KILENCEDIK FEJEZET:
VALLOMÁS
1.
Ádám fázósan sétált az iskola előtt. Minden porcikájában
reszketett a jeges szélviharban, most mégsem ez érdekelte. Azzal
az elhatározással jött ma Bea elé, hogy mindent elmond neki.
Három hete nyomasztja a beszélgetés elodázása, mára Bea biztosra
ígérte, hogy szabaddá teszi a délutánját. Félt az elkövetkező
óráktól... Talán ez az utolsó alkalom, hogy várhat rá, vele
lehet. A gondolattól is összeszorult a torka. Kicsengettek. Öt
perc várakozás után tűnt fel a hosszú folyosó végén Bea karcsú
alakja. Még nem vett róla tudomást, hogy Ádám vár rá. Lassan,
elgondolkodva közeledett. Ádám gyönyörködve nézte, milyen bájos a
vállára omló világosbarna hajával, zöldesbarna, színt játszó
szemeivel, amik csodálatos bájt kölcsönöznek a különleges
arcának, ami mindig a hangulatának, lelki állapotának megfelelően
változik. Minden alkalommal újat nyújt számára a rendkívüli,
varázslatos lénye, amivel egészen elbűvöli őt. Amint meglátja,
mosolyog, rajongás csillog a szemeiben, mint most is. Pár napja
fedezte fel a szerelem féreérthetetlen jelét... Ez sarkallja a
tisztázó beszélgetésre, pedig lehet, hogy ezzel mindennek vége.
Lehet, hogy most gyönyörködhet utoljára a bűvöletbe ejtő, nőies
idomaiban, amik a télikabátján át is izgalmasan domborodnak, a
valószerűtlenül vékony derekában, ami előnyösen nyújtja meg
kifogástalan felsőtestét. Tekintete lassan siklott végig a lány
testén. A jó szabású szövetnadrágja úgy simul a hosszú
combjaira, mintha most vette volna ki a vasaló alól. Magassarkú
cipője valószerűtlenül vékonnyá, kecsessé varázsolja formás
bokáit. Minél tovább nézi, annál meggyőzőbb, Bea valósítja meg a
női ideálját, de hiába, mert a mai vallomásával fogja őt
elveszíteni. Kabátjának gyors hullámzása árulkodik izgalmáról.
Bájos mosolya Ádámból is űzi a nyomasztó gondolatait,
elmosolyodva indul feléje. Egyszerre érnek az aulába.
- Csókolom a kezét, Beácska! - köszöntötte kedvesen.
- Üdvözlöm, Ádám! - nyújtotta keskeny kezét a fiúnak, aki
meghajolva csókolta meg.
- Mielőtt indulunk, szeretnék megbeszélni valamit. Mint
említettem, komoly, meghitt beszélgetésre készülök, amihez
nyugodt körülmények szükségesek. Van ilyen helyre ajánlata?
- Nincs. Nálunk ma délután nincs otthon senki. Önnek lenne?
- Talán, de nem biztos, hogy magácskának elfogadható.
- Maguknál?
- Igen, apa mindig otthon van.
Beáta elgondolkodva nézte Ádámot, majd megkérdezte:
- Akkor hol a baj? A kérdés meg van oldva. Nem hiszem, hogy ön
lenne az a férfi, akitől tartanom kéne... Különben is, hat-hét
srácra vagyok hitelesítve! - fűzte hozzá nevetve.
Ádám is elmosolyodott:
- Igenis! Részemről a teljes meghunyászkodás! - mondta kedves
játékossággal, majd elkomolyodott: - Köszönöm a megelőlegezett
bizalmat... Nagyon örülök, legalább bemutathatom apának -
nyitotta Bea előtt az ajtót.
Kiléptek a metsző hidegbe. Bea felgyorsította lépteit. Ádám
gyengéden megfogta a karját, nehogy a jégen megcsússzon a
magassarkújában. Elbizonytalanodva Beára nézett:
- Két kocsival megyünk?
- Nem. Az enyém itt marad... Legalább apu látja, hogy még nem
mentem haza.
Ádám előzékenyen besegítette a kocsiba. Beült mellé, és óvatosan
indult meg a jeges úton. Figyelmét az éles jégbordák kötötték le.
Amint kikanyarodott, Bea megpillantotta az iskola mellett
leselkedő Robit. Eltorzult arccal nézte őket. Bea elfehéredve
figyelte a visszapillantó tükörben, vajon Ádám észre vette?
Megnyugodott, mikor látta, hogy az úttal van elfoglalva. Nem
beszélgettek, mindketten gondolataikba mélyedtek. Beát is
nyugtalanság fogta el Ádám eltökélt arcát látva. Legalább annyira
félt a délutántól, mint Ádám. Csak lennének már túl a titokzatos
beszélgetésen! Most legszívesebben kiszállna a kocsiból, és
kifutna a világból. Végre megérkeztek. Ádám kiszállt kaput
nyitni. A bejárat elé állt be, hogy Bea a puha lábtörlőre
léphessen ki, de ő Ádám szomorú arcát, mozdulatait figyelte.
Ádám megkerülte a kocsit, és előzékenyen megfogta Bea karját, hogy
kiszálljon. Beléptek a házba. Meglepő kép fogadta őket. Minden
ajtó csukva volt, ami azt jelentette, Ádám édesapja nem volt
otthon. Zavartan a lányra nézett:
- Apa nincs itthon... Erre nem voltam felkészülve.
Beáta elmosolyodott:
- A véleményem nem változott, nem fogok elmenekülni.
- Köszönöm, nagyon jólesik a feltétlen bizalma - segítette le a
lányról a kabátját.
Vállfára tette. Benyitott a konyhába, az asztalon várta Balázs
levele.
Ádikám, döntöttem, szót fogadok neked, Pestre mentem. Nem tudom,
meddig maradok, de minden nap hívni foglak. Teát, kávét főztem,
az ebéded a hűtőben van, a laborban csak felügyeletet kell
tartanod. Szia!
