Első álom
A pusztába kiáltott szó...1
„Én vagyok a pusztába kiáltott szó 1, akiről a próféta jövendölt! 2 Készítsétek az Úrnak útját 3, és egyengessétek ösvényeit 4, mert hamarosan jön utánam valaki 5, és ő olthatatlan tűzre veti a bűnösöket 6, kiirtja a búza közül a polyvát, hogy az Úr kenyere egészséges legyen, és tápláló! 7 Jöjjetek hát hozzám, bánjátok meg bűneiteket 8, és én megkeresztellek titeket. 9”
János szavai elhaltak, és ő körülhordozta szilaj tekintetét a tömegen 10, amelyben a prófétaság tüze lángolt. 11 Senki nem volt a tömegben 12, még a legelvetemültebbek közül sem 13, aki ne hitte volna, hogy János a szívekbe lát 14, és meglátja ott a gonoszságot, bármennyire titkolják is azt. 15
A prófétaságról 2
Illés óta nem támadt próféta izráelből 1, és a nép már kezdte azt hinni, hogy az Isten elhagyta az Ő választott népét 2, amikor János elkezdte Júdea falvait és városait járni 3, és szenvedélyesen hirdette, hogy közeleg az Ő országa 4, és térjenek meg bűneikből 5, és a megtérés jeléül vízzel keresztelte meg őket 6. A nép tódult hozzá, ahol csak megjelent, Jeruzsálemtől a legeldugottabb faluig.7 Az asszonyok félretolták a tűzhelyen a félig kész ételt 8, a férfiak odahagyták munkájukat 9, és siettek a piactérre, hogy meghallgassák Jánost 10. A gyerekek pedig csapatokba verődve, Istent dicsőítő himnuszokat énekelve követték őt mindenhova.11
János szava 3
A tömegben ott állt ő is.1 Még jókor észrevette a falu felé közeledő Jánost 2, a ház tetejéről, ahol éppen dolgozott, és félbehagyta a munkát 3, hiába fenyegetőzött a gazda, hogy nem fizeti ki az aznapi bérét.4
Ha azt hitte, hogy a piactéren majd ő lesz az első, csalódnia kellett 5, mert ott már voltak olyanok 6, akik láthatólag nem a faluról falura járó árusok portékái közt bámészkodtak 7, hanem arcukról leolvasható volt a várakozás feszültsége.8 Az árusok is csomagoltak 9, talán megsejtették, hogy fontosabb dolgokról lesz itt most szó, mint az ő kelméik, edényeik, szerszámaik:10 ”Ti azt hiszitek, hogy én vagyok az, akiről most beszéltem nektek”11 szólalt meg ismét János, és tekintetével, mintha igézni akarná a tömeget 12 ”de én mondom, jön utánam valaki, aki hatalmasabb nálam 13, és én még arra sem vagyok méltó, hogy a saruját megoldjam...”14
Eszmélés
Kábán ébredt és rosszkedvűen, mint az utóbbi napokban szinte mindig. Betegségre gyanakodott, és rögtön el is rohant a barátjához, aki az egyik legjobban felszerelt kórházban volt orvos, és miután tetőtől talpig kivizsgálta, azt mondta, hogy semmiféle patologikus elváltozást nem észlelt.
Ismerte a kacifántos orvosi nyelvet, hogy még azt is milyen körmönfont módon közlik veled, ha netán halálos beteg vagy, ezért hát rákérdezett „És nem patologikusat?” a barátja elnevette magát ”Azt egy emelettel feljebb kezeljük, a pszichiátrián...” majd komolyan hozzátette „nem nyomaszt valami, nem vagy mostanában stresszes?”, majd meg se várva a válaszát, továbbküldte egy pszichiáter barátjához.
...
Ahogy a hatalmas üveg/acél monstrumban kóválygott, arra gondolt, vajon nem a MINOTAURUSZ labirintusa ihlette e meg a tervezőt, hogy olyan épületet tervezett, ahol évekig bolyonghatna a szerencsétlen halandó, anélkül, hogy a kijáratnak a közelébe kerülne, ha nem volnának a falakra festett piktogramok. Azonban még így is nemegyszer volt kénytelen útbaigazításért megállítani egy nővért vagy egy ápolót, akik tolókocsiban tolták a betegeket, vagy csak úgy, egyik osztályról siettek a másikra.
Útközben találkozott egy nővéregyenruhába öltözött fiatal lánnyal is, aki a kezében egy térképet tartott, amit elmélyülten tanulmányozott.
Aztán, mikor már kezdte azt hinni, hogy végképp eltévedt, akkor egy kanyarból kilépve, hirtelen a szeme elé került az iroda, ahova a barátja másfél órával ezelőtt küldte.
A georgeclooney-s kinézetű pszichiáter épp akkor lépett ki az ajtón, amikor ő a feliratokat böngészte:
DR ILAD YAHAVI: pszichiáter
„Már vártam, Jichak jelezte, hogy jönni fog, de most sajnos, nekem kell elmennem”, és mintegy igazolásul, megkocogtatta csuklóján az órát.
Mikor szabadkozni kezdett, hogy eltévedt, a másik leintette: „Én már három éve dolgozom itt, de még mindig vannak az épületnek olyan részei, ahová kísérő nélkül nem merészkednék... Tudja, nekem most csoportterápiám van, és ha akar, elkísérhet, de itt is megvárhat.”
Rövid gondolkodás után úgy döntött, hogy inkább elkíséri, és megkönnyebbült, hogy ezúttal lesz kísérője is.
A pszichiáter rendkívül közlékenynek bizonyult, és rövid negyedóra múltán máris úgy érezte, mintha hosszú évek óta lennének barátok, és ő is így kezelte a másikat.
Végülis, kiben bízzon az ember, ha nem a pszichiáterében, az ateisták gyóntatójában, töprengett, és beszélt neki azokról a bizarr álmokról, amelyek mostanában rendszeresen visszatértek, és utána az egész napja nyomott hangulatban telik el. „Mint valakié, aki érzi, hogy nem a megfelelő helyen van, de nem tudja, hogy mi az ő megfelelő helye.”
„Bizarr álmokat mondott az előbb?”
”Igen. Ön minek nevezné, ha zsidó létére keresztényekkel álmodna?”
”Ne feledje, hogy mégiscsak a Szentföldön vagyunk. A hely szelleme, a genius loci. Három világvallás is kötődik ehhez a helyhez, itt vannak a gyökereik. Elcsodálkozna, ha elárulnám, hogy mennyi hasonló esetem volt már. Turistákkal, akik itt ébredtek rá, hogy ők Jézus reinkarnálódása. Aztán szektát alapítottak, és máig is vígan élnek. Az se számít, hogy valaki zsidó létére lesz keresztény, hiszen Jézus tanítványai is zsidók voltak.”
