Korózséknál
1936-ot írunk. Iszonyú tél van. Farkasordító hideg, a víz megfagy a kútban. Már reggel óta szüntelen dühöng a tél. Süvít az istenadta, meg akarja fagyasztani az élők lelkét…Tegnap nem volt ennyire dühös. De most éjszakára már szövetséget is kötött a „Muszka” széllel, aztán így ketten vájják tovább a halandók velejét… Kővé fagyott madarakat találtam, amikor szénát hordtam be az istállóba. No, már akkor gondoltam magamban: – Komám, jobb lesz, ha ma itt alszol a lovak mellett, mert mert úgysem jutnál haza ilyen cudar időben! Így hát itt maradtam a jó meleg istállóban, s a szalmába bújva hallgatom a tél rémisztő hangjait. Hallgatom a lovak prüszkölését, eközben az otthonra gondolok. A kisfiamra, Janikára és az asszonyra, Julira.Janika beteg, ágyban fekszik, s mivel orvosra nincs pénz, így nem is igazán tudjuk, mit tegyünk vele? Sajnos – s megszakad a szívem, hogy erre kell gondolnom –, Janika meg fog halni. Az itteni lódoktor, egy volt frontszanitéc azt mondta, a torokgyíkba minden harmadik gyerek belehal. Nincs rá gyógymód. Ha bírná a gyerek szervezete, akkor talán túlélné, na de így? Keserű gondolatok ezek. A tehetetlenség jobban fáj, mint a nyomorúság, amelyben élünk… – Istenem, miért akarod őt is? Nem volt még elég három élet? Miért vagy ennyire telhetetlen?
Ilyen gondolatok foglalkoztattak, amíg a napi kemény munka után fáradt testemet s kiégett lelkemet el nem nyomta az álom.
Az álom
Jó erős bőrbakancsot húzok a lábamra. Korózs nagyságos adta ajándékba. Janikának meg Julinak bőrcsizmát viszek. Ezeket is Korózs úr adta karácsonyra. No meg, hogy ne feledkezzek meg a béremről. Húsz pengőt kaptam erre a hónapra, s huszat pedig az ünnep miatt. Megfogom a zsebemben többször is a pénzt. Ropog!, s olyan, mint a száraz dohány, még a szaga is! Korózs úr biztosan a szivarjai mellett tartja, ezért olyan dohányszagú. Most, hazafelé menet én is veszek két Csongort. Jó az nekem! Nem vagyok én nagyigényű. Aztán meg sietek haza, hogy Janikát vinni tudjuk a városi kórházba. Ott állítólag mégiscsak tudnak valamit csinálni az ilyen betegséggel. Sietős, de biztos léptekkel haladok a felvégről ki a tanyára, haza Julihoz és Janikához. Ropog a hó a lábam alatt, de kit érdekel ez, hiszen olyan bakancsom van, hogy a világot bejárnám benne. Kicsi játszóházként, de már látom a házunkat a tanyaközpont szélén. Erősen füstöl a kémény, Juli jól megrakta a kályhát. Csak rakja! Majd veszek még Korózs úrtól egy szekérre való fát, ha elfogy. Janika az ablakból integet!
– Te gyerek! Hiszen nincs neked semmi bajod! – mondom ki hangosan, s futva indulok megölelni őt…
Korózséknál
Amikor arra ébredek, hogy Csillag és Laci, a két sodrott, igencsak veri a patáját a földhöz. Hangos nyerítéssel jelzik, hogy a szél kicsavarta az istálló egyik ajtaját és vadul csapkodja a fél szárnyát. Dől befelé a jeges áldás! Gyorsan kiugrok a szalma közül, magamra kapom a lajbimat, és már húzom is be az ajtót, de a behordott hó miatt nem tudom becsukni. Lapátot kapok a kezembe, és a széllel szemben megpróbálok az ajtónak utat törni. Csillag olyan vadul veri magát a karám oldalához, hogy azt hiszem, megütötte a guta. Ő amúgy is félős, ha vihar van, vagy villámlik, vele egy lépést nem tehet senki a Jóskán kívül, mert világgá ragadná a hintót. Sikerül bezárnom az ajtót, gyorsan egy kötéllel is átkötöm a két félfát, hogy most már biztonságban legyenek az állatok. Csillagra meg Lacira pokrócot terítek, hogy a nagy izgalomban felhevült testük nehogy meghűljön. Csillag, még egy fontos simogatást is kikövetel magának, addig nem akar megnyugodni. Éppen indulnék a marhákhoz, amikor valaki rángatja az ajtót kívülről, majd egy pillanat múlva már kiált is befelé.
– Ki van odabent? Azonnal nyissa ki az ajtót! – hallom a parádés Jóska hangját.
– Én vagyok az, Jóska, a Jani!
– Mit keresel te itt, Jani? – kérdezi kissé csodálkozva.
Miközben nyitom, illetve oldom a kötelet, megjegyzem neki:
– Miért, mit gondoltál, mégis ki van itt bent, talán a tolvajok? Az a szerencsétek, hogy itt maradtam az éjjelre, mert nem akartam fagyoskodni az úton hazafelé, reggel pedig vissza!A Csillagnak meg a Lacinak azt hiszem, vége lett volna. Megfagynak, vagy agyon tapossák egymást.
– Ehh! Hadd el, hiszen én is a nagy zajra lettem figyelmes. Ezért jöttem azonnal.
– De hát hogyan hallottad meg a lovak zaját? Hiszen 500 méterre van a ház innen!
– Hát tudod – s közben a cselédházak felé intett a fejével –, ma a Mosóházban aludtam. No, mit nézel úgy rám, mint egy holdkórosra? Igen, ott aludtam volna, ha a Mari nem lenne ott! De ott volt, és kész! Aztán a szád befogd Jani, mert az állásommal játszok. Tudod a Korózs mama milyen álszent. Még kirúgatna a Korózs úrral, a vén pulykája! – pillant hátra a Jóska, mint aki attól fél, hogy a vénasszony itt áll mögötte.
– Nahát, Jani! Én most elmegyek a házba, és majd reggel jelentem a nagyságos úrnak, hogy mi történt itt az éjjel. Aztán akarod-e, hogy megemlítsem neki, hogy itt aludtál?
– Nem kértem tőle engedélyt, az igaz, de mit tagadjak rajta, mondd csak el! Nincs okom hazudni, meg hát nem is szoktam. Menjél csak Jóska, aztán vigyázz a löttyedt seggűvel – a cselédek így nevezték egymás között a vén nagyságost –, nehogy kilessen a gukkerjével!
– Rendben van – nevetett Jóska, és kilépett a farkasordító hidegbe, csak úgy dolmányosan, sapka nélkül.