- Apa Pestre utazott - mondta a lányra nézve - az én birodalmam az
emelet, ott szeretek jobban lenni, de maradhatunk lent is.
- Akkor menjünk fel! - mondta határozottan Bea.
Ádám tálcára rakta a teát, kávét és habszifont, maga elé engedve
a lányt, nyitotta előtte a lépcsőház ajtót.
- Foglaljon helyet! - mondta belépve a nappaliba.
Mindketten a kanapéra ültek.
- Kávét tölthetek vagy teát?
- Teát kérek.
- Megkérdezhetek valamit?
Bea egész testében reszketett, csak a fejével biccentett igent.
- Megbánta a döntését? Mondja meg bátran, nem fogok megsértődni,
ha elhalasszuk a beszélgetést.
- Nem, de a közlésétől félek.
- Számomra sem közömbös a beszélgetésünk, mert a múltamba
szeretném beavatni, aminek ismeretében döntenie kell kettőnk
további sorsáról.
- Tudtam előre, hogy ilyesmiről lesz szó. Tisztában vagyok azzal
is, nem én döntök, ön már megtette saját magában, de a
múltjáról szívesen hallanék, mert őszintén érdekel.
- Nem, Beácska, téved, a döntés az ön kezében lesz, mert az együtt
töltött három hét alatt sikerült rabul ejtenie. Kezd
nélkülözhetetlenné válni számomra a rendkívüli egyénisége,
ezért gondoltam úgy, addig kell egymással mindent tisztáznunk,
amíg megtehetjük nagyobb lelki sérülés nélkül.
- Nem értem, Ádám. Az érzéseinket nem szabad manipulálni.
Engedni kell szabadon, természetesen kibontakozni. Nézze, ha
egymás megismerése negatívan befolyásolná bármelyikünket, azért
nincs miről beszélgetnünk, ha közelebb hoz minket, azért.
Vagy változott valami, amiről nincs tudomásom? Netán a
személyem ellen van kifogása?
- Szent ég! Hogy juthatott ilyen következtetésre? A
fejtegetésével egyetértek, de ön még jóformán semmit nem tud
rólam.
- A pár hét alatt megismertem annyira, hogy biztos legyek benne,
nem tud nekem olyat mondani, amivel az érzéseimet, az önről
alkotott véleményemet befolyásolhatná, de mint mondtam, a
múltja nagyon érdekel.
Ádám nem tudta levenni szemét a lányról. Pár másodperc hallgatás
után beszélni kezdett:
- Említettem már, hogy a pályafutásomat külföldön kezdtem.
Ennek a három évnek a rövid történetét szeretném elmondani.
Ötödéves voltam a Közgazdasági egyetemen, amikor egy kint élő
magyar tudós professzornak - Mátrai Mátyásnak - köszönhetően
negyedmagammal elnyertünk egy berlini ösztöndíjat, ami három
hónapra szólt. Ez a rövidke időszak pecsételte meg a múltamat.
Kint tartózkodásunk alatt a professzor úr vett minket szárnyai
alá. Ő adta a feladatainkat, segített bennünket, tanácsokkal
látott el minket. Segítségére nagy szükségünk is volt, mert
úgy kellett helytállnunk a munkaebédeken, fogadóesteken, mint
a leggyakorlottabb üzletkötőknek. Nagy szerencsétlenségemre
engem a professzor úr Herbert Müller, vegyipari mágnáshoz
osztott be elsőként, ahol Nadina Müller, a lánya azonnal
kiszemelt magának. Maga mellé ültetett, és kisajátította a
személyemet. Így a rámbízott feladatot sem végezhettem el.
- Szabad erről kicsit bővebben beszélnie? - kérdezett közbe Bea.
- Természetesen. Tudnunk kellett a jelenlevők nevét, pontos
rangját, a témát, amit felvetettek, és kis jellemrajzot adni
róluk.
Beáta csodálkozó tekintetét látva vetette közbe:
- Tudom, mit kérdezne, de ebben a pillanatban csak nagyon
bonyolultan válaszolhatnék. Szóval szorongva mentem az első
konzultálásra, ahol mindenki beszámolt a tapasztalatairól, és
megbeszéltük a felmerült problémákat. Nem lettem elmarasztalva,
de az általam mondottak alapján a professzor úr a lelkünkre
kötötte, ne engedjünk a kísértésnek, mert könnyen bajba
kerülhetünk. Sajnos igazolódtak a szavai. Nadina rendkívül
céltudatosan font a hálójába. Az én sorsom egészen másképpen
alakult, mint a társaimé. Ők továbbra is névsor szerint mentek
a munkaebédekre, estélyekre, én állandó meghívót kaptam Müller
úrékhoz. Pár hét után Nadi nem érte be a jelenlétemmel, külön
feladatokat kért a papájától, hogy szorosabbra fűzhesse a
kapcsolatunkat. Éberen figyeltem, és igyekeztem távolságtartó
lenni. Nadi tisztában volt vele, meddig maradok Berlinben, az
idő múlása sürgette továbblépésre. Megfűzte hát a papát,
tegyen próbára, mennyire vagyok alkalmas a feladatra. Ez idő
alatt Müller úr is megkedvelt, és hallgatott a lányára. Behívott
magához, megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha próbára tehetném
magam, mit tanultam a kintlétem alatt? Azzal próbáltam meg
kihátrálni a válaszadás alól, ami igaz is volt: a professzor úr
engedélye nélkül nem vállalhatok külön feladatot. Erre
fölényes mosollyal elém tette a professzor által aláírt írásos
engedélyt. Az állt benne, azzal a feltétellel engedélyezi, ha
továbbra is folyamatosan beszámolhatok neki, és ha jónak látja,
azonnal visszahívhat Berlinbe, mert személyes felelősséget
vállalt értünk. Ez megnyugtatott, és vállaltam az egyhetes
vidéki utat. Ekkor Müller úr egy vaskos dossziét adott, hogy
abból készüljek fel utazás előtt. Belevetettem magam. Nadi
közben persze szövögette körém a hálóját folyamatosan. Ő kísért
el, amire az volt a magyarázat, a feladatban egyedül kell
helytállnom, de helyismeret hiányában ő lesz mellettem. Egy
kétszobás lakosztályt foglalt le. Így érte el, hogy
éjjel-nappal a közelemben lehessen. Még mindig elönt a szégyen,
ha eszembe jut, milyen könnyű győzelmet aratott fölöttem,
milyen balgán sétáltam be a gondosan előkészített csapdájába.