„Igen, de én még különösképpen vallásosnak se mondanám magam.”
”Az nem számít. Az emberek általában nem hívőkként születnek, hanem azzá válnak. Ezt nevezik megtérésnek.”
Nem sok ideje volt rá, hogy elgondolkozzon a másik szavain, mert a lift zökkenve megállt a földszinten, kinyílt az ajtó, és előttük feltárult egy hosszú folyosó, amin végig kellett menniük. Ennek a végén volt a szoba, ahova ők igyekeztek.
A valóság irrealitása
A szobából egy parkra lehetett rálátni. Az ablak pont egy mesterséges vízesésre nézett, és valamitől az volt az ember érzése, hogy az nem is ablak, hanem egy hatalmas képernyőjű plazma tévé, amin a betegek megnyugtatására most egy mesterséges vízesés képe látható.
A vízesés elé egy pad volt állítva, amin most is hárman ültek. Középen egy burnuszos, öreg arab, aki a botjára támaszkodva, megbabonázva nézte a vízcseppek és a napfény játékát. Az ablak nyitva volt, és az egyik fán egy madár teli tüdővel énekelt.
A kép annyira idilli volt, hogy aki belépett a szobába, annak a pillantását óhatatlanul magára vonzotta és rabul ejtette a látvány.
A szobában heten várakoztak, és valamennyien megbűvölve nézték a vízesést, de csak addig, amíg ők be nem léptek. Azután már minden szempár rájuk szegeződött, és követték a mozdulataikat.
Megannyi zavaros és zavart tekintet, amely a pszichiáterre bizalommal tekintett, rá pedig úgy, mint valami betolakodóra, akinek a kedvenc foglalatossága tizenkét éves kislányokat molesztálni. Úgyhogy a pszichiáter kénytelen volt őt bemutatni, mint egy barátját, aki elkísérte őt, mert kíváncsi a csoportterápiára. A kedélyek csak ekkor nyugodtak meg.
Nyolc széket számolt össze körben elrendezve, minden széken ült valaki, az egyiket kivéve. A pszichiáter most intett neki, hogy ő is üljön le a fal melletti székek egyikére, maga pedig helyet foglalt a nyolcadik széken. Ő az ajtóhoz legközelebbi széket választotta, ahonnan az egész csoport a látóterébe volt, és megpróbált annyira észrevétlen maradni amennyire csak tudott.
A másik még útközben elmagyarázta neki, hogy ezek a fiatalok drogfüggők, többségükben a kórház betegei, de páran kintről is járnak be. A legfiatalabb köztük tizennégy éves, a legöregebb harminckilenc.
A kinti képbe most egy ápoló lépett be, és megkocogtatta az öreg arab vállát, aki annyira elmerült a látványban, hogy teljesen kizárta a külvilágot. Az öreg arab felrezzent révüléséből, csodálkozva nézett körül, majd megpillantva az ápolót, bólintott, mintha pusztán a megjelenésével a másik valami mulasztására figyelmeztetné, és hagyta magát elvezetni. A jelenet alig tartott tovább, mint tíz másodperc, és a többiek, akik ugyanazon a padon ültek, mindvégig ugyanazzal a szobormerevséggel ültek, ahogy odaültették őket, és ő tudta, hogy egész addig fognak így ülni, amíg értük is nem jön valaki.
Visszatért a szobába, ahol a drogfüggők éppen arról beszéltek, hogy mit is csináltak a legutóbbi találkozásuk óta. Egy lány beszélt, akinek a haja a szivárvány minden színében pompázott, testének a legkülönbözőbb pontjain tetoválások voltak, a karján pedig hegek árulkodtak arról a hányattatott életről, amit eddig megélt. Szomorú szemei riadtan rebbentek meg, valahányszor a nevén szólították:
„Sarah, mire gondolsz most?”
”Kislány koromban arról álmodoztam, hogy híres színésznő leszek. Állok a rivaldafényben, és a közönség ünnepel, a férfiak szerelmesek belém, a szerelmükkel üldöznek. Én azonban elérhetetlen vagyok, mert az én szívemben csak ő van. Ő, akitől az első adag heroint kaptam, és akivel együtt repültünk... Aztán már csak arról álmodtam, hogy meglegyen a következő adagom, és ezért mindenre képes voltam. A barátaim pedig közben sorra mentek el, mert a kábítószer kegyetlen istenség, aki égő áldozatokat követel...egyszer aztán ő is sorra került, és akkor én ültem a kórház folyosóján, és képtelen voltam imádkozni, mert nem tudtam, hogy hogyan kell imádkozni.”
Elhallgatott, és látszott rajta, hogy lehetetlenség tőle várni egyetlen további szót is.
Hallgatta a lányt, és hirtelen elfogta az a rossz érzés, hogy ő most egy szakrális összejövetelen van, ahol pedig semmi keresnivalója. Igen, olvasta valahol, hogy az őskeresztényeknél volt szokásban a nyilvános gyónás, amikor a bűnösök a gyülekezet előtt vallották meg a bűneiket, és a gyülekezet feloldozása jelképezte Isten megbocsájtását.
Egy húsz év körüli fiúra figyelt fel, aki magába roskadva, szótlanul ült a helyén, mintha a többiek ott se lennének, idegesen a kezét tördelte, és a légkondícionáló ellenére is, amely a kinti forróság ellenére a szoba levegőjét kifejezetten hűvössé változtatta, izzadt. A tekintete, akár a csapdába esett vadállaté, amelyik a menekülés útját keresi, nyugtalanul ugrált egyik pontról a másikra. Látszott, hogy elvonási tünetei vannak, és most olyan, mint egy kitörni készülő vulkán, amely látszólag még alszik, de a geológus már észleli a közeli kitörés csalhatatlan jeleit.
Már látta is, ahogy kitör, és a pszichiáter nyugtatja a dühöngő fiút, miközben észrevétlenül megnyom egy gombot, ami a közeli pszichiátriára jelez. Rövidesen két markos ápoló ront rájuk, és elhurcolja a szerencsétlent, aki közben egyre üvölt, hogy hagyják őt, és habzik a szája.
A drogosok közt persze kitör a pánik, mint mindig, ha a drog hatásával kénytelenek szembesülni. Egyesek hisztérikusan zokogni kezdenek, mások pedig dührohamot kapnak.
