[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 216
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 216


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Élet a kastélyban 15

TIZENÖTÖDIK FEJEZET:

AZ ÚJ OTTHON

1.

Zoliék a hivatalos ceremónia után a Mátyás-pincében folytatták
az ünneplést. A vacsora utolsó fogása után az ifjú pár asztala
fölött lekapcsolták a csillárokat. A magukra maradt fiataloknak
gyertyafény világított. Zoli kissé lehangoltan ült Emese mellett.
Szégyenkezve nézett rá, mikor magán érezte fürkésző tekintetét:
- Ne haragudj, kicsi virágszálam, ígérem, félreteszem a
csalódottságomat, és nem rontom még a te hangulatodat is.
- Megértelek... Én sem örülök neki, hogy apuék nem tudták
összehangolni az esküvőt a velencei úttal, és a közbeeső két
hetet szülői felügyelet mellett kell töltenünk. De olyan jó
lenne, ha ezt a gyönyörű napot nem árnyékolná be semmi.
- Nem fogja! Remélem elhiszed nekem, szépségem, az életem
legboldogabb napja a mai! Személyedben gyönyörű, intelligens
feleséget kaphattam. Talán a hosszú várakozás tesz
ennyire türelmetlenné - ölelte át gyengéden a derekát.
- Nagyon fontos vagy számomra, és mindent el fogok követni, hogy
a szerelmünk zavartalan legyen - nézte Emese elérzékenyülve.
- Tudom, kicsi rózsaszálam... Nagyon nehéz volt ez a pár hónap.
Szándékod ellenére alig voltunk kettesben. De nem megy ki a
fejemből a nagymamád és anyukád velünk kapcsolatos elképzelése
sem, amit indulás előtt közöltek velünk... Mire Velencébe
megyünk, állásunknak kell lenni, nem enyeleghetjük át az
életünket - csókolta meg forrón.
- Zlotyikám... Édesem! Nyilvános helyen vagyunk.
- Olyan forró vagy... Annyira imádlak! Gyönyörűségem, itt tök
sötét van... Nézd csak, milyen tökéletesen takar minket az
asztaldísz... Mi sem látjuk, mi történik a teremben. Édesen
odaadóan simulsz a karomba.
- Bízz bennem, a házasságunkat nem engedem tönkretenni. A
nagyi ki van kelve ellenem, mert nem tudja elviselni, hogy
megváltoztam, mióta együtt vagyunk. Jelzem, magam is
csodálkozom rajta, hogy felbátorodtam... Már merek
szembeszállni a terrorjával, mióta van kiért, miért. Nagyon
hozzászokott, hogy minden az akarata szerint történik... Majd
leszokik róla.
- Miért, mit csináltunk másképp?
- Azt akarta, hogy pár hónapot dolgozzam... Ráérünk karácsony
körül összeházasodni. Erre fel mi keresztbe húzva a számítását,
előbbre hoztuk az esküvőnk napját, hogy államvizsga után
Leventéék is velünk ünnepelhessenek.
- Azzal senki sem törődik, hogy mi mit akarunk? - vonta magához
szorosan - Mondd csak! Még mindig félsz az első alkalomtól?
- Félek, várom és vágyom rád... Egyetlenem, fékezd magad...! -
próbált kibontakozni gyengéden Zoli öleléséből.
- Ígérem, jó leszek, csak ne húzódj el tőlem!
- Zlotyikám, annyira szeretlek... Ezt a pár órát bírjad ki,
édesem.
- Oké! Menjünk táncolni, különben képtelen leszek elengedni
téged.
- Mehetünk!
Zoli felállt, meghajolt Emese előtt, és átölelve a derekát,
áttáncolt vele a másik terembe.
- Csodálatos tánc a keringő, egyként pörög a testünk - ölelte
szorosan magához Emesét - Kezdek ideges lenni, mindjárt éjfél,
elvisznek tőlem, és kézről-kézre adnak, engem meg szétvet a
düh! Máris őrülten féltékeny vagyok!
- Majd meglátod, milyen távolságtartó tudok én lenni - mosolygott
kedvesen Emese Zolira.
- Édesen vigasztalsz, csak tűnhetnénk már el innen a csudába!
A kikiáltó két percre lekapcsoltatta a teremvilágítást. Zoli
önfeledten ölelte magához Emesét:
- Imádlak! Olyan forró vagy... Mesikém, szökjünk meg innen!
- Amint megtehetjük, megtesszük - simult egy pillanatra Zolihoz.
A csillárok erőszakos fénnyel gyulladtak ki, szétválasztva az
összesimuló párokat. A kikiáltó harsányan kiabálta:
- Eladó a menyasszony!
Emesét azonnal elvitték Zolitól. Szinte repült kézről-kézre. Zoli
egyre idegesebben nézte, egy pillanatra sem vesztette szem elől.
Meglepetten látta, hogy az utolsó partnere egyenesen az ajtó
felé táncol vele, és mielőtt Emese észbekapott volna, már az utcán
voltak. Egy álarcos férfi karjába kapta, és kapálózása, kiabálása
ellenére rohant vele az első mellékutcába. Beültette egy
lefüggönyözött személyautóba. Rázárta az ajtót, beült a vezető
mellé, és indultak. Emese rémülten kiabált, tiltakozott, de
hiába, az autó egyre gyorsabban száguldott velük. Emesén
rettenetes félelem vett erőt, hisztérikus zokogás tört ki rajta.
Érezte, hogy a kocsi egyre gyorsul, nincs menekvés. Eszébe
villant, az utat figyelnie kéne, de mire kinézett az ablakon, már
az országúton robogtak, fogalma sem volt, hova, merre. Az első
pihenőnél a kocsi fékezett, és megállt. A férfi, aki a volánnál
ült, hátrafordult:
- Bocsásson meg, hölgyem! Csak feladatot teljesítek - elmosolyodva
folytatta - Ne sírjon, nagyon kellemes meglepetés vár magukra.
- Nem értem... ön kicsoda?
- Borbíró Leventét és Tündikét, a feleségét ismeri?
- Leventét hogyne ismerném, hiszen csoporttársak vagyunk az
egyetemen - mondta már kissé nyugodtabban.
- Tündike édesapja vagyok, és az ő meglepetésüknek lettek
áldozatai.
- De hova visz engem?
- Nem mondhatom meg, bízzon bennem, a legrosszabbon már túl van.
Ekkor fordult hátra a másik férfi is, levéve az
álarcát.
- Apa! Te jó isten! Hát most már aztán igazán nem értek semmit!
- Azt hittem, előbb felismersz - mondta nevetve.
- Mondd már el, mi történik itt?
- Asszonyrablás, te csacsi! Megnyugodtál már?
- Igen - mondta még hüppögve.