Én, miután már hajnalodni kezd, nekilátok kialmozni a lovakat, aztán friss szalmát terítek alájuk, megitatok, megrakom a zabos zsákokat, és máris megyek a marhák istállójába, hogy ott is elvégezzem a munkámat. Már nyolc felé jár az idő, amikor éppen azon gondolkodom, hogy átmegyek a cselédek konyhájára és megeszem a reggelimet. Ilyenkor télen savanyított sült káposztát, jó kenyeret meg egy csésze tejet kapunk – néha sültkrumplit is –, ha Hodászné éppen nem mérges. De mikor nem mérges ez a némber? Az a baja szegénynek, hogy ember nincs a földön, aki őt a nagy természetével ki tudná elégíteni. Brrrrrrr!, rázkódom össze még a gondolatától is.
Elindulok hát a konyha felé, amikor szemből az egyik szobalány jön a hidegtől megkékülve.
– Mit keres ez itt? – kérdezem magamtól.
– János! Azonnal jöjjön be, kéreti a nagyságos úr!
– Megyek, csak előbb letisztítanám magam, már ha megvár a kisasszonyka! – mondom, de ő úgy néz rám, mint valami rossz latorra.
– Nincs most arra idő! Korózs úr azt mondta, kerítsem magát elő a föld alól is, és vezessem hozzá azonnal! Úgyhogy jöjjön, mert bajt szimatolok! A vén nagyságával veszekedett reggel, és most sincs jókedvében.
Elindulok a szobalány után, és azon morfondírozok magamban, hogy most miért kell majd felelnem. Közben az istenadta szél a beleimet is ki akarja tépni, annyira gorombán fúj. Janika jut eszembe és Juli. Vajon van-é még tűzre való, vagy ott fagynak meg ebben a hidegben? Tegnap még két és fél méter kerítés volt a ház körül, az mára már elfogy. Haza kell mennem mindenféleképpen, mert megfagynak szegények. Drága kicsi fiam, mi lehet veled, meddig bírod még?
– No, várjon, János! Jelentem a nagyságos úrnak, hogy megjött –, s becsapja az orrom előtt az ajtót.
Kinn állok egy lajbiban, a bakancsom talpa lukas – az volt már a nyáron is –, érzem, valamit tennem kell a lábammal, mert odafagy a talpam a jeges földhöz. Már éppen ugrálni kezdenék kínomban, amikor kinyílik az ajtó és az előbbi lány betessékel.
Az uradalmi házban
Belépek a folyosóra, amelyet jól ismerek. Sokszor cipeltem különböző dolgokat az uraknak.Jut eszembe, 18 éve szolgálok itt. Jobban ismerem az itteni dolgokat, mint maga Korózs úr.Bár, amennyit ő idehaza van, nem is csoda, ha semmiről nem tud. Az a gané gazdatiszt irányít itt mindent. Iszik, mint a kefekötő, sokszor azt sem tudja, hogy merre van. Aztán ezé a becsület. Lányokat, asszonyokat hajt, megbecsteleníti őket, ha tudja. De egyszer kiverem a szemét még neki. Most is hallom a hangját, éppen Korózs úrnak tart előadást:
– Tudja, nagyságos úr, ezeknek semmi sem szent. Könyöröghet ezeknek, semmibe veszik.
– Nem hinném, hogy ekkora jelentősége lenne ennek a dolognak. Hívja csak be a Balogot! – szól Korózs, s kisvártatva, mint egy vadkan, úgy vakkant ki a gazdatiszt.
– No, jöjjön csak, maga jómadár!
Vigyázva, hogy még csak véletlenül se érjek hozzá az ajtóban meg sem mozduló férfihoz, belépek a pipázóba, ahol a birtok ügyeit intézi Korózs. A kellemes meleg nem lep meg, itt két cseléd gondoskodik az egész kúria fűtéséről és a melegvíz előállításáról. A nagy tárgyalóasztal mellett ül Korózs, s elgondolkodva szivarozik, előtte egy pohárban valami finom ital.
– Jó reggelt kívánok, nagyságos uram! – mondom kellő alázattal.
Rám emeli tekintetét, és még mielőtt a gazdatiszt bekapna, leinti azt a kezével.
– Nézze, fiam, ma éjjel baj volt az istállónál! Nem volt rendesen zárva az ajtó, így azt a szél ki tudta bontani. Ha a kocsisom nincs észnél, mára mindkét sodrottnak vége van. Ezért maga a felelős, maga zárja éjjelre az istállókat. Mit tud erre mondani?...Szóval a Jóska csak lebukott, ha arra kellett hivatkoznia, hogy ő zárta vissza az ajtót. Most áruljam be? Miért nem mondta el úgy, ahogy volt? – jönnek elő a kérdések.
– Nem felel semmit? – kérdi Korózs.
– Én, kérem, rendben becsuktam mindent magam után. Mint máskor is, most is eltoltam a reteszt!
– Mégis csak maga hibázhatott! Ezért, és a veszélyért, amit okozott, meg kell büntetnem magát. Levonom a tegnapi és a mai bérét. Reggeli pedig nincs, már üzentem a konyhára. Most hazamehet, de délutánra időben legyen itt! Figyelni fogok magára...
– Indulhat! Vagy akar még valamit mondani? – kérdezte Korózs.
– Uram! Ma odahaza szerettem volna maradni, mert olyan dolgom lenne, ami nem várat magára... Ha lenne kedves!...Nem nézett rám:
– Nézze Balog, erre a maga állására tíz jelentkező van. Vagy betartja az utasításaimat, vagy kiszámoltatom a jussát, aztán fel is út, meg le is út!
Nem volt más választásom. A kisfiamért, a Juliért lehajtottam a fejem és csak ennyit mondtam:
– Az isten áldja meg a jóságáért, uram! Viszontlátásra! Kifordultam a pipázóból, majd a folyosóról a tizenöt fokos hidegbe. Ránézek a lyukas talpú, nyűtt bakancsomra és sikoltani volna kedvem. De Janika beteg arcocskája jut az eszembe, és az, hogy valamit tennem kell!Összehúzom magamon a kopottas lajbit és nekivágok a jó két kilométeres útnak. Mennem kell, ismétlem magamban szakadatlanul. Janika és Juli rám várnak.