Kényszerítette a fiút, hogy nézzen a szemébe, amit ő persze nem akart, és a tekintete úgy verdesett, mint riadt madár a hálóban, ami foglyul ejtette. Végül azonban az ő akarata fölébe került a fiú akaratának, ami nem volt nehéz, mivel a fiúnak már rég nem volt önálló akarata, minden tettét a drog irányította. Csak egyetlen dolog tartotta még életben, hogy hozzájusson a következő adaghoz, és ha ez nem sikerült, akkor nagyon szenvedett. Ide is a kétségbeesés hozta el.
Dehogyis akart ő igazából leszokni, csak remélte, hogy itt kaphat valami gyógyszert, amivel enyhíthetné kínjait. Már két éve próbált meg folyamatosan leszokni, de nem volt elég erős, ezért mindig visszaesett a mámor rabságába, úgyhogy már a próbálkozást is feladta.
Mikor észrevette, hogy csapdába esett, egy nálánál hatalmasabb akarat befolyása alá került, arcára kiült a rettegés, és megróbált fellázadni. Szeretett volna kiabálni, hogy hagyják őt békén, ő csak el akar tünni innen, de a száját hiába nyitotta kiáltásra, csak tátogott, mint a partra vetett hal, és a torkából mindössze egy alig hallható, nyüszítő hang jött ki, mint mikor a kölyökkutya lábára rálépnek.
A csoportterápia véget ért. Megjelentek az ápolók, akik visszavezették a drogosokat az osztályukra, mások pedig a pszichiáter körül csoportosultak, hogy írja alá az igazolást, hogy részt vettek a terápián. Lassan azonban ők is elszivárogtak, mint eső után a víz a sivatag homokjában.
Mire feleszmélt, már egyedül maradt a pszichiáterrel, aki csodálkozását látva megszólalt:
”Ne csodálkozzon ezen, hisz csak kényszerből vesznek részt a terápiákon, és többségük itt szembesül először a kábítószer hatásával, amikor sikerül valamelyiküket megnyitnom. Nem lehet egy kellemes érzés hallgatni, amikor valaki közülük beszél arról, hogy mit csinált belőle a kábítószer...”az órájára pillantott: ”Én most ebédelni megyek. Velem tart?”
Meg se várva a válaszát, elindult, ő pedig követte, mert pánikba esett a gondolatra, hogy kárhozott lélekként fog itt bolygani az idők végezetéig. Szerencsére, utolérte őt a lifteknél feltorlódott tömegben, és ő olyan pillantással fogadta, mintha aznap először látná.
13: 00
Beléptek a hatalmas étterembe, ahol egyszerre több százan étkezhettek, és minden mozdulat olyan gépiesen kiszámított volt, hogy az embernek az volt az érzése, mintha valami tudományos laboratóriumba csöppent volna, ahol a tudósok az egyik legbonyolultabb emberi tevékenységre, az étkezésre próbálják megtanítani a robotokat, amiket egy dizajner emberszabásúra tervezett. Csak ezen az emeleten még három ilyen étterem volt.
Majd fél órát álltak a sorban, míg az unottarcú kiszolgálólány a tányérjukra lapátolta a birkacombot a rizs körettel: „Figyeltem ám magát a csoportterápián, és rögtön észrevettem, hogy mit csinált azzal a fiúval. Beninek hívják, csak ritkán jelenik meg a foglalkozásokon, de olyankor mindig kalamajkát okoz... hm, nehéz eset. Most is ettől féltem, de maga lecsillapította. Különleges képesség, gyakran szokja alkalmazni?” tettetett közönnyel hangzott el a kérdés, de rosszul játszotta szerepét, és a hangja remegett.
Megrázta a fejét, hogy nem akar erről a témáról beszélni, és próbált az ebédre koncentrálni, ám ő nem adta fel ilyen könnyen: „Régóta tud erről a képességéről?”
Igyekezett tőmondatokban válaszolni a kérdéseire, de az ő érdeklődését annál jobban felcsigázta, minél kurtább válaszokat kapott tőle. Úgyhogy kezdett az a kényelmetlen érzése lenni, hogy egy kihallgatás résztvevője, ahol nem az övé a kérdező szerepe.
Azt el kell ismerni, hogy a másik ezt a szerepet tökéletesen alakította, és észre se vette, mikor tért át a tőmondatokról a folyamatos beszédre.
Elmondta, hogy ellenséges területen vezetett egy őrjáratot, amikor teljesen váratlanul palesztin fegyveresek csoportjával kerültek szembe „...ők ugyanúgy meglepődtek, és féltek is, ahogy mi. Fiatalok voltak, nagyon fiatalok, szinte még gyerekek, ahogy mi is, és ők se akartak még meghalni...” szinte csak megszokásból emelték lövésre a fegyvereket, de egy pillanatig mindkét fél habozott. Ez a pillanat elég volt neki, hogy megakadályozza, hogy mindenki meghaljon.
Akkor persze még nem tudta, hogy ez miatta történt, csak a harmadik hasonló eset után kezdett gondolkodni, és tett egy próbát a társaival.
Az elbeszélés láthatóan felajzta a pszichiátert: „Tudja az egyetemen van egy kutatócsoport, és pont ebben a témában folytatunk kutatásokat. Szívesen megvizsgálnánk magát is.”
Erre már nem volt mit tenni, határozottan visszautasította az ajánlatot, és egy sürgős elintézni valóra hivatkozva, amiről eddig teljesen megfeledkezett „...tényleg megfeledkeztem róla, higgye el...” faképnél hagyta a pszichiátert.
Persze, nem volt semmi dolga, csak pánikba esett, hogy esetleg kísérleti nyúlnak fogják használni.
Hazament, és bezárkózott a lakásba. Sorra járta a helyiségeket, a konyhából a nappaliba, a nappaliból a hálószobába, a hálószobából az előszobába, az előszobából a konyhába, a konyhából a nappaliba, a nappaliból a hálószobába/a fürdőszoba és a vécé kimaradt/...míg meg nem nyugodott.
Ott találta magát a számítógép előtt.
Bekapcsolta.
Egy kattintás, és rákapcsolódott az internetre.
Szenvedélyes internetező volt. Éjszakákat töltött a gép előtt. Élvezte, hogy egy kattintással a világ legeldugottabb részeivel lép kapcsolatba.
Az internet volt az a virtuális tér a huszonegyedik században, ami a világból egy nagy falut csinált. Míg régen kiültél a ház elé, a padra, és szóba elegyedtél azzal, aki épp arra jött, most leülsz a gép elé, és csetelhetsz bárkivel, akár a világ túlsó felén is.