Egy hét alatt teljesen behódoltam neki. Nincs mentség számomra,
mert az igaz, hogy szellemileg teljesen lefoglalt a feladat,
de nem lett volna szabad akarata szerint sodródnom. Mikor
visszajöttünk, már nem volt kétséges, hogy államvizsga után
hol folytatom az életem - sóhajtott fel.
- Miért önmagát vádolja egy ravasz nőszemély cselszövéséért? Nem
mentséget keresek, de Nadina ravasz módon használta ki a
tapasztalatlanságát, kezdeti nehézségeit. Először találta
szemben magát az úri huncutsággal, ahol a cél szentesíti az
eszközt. A botlása elemzéséhez ez is szervesen hozzátartozik.
- Köszönöm, ha így gondolja. Úgy érvel ellenem... Áh, dehogy
ellenem... mellettem, mint egy védőügyvéd - mosolyodott el
Ádám - a legnagyobb vétségem, hogy nem kértem a professzor úr
segítségét, hanem engedtem magamat kiszolgáltatni a Müller
család kénye kedvének.
Elhallgatott, nézte a szálfaegyenes derékkal ülő lányt.
- Mielőtt folytatom, megkínálhatom valamivel? Finom szendvicset
tudok készíteni, de szívesen venném, ha velem tartana apa
által főzött ebédben.
- Köszönöm, szívesen tartanék önnel, de nem szoktam ebédelni, így
nem vagyok éhes.
- A tea sajnos kihűlt, de hozok hideg üdítőt - állt fel Ádám.
Egészen közel ült vissza Beához. Miután mindketten az asztalra
tették poharaikat, folytatta:
- Müller úr felismerve az adottságaimat - a három nyelv csaknem
anyanyelvi szintű tudásomat -, komolyabbnál komolyabb feladatokkal
látott el, hiszen nyelvi akadályok nem voltak előttem.
- Melyik nyelveket beszéli ilyen kitűnően?
- Németet, angolt és a franciát. Két és fél évig nem derült ki
számomra, hogy kémszervezet hálójába kerültem. Ez idő alatt
csak napokat töltöttem Berlinben. A felpörgetett életritmusom
teljesen átformálta a gondolkodásomat. Sajnos csak akkor
jöttem rá, milyen veszélybe kerültem, amikor Müller úr
parkolópályára kényszerített. Ekkor tűnt fel az is, hogy a hős
szerelmem - aki mikor vele voltam, hihetetlen ragaszkodó volt,
rajongó szerelemmel viszonyult hozzám - egészen jól viselte a
távollétemet.
- Szóval valóban csak eszköz volt a kezében?
- Sajnos... Hagytam magam az ábrándozásaival elkápráztatni. Na és
azzal, hogy távollétemben folyamatosan az életünket szervezte:
a karácsonykor megtartott eljegyzésünket, a nyárra kitűzött
esküvőnket. Amikor tavasszal visszatértem a leghosszabb
kiküldetésemből, Pekingből, Müller úr azt mondta, egyelőre nem
ad újabb megbízatást, szervezzem Nadival a ceremóniával járó
teendőket, a nászutunkat. Csak akkor kaptam észbe, hogy nem
erről van szó, amikor korlátozta a mozgásteremet: nem
hagyhattam el engedély nélkül Berlint. Megfigyeltem, amint
kiléptem a saját építésű villámból az utcára, mindenhova
követnek. Később már a villát sem hagyhattam el. De erősítette
a gyanúmat Nadina megváltozott viselkedése is, aki egyre
nehezebben viselte az állandó jelenlétemet. Napokra tűnt
el úgy, hogy magyarázatot sem adott rá. Emiatt napirendre
kerültek a nézeteltérések, mind hevesebb veszekedések. Végül
hazaköltözött tőlem a szüleihez. Nagyon elkeseredtem, amikor
kezdtem átlátni a kilátástalan helyzetemet. Nadi már csak
mint férfire tartott igényt rám. Ekkor dolgoztam ki az általam
"szerelmi alku"-nak nevezett elméletemet, aminek a lényege:
csak ellenszolgáltatás fejében voltam hajlandó rendelkezésére
állni. Ennek eredményeként látogathattam haza egy hétvégére
májusban.
2.
- Augusztusban Müller úr végső lépésre szánta el magát, be
akart hivatalosan is szervezni a kémszervezetébe. Nagy
szerencsémre a munkaszerződésnek álcázott kötelezvény
aláírását elodáztam. Ekkor Müller úr - hogy kompromitálhasson -
álfeladattal hazaküldött Nadina kíséretében.
- Ön már kint tudta, hogy álfeladattal küldi haza?
- Ezt nem mondhatom, de akkor már minden cselekedetüket
kritikusan fogadtam. Feltűnt, hogy utazásunk előestéjén Müller
úr behivatott, és nagy meglepetésemre Levente felől
érdeklődött. Fogalmam nem volt, honnan tudnak a létezéséről,
de azzal tisztában voltam, hogy félrevezető mesét kell
rögtönöznöm. Előadtam, hogy kissráckorunk óta haragban vannak
a szüleink, és nem tudunk egymásról semmit. Hogy nem lehettem
hiteles, itthon derült ki, amikor Nadina elszánt nyomozásba
kezdett Levente után. Az ezredes úr ekkor döntött úgy, hogy
eltávolítja őket a környékről. Emiatt kell nekik itt élniük.