Amikor Zoli meglátta, hogy a fickó kitáncol Emesével az utcára,
utánuk rohant, segítségért kiabálva. Ahogy kiért az ajtón, őt is
elkapta két magas férfi, autóba tuszkolta, és nagy sebességgel
elhajtott a lakodalom színhelyéről. Zoli őrjöngve ordibált,
a két férfi felé hadonászott. Felállva látta meg, hogy az egyikük
rendőr. Ijedten fékezte le magát:
- Mit vétettem, hova visznek? Hova tűnt a feleségem? - kérdezte
hadarva.
- Ha sikerült lehiggadnia, annyit mondhatok, a színhelyen nem
lesz ennyire felháborodva - fordult hátra a rendőr mosolyogva.
Zoli elpirulva szégyenkezett, hogy ennyire kivetkőzött magából.
Kis ideig hallgatott, majd halkan megszólalt:
- Bocsássanak meg... Amikor megláttam, hogy Mesit felkapja
egy álarcos alak, és elrohan vele, elveszítettem a fejemet.
Nem tudtam gondolkodni, ösztönösen cselekedtem. Már kezdem
sejteni, hogy az akcióban Ventiék keze lehet.
A két férfi halkan nevetett.
- Nem tagadhatja, sikerült a meglepetés - mondta büszkén a
rendőr.
- Tökéletesen... Lesz miért szégyellnem magam önök előtt egy
életen át.
- Ugyan már! Mit gondol, melyikünk viselkedett volna különben az
ön helyében? - szólalt meg, aki a volánnál ült.
- Nem tudom... Most nagyon röstellem magamat.
A vezető hármat villantott a fényszóróval. Az előttük haladó
sötétkék Audi lassított, és félreállt. Ők is megálltak.
- Itt szálljon át az Audiba, mi visszafordulunk! - mondta a
rendőr, kinyitva a hátsó ajtót.
- Még egyszer kérem, bocsássanak meg! - fogott kezet Zoli a két
férfivel.
- Rendben, további jó mulatást! - köszöntek el tőle.
Zoli kiszállt, és előre ment. Meglepetten látta, hogy az Audiból is
kiszáll egy férfi, aki a hátsó ajtót kinyitva, behajol a kocsiba,
majd pár másodperc múlva becsukta az ajtót, és kényelmesen
elsétálva mellette, elfoglalta a helyét a rendőrautóban. Zoli
értetlenkedve ült be az ugyancsak meglepett Emese mellé.
- Bocsánat, uram, Radó Zoltán vagyok - mondta a férfit nézve.
- Én pedig Kékesi Ákos, Levente apósa.
- Elnézést, azt nem tudja, engem kik hoztak idáig?... Az
idegességtől teljesen elment az eszem, be sem mutatkoztunk
egymásnak.
- Szabó Árpád, Marosi Gábor apósa, és Dr. Szilágyi Dénes
vezérőrnagy. Róla tudja, hogy ki ő?
- Tudom, hallomásból ismerem... Köszönöm! - mondta, és megfogta
Emese kezét.
- Én már sohasem fogok a meglepetések sorából felocsúdni? -
kérdezte nagy kerek szemekkel nézve a férjét.
- Szia, kicsi rózsaszálam! - puszilta meg az arcát - Még mindig
tripla sebességgel zakatol a szívem, annyira megijedtem,
amikor megláttam, hogy egy álarcos felkap az utcán, és elrohan
veled.
- Rémisztő volt az egész... Rettegve féltem, hova visz, mi
lesz velem? Nyugtass meg, édesem, hogy legalább te mindent
értesz - simult egy pillanatra a férjéhez.
- Háát, hogy mindent, az túlzás, de hogy valami remek dolognak
a részesei leszünk, abban már biztos vagyok... Annyit sikerült
megtudnom, hogy Venti áll a dolog mögött, akkor pedig nincs
okunk idegeskedni...
- Ennyit már nekem is elárult Ákos bácsi, csak azt nem tudom,
hova robogunk.
- Tök mindegy, csillagom! Gondolom, nekünk is lesz egy remek
hétvégénk, de mondd csak, ki kapott téged a karjába?
- Nem kell féltékenykedned, apa volt, de az már csak jóval
később derült ki, itt a kocsiban.
- Apukád sétált el mellettem?
- Igen, ő. Miután tisztázódott, hogy nem genszterek kezébe
kerültem, visszamegy megnyugtatni anyuékat is, hogy életben
maradtam - mondta már nevetve.
- Egy biztos, Mesikém, ilyen kitűnő barátja nincs a világon
senkinek, mint amilyen nekem Venti.
Ákos mosolyogva hallgatta a két fiatalt. Amikor elhallgattak,
megszólalt:
- Én már Gabiék esküvőjének éjszakáján sejtettem, hogy Levente
valamire készül. Sokszor hátranézett magukra útközben.
Bekanyarodott a házuk előtti park kavicsos útjára. A garázs
előtt nyitotta a hatalmas ajtó elektromos zárát, beállt.
Hátrafordult:
- Megérkeztünk. A csomagtartóban van két bőrönd és két nagy
táska. Segítek felvinni. A hölgynek is jut két válltáska -
nyitotta fel a csomagtartót.
A fiatalok meglepetten hajtották végre az utasításait. Felmentek
a második emeletre, Ákos kinyitotta Tündéék lakását:
- Parancsoljanak, rendezkedjenek be! Gondolom, hajnal lévén, utána
pihenőre térnek... Ha felébrednek, bennünket megtalálnak a
földszinten. Jöhetnek a csigalépcsőn is, az közvetlenül a
nappaliba hozza önöket - majd látva a meglepett tekintetüket,
mosolyogva hozzáfűzte - Ha jól érzik magukat, itt maradhatnak a
velencei útig.
Zoli és Emese szóhoz sem jutottak. Ákos magukra hagyva őket,
lement Judithoz a földszintre. Zoli meghatottan ölelte magához a
feleségét.
- Te érted ezt? Szerinted hol a csudában vagyunk? - kérdezte
Emese hozzásimulva.
Zoli tanácstalanul körülnézett, megpillantott az asztalon egy kék
borítékot.
- Annyi bizonyos, hogy Liget-gyöngyén, de tavasszal nem ebben a
házban voltunk... Lehet, hogy mindjárt okosabbak leszünk -
ment az asztalhoz Emesével.

"Sziasztok!

Legyetek üdvözölve szerény otthonunkban, Liget-gyöngyén, a
Bükk-hegység legcsodálatosabb részén!

A hétvégét édeskettesben töltitek... Használjatok mindent
bátran! Beleértve a tetőteraszt, az autómat. A kocsi papírjait
megtaláljátok a fehér szekrény felső fiókjában. Hogy hiányt ne
szenvedjetek másban sem, a földszinten élvezhetitek Judit anyu és
Ákos apu vendégszeretetét.

Kellemes időtöltést, vasárnap este érkezünk haza!

Venti"


- Háát... még ilyet!... - nyögte ki Zoli - Kicsi
tündér virágszálam... Hogy milyen szerencsések vagyunk! ...
Érted ezt?...
- Azt hiszem, már értem. Zlotyikám, nekünk valóban csodálatos
barátaink vannak!


2.