Belépett kedvenc csetszobájába. NICKDOMOT kereste, akivel órákig volt képes csetelni semmiségekről, míg rá nem bukkantak egy témára, és ilyenkor érdekfeszítő csetelés alakult ki köztük.
Tudta, hogy NICKDOM is ilyenkor lép be, miután egész nap az apja zöldséges standján árulta a háziasszonyoknak az ebédhez valót.
Tulajdonképpen, nem sokat tudott róla a nick nevén és azon a kevésen kívül, amit elárult magáról. De hisz pont azért volt olyan ez az internetes kommunikáció olyan hátborzongatóan izgalmas, hogy sose tudhattad ki ül a másik gépnél, kivel vagy kapcsolatban. Lehet, hogy olyan valakivel, akivel személyes találkozás alkalmával szóba se állnál, mert közétek áll a rassz, hogy te másként hívod az istenedet, vagy kicsit sötétebb a bőröd, mint az övé.
Mikor belépett, NICKDOM már csetelt valakivel, és éppen egy reggeli élményéről számolt be:
NICKDOM: ...a standunk pár száz méterre van a buszmegállótól, ahol a gyerekek várakoztak. Mikor a robbanás történt a légnyomás egészen odáig repítette a roncsokat és a véres testrészeket. Engem is megsebesített egy üvegszilánk... tőlem pár centire egy kézfej hevert, odébb egy tőből leszakadt láb... valószínűleg egy gyereké, mert olyan kicsi volt... Azt hiszem, elveszítettem az eszméletemet...vijjogó mentőautók hangjára tértem magamhoz...mindenütt őrjöngő szülők, akik a gyerekeiket keresték...nem tudom, mennyi halott volt, a mentőautók alig győzték elszállítani őket...én egy rendőrtisztnél jelentkeztem, de ő közölte velem, hogy a könnyű sérülteket csak a legvégén tudják ellátni.
JOSEPH HELLER: Helló NICKDOM!
NICKDOM: Mióta vagy itt JOSEPH HELLER?
JOSEPH HELLER: Épp elég ideje, hogy képben legyek.
NICKDOM: Tudod, mi Etiópiából jöttünk ide, az Igéret Földjére, mert az ügynök, aki az áttelepülésünket intézte, azt mondta nekünk, hogy annyi évezred hányattatása után végre minden zsidónak egy helyen kell élnie, az Igéret Földjén, amit Izreal Istene adott népének. Mi otthon nagy szegénységben éltünk, és tényleg úgy tünt nekünk, hogy az Igéret Földjére jöttünk, amikor ideértünk. Az apám sírt örömében, mikor leszállt a repülőgépről, és megcsókolta a földet. De aztán láttuk, hogy mennyi gyűlölet van itt, ezért a darab földért ölik egymást az emberek. Mi otthon szegénységben éltünk, de szeretetben és békességben, és ez teljesen új volt nekünk. Otthon, ha kellett, az egész falu segített a rászorulónak, és nem számított, hogy zsidó vagy, keresztény vagy, vagy éppenséggel muszlim, itt pedig ferde szemmel néznek rád, ha nem ugyanazt az istent imádod, mint ők...
Második álom
Indulás 1
Az ég alján még alig pirkadt, egy hajszálvékony csík jelezte 1, hogy pár óra múlva az éjszaka átengedi birodalmát a nappalnak 2. Az éjszaka lehűlt levegő 3, még mindig csípős volt 4, de a kis csapat már a Jordán felé tartott 5. Időben el kellett indulniuk 6, mert jókora út állt még előttük 7. Főleg fiatalok voltak 8, akiket fellelkesített János prédikációja isten országáról 9, és most mentek, hogy megkeresztelkedjenek 10.
A kegyesekről 2
Voltak köztük öregek is 1, kegyesek 2, akik egész életükben Isten országának az eljöttét várták 3, és János szavai újult reménnyel töltötték el őket 4, hogy talán még megélik 5, hogy a prófécia beteljesüljön 6.
A csapatban ott ment ő is 7, akire olyan hatással voltak János szavai, hogy azóta másra se tudott gondolni. Leginkább ezek a szavak foglalkoztatták 8: „ Ti azt hiszitek, hogy én vagyok az, akiről most beszéltem nektek 9, de én mondom, jön utánam valaki, aki hatalmasabb nálam 10, és én még arra sem vagyok méltó, hogy a saruját megoldjam...”11. Hogyha nem ő az, akkor vajon ki? 12 Ki lesz az, aki beteljesít minden eddigi próféciát 13, és megváltja népét szenvedéseiből 14, amiket bűneivel idézett magára? 15.
Isten országának a titkairól 3
Akinek a nevében 1 János bűneinek a megvallására szólítja a népet 2, és a nép tódul hozzá 3, mert... „...kivágják a rossz gyümölcsöt termő fát 4, és tűzre vetik 5, ahol olthatatlan tűzzel megemésztetik 6...”.
Útközben találkoztak más csoportokkal is 7, akik ugyanúgy Jánoshoz igyekeztek 8, mint ők 9. Némelyek közülük már egy egész napja úton voltak 10, hogy János megkeresztelje őket 11.
Egész Júdea útra kelt...3
Júdea egész népe útra kelt 1, még Jeruzsálemből az írástudók is eljöttek 2, akik félték Isten haragját 3. Voltak az úton teljes karavánok is 4, amelyekkel egész falvak keltek útra 5 Galileából vagy egyenesen Szamariából 6, annyira nagy volt a népben a megváltás utáni vágy 7! A férfiak kötőféken vezették az öszvéreket 8, amiken a család összes vagyona volt 9, míg a nagyobbacska gyerekek a kecskéket terelték 10, az asszonyok pedig a még járni nem tudó kisdedeket vitték a karjukon 11.
A Jordán partján 4
Ahogy közeledtek a Jordánhoz, úgy lett a táj mind élénkebb zöld 1, és a vidék kopárságát már ligetek is tarkították 2. Aztán egyszercsak megérkeztek a folyóhoz 3.
János a segítőivel a folyó közepén állt 4, és keresztelte azokat 5, akik megbánták eddigi bűnös életüket 6, és új, Istennek tetsző életre vágyakoztak 7.
A keresztelés pedig így ment végbe 8: János kiválasztott valakit a tömegből 9, magához intette 10, majd kezét rátéve, arcát az ég felé fordítva valami imádságot mormolt 11, és a víz alá nyomta 12.
Segítők pedig azért voltak mellette 13, nehogy valaki túl sokáig legyen a víz alatt, mert János időnként extázisba esett 14.
