Büszke bércnek hetyke ormán,
Komor bástya tornyosul.
Fény nem járta, nap nem látta,
Termeire csend borul.
Dacol üvöltő viharra,
Féltve őrzi titkait.
Hallgatásba burkolózva,
Tovább szövi álmait.
A rég-volt, pompás szobákat,
Ma enyészet járja át.
Kopott-dohos falak társa,
Denevérek, s a magány.
Évszázadok járnak-kelnek,
Mint egy megtört pillanat,
Utánuk csak fényét vesztett,
Elfelejtett rom marad.
Mert a konok vár egykoron,
Dicsőséget hírdetett.
Idő rágta, zúzta, tépte,
Nehezen, de engedett.
Mostan tágas várkertjének,
Gazdája csak durva gaz.
Melyek árnyas hársak alatt,
Több százada virulnak.