Úton hazafelé
Monoton szedem…, mit szedem?…, kapkodom a lábam a csonttá fagyott földről. Érezni már nem érzi lábam a hideget, csak a tudatom jelzi a veszélyt. De nem érdekel, mert gondolatban már Janikánál és Julinál vagyok. Hallgatom Janika szomorú nyögdécselését, lecsókolom Juli meggyötört, angyali arcáról a fájdalom könnyeit…A szél ismét felerősödik és Kovák felől, a Dobrán át – ami a szélnek csupán egy bucka, nekünk hegy – úgy csap le az útra, hogy félő, magával ragad örökre. Hihetetlen erőfeszítésembe kerül szembefeküdni az erejével. Látni nem látok semmit a milliónyi tűhegyként arcomba csapódó jeges hótól. Épeszű ember ilyenkor ki nem bújik a házából. De nekem nincs más választásom, muszáj tovább mennem, mert ha most megállok, vagy egy fa mögé bújok, akkor menten megfagyok. A tanya rendes körülmények között 5 percnyi járásra van innen, na, de nem ilyen időben! Most, hogy kiérek a völgy elé a síkra és elhagyom a hegy eddigi takarását, mindkét irányból rám ront az ordas tél. Már nem bízom abban, hogy élve hazajutok. Se vissza, se előre, hát bevégeztetett, gondolom beletörődve és belefáradva az elemekkel való kilátástalan küzdelembe. Maradék erőmmel azért megpróbálok elérni gyermekkorom kedves vadkörtefájához, amely széles, nagy törzsével talán mégis nyugalmat ad egy pillanatra a halálom előtt. S ekkor váratlanul lónyerítés hasít a jajveszékelve tomboló hóviharba. A hangra felkapom a fejem. Ez nem lehetett más, csakis egy megriadt ló hangja! Megpróbálok fülelni amennyire csak tudok. Keresem a hang forrását, amikor egyre erősödő patacsattogást hallok szemből, az úton. Hogy jobban ki tudjam venni a zaj eredetét, kiállok az útra, ám ebben a pillanatban már látom is egy lovasfogat vad száguldását felém. Ösztönösen kapom ketté mellemen a gyenge lajbimat, és kiáltok, amilyen erővel csak bírok többször is hööőt! Már azt is látom, hogy késő minden igyekezetem, mert nem tudnak megállni a megvadult lovak. Összeszedve minden erőmet félre ugrom a lovak elől, s ugrás közben is azt kiáltom, hööő! S lám, szerencsém van, mert a lovak a váratlan emberi hangra meghőkölnek, és a felborult szánnal együtt az út mellett a behavazott szántáson lassan megállnak. Elfeledve minden eddigi kínom és bajom, sietős léptekkel közeledek a szán és a lovak felé. Azt már messziről látom, hogy a szán teljesen üres, és igencsak meg van tépázva. Odalépek a lovak elé, próbálom nyugtatni őket – ami ugye számomra nem jelent különösebb nehézséget. Azt nem tudom megállapítani, hogy kinek a lovai lehetnek. Soha nem láttam őket. Miután a kezem barátságos simogatásától eléggé megnyugodtak, a könnyű, kétszemélyes vasszánt könnyedén talpra állítom. Megigazítom az istrángot, majd az egyik ló hasalóját, s kezembe veszem a széttépődött gyeplő megmarad szárát. Fellépek a szánra, és visszafordítom arrafelé, ahonnan jött.A jeges szél eközben mintha egy kicsit alábbhagyott volna, mert egyre távolabb lehet látni. Szépen kocogva, nyugodtan mennek a lovak, érzik, szakember fogja a szárat. Ahogy elhagyjuk a völgy torkát, már messziről látom az árokban fekvő ember alakját. Amint odaérek, leugrom a szánról, gyorsan megfordítom az arccal a hóban fekvő embert, s megállapítom, hogy az bizony szerencsére csak egy jó nagyot esett, és elájult. Sokszor láttam ilyen embereket nyaranta és telente is a bányában, ahol korábban dolgoztam. Teljes erőmből megrázom és pofozgatom, mire feleszmél. Ekkor megszorítja a karjaimat, először rám, majd a lovakra, s újból rám néz.
– Maga kicsoda? – kérdi tőlem, mintha valami lidérc lennék.
– Balog János vagyok! Innen a tanyáról. Mi történt magával?
– Fogalmam sincs, mitől vadultak meg a lovaim, de egyszer csak nem tudtam kordában tartani őket, és itt, ebben a kanyarban beborítottak az árokba. Maga hogy került ide, jó ember?, hogy az isten áldja meg!
– Én éppen hazafelé tartok, itt lakom a közeli tanyán, és szerencsére sikerült a megvadult lovakat megállítanom! Nem sérült meg, nem fáj valamije?
– Nem különösebben, de a fejem, azt jól bevertem ebbe a jeges hóba – tapogatta meg közben a fejét. – No, hát köszönöm, hogy megmentette az életem, ha maga nincs, valószínűleg itt fagyok halálra. Eközben módszeresen összeszedi a sok szétszóródott holmit. Segítek neki. Van itt vadászpuska, kettő is! Bőr utazótáska, bőröndök, demizsonok, amelyek ripityára törtek…, kisebb nagyobb dobozok. Meleg pokrócok, vastag medvebunda, bőrcsizma, meg még számtalan apróság kerül ki a hó alól innen-onnan....Hát ez is egy gazdag ember, állapítom meg magamban. Látszik a portékáin. No, meg aztán a lovak sem valami földforgató gebék. Eközben minden felkerül a szánra, az úriember még egyszer körbenéz, aztán meg rám.
– Merre lakik, jóember? Hazavinném, ha elfogadja! – mondja nekem, mintha valami úr lennék én is.
– Hát, nem is tudom! Nem tartanám fel az urat – mondom –, eltalálok én már innen haza.
– No, ne szaporítsuk a szót, ember! Hamar szálljon fel ide mellém, be a pokróc alá! Aztán induljunk mihamarabb, mert Korózséknál ebédre várnak, estére pedig vadászni indulnánk, ha a tél is engedi.
– No, én is éppen ott szolgálok! A Korózs nagyságos úrnál, istállósként.
– Igazán? Aztán hogy megy ott a sora, jó gazda-e a Korózs úr? – kérdezi nevetve, de rögtön be is szűkül a szeme, mint a rókának, amikor az arcomat nézi. Nekem nincs okom hazudni, ezért azt mondom neki:
– Nézze, uram! Nekünk, szolgálóknak nem megy valami jól. Sokat kell dolgoznunk, de én hálás vagyok Korózs úrnak azért, hogy immár 18 éve szolgálhatok nála. Egyszóval nehéz az életünk, de legalább élünk!Miközben beszélek hozzá, nem néz rám, a lovain tartja a szemét, így módomban van megállapítani, hogy vastag a tokája. Jó pár éve az egyik mangalicámnak volt ilyen rengő tokája. Még a meleg pamut sálból is mindenáron ki akar buggyanni. Sima, borotvált arc, és meglepően meleg szemei vannak. Talán pap lehet? – morfondírozok. Ez nem lehet egy rossz ember, állapítom meg magamban. Aki így tud nézni és így tud egy cseléddel beszélgetni, az nem lehet rossz ember. De időközben a házunk elé értünk. Az első a miénk. Nem meglepő, mert mindössze három ház van itt.