Extázis 5
Ilyenkor remegés vonaglott végig a testén 1, és képtelen volt felügyelni a mozdulatai t2, ezért volt hát szüksége tanítványainak a vigyázására 3, hogy se másban 4 se magában ne tegyen kárt 5.
Ekkor odalépett hozzá az egyik tanítványa 6, és súgott a fülébe valamit 7, miközben feléjük mutatott 8. János ekkor abba az irányba nézett 9, ahová a tanítvány mutatott 10, majd lassan kinyújtotta a karját 11, és az írástudók csoportjára mutatott 12, akik a többiektől elkülönülve álltak 13, és díszes öltözetükről voltak felismerhetők 14:
Kifakadás 6
„Mérges kígyóknak fajzatai 1, kicsoda figyelmeztetett titeket 2, hogy bánjátok meg bűneiteket 3, mert közelít Isten haragja? 4 Hiába mondjátok 5, ti képmutatók 6, hogy Ábrahám fiai vagyunk mi 7, mert bizony mondom nektek 8, Isten ezekből a kövekből is tud fiakat teremteni Ábrahámnak! 9 ”
Messzehangzó, érces hangja volt 10, amit most még megedzett a szent hevület 11. A megdöbbent tömeg arra tekintett, amerre János mutatott 12, és az írástudók a nép tekintete előtt 13, megszégyenülten távoztak 14.
Keresztelkedés 7
A nap már a horizontra hágott 1, amikor rájuk került a sor 2. János olyan volt, mint amilyennek az ember a prófétákat elképzelte 3. A külseje teljesen elvadult volt 4, durva, teveszőr ruhát viselt 5, amit háncskötéllek fogott össze 6, a szeme pedig úgy csillogott 7, mintha örökös lázban égne 8. Azt beszélték róla 9, hogy évekig élt a hegyekben 10 egy barlangban 11, és a szent iratok tanulmányozásával 12 készült fel a prófétaságra 13. Csak ezután ereszkedett le Júdea falvaiba és városaiba 14, hirdetni 15, hogy térjenek meg 16, és a megtérés jeleként vízzel keresztelte meg az embereket 17.
A jel 8
„Én vízzel keresztellek meg titeket 1, de aki utánam jön 2, ő majd lélekkel keresztel meg titeket 3”.
János most magához intette 4, és az ő szíve egyszerre hevesebben kezdett el dobogni 5, mintha egy láthatatlan kéz szorongatná a torkát 6, és csak állt ott megbűvölten 7, mire egy kéz hátulról megtaszította 8.
Mindvégig magán érezte János tekintetét 9, amitől olyan kiszolgáltatottnak érezte magát 10, mintha csupaszon kellene a tömeg előtt elhaladnia 11.
Belépett a folyóba 12, és János kezét rátéve imádkozni kezdett 13 egy számára érthetetlen nyelven 14. Lenyomta a víz alá 15, és mikor újfent felbukkant 16, egy csodálatos jelenségnek volt a tanúja 17.
Mennyei szózat 9
Ahogy feltekintett az égre 1, egyszerre eltakarodtak onnan a felhők 2, amelyek idáig árnyékot vetettek a földre 3, mindeközben pedig egy szózat hangzott fel az égből 4: „Te vagy az én kedvelt Fiam 5, akiben gyönyörködöm! 6”
Az első pillanatban nem tudta mire vélni a hangot 7, de János tekintetét látva 8, lassan fény gyúlt a lelkében 9.
Körülnézett 10, vajon más tanúja is volt a látomásnak 11? A tömeg azonban csak azt látta 12, hogy János megöleli őt 13, és felujjongott 14, mert ez azt jelentette 15, hogy János a tanítványává fogadta 16.
Eszmélés 2
A képernyő villódzására ébredt, és arra, hogy iszonyúan fáj a nyaka, mivel a számítógép előtt lepte meg az álom. Kénytelen volt pár gyakorlatot végezni, hogy nyakából kiálljon a görcs. Csak arra emlékezett vissza a tegnap éjszakából, hogy hajnalig internetezett, aztán hirtelen, minden átmenet nélkül elaludt.
A gép automatikusan takarékos üzemmódra állította be magát, és most egy felirat volt látható a monitoron, ami álmából még mindig rémlett neki, úgyhogy ki kellett szeméből az álmot dörzsölni, hogy az éjszaka minden nyoma tovatűnjön:
Te vagy az én kedvelt Fiam, akiben gyönyörködöm!
Döbbenten bámulta a képernyőt hosszú percekig, és nem tudta mire vélni.
Mi ez?
Első gondolata az volt, hogy ez egy vírus, ami az internetről töltődött le, azonban hiába futtatott le két különböző vírusirtó programot is, nem talált semmit. Aztán eszébe jutott, hogy ma van a születésnapja /március 23/, és a barátai ilyenkor mindig meglepik valamivel. Lehet, hogy most ezt találták ki.
Bármikor feltelepíthették a gépére a programot, ami ma lépett működésbe...
Azonban bármilyen gondosan is vizsgálta át a gép memóriáját, nem talált ismeretlen programot.
Most már feladta a hiábavaló kísérletezést, mert a gyomra erősen követelt valami táplálékot, és jobb híján, kikapcsolta a gépet. A képernyő elsötétült...
Te vagy az én kedvelt Fiam, akiben gyönyörködöm!
...a felirat azonban továbbra is ott villogott a képernyőn, azzal a különbséggel, hogy most a képernyő sötét volt, és csak a felirat foszforeszkált rajta.
Rövid gondolkodás után egyszerűen kihúzta a falból a dugót, és a képernyő végre a felirat is eltűnt.
05:45
Kiment a konyhába, hogy a hűtőben keressen valami ehetőt, és ekkor megcsörrent a mobiltelefon. Az egyik legismertebb zsidó népi tánc néhány hangját játszotta, amelynek a kirobbanó életöröme arról tanúskodott, hogy ezt a népet az elmúlt évezredek csapásai se tudták megtörni.
A tegnapi pszichiáter volt: „Itt vagyok egy saroknyira a lakásától, egy étteremben, és szívesen meghívnám reggelire.”
A kérdések ott sorjáztak valahol agyának a hátsó traktusában, de válaszokat, bárhogy erőltette is az agyát, már nem talált, így aztán, rövid gondolkodás után, elfogadta a meghívást.
05:59
A kora reggel ellenére, az utcára kilépve kishíján ledöntötte lábáról a forróság, a kellemesen hűtött lakás után. A forgalom abban az utcában, ahol ő lakott, nem volt nagy, mivel zsákutca volt, de ahogy kifordult a főutcára, kishíján megsüketült a dudálástól, ami errefelé a közlekedés szerves része volt.