- Üdvözöllek, professzor úr! - mosolygott az ősz férfire Ákos,
kaput nyitva.
- Szia, Ákoskám. Sajnos letelt a szabadság, hazahoztam Kingillát.
Este felhívtak Leventéék, hogy Tündike hasija leszállt, és
nem érzi jól magát - magyarázta, miközben mentek fel a
lépcsőkön.
- Épp azon tanakodtunk, hogy felkerekedünk, és Szőlő-kertesen
várjuk be az időt. Ott mégiscsak a közeledben vagyunk -
tekintete Kingára tévedt - Veled mi van, kis prücsök? Nagyon
ijedt arcot vágsz. Jó hogy hazajöttél, nagyon hiányoztál már -
simogatta meg a haját.
- Azért ijedtem meg, mert a mi kapunkon hiába csöngettünk, nem
jött ki senki, és azt hittem, mindenki elment.
- Mert mindenki nálunk van. Sok változás történt, amíg
nyaraltál. Szaladj, angyalkám, Eszter néni a nappaliban van,
nagyon vár már téged.
Kinga állt egy darabig a professzort nézve, majd megsimogatta a
kezét:
- Bocsánat, nagypapikám, ugye nem haragszol, ha egy kicsit
odafutok Gabcsiékhoz?
- Nem, Kingillám, menj csak! Mindjárt megyünk mi is utánad.
- Csókolom, Eszterke nénike! - állt meg lihegve a néni előtt. -
Jaj, de nagyon régen adhadtam már puszit! - ölelte át szorosan a
néni nyakát, és puszilgatta.
Eszter néni könnyes szemmel ölelte magához:
- Milyen nagylány lettél, bogárkám! Alig ismerek rád!
- Apuci is ezt mondta, mikor meglátott - nézett megerősítésre
várva a belépő professzorra, aki bólogatott, miközben
mindenkivel kezet fogott.
Kinga is körbepuszilt mindenkit, majd a bátyja ölébe fészkelte
magát:
- Csakhogy végre itt vagy, kicsi törpikém! Rettenetesen
hiányoztál már! - ölelte magához, és puszilgatta.
- Te is nagyon hiányoztál... Azért kellett hazahoznia a papinak,
mert már annyira szerettem volna az öledben ülni, elmesélni,
mennyi minden helyre elvitt engem a papi. Csak az volt a baj,
hogy te nem voltál ott. Gabcsikám, azt mondta a papi, jövőre
is elvisz, de ugye, akkor te is eljössz? Tudod, ha eljönnél,
akkor sokáig maradhatnék a papinál.
A professzor elgondolkodva nézte a csillogó szemmel
csacsogó kislányt. Majd tekintete Tünde erősen hullámzó
hasijára tévedt. Kedvesen rámosolygott:
- Tündikém, gyere velem kicsit! - szólt oda neki.
Tünde nehézkesen állt fel, és Levente kíséretében követte őt.
- Amint látom, jól gondoltátok, igencsak készülődnek kifelé a keresztgyerekeim.
Amíg kezet mosok, vetkőzz le, és feküdj, kicsim, oda a heverőre.
- Ne legyél ennyire megijedve, kincsem! - simogatta részvéttel Levente.
- Félek a vizsgálattól, így is feszül mindenem.
- Igyekszem óvatos lenni - mondta a professzor, Tünde
utolsó szavait meghallva - Ejha! Ez gyorsabban fog menni, mint
gondoltam. Öltözz, édeske, megpróbálok mentőhelikoptert
szerezni. Pár óra, és túl vagy mindenen - rohant ki a szobából.
- Szent ég! Azt hittem, van még pár napom... - mondta
kétségbeesve Tünde.
- Próbálj megnyugodni, nem lesz semmi baj! Tudod, kincsem, az
idegesség elveszi az energiád. Itt vagyok veled, fogom a
kezedet - beszélt gyengéd hangon, izgalmát leplezve Levente.
- Ne haragudj, hogy ilyen nyűgös vagyok! - mondta remegve.
- Nyugi, Tündikém, nyugi! - sietett vissza a professzor - 20 percen belül itt
a gép. Nem lesz gond, erősek, jól fejlettek a babák, nincs
mitől tartanunk. Levikém, a bőröndöket vidd ki az udvarra!
- Nem tudom leküzdeni a félelmemet - mondta a könnyeit nyelve Tünde.
- Melletted leszünk Leventével, segítünk neked. Nem kis
fájdalommal jár a szülés, de mindent el fogsz felejteni, amint
a karodban tartod a babáidat. Most az a fontos, hogy minden
apró változást jelezz! - fogta meg Tünde kezét bátorítóan.
Majd elmosolyodva folytatta:
- Remélem, nem pilóta vagy stuárdesz készül kifelé, de ha
mégis, hát akkor röptükben látják meg a napvilágot... Van rá
esély, az első baba feje már lent van a szülőcsatornánál...
Aggodalomra nincs okod, mindenre fel vagyok készülve -
mosolygott Tündére, aki a visszatérő Leventét figyelte.
Amint leült mellé, fájdalmasan feljajdult.
- Ez már az első próbálkozása a kicsinek. Levikém, figyeljük az
időközöket.
Levente az órájára nézett, majd átfogta Tünde vállát:
- Lélegezz mélyen, drága, lazíts! Úgy, ahogy a kismamatornán
gyakoroltátok - mondta nyugodt hangon.
- Félek, hogy most nem fog sikerülni. Úgy érzem, szétszakadok -
sóhajtott fel, amikor az első görcsök csillapodtak.
A professzor próbálta leplezni izgalmát, egyre türelmetlenebbül
nézte az óráját, figyelt kifelé. Amint meghallotta a gép
búgását, felállt:
- Indulhatunk, itt a gép!
Tünde rémülten görnyedt össze.
- Ezt ne, kicsim! Mélyen lélegezz! - fogta meg gyengéden, de
határozottan egyenes tartásra ösztönözve őt.
Levente szeme sarkában egy könnycsepp jelent meg a fájdalmas
arcát látva.

Tünde egyre rosszabbul érezte magát. Levente alig tudta leplezni
idegességét, izgalmát.
A professzor megnyugodva látta, Pest fölött vannak, perceken
belül biztonságban lesznek. Egyenesen a szülőszobába mentek,
hogy Tündét minél előbb előkészíthessék. Amíg a professzor
bemosakodott, Levente törölgette Tünde verejtékes homlokát, a
könnyeit, miközben nyugtatni próbálta.
- Jól van, kicsim, köszönöm a türelmed. Erőteljesen nyomul a
babuci - mondta a professzor.
- Most velem kell jönnie, anyuka! - ment a mádámka lesegíteni
őt a vizsgálóasztalról.
- Ha megkaptad a beöntést, kicsim, sétáljatok a folyosón! Akkor
gyertek be, ha három percesek a fájások - szólt utánuk a
professzor.
Levente idegesen sétált a folyosón. Közben százszor fogadta meg,
csak most legyen túl szerencsésen mindenen Tünde, soha többé nem
hozza ilyen helyzetbe. Rettenetesen tehetetlennek és önzőnek
érezte magát. Kezdett erősen félni az elkövetkezendő óráktól.
Végre nyílott az ajtó. Odasietett a halálsápadt Tündéhez,
átölelte, megpuszilta:
- Csakhogy túl vagy rajta! Nagyon kellemetlen volt, kincsem?
- A lábam ujjától a fejem búbjáig, mindenem fáj - mondta sírva.
- Odaadta profpapa a szobája kulcsát, menjünk ki az erkélyre,
talán a friss levegő segít valamit - indultak el lassan a
hosszú folyosón.
- Annyira szégyellem, hogy ennyi baj van velem - szólalt meg
Tünde, Levente aggódó arcát nézve.
- Tündérkém, ne mondj ilyeneket! Nagyon hősiesen viseled a sok
fájdalmat. Egyetlenem, lenne még megbeszélnivalónk - próbálta
elterelni a figyelmét.
- Tudom, a babák neveiben még nem jutottunk dűlőre... Most jó
lenne tudni a nemüket... Ha fiú és lány lesz, legyen Gyöngy és
Márk... A többit nem tudom - jajdult fel az erős fájdalomtól.
Levente erősen tartva őt, késztette gyengéden sétálásra.
- Mélyen lélegezz, életem! Ha két kislány lesz, legyenek Gyöngy
és Judit... Ha két kisfiú: Márk és Áron. Jó lesz így?
- Ha semmiképpen nem egyezel bele a Leventébe - sóhajtotta
Tünde.
- Most igazán nincs kedvem ellentmondani neked, de ugye
emlékszel, hogy megegyeztünk, egymás nevét nem válasszuk.
- Oké-oké... Legyen Áron. Levikém, nem bírom!
- Be kell mennünk. Itt az idő, drága - nézte részvéttel.
Mikor befejeződött az újabb babaroham, elindultak a szülőszobába.
- Levikém, rettenetesen félek! Édesem tudnod kell, bármi
történjen velem, imádlak benneteket, és mindig, mindenhol
veletek leszek! Nem hagylak magadra! Ugye, szeretni fogod a
babáinkat?
Levente elszorult szívvel csókolta meg:
- Bízz bennem, a szerelmünkben, profpapában... Nem lesz semmi
baj! Életem, mindenem, egy pillanatra nem hagylak magadra a
fájdalmadban, segítek neked, de mindenre kérlek, ne add fel!
- Nem akarom... Jaj, ez már elviselhetetlen! - állt meg az
ajtóban.
- Már kerestelek benneteket - ment eléjük a professzor - amint
látom, ezek már a tolófájások.