- Maga miért nem kérte a rendőrség segítségét? - kérdezte Bea.
- Erre nem egyszerű a válasz. Minden mellettem szóló bizonyíték
Berlinben van. Úgy gondolkodtam, ha az itthon tartózkodásom
alatt adom fel magamat, kiszolgáltatom nekik Leventét,
veszélybe sodrom a rokonaimat, na és én, mint kém kerülök
börtönbe.
- Értem... Mi volt az álfeladata?
- Ősszel félbemaradt egy üzletkötésem a kínai út miatt, Müller
úr azt mondta, hozzam a véglegesítést tető alá, és kaptam új
megbízatást is. De - mint később kiderült - ezáltal akarták
felmérni az itthoni mozgásteremet, kapcsolataimat. Én nem
hagytam figyelmen kívül, hogy mindenhova követnek, útjaimat
eszerint szerveztem. Itthoni pályán verhetetlen vagyok. Amikor
rájöttek, hogy jól konspirálok, Nadina parancsba kapta,
állítsa le az álfeladatot, és kényszerítsen - ha kell az életem
árán is - Levente és baráti köre beszervezésére. A feladatot
kerekperec megtagadtam. Itt kell közbevetnem, Szilágyi ezredes
úr - a magyar rendőrség nyomozója - engem már Berlinben
figyeltetett. Ők ugyanis előbb szereztek tudomást Levente
veszélyeztetettségéről, mint én. Így amikor Nadina tehetetlen
dühe elől menekültem, Gaál - akkor még százados, ma már éppen
e feladat eredményes végzése kapcsán - alezredes követett, és
letartóztatott. De ha nem így történik, áruló akkor sem lettem
volna.
- Efelől nincsenek kételyeim - vágott közbe Beáta.
- Köszönöm. De hogy folytassam, vallomásommal azonnal tisztáztam
magam, de az életem védelme érdekében nem engedtek szabadon.
Két és fél hónapot töltöttem fogságban kivételezett
körülmények között. Ez idő alatt hoztuk haza Berlinből a
számítógépem, amire már hetek óta mentek az információk a
kémszervezet tevékenységéről. Az anyagot - szakember híján -
nekem kellett feldolgoznom. Ennek segítségével számolták fel a
budapesti csoportot. Akárhogyis történt, a tény az, hogy priusz
nélkül ugyan, de börtönben voltam. Ez az, ami miatt köztünk nem
lehet több, mint barátság.
Elhallgatott. Beáta elgondolkodva nézte jó ideig. Mivel nem
szólt, Ádám folytatta:
- Mióta önt ismerem, ébredtem rá, milyen szűk mozgásterem van,
hogy költői kifejezést használjak: az élet színpadán... Ebbe
nem fér bele a párkapcsolat, a pedagógus hivatás, amik
jelenthetnék számomra az új életteret. Nehezen, de
elfogadtam, nyugodt életem akkor lehet, ha maradok azon a
szűk mezsgyén, amit a szabad élet engedélyez nekem: apával
járom az erdőt, és segítem a kutató munkáját. A természet nem
csal engem meg. Szeretném, ha megértene, és elfogadná az
érveimet.
Mélyet sóhajtott, elhallgatott, rosszkedvűen nézett maga elé.
Beáta feldúltan ült, a könnyeivel küszködve szólalt meg:
- Ádám, miért teszi ezt velünk? Miért taszít el magától? -
préselte ki magából a szavakat.
Hirtelen felállt, izgatottan sétált. Próbált megnyugodni, majd
visszaült Ádám mellé, határozottan feléje fordult, kezét a kezére
tette, és elszántan beszélni kezdett:
- Meghallgattam az érveit, pontosan értem a viszonyulását. Arra
kérem, tegye félre a súlyos gondjait, és most ön próbáljon
megérteni engem. Ön mondta, én csak megjegyeztem, nem lehet
véletlen, hogy a sors kétszer sodort bennünket egymás mellé.
De nem lehet véletlen az sem, hogy egymástól függetlenül
szerettünk egymásba. Igen, jól hallotta! - erősítette meg
szavait, mikor Ádám meglepetten ránézett - nem csak ön belém,
de én is önbe. Minél közelebb enged magához, annál többet
jelent számomra. Ádám, én komolyan veszem az életet, és soha
nem adom fel, ami fontos nekem! Márpedig a jövőmnél nincs
számomra fontosabb! Nem fogok lemondani önről csak azért, mert
ön lelkiismereti kérdést csinál a fiatalkori rossz döntéséből!
Meg kell értenie, felelősséggel tartozik a hibás döntéséért,
mint mindenki más, a következményeiért bűnhődött már eleget, az
életről nem mondhat le! Tudom, most önnek nemtetsző dolgot
cselekszem, mert ugyebár egy jólnevelt nő nem adhatja ki soha
az érzéseit az iránta érdeklődő férfinek... De engem ezek a
konvenciók abszolút nem érdekelnek! Nem... A boldogságom, a
jövőm nem vetem alá hiúságból, elvárásból semminek! Nem, mert
egyre biztosabban érzem, nekünk egymás mellett lehet csak
boldog jövőnk. Biztosan érzem azt is, hogy jó úton járok,
mert én merek hinni magunkban, a szerelmünkben, és ezért ha
kell, önnel szemben is harcolni fogok, amíg meg nem győzöm.
Bizonyítsa be az idő, hogy nincs igazam! Nem szeretném, ha a
kitörésemet dacnak, játszmának tekintené, mert komolyan
gondolok minden kimondott szavamat! Annyira szeretném, ha olyan
sziklaszilárdan tudna hinni a kettőnk közös jövőjében, mint én
hiszek.