06:37
Az étterembe lépve, a pszichiáter felállt, hogy jelezze, melyik asztalnál ül, és miután kezet fogtak rögtön mentegetőzni kezdett: „Röstellem a tegnapi viselkedésemet, de annyira a kutatás lázában élek, és a maga elbeszélése őszintén felcsigázott, hogy elragadtattam magam.”
Egész viselkedésével azt fejezte ki, hogy szánja bánja bűnét, és neki el kellett ismernie, kitűnően játsza a szerepét.
06:40
A pincér jelent meg az asztalnál, és a tálcán ott volt a két villásreggeli: „Engedelmével, magának is én rendeltem, de meglátja, nem fog csalódni benne.”
Éhes volt, ezért hát bármit is tettek volna eléje, azt jóízűen megeszi, de pár falat után meg kellett állapítania, hogy bármi is legyen a gyanús külsejű valami, amit elé tálaltak, mindenesetre kitünő.
07:07
A másik újból a kutatásról kezdett beszélni. Ezekben a napokban láthatóan nem is volt nagyon más témája, annyira lekötötte minden gondolatát ez a projekt, amiről úgy áradozott neki, hogy lelkesedése csakhamar őrá is átragadt. Mintha nem is egy egyszerű kutatásról lenne szó, hanem egyenesen a világ megmentéséről: „Egész éjszaka a laborban voltam a munkatársaimmal... de a médium nem jelent meg... éjfél felé megtudtuk, hogy rajta volt azon a buszon, amit tegnap felrobbantottak...most jövök a kórházból...ha esetleg fel is épülne... akkor se használhatnánk többé, mint médiumot...ez pedig a padlóra küldené a projektet...maga az utolsó reményünk...”
07:15
Mindezt szinte egy szuszra mondta el, és a zavaros, akadozó előadásból kiderült, hogy tényleg nagyon fel van zaklatva, ezúttal nem szerepet játszik. Visszagondolt a tegnapi csetelésre, és azokra a borzalmas képekre, amiket a felrobbantott buszról, és az áldozatokról látott, és a kettő így egymás mellett még megrázóbb volt... Aztán egy őrült gondolat ötlött fel benne.
07:20
Vajon nem tartozik e annyival annak az ismeretlen médiumnak, hogy folytassa, amit ő elkezdett? sőt, ha már őrület, akkor legyen teljes, vajon lehetetlen e, hogy ez az egész miatta történt, azért, hogy ő annak az ismeretlen médiumnak a helyére kerüljön? hogy felmérje a képességeit, amelyeknek eddig semmi jelentőséget nem tulajdonított, sőt, tulajdonképpen csak bosszankodott miatta, hiszen nem élhette a normális emberek életét, mert a legváratlanabb helyzetekben ütközött rendkívüli képességeinek a falaiba. Ráadásul, még titkolni is kellett őket, nem tudhatta, hogy a környezete hogyan reagálna, ha kiderülnének a képességei.
Lehet, hogy most jött el az ideje, hogy megtanuljon képességeivel együtt élni, és lehet, hogy ennek a kísérleti nyúl szerepének az eljátszása is a része? Lehet, hogy nem is ő saját sorsának az irányítója, hanem valami felsőbb hatalom?
08:50
A pszichiáter autója a kampusz épületei közt kanyargott, ami tizenkét hektáron terült el a város szélén, rajta elszórva az egyetem épületei. A kutatásokhoz az egyetem biztosította a labort, ez volt az ő szponzorációja. A többi pénzt egy közelebbről meg nem határozott, rejtélyes alapítvány biztosította, amely azonban szigorúan számon kérte az eredményeket.
09:00
Útközben ellenőrző pontokon haladtak át, ahol biztonsági őrök kukucskáltak be az autóba, de útitársát felismerve csak intettek, hogy menjenek tovább. Aztán a következő ellenőrzési pontoknál már jó előre felhúzták a sorompókat, és az őrök csak intettek, hogy menjenek tovább.
09:20
Abban a több szintes épületben, ahol a laboratóriumok voltak, ott várt rájuk az utolsó biztonsági ellenőrzés, egy fémdetektoros kapun kellett átmenniük, miután a biztonsági őröknél leadták az összes náluk levő fémtárgyat.
Csak azután mentek tovább, miután visszakapták értéktárgyaikat. A pszichiáternek egész idő alatt be nem állt a szája, annyira fel volt dobva, hogy sikerült őt megnyernie az ügynek, amit a tegnapi merev elutasítás után nem is remélt, és ezzel az egész kutatást megmentette, amit személyes sikerének tekintett: „Tudja, mi a munkatársaimmal fizetség nélkül végezzük ezt a munkát. Még azt is nehéz volt kiharcolni, hogy az egyetem helyet biztosítson nekünk, és találjunk egy olyan alapítványt, ahol nem úgy néznek ránk, mint akik a marsról jöttek, mikor a kutatási terveinkről beszélünk. Most, az eredményeink láttán kezdenek minket komolyan venni, és akkor pont most történik ez a szerencsétlenség...„ hitetlenül megrázza a fejét, mint aki nem hisz a véletlenek ilyetén egybeesésében.
09:33
Ők a harmadik emeletre mentek. A laborban csupa feszült arccal találkozott, fiatal emberekkel, akik láthatóan csak nemrég kerültek ki az egyetemről, és most bizonytalanok voltak, vajon sikerül e vezetőjüknek a missziója. Mikor pedig beléptek, az addig maszkmerev vonások egyszerre fellazultak, és társa felé egy-egy elismerő pillantást küldtek.
A pszichiáter leplezetlen diadallal mutatta be őt, a képességeit pedig szemérmetlenül túlértékelte. Olyanokról is beszélt, amelyekről biztosan nem győződhetett meg, miközben buzdító pillantásokkal biztatta, mint az edző verseny előtt a tanítványát, akinek tisztában van a képességeivel, úgyhogy monológjának a végén bárkinek az lehetett az érzése, hogy nem is annyira nagy baj, hogy cserére kényszerültek, mert az új médum jobb a réginél.
Ezután a rövid beszéd után haladéktalanul munkához láttak, mert be kellett hozniuk az éjszakai kiesést. A projekt már így is szoros határidőkkel dolgozott, amikorra vissza kell adnia a labort az egyetemnek.
Beült egy izolált szobába, ahol egy asszisztens először drótokat erősített rá, majd különböző ábrákat mutogatott neki, és ezekből egyet ki kellett választania, amire aztán erősen koncentrálnia kellett. Egy másik, ugyanilyen szobában ült egy másik médium, az „antenna”, akinek az volt a dolga, hogy fogja az ő gondolat-hullámait, és minél pontosabban lerajzolja azt az ábrát, amire ő koncentrál.