Levente aggódva ült Tünde ágyaszélén, fogta a kezét, szomorúan
nézte hol a sápadt, elgyötört arcát, hol a kiságyban szuszogó
ikreket, akik a génjeiken át a tulajdonságaikat örökölték.
- Miért vagy ennyire elkeseredve, Levikém? Egy picikét sem tudsz
örülni a babáinknak? - kérdezte Tünde halk, erőtlen hangon.
- Hogyne tudnék, kicsike életem!... Kimondhatatlanul jó érzés
apának lenni - simogatta gyengéden Tünde arcát - Hihetetlen
boldogság, hogy mindhárman egészségesek vagytok... De a
kínlódásod feldolgozhatatlan számomra. Őrjítő a gondolat, mi
történik, ha egy perccel később veszem észre, hogy az élettelen
tested tartom a karomban... Te mire emlékszel?
- A szinte elviselhetetlen fájdalomra... Úgy éreztem,
szanaszét szakad a testem. Rád próbáltam figyelni, a hangod
állandóan hallottam, ez nagyon megnyugtató volt, de a szavak
értelmét, amit mondtál, nem tudtam felfogni. Egyszer csak vakító
fényesség vett körül, és lebegni éreztem a testem. Akkor azt
hittem, már kint van Gyöngyke, de hirtelen elsötétült minden.
Hogy született meg?
- Nehezen, életem... Profpapa minden szaktudására, lelki erejére
szükség volt, hogy élve jöjjön a világra, de sikerült!
- Azonnal felsírt? Biztos, hogy nem károsodott a kis agya
oxigénhiány miatt?
- Profpapa szerint minden rendben van. Nem sírt fel azonnal, de
pár másodpercen belül igen. Nincs mitől tartanunk, mert amikor
felszusszant, tele tüdővel sírt, pótolta az oxigénhiányt.
Miután megfürdette és felöltöztette őt a mádámka, bekapta a
kicsi öklét, és mély álomba szenderült. Azóta nyugodtan alszik.
Nagyon megrémültem, amikor hozzád hajoltam, és nem adtál
életjelet. Profpapa azonnal összehívta a team-et, ők
élesztgettek... Állítólag jó perc szívmasszázs után lélegeztél
fel, de a szemed csukva maradt mindaddig, amíg föléd nem
hajoltam. Kérve kértelek, nézz rám, mire végre kinyitottad a
gyönyörű szemeidet. Nekem mindez az örökkévalóságig tartott...
Amíg élek, a fülemben fog csengeni az elhaló hangod: "Levikém,
győztünk!"
- Erre már jól emlékszem. Annyira boldog voltam, hogy ott vagy,
soha nem hagysz magamra.
- Soha, életem! Mostanában sokszor fogadtam meg, most esküt teszek
rá neked, többé árnyékába nem kerülhetsz ilyesminek! Nem,
még egyszer nem engedem, hogy ennyi fájdalomnak, veszélynek
legyél kitéve! Drága kincsem, nem felejtem el azt sem, amit
akkor mondtál, amikor bementünk a szülőszobába.
Tündéhez hajolt, forrón megcsókolta.
- Két órája ülök melletted, de nem oldódik bennem a rémület. Hogy
érzed magad, egyetlenem?
- Gyengének, fáradtnak, de nagyon boldognak!
- Nagyon sok vért veszítettél, kincsem. Most kezdem sejteni,
mit élhettél át januárban - mondta szomorúan Levente.
- Ne szomorkodj, drága, jól vagyok.
- Már több mint két órája kétgyerekes szülők vagyunk.
- Bizony, édesem, már majdnem nagycsaládnak számítunk - húzta
mosolyra a száját.
- Még nem is tudom, mekkora babáink vannak?
- Gyöngyke: kettőezer ötszáz gramm, ötven centi, Márk:
háromezer egyszáz gramm, ötvennyolc centi.
- Te jó isten! Ikrek és ilyen nagyok?
- Bizony-bizony... Nem véletlenül jöttek nehezen a világra. De
van még egy furcsaság a születésükkel kapcsolatban. Ikrek,
mégsem egy napon születtek.
Tünde Levente órájára nézett, elnevette magát.
- Tényleg, éjfél előtt mentünk be a szülőszobába... Mikor
születtek pontosan?
- Márk: 1988. július negyedikén, huszonhárom óra ötvenkor,
Gyöngyke: július ötödikén, nulla óra negyvenkor.
- Lesz min viccelődniük egész életükben - mondta még mindig
mosolyogva Tünde.


3.