Kifulladva hátradőlt, és elhallgatott.
Ádám nézte az elszánt tekintetét. Egészen közel húzódott hozzá,
egyik kezével gyengéden átfogta a vállát, másikkal megfogta a
kanapén nyugvó kezét, és halk, nyugodt hangon beszélni kezdett:
- Higgye el, nincs főbb vágyam, mint a szavaiban hinni...
De szépen kérem, gondolja végig a döntése következményeit.
Hogy fogja elfogadtatni a személyemet a szüleivel, a
rokonságával, ha fény derül a múltamra, amit nincs szándékomban
családi körben titkolni? Higgyen nekem, a világgal nem szállhat
szembe! Beácska, éreznie kell, milyen sokat jelent nekem!
Hinnie kell azt is, önt védem, mikor magamtól óvom!
- Nem! Engem csak azzal védhet, ha mellettem marad! Ha bízik
az érzéseiben, bennem! Abban igaza van, a világgal nem
szállhatok szembe... Ezt nem is tenném. Nekem egyetlen ember,
az apukám véleménye fontos, ő pedig a tények tudatában
mellénk fog állni!
- Rendben van, meghajlok az érvei előtt, gondolja át a
hallottakat, és ha két nap múlva is így gondolja, elfogadom a
döntését.
Beáta elszántan nézett Ádám szemébe, úgy beszélt hozzá:
- Adhat nekem időt, de én holnap, száz nap múlva sem fogom
másképp gondolni. Meggyőződésem, ha valaha elválunk egymástól,
annak semmi köze nem lesz a múltjához.
Kipirultan nézte Ádámot.
- Nem tudom, honnan önben ekkora elszántság, amivel térdre
kényszerít, de ebből fogok erőt meríteni. Be kell vallanom,
őrülten vágytam rá, hogy így viszonyuljon a vallomásomhoz.
Szabad utat engedek az érzéseinknek, de amint észreveszem, hogy
megbánta a jelenlegi döntését, azonnal félreállok! Jólesik a
határozottsága, és amit az imént mondott, felejtse el! Mi az,
hogy nekem nemtetsző dolgot művel? Édesen meggyőző volt, és ez
igenis tetszik nekem! - vonta kicsit közelebb magához.
Elhallgattak, némán nézték egymást. Bea törte meg a csendet:
- Féltem ettől a délutántól, a közlésedtől... Jó, hogy túlvagyunk
rajta.
- Aranyos vagy! Köszönöm, hogy oldod köztünk a feszültséget. A
közvetlenség édesen lággyá varázsolja a hangodat - suttogta
szerelmesen - hajtsd bátran a vállamra a fejedet, hiszen te
hat srácra vagy hitelesítve - nevette el magát, miközben
gyengéden simogatta Bea karját - Bár ha arra gondolok,
hozzátok azért nem hívtál, mert...
- Mert az anyukám előítéleteit tartottam szem előtt, mielőtt még
valami más butaságot gondolnál - vágott közbe Bea.
Ádám bátrabban ölelte magához. Bea vállára hajtotta a fejét,
mélyen egymás szemébe néztek.
- Mennyire vágytam rá, hogy ilyen közelről nézhessek a beszédes
szemeidbe - csúsztatta Bea válláról derekára a kezét.
Magához vonta, és lágyan megcsókolta a puha, forró ajkát.
- Miért pirultál el ennyire? Már régen megértettem, első vagyok
az életedben, ezért nem kell szégyellned magad.
- Igen... Így van, és félek, hogy kiábrándulsz belőlem. Te
gyakorlott nőkhöz vagy szokva, akik pontosan tudják a
dolgukat... Taníts meg engem mindenre!
- Nekem pontosan a te ártatlan tisztaságodra van szükségem.
Eszem ágában sincs bármit is tanítani... Együtt tanulmányozzuk
egymás lelkét. Tudom, hiteltelennek tartasz, de éretlen
kamasznak érzem magamat melletted. Életemben először csapott
meg a szerelem szele. Ezzel az érzéssel éppúgy nem tudok mit
kezdeni, mint te. Tudod, kicsi hercegnőm, soha nem jelentett
az gondot, hogy a vágyaim csillapítására ágyba vigyem az éppen
kiszemelt hölgyet, de te nem egy nő vagy számomra, hanem maga
a mennyei boldogság, az élet, a minden! Hiszel nekem?
Beáta nem válaszolt, csak szerelmesen nézett a szemébe. Ádám
bátrabban ölelte magához, szenvedélyesen csókolta.
Beáta alig észrevehetően csókolta vissza.
- Ölelj át, gyönyörűségem! Imádnivaló vad szenvedély tombol
benned... Úgy tüzelt a tested az imént, hogy a levegőn át
éreztem a forróságát. Jólesett tőle megperzselődni. Mindig
ilyen vad szerelemre vágyódtam - suttogta Ádám szerelmesen.
- Annyira szeretném hinni, hogy ezeket a gyönyörű szavakat csak
nekem mondod.
- Nem hiszel benne, kicsi hercegnőm?
Beáta hosszan nézett a szemébe, majd elmosolyodott:
- Talán igen... De erre a választ egyedül te tudhatod... Hihetek?
- Ne nekem higgy, higgy a csalhatatlan női ösztönödnek. Mondd,
mit súg?
- Azt, hogy olyan őszintén viszonyulsz hozzám, mint én hozzád.
Ezért mertem a jóelőbb szembeszállni a kételyeiddel, a
bizonytalanságoddal.
- Csak az ösztöneidnek higgy mindig, kicsi, okos tanárnénim. Azok
soha nem fognak téged megcsalni. Ha nem érzed az érzéseid
kölcsönösségét bennem, azonnal fordíts nekem hátat!
- De én nem akarok neked hátat fordítani! Akkor nem látom a
reakciódat, te buta!