17:55
Fogalma sem volt róla, hogy mennyi ideje folyt már a kísérlet abban az ablaktalan szobában, ami a világtól tökéletesen el volt zárva. Az időnek meg van az a tulajdonsága, hogy egy ponton túl tökéletesen összefolyik, és ha még a biológiai órád is cserbenhagy /nem kell kimenned a mosdóba, nem éhezel meg stb/, hát akkor tényleg a semmi közepén lebegsz.
Csak onnan tudott valahogy az idő múlására következtetni, hogy a fiatal asszisztensnő egyszer kiment, vélhetően pisilni, és neki is azt mondta, hogyha valamilyen szükséglete van, azt most intézze el, mert harminc perc szünetet tartanak. Egyébként pedig olyan szenvtelen arccal mutogatta az ábrákat, mintha otthon a tükörben órákig csak ezt a kifejezést gyakorolta volna.
Végtére is bejött a pszichiáter, ragyogott az arca az elégedettségtől: „Nyolcvanöt százalék. Ekkora telepatikus képességgel még nem találkoztam. Az eddigi médiumunknál hatvanhét százalék volt a maximum.”
Ez mind szép, mondta ő, csakhogy neki most mennie kell, mert sürgős teendője van, mire a másik egyszerre csupa aggodalom lett, mintha attól tartana, ha egyszer kimegy a laborból, többé vissza se jön, ő azonban úgy érezte, hogy mára már elege van a kísérleti nyúl szerepéből.
Nem kerülte el a figyelmét az a kétségbeesett pillantás sem, amit az asszisztensnővel váltott, de az tanácstalanul megvonta a vállát. Végül belátta, hogy vesztett: „Rendben van, menjen el, de holnap vissza kell jönnie, hogy megismételjük a kísérletet. Ilyen kiugró eredménynél szükség van kontrol vizsgálatra is, hogy kizárjuk a véletlen és a tévedés lehetőségét.”
18:33
Persze, nem volt semmi sürgős teendője , még munkája sem volt. A múlt héten veszítette el az állását egy biztonsági cégnél, ahol a belső számítógépes rendszer karbantartása volt a feladata.
Az igazat megvallva, társtulajdonos volt a cégben, amit még az egyetemen alapítottak, és öt évig ment is rendben a vállalkozás, de aztán, mintha minden összeesküdött volna ellenük. A lehetőségekhez képest még ő járt a legjobban, hiszen még idejében eladta a részét, a többiek viszont futhatnak a pénzük után.
Most tehát nem volt semmi dolga, és az épületből kilépve elgondolkozott, hogy mihez is kezdjen a nap további részében.
Régen másként volt ez is, amikor napokig szinte ki se dugta az orrát a lakásból, ült a gép előtt, és szörfözött a neten. Akkoriban szinte betege volt a virtuális térnek, olyannyira, hogy nemegyszer gondolkodott rajta, orvosi segítséget kéne kérnie, hogy leszokjon az internet függőségéről, de aztán pár hete, egyik napról a másikra vált immunissá.
Így, utólag visszagondolva nem talál rá magyarázatot, hogy mi válthatta ezt ki nála? Biztosan, valami megrázkódtatás volt rá ilyen hatással, de hogy mi, azt nem tudta volna megmondani.
Aztán a gondolatai visszatértek a laborba. Persze, maradhatott volna még, hogy játssza tovább a szerepet, amit végül is önként vállalt el, de volt valami, ami egész idő alatt zavarta.
Ami soha nem volt rá jellemző, most bizonytalankodott. Nem volt benne biztos, hogy helyesen cselekedett, amikor elvállalta ezt a szerepet, és ez valami egészen új volt neki. Eddig épp azzal ingerelte a környezetét, hogy rendíthetetlen volt elhatározásaiban. Ha valamit eldöntött amellett sziklaszilárdan kiállt, és ez bizony nem volt komformista magatartás egy olyan világban, ami apró vagy nagyobb megalkuvásokra épül.
Megalkudni pedig mindennel mindenkor és mindenhol lehet, ha kell, a józan ésszel is, ha kell, a lelkiismerettel is. Aztán a holnap már hozhat bármit is, fő a pillanatnyi előny. Ő azonban viszolygott az efajta alkuktól, és ösztönösen kikerült minden ilyen csapdát.
Eddig. Mert most úgy érezte, hogy ő is beleesett a húsdarálóba, ami majd őt is lassanként ledarálja. Hiába sorakoztatta egymás mellé az érveket és az ellenérveket újra és újra, a végeredmény mindig ugyanaz lett, mint a matematikában egy bizonyos szinten túl, hogy minden, és annak az ellenkezője is bebizonyítható.
18:35
Kicsi gyerekkorából emlékezett rá, hogy már akkor érzékeny „antennái” voltak, amivel felfogta környezetének a negatív vagy pozítív kisugárzását. Mintha egy szuperérzékeny műszer mérné a háttér sugárzást, és rögtön jelezne, ha a sugárzás megemelkedik, ha pedig a veszélyes tartományba lép, akkor riaszt. Olyan volt ez, mint mikor a moziban nézed a filmet, és alatta olvasod a szöveget, és rögtön kiszúrod, ha a kettő nincs szinkronba.
Akkor még nem tulajdonított ennek jelentőséget, hiszen úgy gondolta, hogy mindenkinek meg van ez képessége, legfeljebb csak azon csodálkozott, hogy a felnőttek mért mondanak olyan gyakran mást, mint amit gondolnak. Úgy gondolta azonban, hogy ez az ő külön játékuk, amihez a gyerekek nem értenek.
18:37
Körülnézett a parkban, ahol a késő délután ellenére, és hogy már az utolsó előadás is vagy két órája véget ért, sok fiatal élvezte a hegyek felől érkező, enyhet adó szél simogatását. A fiatalok, hol párban sétáltak, általában egy fiú egy lány leosztásban, hol magányosan ültek, a számtalan pad valamelyikén, könyvvel az ölükben készültek a másnapi vizsgára.
Tekintete megakadt egy húsz év körüli, szép arcú lányon, akinek a haját kendő takarta. Láthatóan, se nem volt szerelmes, se nem tanult, bár mereven nézett az ölében fekvő könyvbe, de ha olvasott is, a szavak értelme nem hatolt el az agyáig.
18:39
Magányába burkolózva ült ott, mintha egy világegyetem választaná el a körülötte lévő világtól.