– Megérkeztünk uram! – mondom neki, és máris leugrok a szánról, kucsmámat a kezembe fogva köszönök el tőle.
A lovak hátára lendíti ostorát, és egy gyors fordulás után elhajt a falu irányába. De még egyszer, úgy, hogy hátra sem fordul, megemeli ő is a kucsmáját.
Otthon
Fordulok és sietek a házhoz, aminek be sem lehet látni az ablakán. Jégvirágot ültetett ide a mostoha tél, legyen mit csodálnunk unalmas napjainkon – árad el bennem újra a keserűség.Amint belépek, érzem, hogy itt már nem ég a családi tűzhely, csaknem olyan hideg van, mint kinn. Juli a kisfiam ágya mellett üldögél, bebugyolálva magát minden fellelhető ruhával. Odalépek az ágy mellé és azonnal megszakad a szívem, amint beteg kisfiamra pillantok. A hatalmas dunyha alatt összekínzott teste, mint parányi játékbabáé. Csak piheg szegény, most a szemét sem nyitja ki, hiába szólok hozzá. Mozdulatlanul fekszik, s nyöszörögve kínlódik a légszomjjal. A torokgyík hamarosan megfojtja. Most már egyre gyorsabban és agresszívabban fognak jönni a fulladások, aztán a fetrengéses halál. Tudom, tapasztaltam ezt, bár nem vagyok orvos. Három gyermekem hagyott itt engem e földi pokolban, s mindhárom így ment el… De mit tehetnék én? – kérdezem szememmel szeretett feleségemet, aki harminchárom évesen úgy néz ki, mint egy hatvanéves asszony! A szemében még látok néha fényeket, de ő már régóta nem él, csak a teste van itt közöttünk. Janikáért és értem. Régebben, amikor kisfiunk még nem volt beteg, akkor az addigi mérhetetlen gyásza ellenére is tudott néha kacagni. Janika ilyenkor csillogó szemekkel nézte anyját, s nyújtotta feléje csöpp kezeit!...Hogy előtörő könnyeimet ne mutassam, elfordulok az ágy mellől, és a torkomat szorongató sírást legyőzve megkérdezem tőle:
– Nincs több fa, ugye életem? Láttam, hogy már leszedted a kerítésdeszkákat is egészen... Nem várok választ, mert tudom, hogy úgy sincs. Nincsenek már válaszok, csak kérdések. Magamra kapom az egyetlen itthoni kabátom és kimegyek szétnézni, hátha lehetne szerezni valamit a fűtéshez. Kinn ordítva fúj a szél ismét, s eszembe jut, ha így marad, akkor holnapra már munkám sem lesz, mert bemenni sem tudok ilyen időben a faluba.A tanya másik két házában egy család lakik. Szülők és a gyerekek, egymás mellett. Az öregekhez kopogtatok be.
– Bújj be, János! – hallom a szomszéd hangját.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszönök halkan.
Jó meleg van a helyiségben, érezni, hogy folyamatosan tüzelnek, ami nem is csoda, hiszen nekik van fájuk. Az öreg Berci bácsi az uradalmi erdőben dolgozott egész életén át, neki annyi fa jár minden évben, amennyit eltüzel. Ezt kapta élete végéig, örök privilégiumként a Bellér és a Korózs családtól. Továbbá az elsőszülött fiúk egymást követően az erdőkerülői tisztséget is megöröklik. Berci bácsi fia, a rókaképű Lajos most a kerülő. Engem utál, nem adna egy kuglit sem, de lehet, hogy egy korty vizet se! Féltékeny a marhája rám! De talán az öreg, ő majd ad!
– Ülj le, fiam! Aztán mi járatba vagy? – kérdi tőlem, pedig tudja, hogyne tudná! Látnia kellett, amikor Juli a gyenge kezeivel bontani kezdte a kerítésléceket. Mint ahogy azt is tudnia kell, hogy Janika halálos beteg. Tudják is, mert az öreg Berci felesége, Mari néni még csak ideböffenteni sem akar, nemhogy bármiről is tudni. Húst süt, aminek igen jó illata van –, biztos a rókaképű lőtte. Nem tudom, hogy mitől – a melegtől-e, vagy a szégyentől? –, de égni kezd az arcom. Sose szerettem kódulni. Most sem, és főleg ezektől nem.
– Hát, Berci bátyám, kérni jöttem, ha volna szíves… De még ki sem mondtam, amit akartam, máris megszólalt Mari néni:
– Kérni? Ugyan! – kárálta, mint egy rekedt kotlós – A koldustól kérni? – ismételte meg önmagát. – Ugyan mit adhatnánk mi magának, János?
– Egy kis fát! Csak két napra valót, csak addig, amíg kikapom a bérem a Korózs úrtól. Karácsony előtt egy nappal fizetik a járandóságot... Mondanám tovább, de Mari néni közbevág:
– A mienket is, János! A mienket is két nap múlva fizetik! – ismétli magát megint.
– Tudják... A Janika halálos beteg, meg fog halni hamarosan..., tán ha két napja van a szentemnek. Neki akarok egy kis meleget, hadd emlékezzen majd rá odaát. Végül is karácsony van, hadd legyen neki is az!
– János! Tudja maga azt nagyon jól – mondja Mari néni –, hogy ha odaadjuk maguknak a fát, akkor mi fagyunk meg, mert mikorra tudnak ilyen időbe ide fát szállítani? Igaz, van még két szekérre való, de hát az ember soha nem tudja, mit hoz a holnap. Aztán meg, csúnya amit mondok, de a Janika így is, úgy is meghal. Maga meg mentse Julit, azt a jóravaló asszonyt. Hátha tud még valamikor egy életrevaló gyereket is szülni magának. No, de hát ki biztos már ezek után ebbe?Ránézek még egyszer az öreg Berci bácsira, aki éppen most kezdi a pipaszárat tisztogatni, miközben fel sem néz.
– Hát, köszönöm, hogy legalább meghallgattak – emelem meg a kucsmámat, és hátrafordulva kilépek a visongó szélbe, hogy visszatérjek a házunkba.Belépve látom, hogy Juli már nincs az ágy mellett, a szoba közepén áll, és engem néz szomorú, meggyötört tekintetével.