Elhallgattak, hosszan csókolóztak. Bea megmozdult a karjaiban.
- Ó, istenem, az a rakoncátlan pulóver... Hát nem felcsúszott
egy kicsit? Ne pirulj el ennyire, igazítsd meg, szépségem -
engedte el.
Beáta felállt, kecses mozdulatokkal igazgatta a félrecsúszott
nadrágját, pulóverét. Ádám elbűvölve nézte, majd felállt, és
ellenállhatatlan erővel ölelte magához. Amint magán érezte az
izgalmas idomait, szenvedélyesen csókolta. Beáta odaadóan simult
hozzá, és viszonozta csókjait.
- Most aztán kezdhetsz mindent elölről - suttogta szerelmesen
mosolyogva a lányra.
- Ádi, én olyan boldog vagyok!
- Mindenre megesküszöm, hogy nálam nem lehetsz boldogabb!
- De igen! Mert az én boldogságom a szerelmemen kívül fűti a
sikerélményem, hogy meg tudtalak győzni!
- Nem azt akartad mondani, hogy le tudtál győzni, én büszke
hercegnőm?
- Nem, mert soha nem akarlak legyőzni. Ó, te szerelmes ördög!
Romlásba viszel a szenvedélyeddel - simult Ádám ölelő
karjaiba.
- Majd te fordítasz a szekerünk rúdján a mennyei boldogság
felé... Te értesz ehhez igazán! - csókolta meg forrón.
Beáta tekintete a faliórára tévedt:
- Te jó isten! Már hét óra van? Fel kéne hívnom aput, nehogy
idegeskedni kezdjen miattam. Haza kell mennem, de ugye holnap
vársz ismét?
- Igazán szeretnéd?
- Nem mondom meg! Találd ki! Majd holnap meglátom, mit álmodtál
róla... De jaj neked, ha nem leszel a suli előtt - nevette
el magát Bea.
- Szóval tessék vallani! Holnap is örülni fogsz nekem?
- Nem! Menj innen, te ronda! - akart kicsit hátrálni.
- Nana! Nem olyan könnyű tőlem szabadulni, kicsi hölgy! Imádlak,
érezned kell!
- Mégis butaságokat kérdezel, és el akartál taszítani magadtól.
- Butaságokat biztosan fogok még kérdezni, de mondd, mikor volt
az már, hogy saját érdekedben el akartalak taszítani? Most
valami mást szeretnék nagyon, de nagyon - szorította magához.
Hosszan csókolóztak.
- Most már tényleg fel kell hívnom aput, mert nem fogom bent
találni.
A telefonhoz akart lépni, de Ádám kezébe véve a készüléket, leült
Beával a kanapéra.
- Szia, apukám!
- Szia, kicsim! Hol vagy? Anyukád már halálra idegesíti magát.
- Anyu pontosan tudja, hogy Ádámmal vagyok. Veled is szerettem
volna beszélni, de egész délelőtt zárva volt az irodád.
- A tanácsnál hadakoztam egy kis pénzért. Nagyon elfáradtam.
Anyukád már háromszor rámtelefonált, hogy mit tudok rólad?
Épp az imént néztem ki a parkolóba, és kicsit én is megijedtem,
hogy a kocsid még mindig itt van.
- Kicsit elbeszélgettük az időt, de már indulok haza.
- Azt mondta anyu, felhívta Robi, azt hiszem, ő idegesíthette
fel.
- Biztosan. Én is láttam Robit leskelődni a suli mellett. Nem
tehetek róla, ha anyu jobban félt Ádámtól, mint tőle.
- Jól van, kicsim, nincs semmi baj, bízom benned. Rohanok haza,
otthon találkozunk.
- Oké, apukám, megyünk mi is.
Helyére tette a kézibeszélőt. Ádám elkomolyodva nézett rá:
- Hol láttad Robit? - kérdezte lehangoltan.
- Amikor elindultál. Feldúlt arccal bámult minket. Őszintén
szólva örültem neki, hogy a jeges úttal voltál elfoglalva.
Nagyon nem szerettem volna, ha miatta romlik el a délutánunk.
Ádi, előtted adtam ki az útját, ugye nem fogunk Robi miatt
veszekedni?
Ádám magához ölelte:
- Nincs okom benned kételkedni... De tartok tőle, ez a fickó
nem adja fel! Még sok kellemetlenséget okozhat nekünk.
- Lehet, de kettőnk ellen esélytelen.
- Vigasztalj meg! - szorította magához Ádám Beátát.
- Ha nem hiszel nekem, nem. Hagyj békében, te rosszaság! - fordult
el tőle durcásan.
- Naaa, drága hercegnőm! Nem válhatunk el haraggal... Tanár néni
kérem, jó leszek!
Beáta elnevette magát, átölelte. Hosszan csókolóztak.
3.
Kinga pár hét alatt tökéletesen beilleszkedett az osztály
közösségbe. A gyerekek általában kedvelték őt, mert mindenkinek
segített, mindenkire kedvesen mosolygott, amikor szóltak hozzá.
Zsófikán kívül a barátnőjével, Anikóval volt a legtöbbször, aki
Kinga mögött ült. Vitája egyedül Zsófikával volt, aki mindenben
ellentmondott neki. Jelenleg is nagy hangon igyekezett őt
meggyőzni:
- Mondtam már, nekem nincsenek rokonaim, és kész! Hagyj már
békében! - kiabált nagy hangon szikrázó tekintettel nézve
Kingát.
- Zsófika, ne kiabálj, mert én nem haragszom rád, csak abban
biztos vagyok, hogy rokonai mindenkinek vannak. Lehet, hogy nem
sok, de azért van.
- Még nekem sem mondta soha anyukám, hogy vannak rokonaim -
mondta kedvesen Anikó.
- Soha nem megy hozzátok senki? - kérdezte Kinga.
- De igen, eljönnek a nagymamáim, ritkán a keresztanyukám,
nagynénim, meg az unokatesóim.