- Jól meggondoltad hercegnőm, gyalogolni akarsz a ligetig? -
kérdezte Ádám, kilépve a szálloda épületéből.
- Imádok gyalogolni, de pontosan memorizálni is csak így vagyok
képes - válaszolt Bea felgyorsítva lépteit.
- Csak nem arra készül az én drága földrajztanárnőm, hogy a
látottakat térképpé formálja a fejecskéjében?
- Szívesen megtenném, de ahhoz sokkal több időre lenne
szükségem... Na és partneremnek kéne, hogy légy, mert nélküled
nem lenne türelmem az utcákat, tereket róni.
- Boldogan lennék partnered, imádom a rajongó lelkesedésedet,
ami egy ilyen séta alkalmával mindig magával ragad téged. Ha
így loholunk végig, hamar kifáradsz.
- Előbb kifáradsz te, mint én - évődött nevetve - majd Ádámra
nézett, és hozzáfűzte - mióta vagy nekem, nagyon szeretek
veled andalogni, de most az hajt, hogy jó lenne minél többet
látni a Városligetből, ahol felnőttél, bicikliztél, lányokkal
sétálgattál.
Ádám elgondolkodva nézett Beára, majd elmosolyodott:
- Valóban érdekelne a múltamnak az a része is, amikor lányokkal
szórakoztam? Nem lennél féltékeny a múltamra?
- Nem tudom... Most úgy érzem, nem, mert mindent megkapok tőled,
amire vágyom. Ha hiányérzetem lenne, biztosan izgatna, más
lánnyal miért tudtál olyan lenni, velem miért nem. Azt hiszem,
rettegnék a gondolattól, hogy könnyen jöhet más helyettem, aki
mint a szélvész, söpörhetne ki a szívedből, az életedből.
Ádám felnevetett. Átfogta Bea vállát, kicsit magához szorította:
- Ilyesmitől nem kell tartanod. Kiszórakoztam magamat, a könnyen
kapható lányok soha nem vonzottak. Akire vágyom és kitölti az
életemet, itt lohol mellettem. Annyi izgalmat, színt hozol
nap mint nap az életembe, nincs többre kapacitásom.
- Hahaha! "Zsák, zsák teli zsák" - mondta Bea játékosan.
- Bizony, hercegnőm! De nem kötöm be annak a zsáknak a száját,
nem baj, ha túlcsordul, legalább frissülhet a tartalma... A
kreativitásod, ötlettárad úgyis kifogyhatatlan.
- Szó ami szó, ilyesmiért nem kell a szomszédba mennem - nevette
el magát - Most pedig okosodni szeretnék.
- Rendben! Amíg odaérünk, mesélek... Jelenleg a Tököly úton
rójuk a kilométereket, egészen a Dózsa György útig. A Liget
délkeleti csücskénél induljunk, és a Hősök terénél fejezzük be
a sétát, vagy fordítsuk meg a sorrendet?
- A Hősök terét mindenképpen szeretném látni - nézett hamiskás
mosollyal Ádámra.
- Aha! Te valami huncutságban sántikálsz...
- Naná! A Ligetben nem csak művelődni, de romantikázni is lehet.
Ugye nem feltételezed rólam, hogy a számomra legvonzóbbat
fogom kihagyni? Komolyra fordítva a szót, sulis koromban
többször jártunk Pesten, mindannyiszor voltunk a Ligetben. Az
állatkert környékét ismerem, voltunk a Vajdahunyadvárban is.
Sőt, kívülről ismerek minden épületet, belülről most sem
nézhetjük meg, beérem a meséddel, azt pedig kellemesebb
romantikus körülmények között, egy padon pihenve hallgatnom.
- Akkor irány a Hősök tere! Máris kanyarodhatunk balra! Addig
dióhéjban a Liget és a tér történetéről: a Városliget Pest
legnagyobb kiterjedésű zöldövezete, területe 1 négyzetkilométer.
Már kétszázötven éve szolgál szórakozó- és kirándulóhelyül.
őskorában területén jórészt mocsár volt, királyi vadászterület.
Lecsapolták, fásították, és angol mintájú parkot létesítettek
területén. Az ezredfordulón a millenniumi ünnepségsorozat
részeként kihasították belőle a Hősök terét, és reprezentatív
épületegységeket, emlékműveket hoztak létre. A tér jobb oldalán
van - innen már jól látható - a Szépművészeti Múzeum, a
magyarországi eklektikus építészet utolsóként elkészült
csodálatos alkotása a nemzetközi művészet leggazdagabb hazai
bemutatóhelye. Vele szemben, bal oldalon pedig a kortárs
művészet rangos kiállítóhelye, a Műcsarnok. A Hősök tere zárja
az előkelő Andrássy utat, közvetlenül a Városliget bejáratában.
A teret kitöltő monumentális emlékművet a honfoglalás ezredik
évfordulójára szándékozott a főváros elkészíttetni, ami az
országgyűlés tétovázása miatt meghiúsult. 1881-ben vetették
fel az illetékesek egy monumentális műemlék gondolatát, de csak
1894-ben foglalkozott vele, és fogadta el a Tisztelt Ház. Az
ünnepségsorozat 1896-ban vette kezdetét, ezzel szemben az
emlékmű alapegysége 1905-ben készült el, melynek alkotói: Zala
György (szobrász) és Schickedanz Albert, Herzog Fülöp Ferenc
(építészek). A műemlék méretei: 85 méter széles, 25 méter mély,
ami a félkörívek mélységét jelenti, magassága 13 méter, a két
szárny közti távolság 20 méter. A tér közepén áll, 36 méter
magas kőoszlopon Gábriel arkangyal szobra. A legenda szerint
az angyal megjelent I. Szent István király álmában, és elhozta
neki a koronát. Az alapítási okmányt Gábor arkangyal szobra
alatti oszlop fejrészében helyezték el.
- Várj, drága! Megnézem kicsit tüzetesebben, ha tudom, lerajzolom.
Lelassította lépteit, alaposan megnézte, körbejárta a
monumentális méretű Millenneumi Emlékművet. Ádám nagy
érdeklődéssel nézte, milyen aprólékosan figyel meg mindent,
hogy alakulgat füzetében a másolat.
- Ez igen! Mérnök nem tudna precízebb rajzot készíteni róla.
Minden pontosan méretarányos... Mintha fényképezted volna.
Hogy a csudába csinálod körző és vonalzó nélkül?
- Pontosan fogalmazol... Az agyam lefényképezi, szemem a vonalzó,
kezem a körző. Így készítem otthon a térképeimet is.
Elhallgatott, vágyakozva nézett be a Liget sűrű bokrai felé, ahol
egy pirosló padtámla csücskét pillantotta meg. Ádám óvatosan
követte tekintetét, és hamiskás mosollyal indult meg egyenesen a
pad felé. Átölelte vállát, és a bokrok koszorújához érve
szétnyitotta Bea előtt az ágakat, hogy lépjen be a kellemes
árnyékot adó padhoz kicsit megpihenni.
- Te gondolatolvasó vagy? - nézett rá, majd röstellkedve
folytatta - Tudom, mi a véleményed rólam... Nagy volt a szám,
de tényleg nagyon elfáradtam.
Ádám gondosan visszaigazgatta az ágakat, magához ölelte Beátát:
- Mit hallok? Csak nem meghátrál az én állandóan makacskodó
akarnokom? Még a végén előbb-utóbb csak belátod, két babával a
hasidban nem virgonckodhatsz úgy, mint lánykorodban -
simította végig karcsú alakját, majd átölelve Beát ült le.
Pár másodpercig némán nézték egymást. Ádám szólalt meg ismét:
- Tegnap óta ambivalenssé változtak az érzéseim.
- A Tündivel történtek miatt?
- Mit tagadjam, nem hatott rám bátorítóan, amit hallottunk. Két
napja születtek az ikrek, de Tündike arca még mindig nagyon
elgyötört volt. Ez azonban csak a kiváltó ok... Kezdek tartani
a makacsságodtól... Ha valamit a fejedbe veszel, azt konokul
végre is hajtod. Nincs ember, aki hatni tudna rád.
Beáta hízelegve átölelte:
- Nagyon szeretnél hatni rám?
- Legalább akkor jó lenne, amikor ártasz magadnak.
- Akkor jól figyelj rám, súgok neked valamit, amit egyedül te
tudhatsz! Egyetlen ember létezik, aki hatni tud rám, akire
mindig hallgatni fogok... Ő pedig itt ül mellettem, és épp a
titkomat hallgatja ki.
Ádám meghatottan ölelte magához, szenvedélyesen csókolóztak.
