságba, de hiába... A fiatalos hév, a türelmetlenség elvette a józan eszét.
Bár a mai napig imádja Vivit, mégsem tudta maga mellett tartani, hűtlen lett
hozzá, elment Viktorral. Ennek decemberben lesz három éve. Azóta próbálja
elfelejteni, kitörölni magából az emlékét, de hiába... Minden szempárban Vivi
mosolygós vagy éppen ábrándosan elmélázó tekintetét keresi. Milyen gyönyörű,
hatalmas, égszínkék szemei vannak... Elveszik bennük az ember, ha belenéz. Nincs
párja kerek e világon. Édesen kislányos a két szőke copfjával, amit csak félig
font be. Imádta, amikor játékosan vagy gyerekes durcássággal az arcába vágta
őket. Nem lehetett rá haragudni, olyan édesen tudta mondani: "Hiába haragszol,
úgyis szeretlek!" Ha valamiért megsértődött, és durcásan elfordult tőle, elég
volt átölelni, máris ráöltve a picike nyelve hegyét, vetette magát kacagva a
karjaiba. Sértődöttségüket mindig szűnni nem akaró szeretkezésbe folytották.
Addig kérette ilyenkor magát a drága, amíg mindketten annyira felhevültek, hogy
alig tudtak lecsillapodni egymás karjaiban. Ezeket az emlékeket soha nem lenne
képes kitörölni az emlékezetéből. Bár három év boldogság után elhagyta, mégis
biztosan érzi, a mai napig őt szereti. "Hányszor kért, könyörgött sírva, ne
hagyjam magára, legalább esténként, éjszaka ne, mert rettegve fél az
egyedülléttől" - idézte vissza felesége szavait. Járőr volt még, esti egyetemre
járt, hogy tehetett volna eleget a kérésének? Amikor megérezte, hogy baj van,
Vivi rendre kiborul, kérte, szánja rá magát, szüljön neki egy-két rosszaságot,
az biztosan megoldaná a magányát. Ilyenkor csak a fejét rázva hajtogatta, nem
lenne annak a szegény gyereknek apukája. Nem talált megoldást az életükre.
Rettenetes volt megtapasztalni, hogy a délutáni járőrözés közben hiába rohant
pár percre haza hozzá, Vivi egyre gyakrabban maradt ki. Tisztában volt vele,
hogy hűtlenkedik, haragudni mégsem tudott rá. Amikor arra kérte, üljenek le
beszélgetni, tudta, a házasságuknak vége. Vivi azt is, mint mindent, egyszerűen
jelentette be: elköltözik Viktorhoz. Majd meghasadt a szíve, de nem csinált
botrányt. Annyira futotta az erejéből, hogy megkérdezze: "Szereted?" Sírva
válaszolt: "Szeretni mindig téged foglak, de nem tudom veled leélni az életem.
Nekem társra van szükségem, aki mindig mellettem van, akivel beszélgethetek,
sétálhatok. Viktor ilyen." Ekkor történt, hogy Szilágyi ezredes behívta magához,
fél délutánt beszélgettek át, aminek eredményeként maga mellé vette
nyomozótisztnek. Fél év után Berlinbe küldte tájékozódni a Müller-ügyben. Az
utazásból két év külszolgálat lett, amit azért vállalt, hogy ne legyen Vivi
közelében. Gyönyörű nők vették körül, de a szívébe egyik sem tudta befészkelni
magát. Renáta az olaszos temperamentumával mindent elkövetett, belement ő is a
játékba, azt remélve, Reni el tudja feledtetni vele Vivit, hiszen tökéletesen
más, mint ő, nem lesz, ami rá emlékeztesse mellette. Érzékien tudott játszadozni
vele, nagyokat szeretkeztek, de utólag mindig hiányérzete volt, amit nem tudott
megmagyarázni még magának sem. Két hónap után feladta, szakított Renivel. Azóta
még a nőhiány sem tudja levenni a lábáról. Neki is negyven éves kora után
kellett volna Vivivel találkoznia, akkor nem veszíti el őt. Biztos benne, ha a
mai eszével lenne válaszút elé állítva, így cselekedne. Közben lassan csak
elfogyott a vacsorája...összeszedte a tányérokat, és kivitte a konyhába.