- Ilyenek nekem is vannak! - csattant fel Zsófi ismét.
Kinga tanácstalanul állt, és gondolkodott.
- Tudom-tudom... Nekem is vannak ilyenek is, de vannak rokonaim
is. Anyu szokta mondani, hogy őt nem érdeklik a rokonok.
- Nálunk még van kis család: aki anyu, apu, meg az öcsi. Meg van
nagy család. Azok karácsonykor szoktak eljönni. Ők azok, akiket
az előbb mind felsoroltam - magyarázta Anikó.
Kinga meglátta Tündét a folyosón közeledni. Odaszaladt hozzá:
- Szia! - ölelte át boldogan.
Tünde megpuszilta.
- Tündike, neked vannak rokonaid?
- Igen vannak, kicsim. Rokonai mindenkinek vannak.
- Nekem meg Anikónak nincsenek - mondta Zsófi, aki Kinga után
szaladt, és Tünde oldalát ölelte át.
Anikó hátulról támadott.
- Ugye, hogy mondtam, Zsófika? Rokonai mindenkinek vannak -
erősködött Kinga, Tündét szorongatva.
- Anikó, gyere előre Kingiékhez - fogta meg Tünde a kislány
vállát.
- Nektek nincsen nagymamátok, keresztmamátok, nagynénétek? -
nézett Zsófira, Anikóra.
- De igen, azok vannak! - kiáltotta diadalmasan Zsófi.
- Őket meg az ő rokonaikat mondjuk összevonva rokonainknak -
magyarázta csendesen Tünde.
- Nekem azt mondták otthon, az a nagy család - mondta Anikó.
- Igen, ez is igaz, így is szokás mondani. De vannak olyan távoli
rokonaink, akiket már csak rokonként emlegetünk.
- Igen, tudom. Az én keresztmamám Amerikában lakik, azért jön el
ritkán - vágta rá Anikó.
- A távolságot nem úgy értettem, hogy messze lakik ide, hanem
úgy, hogy van a nagymamádnak testvére, unokatestvére,
nagynénje, ugyanúgy, mint neked. Őket már lehet, hogy nem is
ismered, mégis rokonaid.
Erika jött oda hozzájuk:
- Szia, Tündi! Beszélni szeretnék veled. Gyerekek, menjetek
játszani! - nézett a három kislányra.
Tünde megsimogatta őket:
- A következő szünetben megbeszéljük, ami még elmaradt,
angyalkáim.
Kinga az osztályba ment. Leült a helyére, és egy papírra
rajzolgatott.
- Szia, Kingi! - ült le mellé Szép Dávid, aki Zsófi mögött ül.
- Szia, Dávid! - nézett rá meglepetten Kinga.
- Csak azért akarok veled beszélni, mert meg akarom mondani, nem
igaz az, amit Zsófi mond. Én nem haragszom rád azért, mert már
nemcsak engem dicsér Erika néni a jó tanulásért.
- Tényleg nem? Pedig mindig azt mondod, hogy azt én is tudtam,
meg azt, hogy az én házim is mindig jó.
- Hát csak azért, mert tényleg jó. De nem nézel hátra, hogy
megláthasd, hogy én mindig mosolygok ilyenkor.
- Nem, mert óra alatt nem szabad hátra nézegetni. De akkor Zsófi
miért mond ilyet? Haragszik rád?
- Lehet, de most nem erről akarok beszélgetni. Megmondod nekem,
hogy mit szeretnél kapni tőlem a karácsonyi műsorkor? Mert
Laci húzott téged, én meg Anikót, és elcseréltük vele a neveket.
- De azt mondta Erika néni, ezt nem szabad elárulni, ti meg
megbeszéltétek?
- Igen, mert a fiúk meg szokták beszélni.
- Jó, de miért cseréltétek el a neveinket?
- Hát azért, mert én nem Anikónak, hanem neked akartam ajándékot
venni, csak még azt nem tudom, mit, mert te nemrégen jöttél
ide. De én azt szeretném, ha örülnél az ajándéknak.
- Ha nem puskát, meg kardot veszel, mint Pesten Zsoltika szokott,
akkor biztosan örülni fogok neki. De akkor még jobban, ha
rajzolsz is valamit, mert nagyon szeretem a szép rajzokat.
- Okszi, fogok rajzolni. De Zsolti miért vett neked fegyvereket,
amikor te lány vagy?
- Azért, hogy azzal játsszak, amikor vele vagyok.
- Ti szerelmesek vagytok egymásba?
Kinga nagy kerek szemekkel nézett Dávidra.
- Miért gondolod ezt?
- Hát csak azért, mert együtt játszotok, meg még ajándékot is
vesz neked Zsolti.
Kinga elgondolkodott, majd határozottan jelentette ki:
- Nem. Legalábbis mi soha nem beszélgettünk erről. Nekem csak azt
szokta mondani Zsolti, hogy majd ha nagyok leszünk, feleségül
vesz. Ajándékot meg nem szokott venni, csak úgy ad.
- Nem értem. Csak azt vesszük feleségül, akit szeretünk.
- Hát nem tudom. Én szeretem Zsoltikát, de azt nem tudom, milyen
az a szerelem. De azt sem tudom, ő hogy szeret engem.
- És azt sem értem, hogy csak úgy ad. A sajátját adja oda?
Kinga rántott egyet a vállán:
- Nem tudom, nem szoktam megkérdezni tőle.
- Ó, ez a fegyver nagy hülyeség! Te szeretsz ilyenekkel
játszani?
- Én nem. Ki is szoktam találni, hogy játsszunk inkább tanárosat.
- Úgy, hogy te vagy a gyerek, és menni kell az iskolába?
- Nem. Olyankor matekozunk úgy, hogy mindig más a tanár.
- Te olvasni nem is szeretsz?
