Testvérek



Hetek, hónapok óta érik bennem a gondolat, melyet szeretnék most leirni. S mível egészen közvetlen környezetemről van szó, megváltoztatom a neveket. Lehet, hogy nem kellene, de úgy érzem, tartozok ennyi tisztelettel azoknak, akik számomra oly kedvesek. S akik talán nem szeretnék, hogy nevük így nyilvánosan megjelenjen. Mert egész életükkel fizettek ezért a történetért...



Egy családi fényépet nézegetek, mely az l900-as évek elején készült. Nem is akármilyen alakalomra, eljegyzési kép ez. Benedek Károly és Nagy Mária eljegyzésén. Károly Kecskeméten született, s férfiszabónak tanult. Mint mások is, ő is nyakába vette a világot, elvándorolt Párizsba, hogy megtanulja mégjobban a szabás-varrás minden fortélyát. S mikor hazatért, eljegyezte, majd feleségül vette Máriát. Nagy korkülönbség volt közöttük, de házasságuk mindig tiszta és szép maradt. Felesége, Mária arra született, hogy anya legyen, s igazi társ. Hét gyermekkel áldotta meg őket az Ég, egy fiúval és hat lánnyal.



Elnézegetem családi fényképüket, melyen Károly, a nagyfiú és a hat lány áll... A lányok egyforma ruhát viselnek – a nagylány varta őket -. Szemem vissza-visszatér Katalinra és Máriára, mert róluk szeretnék írni.



Katalint az ég minden szépséggel megáldotta, melyet egy lány kívánhat magának. Finom, mégis határozott, nőies szépség. Nem látok rajta semmit, mely ne lenne megfelelő: arca ívelt és szabályos, szeme alatt kis gödröcskék nevetnek, alakja karcsú s tekintete várakozóan néz a lencse végébe: « Szeressetek! Én arra születtem, hogy szeressenek! » S nem is kellett sokáig várnia, szerették. Talán be sem töltötte a l8-ik születésnapját, mikor oltár elé vezették. Boldog házasságban élt, de nagyon rövid ideig. Egy napon, mikor váratlanul hazatért, férjét egy másik nővel találta hitvesi ágyában. Neveltetése, életszemlélete miatt – s nem is beszélve arról a mélységes bánatról, melyet átélt – nem maradt más hátra, minthogy elvált férjétől. Vagy talán mondjuk úgy, hogy elvált tőle élete első és utolsó szerelme?



Ez a válás olyan mély törést hozott , mely egész életét végigkisérte. Sohasem tudta tisztázni szerelmével, hogy miért is hagyta el őt. S sohasem tudta kitörölni őt emlékezetéből. Egész életét tönkretette ez a kapcsolat, minden igyekezete ellenére.



Mária nem volt különösen szép, bár – elmondása szerint – egyszer megnyert egy szépségversenyt. Születetten jószivű, másokért élő személy volt. Először öregedő szüleit ápolta, majd haláluk után másokat. Betegeket, elhagyatottakat látogatott hétről hétre. Szeretetét és teljes szívét adta nekik, azt, amit egyébként – ha az élet megengedte volna neki – szerelmének adott volna. Sohasem lázadott, sohasem tett fel kérdéseket. Azért élt, hogy másokat szeressen. Mondhatnám úgy is, hogy sorsát alázattal fogadta, s nem volt szándékában változtatni rajta.



Minő ellentét! S itt nem mondhatnám, hogy bármelyikük is jobb, vagy rosszabb lett volna. Mások voltak, merőben mások.



Mikor szüleik meghaltak, a két « lány » úgy döntött, hogy eladják a családi házat, s egymás mellett, de mégis külön lakásban új életet kezdenek. S így is történt. Egy házba költöztek, egy emelet választotta csupán el őket. Szép volt ez az időszak, ha sokszor össze is vesztek. Mert szerették egymást, csak teljesen eltérő volt személyiségük...