– János, én megölöm Janikát! Nincs szívem tovább nézni a szenvedését! Istenem, bocsásd meg, amit mondok! – emelte közben az ég felé tekintetét. – Nincs tovább, nem bírom már a fájdalmát nézni, segítenem kell neki. Megölöm! Könnyebb lesz neki úgy! Utána megöljük mi is magunkat, és vége szakad a szenvedésünknek. Mi végre maradnánk itt ezen a sivár földön, örök gyászt hurcolva a szívünkben, János?Mellemre húzom Julit, s csendesen sírunk, átadjuk magunkat a sorsnak, őszintén, nem szégyellve a könnyeket, kisírjuk fájdalmunkat, kisírjuk magunkból a nyomorúság és a tehetetlenség keserű perceit, óráit, éveit.Nem tudom, mióta állhatunk már így összefonódva, amikor Janika nyöszörgésére leszünk figyelmesek. Gyorsan odaugrok az ágy mellé, és Janika tágra nyílt szemeit látom. Ajkai mozognak, de hang nem jön ki rajta. – Juli! Gyere gyorsan! – szólok hátra, fölöslegesen, mert ott áll mellettem, és rám nézve csak a tekintetével mondja: Janika valamit mondani akar!Olvasom az ajkairól, és hangosan szótagolom, hogy… é–he–s vagyok! – Istenem, mit adjak neki, hiszen semmi szilárdat nem tud lenyelni ez a kisgyerek? – sóhajt Juli. – Már inni is alig tudott reggel.
Leülök az ágy mellé, és forró homlokát simogatva tehetetlenségemben, jó hangosan elkezdek neki mesélni: – Tudod, kisfiam, várnunk kell még az ételre, mert édesanyád nemrég rakta fel a tyúkhúslevest és a töltött káposztát főni. Tudod, amelyiket te annyira szereted. Meg aztán a kalácsot is oda kell tennie a sütőbe, mert holnap délután már jön a Jézuska. Hozza a sok ajándékot. Érzed a leves illatát, kisfiam? Mert én igen. – S közben lassan mellém csúszik Juli is, és így együtt, hárman élvezzük a pötyögő tyúkhúsleves mindent átjáró illatát. Szagolgatunk, hogy a töltött káposzta oda ne égjen. A kalács pedig nehogy a sütőbe maradjon! Nézem közben, és látom, hogy Janika arca is átszellemül, csendes magányában talán éppen cuppogat, vagy az ujját nyalogatja, és komisz kis fejét oldalra döntve, hamiskás mosollyal az arcán azt mondja: pukkadásig ettem magam!, többet nem kérek….
Ki tudja, mióta ülhetünk így, de most hirtelen arra eszmélek, hogy Janika keze és homloka egyre hidegebb. Felriadva a révületből azonnal rájövök, hogy a kisfiunk, Janika elment, elbúcsúzott tőlünk. Az a szép és nyugodt, az a fájdalommentes mosoly volt a búcsúja. Csak én, csak mi nem vettük ezt észre!…Nincs már meg bennem az a jajgatós fájdalom, már évekkel ezelőtt, a kislányom és a két kisfiam elvesztésekor kiégtem, most már csak a csendes, a mindenemet megemésztő belső kínom maradt. Ezzel a kínnal ébredek, ezzel alszom. Julira nézek, aki mellettem ültében aludt el. Megszorítom a hidegtől kékülő kezét, mire tettre készen pattannak fel a még mindig gyönyörű szempillái. Rám néz, majd követi tekintetemet Janikára… A felismerés egy másodpercig sem tartott. S most, hosszú idők óta először, ráborul utolsó gyermekére, és az összes, az eddig felhalmozódott fájdalma szakad ki zokogó anyai szívéből.
Sokáig hallgatok csak ülve, ölembe ejtve eres kezemet. Már nem fázom és nincs jelentősége a lyukas bakancsnak sem. Már nem haragszom immár Mari nénire sem, akit még fél órával ezelőtt meg tudtam volna ölni. Nincs semmilyen indulat bennem. Tompa és érzéketlen lettem egy pillanat alatt. A világ megszűnt létezni körülöttem…De Juli nem sokáig tölti idejét a hasztalan sírással, nekilát Janika méltó búcsúztatásának, s eközben pattogó hangon utasít arra, hogy haladéktalanul induljak a faluba, és jelentsem a jegyzőnek Janika halálát. A papnak is szóljak be, aztán rendeljek el egymást követő öt vasárnapon kondítást a gyerekért. – Korózs úr vonja le a béredből! – utasít olyan hangon, hogy meg sem kísérlek ellent mondani neki. – Utána pedig haladéktalanul gyere haza, én addig mindent elrendezek itthon!Többet nem szól hozzám, csak egyszer, csupán egyszer néz a szemembe… Mindent megértettem! Gyorsa magamra kapkodom a ruháim, és hátra sem tekintve elindulok a faluba.
Úton
Elállt a szél, s a hideg is mintha enyhült volna valamelyest, bár a varjuk tömegével repkednek, és ez soha nem jelent jót. Gyülekeznek, mint megannyi gyászba öltözött öregasszony, temetésre készülve. Megint Janika jut eszembe. Milyen vidám volt tavaly, amikor karácsonykor a kis faszánon húztuk Julival a falu felé. Misére mentünk. Janika kacagott ahányszor csak futni kezdtünk vele. Juli és én, mint a lovak, úgy gőzölögtünk a csípős télben, amikor egy–egy alkalommal meg kellett állni, s Janikát visszarakni a szánra, mert hát az angyalom bizony le-leesett róla. De nem bánta, akkor is csak kacagott és élvezte a havat és az életet… Milyen furcsa! Talán megérezte ez a kisgyerek, hogy nincs neki sok hátra, és kiélte akkor ott magát. Szegénykémre a tavasz már meghozta a bajt. Gyengélkedett, ilyen-olyan baja volt, de az egészsége már soha nem jött vissza teljesen. És lám, a Jóisten ma el is vette tőlünk kurta életét! Szegény Juli, bele fog őrülni…, tudom. Már lehet, hogy meg is őrült, ha visszagondolok arra, hogy miként nézett rám az előbb. Sietnem kell, jobb, ha mellette leszek ezekben a napokban. Janikát amint el tudjuk temetni, átköltözünk a tél ölelése elől édesanyámékhoz. Majd összehúzzuk magunkat valahogy. Sietősre veszem a lépteim, mert ha még sötétedés előtt haza szeretnék érni, akkor igencsak kapkodni kell magam. Kiérek a faluba vezető útra, és a nyakamat jól behúzva nekivágok. A szél jól kihordta a havat ez alatt az egy-két óra alatt, s így haladni is sokkal jobban tudok, mert nincs friss hó a lábam alatt, csak a csonttá fagyott jeges út! Jobbra, balra, sőt mindenütt ezek az átkozott fekete varjak, s csak kárognak szüntelen. Most, hogy ideértem a délelőtti eset helyszínéhez, megállok az éles kanyar után, és oldalra nézve egy barna bőrszíjat látok kilógni a hóbucka alól. Odalépek és megpróbálom felvenni, de nem engedi valami. Jobban megmarkolom és meghúzom erősebben, amikor egy vállra akasztható vadásztáska bukkan elő a hó alól.