- De én igen, csak Zsolti nem. Pedig ő bíró akar majd lenni, aki
a bűnösöket bezáratja a börtönbe. Akkor meg úgyis sokat kell
majd neki olvasni.
- Hát igen, meg még a törvényeket is tudnia kell.
- Hát persze. Mire nagy lesz, megtanulja majd.
Kinga letette a színes ceruzát, hosszan nézte Dávidot, majd kissé
bátortalanul szólalt meg:
- Nekem olyan furcsa, amikor Erika néni úgy hív téged, hogy Szép
Dávid. Komolyból ez a neved?
- Hát persze.
- De ez olyan mókás.
- Tudom. Az oviban csúfoltak is miatta. Azt mondták, csak azért
is csúnya vagyok.
- Nem is vagy csúnya. Nagyon szép szemed van, meg az is tetszik
nekem, hogy nagyobb vagy, mint mindenki más.
- Úgy gondolod, hogy azért, mert én állok a tornasor végén?
- Igen úgy. Te már nyolc éves vagy? Mert a pesti oviban volt egy
fiú, aki mindenkinél nagyobb volt, és ő egy évvel idősebb volt,
mint mi.
- Nem. Én majd csak február végén leszek nyolc. Te mikor?
- Én augusztus végén, amikor már majdnem harmadikba megyünk.
- Értem... Különben te is nagyon szép vagy. Már akkor is láttam,
amikor először bejöttél az osztályba. Olyan kár, hogy nem
mellettem ülsz.
- Mert engem Zsófi választott.
- Tudom. Mert én akkor még nem tudtam, hogy ilyen szép vagy. Meg
azt sem tudtam, hogy a matekról olyan jól el lehet veled
beszélgetni, mert te mindig megérted a szövegeseket.
- Én ha nagy leszek, olyan mérnök akarok lenni, mint amilyen
apu, amikor nem kell kórházban lennie. Azt mondta, akkor
nagyon kell tudnom a matekot, hát ezért tudom annyira.
- A mérnök az férfi szokott lenni.
- Tudom, de ha nem lehetnék az, apu biztosan mondta volna. Azért
is akarok az lenni, mert akkor sokat rajzolhatok majd. De
lehet, hogy olyan közgazda leszek vagy hogy is mondják, mint
Gabcsi, mert ő meg mindig számol. De akkor is kell tudnom a
matekot.
- Hallottam, amikor mondtad Zsófinak, hogy Gabcsi a tesód, de
akkor nem értem... Ő már közgazda, és dolgozik?
- Nem dolgozik, mert ő még egyetemre jár.
- Ja! Értem. Én is fogok egyetemre járni, jó lenne veled.
- Azért, hogy megbeszéljük a matekot?
- Azért is, meg beszélgetünk majd másról is, mint most is.
- Te miért nem fiú mellett ülsz?
- Azért, mert Zsófi meg Anikó mindig beszélgettek órák alatt.
- Akkor mellettem nem ülhetnél, mert én nem szoktam beszélgetni.
- Azt tudom, de ha én választottalak volna, Erika néni megengedi.
- Azt mondta Zsófi, te ott laksz abban az utcában, ahol ő.
- Igen, ott.
- Akkor ti délután együtt játszotok?
- Nem. Én nem szeretem őt, mert nagyon irigy, és a barátnőivel
is mindig kiabál. Ilyen volt már az oviban is.
- Hol van az az utca, ahol laktok?
- Liget-Gyöngyén, ahol te is laksz, csak nekünk át kell menni a
hídon, egy kicsit el kell kanyarodni, és ott.
Kinga elgondolkodva mondta:
- ... Jó, de ott kétfelé is lehet kanyarodni.
- Igen, de ha balra kanyarodsz, bemész az erdőbe. Közben már azt
is kitaláltam, mit fogok neked venni.
- Jó, de ne mondd meg, mert én nagyon szeretem akkor megtudni,
amikor kibontom. De jó lenne, ha olyan szép csomagolóba
csomagolnád.
- Okszi. De milyenbe? Nekünk csak olyan csillogó csillagos van.
Inkább gyere el velem a papírboltba, és mutasd meg, melyik
tetszik neked.
- Nekem tetszik a csillagos. Engem nem enged el Gabcsi, mert
itt még senkit nem ismerek. Téged elengednek otthon?
- A papírboltba el, mert ott van az utcánkban.
- Ja! Akkor már tudom, hol laksz, mert Gabcsi elvitt engem a
papírboltba.
- Láttad azt a sárga házat? Mert csak a mi házunk sárga az
utcában.
- Nem, mert nem is kerestem.
- Pedig majdnem ott van mellette. Azt megengedi Gabcsi, hogy én
átmenjek hozzád matekozni?
- Azt biztosan, mert Pesten szokott hozzánk jönni Zsoltika is,
de majd megkérdezem. Hozzánk is elengednek?
- Oda nem, mert ti fönt laktok a hegynél, és az már messze van, de
apu engem mindenhova elvisz, ahova kérem.
- Te honnan tudod, hogy én hol lakom?
- Mert hallottam, amikor Anikónak mondtad, hogy te Szilágyi
Eszter néninél laksz, és az én szüleimnek is, ugyanúgy, mint
Anikónak, ő volt az óvónénije. Nagyon szeretik őt, és meg
szoktuk látogatni.
Kinga hatalmas csodálkozó szemekkel nézte Dávidot.
- Olyan szép vagy, amikor így nézel. Már az előbb is észrevettem.
Megszólalt a jelzőcsengő.
- Már ülj a helyedre, mert jön Zsófika!
- Jó, de a szünetben beszélgessünk megint, mert meg akarom
neked mutatni, milyen könyvből szoktam otthon külön matekozni.
- Jó lenne, de akkor jön Tündike, és vele beszélgetek.
- Akkor majd átviszem hozzátok, ha Gabcsi megengedi - mondta,
miközben felállt, és a helyére ült.