Beáta felsóhajtott, némán nézte Ádámot.
- Mi a baj, kis cserfeske?
- Úgy érzem, tényleg túlértékeltem a bíróképességemet... Nagyon
nem jól érzem magamat. Fáj a derekam, feszül a hasam.
- Gyere, helyezd magad kényelembe, dőlj ide bátran - fektette
az ölébe - Szent ég! Kőkemény a hasid... - masszírozta
gyengéden hol a hasát, hol a derekát.
- Olyan finoman csinálod, máris sokkal jobb.
- Ha jobban leszel, visszamegyünk profpapához.
- Igen? És elmondjuk neki, milyen buta vagyok? Mert ennek most
egyedül én vagyok az oka... De épp az imént tettem ígéretet
rá, ezentúl nem makacskodom, legalábbis, amíg a babák meg nem
születnek - mondta elmosolyodva.
- Szóval máris módosítod a fogadalmad?
- Hidd el, nem szívesen teszem, csak... Jól van na! Csúnya
vagyok, tudom... Ádikám, annyira szeretlek! Csókolj meg!
- Mennyire, te rosszaság? Hét ördög veszett el benned, ezért
kell, hogy imádjalak! - csókolta meg forrón.
- Akkor is imádni fogsz, ha elveszítem a számodra oly vonzó
karcsúságomat?
- Kezdjem ott, nem az alakodba szerettem bele azon az erdei
tisztáson? Sokkal inkább az előkelő tartózkodásodba, a
különleges arcodba, a ragyogó tekintetű szemeidbe, amik -legyél
bármilyen alakú - állandóak maradnak. Beácskám, te a kettőnk
babáit hordod - közös akaratunkból - a szíved alatt kilenc
hosszú hónapig. Tőlem a legcsekélyebb elvárásod lehet, hogy
mindig legyen hozzád türelmem... A hangulatváltozásaid
megértéssel fogadjam.
- Olyan jó, hogy ennyire szeretjük egymást. Most meséld el nekem,
hány lánnyal voltál ilyen idilli környezetben? Ebben a
pozitúrában, a szerelmed érezve, nem leszek féltékeny.
Ádám magához szorította:
- Elhiszed, ha azt mondom: eggyel sem?
- Azt nem. Annyira már ismerlek, nem hagytál ki egyetlen alkalmat
sem a romantikázásra, szerelmeskedésre.
Ádám felnevetett:
- Ilyen szoknyavadásznak képzelsz te engem?
- Még ilyenebbnek - mondta mosolyogva Bea.
- Oké-oké... Van igazságod, csak annyiban hamis a kép,
előtted az idilli légkör mindig elkerült. Úgy tűnik, ehhez
nekem szerelemre van szükségem, aminek a szele pedig kizárólag
melletted csapott meg... Szeretném, ha ezt el is hinnéd. Ebben
semmi túlzás nincs, Nadival sem romantikáztam soha. Amíg téged
nem ismertelek, a nőkkel szeretkezni szoktam több-kevesebb
szimpátia kíséretében. Erre a célra pedig jobban kedveltem a
biztonságos négy fal közé szorulás állapotát. Elég
szemléletesen érzékeltettem veled a múltam?
- Talán igen, de azt még mindig nem értem, mi a kettő között a
különbség?
- Téged soha nem megkapni akartalak, hanem meghódítani, ami az én
fogalmaim szerint annyit jelent, minden csak közös akaratból
történhet köztünk. Jó példa erre az első alkalom, amikor bátor
akartál lenni, és alsóneműre vetkőzve feküdtünk egymás mellé.
Közben derült ki, hogy elszállt a bátorságod a folytatáshoz.
Amikor észrevettem, azonnal kértelek, öltözzünk fel. Régen
ilyet el nem tudtam volna képzelni. Soha nem tekintettem a
hölgy partnerem eszköznek, de mindig céltudatos voltam.
Beáta vágyakozva ölelte át:
- Már egészen jól érzem magamat, csókolj meg, és mesélj nekem,
amíg kedved van engem dédelgetni.
- Imádlak dédelgetni, de mondd, miről meséljek neked?
- A Széchenyi fürdőről vagy a Közlekedési Múzeumról.
Ádám felnevetett:
- Ezt komolyan mondod?
- Igen, hiszen ebben állapodtunk meg.
- Nem lenne kényelmesebb a szállodában?
- Ott kényelmesebb, itt varázslatosabb. Különben is olyan jó a
kisbabádnak lenni! Szeretnélek megcsókolni.
Ádám hozzáhajolt, hosszan csókolóztak.
- Már mesélhetsz - fészkelte be magát Ádám ölébe.
- Legyen akaratod szerint: a Fővárosi Nagycirkusz mellett van
Európa legnagyobb gyógyfürdője. Már 1881-ben, mint "Artézi
fürdő" működött. 1927-ben férfi és női népfürdőosztállyal és
strandfürdővel bővült. Az 1960-as évek közepén, a nagy
beruházások alkalmával hozták létre az Élménymedencét, ahol
megtalálható a sodrófolyosó, a víz alatti pezsegtetés, a
nyakzuhany, az ülőpadokba rejtett, hátat masszírozó vízsugár
stb. Most milyen jól jönne neked.
- Nem. Nekem a te kényeztetésedre van szükségem.
- Boldogan teszek eleget óhajodnak - csókolta meg - A Széchenyi
fürdőről és az állatkertről van egy legenda, amit nem biztos,
hogy hallhattál. Emlékszel rá, hogy az Elefántház mellett van
egy minaretszerű építmény?
- Emlékszem, hogy van egy magas építmény, de hogy ez a minaretre
hasonlítana, az nem tudatosodott bennem.
- Nem csodálom... Nehéz is összekapcsolni az Állatkertet a
minaret fogalmával. Na szóval, emiatt a törökökkel komoly
diplomáciai ütközet volt. A mohamedámok felháborodva
tiltakoztak követségi jegyzékben a vallási épületük profán
felhasználása ellen. A legfelső teraszról ugyanis különdíj
ellenében távcsővel lehetett gyönyörködni a táj különleges
panorámájában. De meg kellett szüntetni, mert a férfi
látogatók a táj helyett a Széchenyi fürdő női napozóját
nézték.
- Mikor szüntették meg? - kérdezett közbe Bea.
- Sokkal előbb, mint én abban gyönyörködhettem volna - nevette el
magát Ádám - Ó, te féltékeny ördög! Mindig ennyire fogsz más
hölgyektől félteni?
- Naná! Mindig. Örökkre én akarok az imádatod középpontjában
lenni!
- Úgy lesz, imádott hercegnőm!
- Hálából, mert ilyen édes vagy velem, megkapod tőlem a
focicsapatot.
- Most én mondom azt, hogy nana!
- Ádi... Édesem, ne kövesd Levente példáját!
- Oké... Oké. Maradjunk annyiban, erről még ráérünk dönteni.
- Ha kipihented magad, elmegyünk a Gundelbe ebédelni.
- Messze van?
- Nincs. A ligeti úton átvágva tíz perc kényelmes séta.
- A Gundelről is van valami érdekes meséd?
- Érdekes nincs, de pár mondatot arról is mesélhetek útközben.
Beáta felült, felnyitotta a kézitáskája tetejét, aminek belseje
végig tükör volt, és a frizuráját igazgatta.
- Gyönyörű vagy! - nézte Ádám csodálattal a kecses mozdulatait.
- Nagyon elbénáztam?
- Nem. Olyan, mintha most léptél volna ki a fodrásztól.
Bea felállt, hogy a ruházatát is rendbe hozhassa.
Ádám magához ölelte:
- Most én kérem, hogy csókolj meg!
Összeölelkeztek, hosszan csókolóztak.
- Indulhatunk, és hallgatlak, hova is invitálsz engem? - lépett
ki Bea a széthúzott ágak közül.
- A Gundel gyönyörűen felújított műemléképületben működik.
Remek konyhája nagy múltra tekint vissza. Elegánsan,
szellemesen megkomponált, magyaros és nemzetközi
ételkülönlegességekből válogathatunk.
- Nekünk is ezüst evőeszközökkel terítenek?
- Naná! Hogy a szavaddal éljek: Zsolnaival kiegészítve, amihez
mindenkinek jár egy ajándék pohár. Megnézzük a butikjukat is,
szeretném, ha választanál magadnak valamit ajándékba: sálat,
órát, vagy ami éppen megtetszik.
- Te mit választasz?
- Egy sötét színű nyakkendőm már van onnan, lehet, hogy választok
hozzá egy világos árnyalatút is. Nézd csak, már itt is
vagyunk!
- Hogy stílusos legyek, először a toalettet venném igénybe -
mondta Bea kényeskedve.
Ádám elnevette magát:
- Parancsoljon, hölgyem, itt várok önre!


