Senki vagyok!
Darabokra törtem.
Mit boldogságnak hittem-
csak ábránd volt,
de én valóságnak véltem.
Ahogy a felkelő nap első sugara,
végig vonul a mezőn,majd
bekúszik a az erdőbe,
végig a fákon-
úgy eszméltem fel,
milyen mocskos álom
rabja is lettem,álnok módon.
Nyalogatom sebeim
-mert ez most jó.
Én tudom hol fáj,
mi a jó,és hogy jó.
Dagadtra bögött szemeim
már nem látnak,
a fejem egy nagy kő,
gondolkodni,nem fog ma.
Szívem,oh a szívem...
Talán ma megszakad
és a halál védő szárnya allatt,
végre megnyugodhat.
Nem lesz több fájdalom.
Nem lesz több bánat.
Nem lesz több sírás.
nem lesz több ordítás.
Nem lesz több pofon.
Nem lesz több "alázat"
mert enm lesz ki megaláz.
És én sem leszek már.
De most még vagyok!
És annyira fáj!
Halljátok!Nem bírom!
Miért kell,hogy bántson,
az kiért odaadnád,
a fél veséd,
a májad egy darabját,
és a szívedet is ha kérné,
mert nélküle ugyse élnél,
mert csak érte léteztél.