Egy « szép » napon rámosolygott Máriára a boldogság. Elmúlt már ötven éves is, mikor kérője akadt. Egy özvegy kérte feleségül, s ő a boldogságtól semmit sem látva igent mondott. Soha, senki sem szerette, s teljesen természetesen most úgy érezte, hogy eljött a várva-várt, már nem is remélt boldogság. Igent mondott, bár nem ismerte igazán kérőjét, Józsefet... József özvegy volt, sok-sok gyerekkel és unokával. Egyedül maradt, s Máriát ismerősei ajánlották neki. Nagyon jól járt « ifjú » feleségével, aki mindenben szeretett volna alkalmazkodni élete első szerelméhez. Saját maga feladásával is. József gyerekeit, unokáit a sajátjának tartotta, sütött-főzött nekik, s talán egy anya sem adhatott volna annyi szeretetet, mint amennyit ő adott. Elköltözött falura, pesti lakását és Katalint otthagyta, hogy egész életét Józsefnek szentelje.



József az a férfi volt, aki megszokta, hogy neki engedelmeskedjenek. Pedig nem kellett volna. Az a tipus, akit nem szabad elkényeztetni, ellenkezőleg! Túl erős jelleme volt, s Mária mindenben és mindig engedelmeskedett neki. Ő maga megszünt létezni. Ha képeslapot irt, úgy irta alá, hogy « Mária és kedves férjem, József ». Nagy árat fizetett ezért a házasságért, de nem vette észre. Nem tudta észrevenni.



Katalin egyedül maradt. Égette a magány, s még mindig nem tudta megemészteni első – egyben utolsó – férje hűtlenségét. Sohasem volt alkalma találkozni vele, s elmondani, mennyire fáj neki ez az elválás. Még mindig reménykedett abban, hogy férje visszatér. Senki sem állt mellette, hogy segítsen, testvérei inkább lebeszélték arról, hogy találkozzanak. Hogy lezárjanak egy életszakaszt, mely még mindig nyitott maradt. Boldogtalan volt, s boldogtalanságát még növelte, hogy Mária elszakadt tőle.



Mária férje néhány év után elajándékozta vidéki házát gyermekeinek, igy visszatértek a pesti lakásba. Egy emlet választota el őket Katalintól. De József nem szerette őt, s mindent megtett, hogy a két testévér kapcsolata elromoljon.



Így lassan elszakadtak, Mária és Katalin, bár elszakíthatatlanok maradtak, ha nem is tudták...



Egy szép napon József azzal az ötlettel állt elő, hogy költözzenek le egy vidéki öregotthonba, adják el Mária lakást, természetesen gyermekei javára. Mária, mint mindig, beleegyezet, nem ellenkezett. De mindez túlhaladta erejét, s még aznap délután agyvérzést kapott. Kórházba került, élet-halál közötti állapotban.



Ekkor látogattam meg őt, mível nagyon közeli, rokoni kapcsolatban állunk. Nem ismertem rá. Mintha az elmúlt évek minden lenyelt fájdalma előtört volna belőle. Csak sírt, sírt és sírt. Nem akarta, hogy József meglátogassa. Most először kimondta, hogy nem akarja. De már túl késő volt. Döntöttek sorsa felől. Ahogy egy kicsit jobban lett, levitték a vidéki öregotthonba. Férje akarata teljesült. Ismét. Szenvedései leírhatatlanok és kimondhatatlanok. Nem ezt éredemelte meg a Sorstól, mégis ez jutott neki osztályrészül...



Katalin is megbetegedett időközben nagyon. Testvérei, akik eddig gondozták, nem tudták folytatni. Igy egy elfekvő kórházba került, itt Budapesten.



A napokban látogattam meg. Mintha nem is azt a személyt láttam volna. Megfáradtak vonásai, s habár ugyanolyan szép maradt, mint lánykorában, hiányzott belőle valami. Az élet megtörte.



Ő is ugyanabba az öregotthonba szeretne menni, mint Mária...



Az Élet ismét egymáshoz vezeti őket.

Isten áldja meg mindkettőjüket. Békés véggel. Néhány boldog pillanattal.

Mert megérdemlik.



*****

Cím: Testvérek
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Kobrehel Zsuzsanna
Beküldve: November 27th 2007
Elolvasva: 1283 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]