– Nocsak! – mondom ki hangosan. – Ez a táska a délelőtti emberé. Nem vette észre, amikor összepakolta a szétszóródott holmiját. Pedig jól körbenézett! Leseprem róla a havat, és a táska nyelvén lévő kis réztáblán elolvasom a nevet: dr Flesch Antal, majd vállamra akasztom, és sietve továbbindulok. Lassan fogynak a méterek, csúszik az út, és hát fáradt is vagyok, ez az igazság. De megpróbálok erre nem gondolni, mert nincs idő. Csúszkáló lépteim zaját lovak patájának zaja veri el. Megállok, és hátrafordulva már látom is, hogy az uradalom egyik szánja közeledik felém. Pista bácsi, az egyik legöregebb és legtapasztaltabb fogatos áll meg mellettem.
– Hööő! Állj meg már, az anyád!... – rikoltja az öreg érces hangján a két sodrottnak. – János! Hát te hová tartasz? – kérdezi tőlem úgy, mint akinek fogalma sincs róla, hogy hová mehetnék!
– Hagyja el, Pista bátyám! Hová is vihetne az én utam?
– No, gyere hamar, ugorj fel! Tán előbb beérsz, mint gyalogosan. Én kint voltam a Golotkai vágáson, a gazdatisztet vittem, ma lesz az összeírás, holnap meg fizetik a napszámot. Már most, mire kiértünk, megivott az a gané egy fél liter pálinkát.
– No, neked meg miért lóg az orrod, fiam? Tán nem jutott káposztaföld, vagy a Juli nem adott egy kis „hasa alját”? – próbált felvidítani az öreg.
– Egy órája sincs, hogy meghalt Janika – mondom ki szárazon a szavakat.
– Micsoda?! Jaj, édes jó istenem! – kapja le fejéről a kucsmát az öreg, és szégyenkezve, remegő kezét az enyémre téve mondja:
– Ne haragudj az előbbiért, fiam! Honnan tudhattam volna? Nagyon sajnálom, János, hidd el, nagyon sajnálom! – mondja keserűen az öreg és hirtelen a lovak közé csap ostorával.
– Ej! A kutya istenit ennek az ócska világnak, meg neked is istenem! Miért őt, miért őt vetted el? Mikor annyi itt a „csótány”, mint tengerben a víz.A lovak nekifeszülnek a testes fuvaros szánnak, és mint a pelyhet, úgy viszik vágtatva a Korózs ház felé.
Korózséknál
A Kúria udvarára a főbejárat felől hajt be Pista bácsi. Ez nemcsak, hogy szokatlan, de tilos is, a gazdatiszt és az uradalom szabályzata értelmében itt csak személyszállításra alkalmas szekerek s hintók közlekedhetnek, kivéve a rendkívüli eseteket, amelyek mindig külön engedélyhez voltak kötve. A mostani eset Pista bácsi szerint az! A főbejárat előtt megszorítom az öreg karját, búcsút intek neki a szememmel, s leszállok a szánról. Meghúzom a kolomp szárát a bejárati ajtón, és várok egy kicsit. Mivel senki nem nyit ajtót, magam nyomom le a súlyos tölgyfaajtó rézkilincsét. Az ajtó könynyedén és hangtalanul nyílik, én pedig belépek rajta. Egy szobalány siet felém a dohányzó felől. Elképedve néz rám, csak hápogni tud meglepetésében.
– Jó ember, maga mit keres itt? Hogy képzeli, hogy hívás nélkül bemer jönni ide? – kérdezi sipító hangján. Látom rajta, hogy valóban fel van dúlva. Ilyen esettel ezek szerint eddig még nem találkozott. Remegnek az orrcimpái, és kezével terelne vissza az alig becsukódott ajtó felé. Indulatosan a szemébe nézek, és kérem, hogy jelentsen be Korózs úrnál. Ez hat rá, nem mer ellenkezni, mert sarkon fordul, és sietős léptekkel befordul a dohányzóba.
– Még mit nem, mit gondol ez magáról? Azonnal dobja ki! – hallom Korózs nagyságos úr hangját! És mondja meg neki, hogy mától nincs szükségem tovább a munkájára sem. Holnap reggel a gazdatisztnél jelentkezzék ez az ember. Végeztem! Aztán már többet ne zavarjon, kérem! Büszkén, fejét felszegve jön felém a lány. Pedig ha tudná, hogy csak addig kell itt, amíg Korózs úr legeltetni tudja rajta a szemét, utána martaléka lesz majd a részeges gazdatisztnek, aki aztán kihasználva, megalázva, kidobja majd, mint egy rongyot a szemétre.
– Halhatta! – mondja kényeskedve az ajtóra mutatva.
– Igen, hallottam! – nézek rá megsemmisítően. – Itt van ez a táska! Adja oda a Korózs úr vendégének,...hallom a hangját! Aki éppen most nevet. Ez az övé! Ott találtam meg, ahol tegnap felborították a lovai. Kezébe nyomom a táskát, és meg sem várva, hogy mondjon valamit, kisietek a házból. A cselédsor felé veszem az utam, ahol már többen álldogálnak az udvaron. Pista bácsi – aki behozott – akar megállítani, de félrecsapom a kezét, s minden kopogtatás nélkül berontok Jóskához, a parádéshoz. A kockás abrosszal leterített asztalnál éppen egy jó kiadós csülköt szopogat, amikor berontok. Rám emeli a tekintetét és megakad a nyelésben, amikor ráförmedek:
– Nem szégyelled magad, Jóska? Miket beszéltél te a nagyságosnak rólam, hogy reggel óta már ott tartunk, hogy az imént fel is mondott nekem? Mi rosszat tettem én neked eddig, Jóska? – ordítok most már magamon kívül. S látva, hogy csak irul-pirul, odacsapok egyet az asztalra, de akkorát, hogy a rajta lévő összes edény táncot jár a levegőben. – He, Jóska! Mi rosszat tettem én neked, válaszolj, az anyád úristenit, mert kiontom a beled itt, ahol vagy!
– János, mi lelt téged? – nyögi ki végre síri hangon, mert hiszen tudja, hogy ha felbőszülök nincs akadály előttem. – Én nem mondtam semmit se. Csak annyit, hogy az ajtócsapkodásra mentem ki, és én zártam be az istálló ajtaját! Semmi mást nem mondtam! Esküszöm... – nyöszörögte a féreg.
– Hát nem, tényleg nem mondtál mást, most már látom! – mondtam lenézően.
Sarkon fordultam és rájuk vágtam az ajtót. Majd szememben könnyekkel elindultam, ki innen, a meggyűlölt uradalom udvaráról, el, minél messzebb. Szememben csak gyűlnek, egyre gyűlnek a fájdalom igazgyöngyei, már alig látok tőlük, de megyek, és se isten, se ember nem állhat az utamba.