4.

A félig lehúzott redőny résein csak nyomokban szűrődött át a
délutáni napsütés. A rekkenő hőséget csak kis kereszthuzattal
tudták Leventéék némileg enyhíteni a fülledt szobában. Tünde az
alvó ikrekkel foglalkozott. Megtörölte a gyöngyöző homlokukat,
meglazította a sapkájuk kötőjét, a vékony lepedővel csak a
mezítelen lábacskájukat takarta be. Levente csomagolt. Közben
Tünde telt alakjában gyönyörködött. Amikor felegyenesedett,
odalépett hozzá, gyengéden átölelte:
- Úgy látom, tegnap óta rohamosan javul az állapotod. Végre talán
nem kell attól tartanom, hogy ájultan csuklasz a karomba. Hogy
érzed magad, vannak még fájdalmaid?
- Nincsenek. Kezd visszatérni belém a régi Tünde. Eddig minden
porcikám külön életet élt bennem - nevette el magát - Profpapa
is meg van velem elégedve. Örültem, amikor mondta, hogy
csomagolhatunk, ő is velünk jön, és ott marad, amíg vissza nem
szólítja a kötelesség.
Elhallgatott, pár másodpercig némán nézte Leventét:
- Annyira jó a karodban lenni, a kényeztetésed érezni, miközben
a kicsikéink itt szuszognak békésen mellettünk.
- Csodálatos idill. Ennél már csak az lesz csodálatosabb, ha
este otthon leszünk. Nekem is nagy boldogság téged magamhoz
ölelni. Olyan jó lenne, ha megtartanád a súlyfölösleged...
Amellett, hogy nagyon jól áll, nőiessé varázsolja az alakod...
- Most derül ki, hogy eddig nem is tetszettem neked.
- Valóban... Soha nem tetszettél, mindig más lány után
vágyakoztam. Ugye, te is így emlékszel?
- Nem erre gondoltam, de a női ideálodat nem én testesítem meg.
- Most el kéne magyaráznom neked, hogy mennyire vonzó volt
számomra a kislányosan törékeny Kékesi Tünde az ő angyali
természetével, gyermeki, ártatlan, szép vonásaival, hatalmas,
tengerkék szemével, őszinte ragaszkodásával? Mióta ismerlek -
idestova tizenkilenc éve - te vagy az ideálom. Mindemellett
persze, azt sem tagadhatom, izgalmas végiggondolnom, hogy
mellettem váltál kislányból nagylánnyá, akiből aztán a
sejtjeim által nőiesedtél, gömbölyödtél, ahol kellett.
Valóban ezt várnád tőlem? - szorította magához gyengéden
simogatva.
- Nem tudom... Olyan jól esik, hogy még mindig ilyen rajongva
tudsz szépeket mondani. Hinnem kell neked, mert olyan meggyőző
a hangod - puszilta meg Leventét.
Nagyot sóhajtott:
- Gondoltál rá, hogy kilenc hónapja vagyunk házasok, és mennyi
mindent átéltünk már egymás mellett?
- Sajnos igen. Egy fél életre elég lenne. Reménykedem benne,
végre nyugodtabb időszak következik.
- Nagyon vágyom rá.
- Úgy tűnik, a sors által nekem is bele kellett kóstolnom, mit
élhettél át januárban mellettem, az életemért rettegve. De,
mint mindenben, ebben is igazságtalan volt veled... Téged
hosszú órákig tartott bizonytalanságban két kicsi fejlődő
élettel a hasidban, míg nekem csak percekig kellett átélnem az
őrjítő gondolatot, hogy elveszíthetlek. Ebben is te voltál az
erősebb, nem veszítetted el az önuralmad, mint én. Amikor
profpapa idegesen kiabálva adta ki a parancsot, hogy azonnal
hívják össze az orvosi teamet, és parancsolta maga mellé
mádámkát, hogy szívmasszázzsal élesztenek, úgy éreztem,
megőrülök. Őrjöngve rohangáltam a szülőszobában. Amikor már
lélegeztél, de a szemedet nem nyitottad ki, föléd hajolva
beszéltem hozzád, simogattalak, biztosan éreztem azt, amiről
te beszéltél: ha bekövetkezik a visszavonhatatlan, számomra
sincs tovább. Abban a pillanatban még a babáink létének tudata
sem tudott rám hatni. Szégyen, hogy ti, gyenge nők, mennyivel
többet bírtok, mint mi, úgymond: erős férfiak.
- Így lettünk megalkotva... Nem hiszem, hogy mérlegelni kéne az
ilyesmit. Nekem tegnap reggel futott át mindez az agyamon,
amikor borotválkoztál, és hosszabban néztem a megnyúlt arcodat.
Sokat fogytál mostanában.
- Lehet... Rengeteget aggódtam érted, nyugtalankodtam miattad.
Pontosan egy hete születtek az ikrek. Az utóbbi időben
százszor, ezerszer fogadtam meg esküvel és anélkül, még
egyszer nem eshetünk kísértésbe, soha többé nem kerülhetsz
ilyen helyzetbe.
- Soha ne mondd azt, hogy soha!
- A bölcsességeidben általában igazat adok, kivéve ezt.
Tündérkém, történjen bármi, hogy te általam nem leszel
még egyszer áldott állapotban, az olyan biztos, mint ahogy
most a karomban tartalak.
- Jól van, beszélgessünk vidámabb dolgokról... Te vigyázol énrám,
én vigyázok a magánéletünkre, hogy amiatt soha többé ne
kelljen érted rettegnem, és meglátod, ezentúl már csak boldogok
leszünk egymás mellett - csókolta meg forrón Leventét.
- Úgy legyen! De jó volt kimondani, beszélni róla... Most
ugyanúgy oldódik bennem a feszültség, mint februárban a
Balatonparton.
- Szerinted is rizikó lett volna kocsival hazamenni?
- Nehezen tért vissza beléd az élet, nem csodálom, hogy profpapa
óvatosságból a mentőt választotta. Talán abból a szempontból is
jobb, hogy előbb hazaérhetünk.
- Drága apuka! Nézd csak, a pici fiad álmában is hogy cuppog! -
nevette el magát Tünde.
- Tündéri két baba.
- Mindjárt ébrednek, folytatnunk kéne a pakolást - puszilta meg
Tünde Leventét.
- Már csak egy-két apróság van kint.
A folyosón nagy nyüzsgés támadt, hangok, léptek közeledtek. Mire
Tünde megszólalhatott volna, kopogtak az ajtón. Levente engedte
be az időközben megszaporodott baráti kört.
- Hát ti? Csapatostól? - kérdezte széles mosollyal.
- Mint mindig... Na persze a megszervezés és kivitelezés, mint
eddig, az én feladatom volt - mondta felháborodást
színlelve Erdős Norbi - Nem egyszerű feladat a gazfickókat
egybeterelni. Én már emlékezetből fényképezem az ikreiteket, de
olyan édesek, úgy gondoltam, mindenkinek látni kell őket -
folytatta a tőle megszokott nagystílű szöveget.
- Oké, fiú, ezért piros pontban részesítelek - nevette el magát
Levente - Egy pillanat türelem, Rögtön fogadókészek leszünk,
csak becsukom az ablakot, így nagy a huzat.

