Kisváros a magyar tenger partján. A nyári kavalkádnak már nyoma sincs. A vendégváró bájmosolyok és jópofáskodások már a szekrény alján lapulnak és röstelkedve várják az új idényt.
Amikor az ősz beköszön kezdődne a vendéglátók pihenése, de a "romok eltakarítása" és a felkészülés a télre bőven ad munkát és gerjeszt gondokat. Nyáron sokat tettek mások boldogságáért, most rajtuk lenne a sor. A Fővárosból sok nyugdíjas menekül az őszi balatoni csendbe, majd rohan vissza mert nem történik semmi. Vagy mégis?
Bújjunk bele egy helyi nyugdíjas bőrébe és lessük meg- mi kell a boldogsághoz? Pénz , paripa, karrier? - nem kedves olvasóm, ennél kevesebb és mégis mérhetetlenül több, de lássuk csak!
Kip-kop, kip-kop - ez vajh micsoda? Lehet, hogy esik az eső, vagy csak az óra jelzi: múlik az időm. Ez a harmadik ébredésem, vagyis már nem lesz több. Pillantás az órára - rohadt lassan halad. Jönnek a szokásos gondolatok. Szelektálj! Negatív sorsa a süllyesztő, a pozitívon csámcsogunk. Mi is lesz ma? Még egy nap élet, ez biztosnak látszik. Reggeli után torna majd fürdőszoba. Nézzük az újságot, érdekesnek tűnő cikk gyorsolvasása és kezdődik a nap. Feladatok hál Istennek vannak, nem sok, de ahhoz elég, ne érezzem magamat ma sem feleslegesnek. Így hetven felé attól félek legjobban. Lássuk csak a napot, középpontban feltétlen a Dorkával való találkozás áll, a többi már nem is számít. Megérdemlem egyáltalán ezt az örömöt? Megjelenik előttem Dórikám alakja, mosolya és szinte hallom csacsogását, remélem én is számítok neki, remélem nem színészkedik. Az Ő tisztasága szeméből árad, az én szemem vajon mit üzen Neki?
Lassan múlik a délelött, sokszor nézem az órát, nem tudok koncentrálni, bármire is figyelni - megbabonáz ez a lány. Az ebédet bakapom, pedig még van vagy másfél órám az indulásig. Átöltözés a háziból a kimenőbe, de még mindig egy óra az indulásig. A végén már megint vagy 20 perccel az indulás előtt ott téblábolok a buszpályaudvaron.
Az ismerős arcok lassan, egymásután tűnnek fel és bár látásból ismerjük egymást, nézünk egymáson keresztül a semmibe. Na végre beáll a busz lehet beszállni. Az utasok főleg az én korosztályom egy-két fiatallal megtűzdelve. A szokásos sikertelen kontaktusfelvétel a buszvezetővel: zavartan mutatom a személyimet és Ő néz, mintha üvegből lennék, a mögöttem jövő talán fizető utasra. Megfogadtam, ha találkozom egy olyan vezetővel aki Rám mosolyog, mint ingyenesre, azt megcsókolom. Indulunk. Velem szemben lezúdul az ülésre egy termetes nénike és minden rezdülése azt sugallja milyen nehéz az élete és milyen elégedetlen. Jó lenne vele beszélgetni és elmondani hová megyek és milyen örömmel, de leteszek róla mert az én boldogságom nem jelent neki vigaszt. Órámra nézek, 15 perc és meglátom Őt, már a célegyenesben vagyok, szeretnék Róla beszélgetni és elmesélni közös történeteinket, de most már megérkeztem. A hátralévő 2oo-3oo méteren figyelek minden lépésemre ami közelebb visz hozzá, emelkedő pulzusszámmal haladok célom felé. Célhoz értem! Nyitom az ajtót és várom a felemelt karjaival felém futó angyali csodát.
A bölcsis néni még utána szól: Nagypapa! - Dórika nem ette meg a főzeléket, de különben nagyon jó kislány volt.
(J