Otthon
Nem is emlékszem rá, hogy mikor, és hogyan értem haza. Most itt ülök a kisfiam ravatala mellett Julival, szeretett feleségemmel, és könnyezve, jobb híján magunk búcsúztatjuk el Janikát. Én is felvettem az ünneplőt, s az utolsó üveg pálinkát kitettem az asztalra két pohárral, habár Juli soha nem ivott egy kortyot sem. Janika egy nagy dagasztóteknőbe van felravatalozva. Szépen kibélelte neki Juli. A csipkés kispárna van a fejecskéje alá téve, s a szép kis sötétkék matrózruhája van ráadva – igaz, hogy az nyári, de Janikának nincs más –, az ágytakaróval pedig leterítve. Kétoldalt gyertya ég – hogy honnan szedhette elő Juli, fogalmam sincs –, lángjaik egyenesen, lobbanások nélkül égnek, ezért – de legalábbis a hiedelem szerint – könnyű útja van Janika lelkének Krisztus urunkhoz. Öntök Julinak is egy pohárral. Ez már a második, amit feléje nyújtok, s most is, mint az elsőnél, vonakodás nélkül elveszi a poharat, és fenékig kiissza belőle a méregerős szilvát. Meg sem rezzen tőle. Csak nézem csodálkozva, majd bólint felém egyet, és int a kezével: többet nem kér. Feláll a hevenyészett koporsó előtt, és hangosan imádkozni kezd. Az egész úgy tűnik nekem, mintha pap csinálná a szertartást, de nem, ez az én Julim, aki kitanulta a temetést, és azt is, hogy hogyan kell Krisztus urunk koronáját viselni. Aztán abbahagyja a siratást és az imádságot, felém fordul:
– Jani, mi maradt nekünk ezen a világon? Janikát most temetjük, nincs semmink! Az isten se szeret bennünket, mi végre vagyunk mi itt, ezen a mostoha földön? Mondd meg nekem, Jani!
– Nem tudom a választ, Juli. Sajnos..., nincsenek válaszok..., csak kérdések vannak...
– Jani, én nem engedem ezt a kisgyereket el egyedül! Ő olyan sokat szenvedett, nem tehetem meg, hogy karácsony előestéjén egyedül engedjem a testvérei után! Rázom a fejem. – Jani! Egyszerűen nem tehetem meg. Megértesz? – kérdezi egyre kétségbeesetten tőlem. Szétnézek ebben a kis házban, amit egy öreg juhásztól vettem meg pár éve. Már akkor is csak kecskéknek való volt. Haragudott is érte a Berci bácsi fia, meg a Mari néni. Mert hát nekik jó lett volna fáskamrának. Egyetlen egy ablak van rajta, össze van rohadva rajta a zsúp is. Aztán ha nagy az eső, a talajvíz minduntalan bejön. Egy kis udvarrész, kis kerttel, ennyi az életünk, ezért lennék én annyira oda? Felállok én is, magamhoz ölelem Julit, s egy jó nagy kortyot iszok az üvegből, amelytől a szemem majdnem a földre lökődik. Erős ital, jó ital, kár érte. A maradékot szétlocsolom a zsúpra, a pár darab bútorra, s magunkra. Julinak a kezébe adom az egyik gyertyát, én pedig a másikat fogom meg. Feléje fordulok, majd mélyen egymás szemébe nézünk és egyszerre dobjuk el a gyertyáinkat.
A fellobbanó lángok kísérteties fényében átöleljük Janika hevenyészett koporsóját, fejünket kicsi mellére hajtjuk, és hangtalanul adjuk át magunkat a boldog megsemmisülésnek, azzal a korántsem biztos tudattal, hogy valahol, valamikor majd mind együtt leszünk...
Korózséknál
Mindenki az asztalnál ül. Sok vendég érkezett a holnapi vaddisznóhajtásra, így a nagy társalgóban van megterítve, és közel ötven ember foglal helyet az asztaloknál. Az összes csillár ég, pezsgősüvegek durrannak, kacagással vegyes zsivaj tölti be a levegőt. Pohárcsilingelés, s Korózs nagyságos úr éppen pohárköszöntőt mond, amikor a gazdatiszt ront be az ajtón.
– Nagyságos uram! Kérem, nagyságos uram!
Korózsra mintha paprikát öntöttek volna, úgy vakkantott rá az emberére:
– Nem tanult maga illemet? Vagy elment megint a józan esze? Hogy képzeli, hogy csak úgy ideront és belerondít az estémbe?
– Bocsánat, nagyságos uram, de ég a Balog tanya!
– Tessék? – kérdi kerekre nyílt szemmel Korózs. – Mit beszél maga, jóember?
– Ég a Balog tanya!
– Mi történt, felgyújtotta valaki? – kérdezi Korózs értetlenül.
– Igen, nagyságos uram! A Balog gyújtotta fel.
– És hol van most az a gazember? – kezd tajtékozni Korózs.
– Benne ég ő is, uram, meg a felesége is a halott kisgyerekkel együtt! Magukra gyújtották a házat. Síri csend támad a teremben, egy pisszenést sem lehet hallani. Amikor egy gyenge hang szólal meg a terem egyik sarkából:
– Azt hiszem, uram, hogy én nagyot hibáztam ma! Tudja, uram, itt járt délután a Balog, be is jelentettem önnek, de aztán, ahogy parancsolta, én hazaküldtem. Aztán később tudtam meg az udvaron, hogy a gyermeke halálát jött bejelenteni az az ember. Merthogy ma délelőtt meghalt a beteg kisfia! Ez volt már a negyedik – fűzte még hozzá, és mielőtt zokogva kifutott volna a teremből, a kezében lévő bőr vadásztáskát a közelében lévő asztalra dobta: – Ezt is ő hozta délután, hogy az úton találta, vagy valami ilyesmit beszélt!
Korózs odalépett az asztalhoz, és tűnődve vette kezébe a míves bőrtáskát.
– Az a táska az enyém! – szólalt meg váratlanul Flesch. Gyorsan felállt az asztalától és odasietett Korózshoz. Kezébe vette a táskát, és miközben elkezdte kinyitni, újból megerősítette a többieknek, hogy a táska az övé. Bizonyságul a táskából elővette személyes iratait, vadászjegyét és pénztárcáját is. A síri csendben mindenki Flesch kezeit nézte. Flesch számolni kezdte a bankókat. Száz, kétszáz, háromszáz..., ez ötszáz pengő! Mind megvan! Morajlás futott végig a teremben, és Flesch egy kissé kényelmetlenül magyarázkodni kezdett: – Tudjátok, egy kisebb tartozásomat hoztam meg Korózs úrnak, ezért volt ennyi pénz a tárcámban. De! Ez az ember nemcsak a fagyhaláltól mentett meg, hanem becsületből még leckét is kaptam tőle. Ez a nyomorultul szegény ember hozzá sem nyúlt a tárcához! Pedig… – harapta el a szót.