- Százados úr, kávét kérnek? - szólt ki Tünde.
- Ne fáradjon, Tündike, jobban alszunk, ha este már nem iszunk. A főnök úr kávé
nélkül is elég izgatott. Mulassanak jól!
Megfordult, visszasétált a főnökéhez, hátha közben visszatért a jelenbe, és
zokon veszi, hogy ukkmukkfukk, faképnél hagyta őt. Benyitva majdnem összeütköztek.
- Épp érted indultam, te szökevény! - mosolygott Gyurira kedvesen.
- Mesélj, főnököm, mire jutottál!
- Elfogadom a rendőrörsi szolgálatot! - mondta elmosolyodva.
- Efelől pár hete nincsenek kételyeim... Akkor vágjunk bele a nehezebb fajsúlyú
témába.
- Nem véletlenül beszélek mellé... Sajnos nem jutottam előbbre. Értenem kéne
Müller úr logikáját... Miért fontos neki még mindig itt szimatolni, mikor az
ütőképes embereit Vidor kivételével elvesztette. Arra csak nem gondol, hogy a
szemünk előtt építhet ki másik csoportot? Amíg kinn voltál, telefonált
Marci... Sólyom berepült a kalitkánkba. Kiesett a szerepéből, amikor az egyik
orvos kolléga be akarta azonosítani a személyét. Flegmán le akarta rázni,
mivel nem hagyta magát, behúzott szegénynek egy balost, de szerencsére a
közelben volt az ügyeletes kollégája, aki segítségére sietett. Klárika, az
osztályos nővérke szólt le Marcinak. De nem látok tisztán a Vidor témában sem.
Bár Zoliék ügyesen leplezték le a zempléni rejtekhelyét, mégis szimatot
foghatott, mert a jelentésekből tudjuk, hogy jelenleg is itthon van, de a
kúria körül kihalt minden, ami világossá teszi, hogy máshova helyezte át a
magyarországi főhadiszállását. Kifejezetten nyugtalanít az az értesülésed,
hogy borsodi születésű, a rokonai nagy része ma is ott él. Rendkívül
kellemetlenül érintene, ha Leventééket innen is menekítenem kéne. A föld alá
süllyednék szégyenemben, ha Ákos elé kéne állnom, nézd öregem, az a helyzet,
hogy a féltett kincseteket egyik veszélyből a másikba sodortam. Ezeket persze
te épp olyan jól tudod, mint én... Hát ezért komolytalankodtam el az iménti
válaszomat.
- Egyelőre nincs ilyen veszély... Vidornak többszörösen meg van kötve a keze:
jelenleg erősen leköti Nadina személye a babakérdés miatt... Erősítenie kell a
pozícióját Müller úrnál, ha nem akar kiesni a pixisből. Ez persze sarkallhatná
újabb akcióra, de hibázni nem hibázhat, mert hitelét veszítené az apósa előtt,
amit nem fog megkockáztatni. Rendkívül alapos fickó, háromszorosan bástyázza
körül magát, ha cselekedni készül. Nyomozó legyen a talpán, aki leleplezni
akarja. Az apósa sem lát bele a kártyáiba, azért tudja a markában tartani őt.
Tehát jelenleg valóban nincs más teendőnk, mint résen lenni, a jelentéseket
figyelni.
Az ezredes elgondolkodva nézte a századost, majd nagyot sóhajtva szólalt meg:
- Nincs jobb ötletem, kikapcsolódásként menjünk át a társasághoz, kipihenten
talán találékonyabbak leszünk.