Liget-gyöngyén, a parkban várta őket mindenki, kicsitől nagyig.
A babák a nagy nyüzsgésre ébredtek fel. Gyöngykét Judit, Márkot
Ákos vitte be a házba. Kinga nagy kerek szemekkel nézte, majd
Gáborhoz bújva mondta:
- Ők még újszülöttebbek, mint Andriska... Annyira picikék.
- Ők nem lehetnek akkorák, hiszen ketten kellett, hogy elférjenek
Tündike hasijában. Nagyon gyorsan megnőnek, majd meglátod, még
Andriskát is lepipálják - mondta nevetve.
Márk a kis öklét szájába gyömöszölve keservesen sírni kezdett.
- Amint látom, a kis trónörökös megéhezett - mondta Ákos nevetve -
vacsoráig egy kicsit visszavonulunk Tündikéékkel - állt fel, és
indult a ház másik felébe.
Tünde és Levente ámulatból bámulatba esett, amikor beléptek a
lakásukba. Amíg távol voltak, az alsó és felső szint teljesen
átalakult. Miután a babák körüli teendőkkel végeztek, és ők
édesdeden aludtak, Ákos körbemutatta a változásokat.
- Amint látjátok, a nagy munkálatokkal elkészültünk, a többi a
nyárra marad. Most arra törekedtünk, hogy a nagy kosszal járó
munkálatok elkészüljenek.
A két meglepett fiatalt mosolyogva nézte.
- Nos, mit szóltok a gyerekek nappalijához? - állt meg a
lomtárból kialakított szobaajtóban, amit egybenyitottak a
dolgozó szobájukkal.
- Remek! Így dolgozatjavítás közben is figyelhetjük majd a kis
rosszaságokat - mondta Tünde elragadtatva.
Levente boldogan fedezte fel a falra szerelt polcokon a kicsi
szerszámait, gyerekjátékait, amit a siófoki nyaralóban őrzött
eddig. Tünde gyerekes rajongással lépett az új ruhákba öltöztetett
babáihoz. Majd az édesapjára nézve mondta:
- Még a bababútorokat is volt időtök megjavítani?
- Az Levente kezemunkáját dicséri - nézett a vejére Ákos.
- Tündéri vagy! Szebbek, mint újkorukban voltak.
Egy pillanatra az ikrekre nézett, látta, hogy Gyöngyke tágra
nyílt szemmel nézelődik. Odament hozzá, megsimogatta:
- Te ébren vagy, kicsikém?
A kicsi nyugtalanul feszengett, sírásra görbülő szájacskával
nyöszörgött. Tünde karjába vette, halk, gyengéd hangon beszélt
hozzá:
- Nézz meg jól mindent, csipetke életem, itthon vagyunk! Látod,
az a sok játék mind a tiétek - lépett vele a szobaajtóba.
Gyöngyke összehúzva magát, idegenkedve nézte a nagyszüleit.
- Ne félj, angyalkám, a nagymami, nagypapi nagyon szeret téged -
puszilgatta, dajkálgatta a nyugtalan csöppséget.
Majd Leventére mosolyogva folytatta:
- Le sem tagadhatnánk őket... A fiúnk nem csak külsőleg hasonlít
rád, de a természetedet is örökölte. Nézd drága, milyen
nyugodtan, kiegyensúlyozottan alszik. Biztonságban érzi magát,
mintha tudná, hogy itthon van... Nem úgy, mint Gyöngyke, aki
ugyanúgy idegenkedik minden újdonságtól, mint én.
- Engem is meglepetésként érintett, hogy pelenkázáskor a kicsi
harcos vitéz megfeledkezett a küzdelemről. Nyugodtan gőgicsélt,
nézelődött, amíg tisztába tettem őuraságát, és igazad van,
az eddig békés kislányunk volt türelmetlenül nyugtalan.
Beszélgetés közben Gyöngyke mély álomba szenderült.
- Ha elaludt, gyertek, menjünk tovább - suttogta Ákos.
Indult a nappaliba.
- Atya úristen! Ezt nem hiszem el! - nézte meglepetten Tünde a
kicserélt bútorokat, szőnyeget, az új tapétát.
- Tetszik, kincsem? - kérdezte Levente meghatottan.
- Gyönyörű, csodálatos! - nézett könnybe lábadt szemmel a
férjére.
Levente magához ölelte:
- Édes vagy. Annyira örülök, hogy tetszik. Ugye megígértem neked,
mikor Beáéknál először voltunk, hogy ha lesz saját otthonunk,
a mi nappalinkat is hasonlóan fogjuk berendezni.
- De mikor foglalkoztál ennyi mindennel, édesem ?
- Minden szabad percet kihasználtam. A bútorokat szakember
készítette, oda Ákos apu járkált - nézett mosolyogva az
apósára - A szőnyeget, tapétát és bútorhuzatot katalógusból
néztem ki, és akkor vettem meg, amikor nem tudtál eljönni velem
a vizsgámra.
- Örömömben szavakat sem találok... Imádnivalóak vagytok! -
puszilta meg Tünde a férjét, a szüleit.
Majd a tapétát nézve mondta:
- Sokkal barátságosabb az alapszíne. A kék kissé rideg, ez a
sárga árnyalat azt az érzést kelti az emberben, mintha a
nappali mindig napsütésben lenne. Sokkal jobban érvényesül a
gyönyörű, kék bársony huzat és a szőnyeg. Nem lehetett könnyű
összehangolnod a színárnyalatokat, de csodásan sikerült -
nézett elismeréssel a férjére - A középről kiinduló, egyre
növekvő szőnyegminta csodálatosan tágítja a térhatást.
Ákos mosolyogva indult fel a csigalépcsőn az emeletre.
- Kedvenc tartózkodási helyem lesz a nappali... Kitűnő
hangulatjavító... - nézett a lépcsőről vissza Tünde.
- Hangulatjavításra itt leszek én - simogatta meg Levente.
Az emelet arculata is teljesen megváltozott. Az előszobában
Ákos minden ajtót megszüntetett. Körbeépítette szekrényekkel. A
bejárati ajtóval szemben nyílott a nappali, ahonnan balra és
jobbra két kétszobás lakosztályt alakított ki, amiknek
közvetlenül a lépcsőházból is volt bejáratuk. Amikor az udvari
részt megnézték, ahol lakni fognak, Ákos átsétált a nappalin, és
megállt a park felőli lakrész előtt.
Tünde szeme azonnal megakadt az ajtóra szerelt tábla feliratán:
"vissza a múltba!" - olvasta meglepetten, majd a férjére nézett:
- Ez a te találmányod! - ölelte át meghatottan.
- Igen. Ez a lakrész a múltunkat őrzi - puszilta meg mosolyogva.
Ákos benyitott az egymásba nyíló szobákba.
- Hogy tetszik? - nézett a két fiatalra.
A bútorok elhelyezésén még Levente is meglepődött. A szoba egyik
felében Tünde szőlő-kertesi bútorai, a másikban Levente zuglói
szobabútorai voltak az eredetinek megfelelően. A folytatólagosan
elhelyezett szekrénysorok mintái remekül kiegészítették
egymást. Ákos a két meghatott fiatalt nézve, mosolyogva jegyezte
meg:
- Megváltozott élethez megváltozott körülmények szükségesek.
- Igen, ez rendben is van, hiszen megbeszéltük, de hogy volt
nektek egy hét alatt ennyi mindenre időtök? - kérdezte Levente
meghatottan.
- Jó szakemberekkel meg lehet oldani. A takarítás, rámolás pedig
Gabeszék és Dini segítségével ment, mint a karikacsapás.
Tünde szemében ismét könnyek csillogtak.

- Mielőtt teljesen elérzékenyülsz, kis rosszaságom, menjünk le,
ne kelljen sírniuk utánatok az unokáimnak! - terelgette
gyengéden a lépcső felé a meghatott fiatalokat Ákos.
- Már nem én, hanem ők lesznek a te rosszaságaid - puszilta meg
az édesapját meghatottan Tünde.




VÉGE A MÁSODIK RÉSZNEK




Cím: Élet a kastélyban 15
Kategória: Regény
Alkategória:
Szerző: V. Pócsay Rozika
Beküldve: June 1st 2006
Elolvasva: 1408 Alkalommal
Pont:Top of All
Beállítások: Küldd el ismerősödnek  A publikáció nyomtatása
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Regény főoldalára | Megjegyzés küldése ]


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.35 Seconds