– Azonnal fogasson be! – nézett a gazdatisztre. – Egy fél órán belül legyen maga is és a jegyző is a kapunál. A tanyára megyek. Uraim! Kérem, folytassák a vacsorát, engem most elszólít a kötelesség, később majd csatlakozom magukhoz! Ha megbocsátanak! – s fejet hajtva, Korózs kiviharzott a teremből.
– Veled tartanék, ha nem haragszol, hátha kell a segítség! Azonnal hozom a táskámat – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Flesch.
A tanyánál
A kis ház teljes egészében összerogyott, és mint egy olvasztó katlanban, még mindig izzik a rengeteg parázs. Ilyenkor nincs oltóvíz, és nem is sok értelme lenne egy-két vödörrel oltani a zsúpot. Berci bácsi hallgatagon áll az udvar közepén, és levett kucsmáját csak többszöri unszolásra teszi a fejére. Mindenről beszámolt Korózsnak, neki már nincs dolga idekinn, így hát szól a feleségének és bemennek a házukba!
– Még jó, hogy a nagysága nem jött ki ide sajnálkozni! – szólal meg Mari néni. – Minek köllött nekik ezt csinálni? Mindég van kiút! – Kárálta volna tovább, de Berci bácsi most olyant tett, amit már jó harminc évvel ezelőtt kellett volna.Balkézzel jól szájon verte az aszszonyát, és csak egyszer mordult, de úgy, mint a kuvasz, mikor fogós kedvében van: – Ha még egyszer a szádra veszed ezeket a szerencsétleneket, akkor... isten bizony, megöllek! Mari néni csodálkozó tekintetébe és már nyílni akaró szájába belefagyott a szó...
– Jegyző úr, kérem! Ezt az egészet balesetnek vegye fel, ha megjönnek a csendőrök. És arra is megkérem, hogy beszéljen az öregekkel is, a falu nem tudhatja meg az igazságot. A fiatal erdősnek is mondja meg – intett a fejével a másik ház előtt álldogáló rókaképűre–, ha bárki egy szót is megtud ebből az egészből, akkor itt a birtokon, többé helye nincs!
A hintón hazafelé
– Még ilyet! Teljesen ki vagyok készülve. Úgy érzem, igazságtalan voltam vele szemben, de hát mégiscsak meg kellett valahogy büntetnem. Azt hittem, most a délután is ezért jött, hogy magyarázkodjon. Tudod, az elmúlt este az ő hanyagságából majdnem elvesztettem két jó lovat. Nyitva hagyta az istálló ajtajának reteszét, és azt az esti szélvihar ki tudta tépni. Még az a szerencse, hogy a Jóska, a kocsisom felébredt a nagy zajra és bezárta az ajtót! Ugye, így volt Jóska? – szólt előre a bakon ülő kocsisnak Korózs. De a kocsis csak nem akart megszólani, ezért Korózs még egyszer rászólt.
– Mi van magával, Jóska? Talán nem hallotta, mit kérdeztem magától?
– De hallottam, uram! – szólalt meg Jóska csendesen. – Csak az a baj, uram, hogy ez így nem igaz.
– Tessék? Mit mond, Jóska?
És Jóska elmond mindent Korózsnak úgy, ahogy történt.
– Ezért még számolok magával, most nem akarom hallani egy darabig. A holnapi vadászat után jelentkezzen nálam!
– Igenis, Korózs úr!
– Te! Mi is volt a baja ennek a kisgyereknek tulajdonképpen? – kérdezi Flesch Korózstól.
– Azt hiszem, mint minden nyirkos és egészségtelen helyen élő gyereknek, neki is torokgyíkja volt. Ez halálos betegség, ha jól tudom.
Flesch elgondolkodva mondja Korózsnak: – Csak volt, kedves barátom, csak volt! Nálunk, fent Pesten már öt éve tudjuk kezelni az ilyen eseteket, persze csak klinikai viszonyok között. Aztán, miközben hazafelé tartanak, elmeséli Korózsnak, hogy dr. Bókay János professzornak, a híres gyermekgyógyásznak az „intubációs módszerével” miként és hogyan lehet kezelni az ilyen gyerekek betegségét.
Epilógus
Egy kis határmenti faluban járunk, a valamikori Bellér és a Korózs famíliák ősi földjén. Ott, ahol napjainkban 2600 lélek él és dolgozik nap mint nap a közeli város számtalan üzemében, vagy bevásárlócsarnokában. Csendesen pilinkél a hó. Mindenszentek és halottak napja van. A temető tele van virággal, ingadozó gyertyafényekkel, s természetesen sok-sok emlékezővel. Sokan, sőt szinte mindenki, mielőtt hazatér, meglátogat egy, a temető legszebb helyén álló csodálatos, gótikus stílusban épített kápolnát. A kápolnát, ahol a legenda, vagy a szóbeszéd szerint, egy valamikori itteni ismeretlen család nyugszik. A falu volt nagybirtokosa és egy pesti orvos állított nekik örök emléket hálából azért, mert a családfő megmentette az életüket egy vadászat során.
A kápolna kis réztábláján a következő felirat olvasható:
Lelkiismeretünk, s örök ideig tartó bűnbánatunk jeléül,
illetve kiengesztelésül, bűnbocsánatukat kérve.
E kápolnát nekik örök pihenőhelyül építtette
Korózs Károly és dr. Flesch Antal.
Felhasznált tudományos források:
http://me k.oszk.hu/00300/0035 5/html/ABC00523/0200 9.htm Bókay János (Pest, 1858. ápr. 19. – Bp., 1937. júl. 6.): gyermekgyógyász, egyetemi tanár, az MTA l. tagja (1923). 1880-ban avatták orvosdoktorrá. 1883-tól a Stefánia-gyermekkórház főorvosa. 1885-ben magántanár, 1891-ben rk. tanár a gyermekgyógyászatból . 1902-29-ben a gyermekgyógyászat r. tanára a bp.-i egy.-en. Működése idején lett a gyermekgyógyászat kötelező szigorlati tantárgy. Bevezette Mo.-on a diftéria intubációs kezelését, szérumgyógyítását, és nemzetközi felkérésre klinikailag ellenőrizte a Behring-féle védőoltás hatását. Megállapította a varicella és a herpes zooster közötti összefüggést. Közreműködött a poliomyelitis kórtanának tisztázásában. Fontos szerepet töltött be a társadalmi csecsemővédelemben. – M. A gyermekorvoslás tankönyve (Bókay Zoltánnal és Flesch Árminnal, Bp., 1912). Irod. Petényi Géza: B. J. (Gyermekgyógyászat, 1958, 12. sz.); ifj. B. J. (Orv. Hetil., 1958, 22. sz.).