Leült a szomszéd padra, és szeme sarkából a széparcú lányt figyelte, aki teljesen elmerült a gondolataiban, tudomást se véve a körülötte zajló eseményekről. Fején a kendőt egészen a szemébe húzta, mintha ezzel is jelezni akarná, hogy ő kívül áll a történéseken, őt hagyják békén. Egy rakoncátlan tincs mindazonáltal előkunkorodott a kendő alól, ami különös bájt adott ennek a gyönyörű arcnak, ami minden igyekezete ellenére se volt képes leplezni, hogy valamikor életvidám lány volt, akinek azonban a büszkeségét most megtiporták.
Ez az arc olyan beszédes volt akár egy drámai hősnőé, és annak, aki olvasni tudott rajta, egy egész történetet mesélt el...
18:39
Ez a történet egy gyönyörű, fiatal diáklányról szólt, aki még túl naiv és túl ártatlan volt, hogy ne higgyjen minden szónak, minden igéretnek.
22:30
Az estély igazán fényesnek igérkezett, hivatalból az egyetem egész professzori kara felvonult, aki pedig legnagyobb sajnálatára nem tudott eljönni, az távíratban gratulált a rangos, nemzetközi díjhoz, amely az egyetem presztízsét is növelte. Az ünnepi beszédet az egyetem rektora mondta, aki kiemelte, hogy csak azért nem Nobel díjat ünnepelnek, mert Alfred Nobel elfelejtett arra a szakterületre díjat alapítani, ahol az ünnepelt tevékenykedik. Miután az illedelmes taps elhalt, az alapítvány kurátora, amely alapítvány minden évben díjazza a szakterület legkiválóbbjait, átnyújtotta a díjat a díjazottnak.
Ezután következett a gratulálók hosszú sora, akik egy kézfogás és néhány kedves szó „Szép volt, öregem... Megérdemelted... Most vagy pályafutásod csúcsán... Jó helyre került a díj... Senki nem tudja rajtam kívül, hogy mennyit dolgoztál érte... Beérett a gyümölcs... Élvezd ki a pillanatot, mert nem tart soká...” kíséretében köszöntötték az ünnepeltet.
Az ünnepelt családja körében, az alkalomhoz illő szerénységgel „Ugyan már...Zavarba hozol... Köszönöm... Köszönöm... Köszönöm... Köszönöm... Köszönöm... Köszönöm...” fogadta a gratulációkat. Feltűnően szép, fiatal nő állt mellette, a felesége, és három kicsi gyerek.
Ekkor egy fiatal lány következett, akin rögtön fel lehetett fedezni az arab vonásokat. Nemcsak a fejét fedte kendő, de az egész teste leplekbe volt burkolva. Amint az ünnepelt meglátta, szeme elkerekedett, arcára zavar és döbbenet keveréke ült ki. Pár szót váltottak, amit azonban még a legközelebb állók sem értettek
„Mit keresel itt?”
”Gratulálni jöttem...” ekkor a lány pisztolyt húzott elő, és hidegvérrel lelőtte az ünnepeltet. Gondosan célzott, nehogy a közelben állók közül valakit eltaláljon.
Célzás közben egyik szemét összehúzta, mint a mesterlövészek, hogy jobban a célpontra fókuszáljon.
Az egész tárat kilőtte, bár az áldozatot már az első lövés hátralökte a háta mögött álló pincér karjaiba. A fegyvert a bátyjától csente el, és akkora volt a kalibere, hogy minden lövés cafatokat tépett ki a szerencsétlen testéből.
23:01
Leengedte a fegyvert, és némán tűrte, hogy a biztonsági őrök leteperjék, mintha a fájdalommal akarná magát büntetni, fel se szisszent, amikor durván hátracsavarták a kezét, némán tűrte az ütlegeket.
Az első pillanatban olyan volt minden, mintha egy filmnek egyetlen kockáját hirtelen kimerevítenék. Ez volt az a pillanat, amire azt mondjuk, hogy az örökkévalóságig tart.
Ezután azonban annál jobban felgyorsultak az események, mintha a Nagy Rendező észbe kapott volna, hogy be kell hoznia azt az elpocsékolt időt, amit erre a hatásvadász képre eltékozolt, és a jelenetek egymás utániságát egy absztrakt jelenetté vágta volna össze, ami a chaplini burleszk és a shakespaer-i véres királydrámák bizarr ötvözete volt.
Egy nő a sokkhatás alatt sikoltozni kezdett, miközben kezeit kétségbeesetten a fülére tapasztotta, mintha önmagának is elviselhetetlen volna az a hang, amit kiad, míg végül a mellette álló férfi pofonvágta.
A feleség, akinek a ruhája csupa vér volt, és a ráloccsant belsőségek groteszk mintát alkottak rajta, hogy azt lehetett hinni, maga is megsebesült, szóval a feleség nem tudta, hogy melyik gyerekének a szemét takarja el, bár láthatóan ő is sokkos állapotban volt.
A rendőrautók szirénái szinte azonnal felbúgtak, mintha valami hasonló eseményre várva a közelben parkoltak volna, és csak a hangkürtöket és a villódzó fényeket kellett bekapcsolni.
A kert felől futó lépések hallatszottak, pattogó vezényszavak, ahogy a kommandósok elfoglalták a házat.
Habár mindenki tudta, hogy az eset nem terrorcselekmény, hanem egy szerelmi dráma véres záróakkordja, pusztán az a tény, hogy az áldozat és a tettes külön nemzetek gyermeke volt, amelyek rendesen gyűlölik egymást, pusztán ez a tény elég volt ahhoz, hogy a hatóságok és a média terrorcselekményként tárgyalják az ügyet, és a híradások világszerte azzal kezdődtek, hogy egy palesztin nő megölt egy zsidó férfit...
18:39
A lány, magányába burkolózva is megérezte, hogy figyelik, de nem akart róla tudomást venni. Sértette volna az önérzetét, ha a másik szeméből részvétet olvas ki, vagy az együtt érzésnek a legkisebb jelét is, ha most bárki elkezdené őt sajnálni, az nagyobb megaláztatás volna a számára, nagyobb annál is, hogy becsapták. Csakhogy az ő szemében nem volt részvét, sőt, irgalom sem.
Ezt megérezte anélkül, hogy elfordította volna a fejét, mereven nézett a könyvbe, mint büszkeségének utolsó pajzsát, úgy tartotta maga elé, mintha ez volna az egyedüli semleges pont a világegyetemben, amely nem árulója az érzelmeinek, és így a büszkeségének.
Kegyetlen harc volt ez köztük, néma, de ádáz küzdelem, amelyben le kellett győznie a másik büszkeségét, a gyengék luxusát, ami az utolsó menedékük.
