[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 203
Tag: 1
Rejtve: 0
Összesen: 204

Jelen:
Tagi infók Almasy Küldhetsz neki privát üzenetet Almasy Almasy


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Férfi a parton



Nagyon esik. Szürke és bánatos a város, fázósan bújnak össze a nedves falú házak és fenyegetően sötét színű az ég. Az utakon hömpölyög a víz, alig tudtam átkelni egyik oldalról a másikra. Sárga esőkabátban vagyok, hogy legyen legalább valami, ami a napsugárra emlékeztet ebben a vigasztalan időben. A napfényre és a nyárra. A nyárra, arra a nyárra, amely elérhetetlenül messze került tőlem. Napról napra távolodik, pedig ha lehunyom a szemem, képes vagyok újra átélni mindent. Újra látom őt, amint fekete haját hátrasimítja és lerázza magáról a vizet. Látom, ahogy féloldalvást rám néz, ösz-szehunyorított szemmel, valami el nem múló szomorúsággal a tekintetében.



Már az első pillanatban megláttam szemében ezt a fájdalmat. Rögtön, amikor először kijött a partra. Csodálatos nyár volt, tengerszagú, virágillatú. A sziklák között vidáman táncolt az élet, napsugarak ficánkoltak a vizes köveken. A férfi leült egy sziklára, és a messzeségbe bámult. Kockás ingben volt, olyan kék-fehér aprókockás ingben, amelyik megnyugtatja az embert. Otthonos és meleg érzések keletkeztek tőle a szívemben, és gyönyörűnek találtam barna bőrét is. Amikor először rám nézett, valósággal egybeakadt a tekintetünk. Kicsit a testével is felém fordult, hogy jobban lásson. Hirtelen felcsapott lábaihoz a víz, erre elmosolyodott. Felállt, és nagyon lassan sétált végig a parton. Úgy, hogy testének minden részletét lássam. Hogy tekintetemmel minden sejtjét letapogassam. Aztán ledobta a kavicsok közé az ingjét és a nadrágját, és beugrott a vízbe. Áttetsző és szinte mozdulatlan volt a tenger. Csak az ő karjai hasítottak utat a nyugodt víztükörbe. Hanyatt feküdt, és a fejét kissé megemelve nézett rám. Lassan távolodott tőlem, de le sem vette rólam a szemét. Körülötte újra kisimult a víz, és ő úgy lebegett, mint egy valószínűtlenül könnyű és kecses tengeri növény.



Aztán kijött a vízből, sűrű haját hátrafésülte az ujjaival, és megrázta a testét. Mintha millió arany-cseppet rázott volna le magáról. Tudta, hogy nézem, s a természetesnél egy gondolattal jobban megfeszítette az izmait. Leült, szinte karnyújtásnyira tőlem, még a lélegzetét is hallani véltem.



Másnap újra eljött, és ismét csak nézett, nézett nagy, bánatos szemeivel. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és ahogy széles hátát egy pillanatra felém fordította, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire védtelen. Magas és erőteljes teste ellenére sebezhetőnek, folyton veszélyben lévőnek látszott. Finom metszésű arcán mindig ott ült az a meghatározhatatlan szomorúság, amelyik gondoskodást és aggódást vált ki a nőkből. Még a déli, legmelegebb órákban is ott maradt a közelemben. Napokon át nézett, de sohasem jött egy centiméterrel sem közelebb. Néha elmosolyodott, de akkor is bánatosnak tűnt. Egész nap azon töprengtem, ki lehet ez a férfi, tartozik-e valakihez, mi lehet az oka nagy szomorúságának. Képzeletemben mindig más történetet találtam ki róla. Egyszer úgy láttam őt, mint üldözői elől menekülő embert, aki a Földközi-tenger e névtelen kis öblében talált magának menedéket. Máskor gyászoló férjnek hittem, aki elveszítette a családját. Olykor azt gondoltam, talán valami művész, és itt keres ihletet. Ha azonban ránéztem, minden elképzelésem hihetetlennek tűnt.



Ő csak üldögélt naphosszat, néha úszott, és mindig engem figyelt. Ennél több azonban nem történt. Nem szólt, nem intett, nem hívott és nem jött közelebb soha. Csak a szemei, hatalmas, bánatos szemei kiáltoztak felém esdekelve és kifejezve vonzalmát. Mire elérkezett a hazautazásom napja, el sem tudtam már képzelni nélküle az életemet. Hozzátartozott a tengerparthoz, a meleghez, a ragyogáshoz, a virágillathoz és a szívemhez. Hatalmasabbra nőtt bennem, mint azok a férfiak, akiket korábban ismertem, akik millió szóval becéztek, akik esküdözve bizonygatták szerelmüket. Az övé lettem úgy, hogy sohasem érintett meg, és biztosan tudtam, hogy ő éppen így van vele. Több és más volt ez, mint vágyakozás. Míg egymást néztük, lelkünk kiszökött a testünkből, és találkozott a friss, vízpárás levegőben. Esténként, mikor a hotel felé ballagtam, már nem ugyanaz a lélek volt velem, amelyik hajnalonként kisietett a partra. Nálam volt az övé is, finom és emberi ésszel nem mérhető szivárványos foszlányok a szomorú férfi bensőjéből, és éreztem, hogy ő is viszi a darabkáimat. Néhány sóhajtásnyit, amelyek megvédelmezik és betakarják hátralévő életében.



Az utolsó estén szerettem volna elköszönni tőle, mondani neki valamit, de nem volt bátorságom, hogy odamenjek hozzá. Egy fa alatt ülve bámult rám, olyan határozott volt a nézése, mintha tudta volna, hogy nem láthat többet. Mintha még egyszer szeretett volna megnézni magának, beleégetni vonásaimat a szívébe...



Nem hiszem, hogy valaha is eláll ez az eső. Akkor is esett, amikor elindultam haza a tengertől. Kora hajnalban indultam, de muszáj volt sietnem, mert nem lettem volna képes találkozni vele. Kocsim ablaktörlője nem győzte félrecsapkodni az égből alázúduló vizet, szinte egyáltalán nem láttam az utat. Rettenetesen fáztam, és elmondhatatlanul féltem. Órákon át, szinte öntudatlanul vezettem az autót, sokszor azt sem tudtam pontosan, hogy hol vagyok. Valahogy ösztönösen haladtam, egyre csak észak felé.



Már délután volt, amikor végre kezdett csillapodni az eső. Beértem a városba, ahol lakom, és néztem a jövő-menő embereket. Túlságosan sokan voltak, én pedig végtelenül egyedül. Ahogy kiszálltam a kocsiból, találtam egy szív alakú, lapos kis kavicsot lábaim előtt, a vizes betonon. De akkor már anélkül is tudtam, hogy ő eljött velem, és elvitt magával engem is.



Időtlen idők óta lépkedek a sárga esőkabátomban, és sohasem lesz már olyan nyár vagy olyan tél, amikor nem lesz velem a szótlan férfi, óriási, szomorú szemeivel.




Cím: Férfi a parton
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Kate Carry
Kapcsolódó link: Novelláskötetem Pdf-ben (Letölthető)
Beküldve: March 30th 2007
Elolvasva: 1261 Alkalommal
Pont:Top of All
Beállítások: Küldd el ismerősödnek  A publikáció nyomtatása
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.30 Seconds