Néhány napja vette magán először észre.
Normális dolog ez?
Tudta, hogy nem, de nem lepődött meg saját maga megállapításán, hiszen az egész környezete, életmódja nem volt az.
Fennhangon beszélt vezetés közben.
Nem a közlekedésben résztvevő partnerei felé tett hangos kinyilatkoztatásai voltak, hiszen ezt már régóta gyakorolta. Ezeken, ha szellemesre sikerült, még nagyokat nevetett is. Persze, csak ha egyedül volt.
Legtöbbször egyedül volt.
Ma is.
Hozta-vitte cége elektronikai cuccait a kis furgonban az ország minden tájékára.
Kezdő mérnökként ez jó munka volt. Megfizették (ki is használták), új autót kapott, maszek is használhatta, vezetni meg szeretett.
Szerződéskötés, vagy szervizelés után, két kuncsaft telephelye között, volt ideje gondolkodni dolgai felett.
Most már meg is beszélte magában…
Ezen elmosolyodott.
Leginkább barátnőjéhez intézte szavait.
A hétvégeken, ha együtt voltak, kevés volt rá az idő.
A lány, vagy az ő baráti társaságában, nem lehetett sok mindent megbeszélni. Amikor valamelyikük lakásán találkoztak, akkor meg egymásnak örültek és a szex volt a legfontosabb.
Végkimerülésig.
- Látod milyen jó lenne végre összeköltözni. Ha csak néhány percünk is maradna, akkor is megbeszélhetnénk mindent. – folytatta fennhangon gondolatait. – Meddig akarod még ezt a szingli életet folytatni. Tudom, hogy jó velem, akkor meg?
- Menj már te majom! Van azon a verdán gáz is, nem csak fék! – ezt már nem a lánynak szánta, hanem az előtte tökölődőnek.
Kimosolygott az ablakon, azonnal elszállt a dühe, amikor meglátta a három gyereket az út szélén, a faluvégi földútnál várakozni.
Öt év körüli barna bőrű kislány fogta mindkét kezével láthatóan kistestvérei kezét. A kicsik mezítláb toporogtak mellette, s áhítattal néztek fel a „nagyra”, akinek hóna alatt a harmadik, egy lefittyedt fejű rongybaba szorongott.
- Látod Vanda, már nekünk is lehetne, akár kettő is. Időnkbe bele is fért volna…
Szépek. Kicsit koszosak, de szépek… A nagy hogy’ vigyáz a kicsikre, pedig még…
- No jó, a munkád, a pénz, meg nem akarsz fiatalon…. Jövőre harminckettő leszel.
Én is. Nem azért mondom… Legalább kettő kellene. Legyenek testvérek! Nekem nem volt, pedig mennyire vágytam utána!
Elgondolkodott.
Abbahagyta a hangos beszédet.
Az útra figyelt.
Közben a lányra gondolt.
Maga előtt látta szőkeségében, vidám nyílt tekintetében, mosolyában.
Gömbölyű fenekére gondolt, amit úgy szeretett látni, amikor maga elé engedve ringó járását figyelte. A csípőig leengedett rövid szoknyája mindig megvadította.
Most is megkívánta.
Sóhajtott és az utat figyelte tovább.
Még egy cég, ahová be kell térnie, utána megy Vandához!
Előre örült a találkozásnak.
Három napja nem látta.
Erre sem járt egy hete.
-Hogy megnőtt a gaz! – mondta fennhangon – legalább derékig érne. A három kicsi az előző faluból ki sem látszódna.
Itt mindig gyér volt a forgalom.
A kanyargós úton a hajlatokat rendre „levágta”. Élvezte a sebességet.
Bal kanyar, beér, kihúzatja, jobb, gáz el, kihúzat, majd megint balra.
Gáz…
A kanyar közepén látta meg az alacsony zöld kis sportkocsit, fekete vászontetővel.
A fiatal nő rémült tekintete kifehéredett az utastérből.
Mögötte gyerekülésben egy csecsemő.
Ő, vele szemben, egy sávban.
Jobbra rántotta a kormányt, közben ordított.
Hatalmas csattanást hallott.
Fényesség támadt előtte, majd puha sötétség vette körül.
Még hallotta a hangokat:
- Teljesen beszorult. Biztosan nem él már. Csak a tűzoltók tudják kivágni…
- Az… Jönnek mindjárt.
- Nem látta szembejövőt. …Jó, hogy nem a nőbe…
- Meg a gyerekbe…
- A nagy gaztól nem … meg alacsony is…
- Záróvonal volt...fa, az út szélén…
Aztán minden elhalkult.
Lassú ragyogás kezdődött előtte.
Nem érzett semmi fájdalmat.
A lányra gondolt.
Utoljára.
