[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 56
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 56


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Eligért boldogság

Nem tudom, hogyan kezdődött, igaz, azt sem tudom, megkérdezi-e valaha is tőlem valaki.
Sokat jártam valamikor múzeumokba, és egyfajta áhítattal vegyes borzongással néztem a tárgyakat, amelyeket az üvegtározók fénnyel megvilágított kupolája alá helyeztek. Honnan jöttek, kihez tartoztak, hogyan kerültek ide?Miért? Miért pont ezek? Nem is a tárgyak, hanem a mögöttük levő történet érdekelt valójában.
Azt hiszem. Hasonló élményem volt sok-sok évvel később, amikor Amszterdamban járva láthattam a kitárulkozás szemérmetlenségét -vagy természetességét –, utcalányokat a kirakatban. Tárgyak és emberek egy másik világból egy másik világnak. Nézzetek, érezzetek, borzongjatok!
A történelem mindig is érdekelt, pontosabban a történelem ránk maradt része. Nem is tudom, hogy a meredek hegyi utaktól, vagy a várható látvány izgalmától kimelegedve néztem szét a várromok falai között. Vártam, lestem és kutattam. Feltűnik-e az erdőből kibukkanó kocsiúton egy vándor, hogy letelepedve a falak árnyékában aztán meséljen. Mesélje a valót, hisz a valóság éli meg a meseszerű mozzanatokat. Egyedül. Ahogy nézel egy virággal teli vázát, amint lassan eldől, és szirmok áznak a vizessé itatódott asztalterítőn. Ránk már csak ez maradt. Egy szirom a teljességből, csendesülő életfolyam egy díszlet közepén.Mindig találtam valamit. Csillogó érccsíkok a köveken, akár aranyrögök sokasága is lehetett volna, vagy egy mélybevesző üreg vissza a múltba. Mindig más volt.Más volt a szó, más az érintés, és mennyire más a gondolat! Egyszer siettem az utcán, és egy apró kéz a tenyerembe simult. Most is érzem. Egy elbámészkodó kisgyerek volt, engem sejtvén apjának. Sokszor vagyunk így. Eltévedve téblábolunk a múlt kövei, a jelen díszletei között, egy valamikori nemzedék merengő emlékezetére. Most visszagondolva már tudom, hogy önmagam kerestem akkor is, amikor dacosan - vagy talán szándékkal nem észrevéve az esőt -, egy picit előredőlve sétáltam az Üllői úton. Talán még cigarettáztam is, nem gondolván a másnapi fejfájásra, amikor megszólított valaki. Azt mondta, hasonlítok egy színészhez. Mit mondhattam volna? Ráhagytam, utólag elgondolkodva azon, mennyire kevés kell a boldogsághoz. Tizenkét éves voltam, amikor először hagytam, hogy végre csókolózhassak. Legtöbbször csak viaskodunk magunkkal, idejemúlt erkölcsi aggályokat kerülgetünk, hogy felmentést rögtönözzünk aztán magunkban saját bátorságunk erősítgetésére. Egyszer még megérjük, hogy bátrak is leszünk.
Legjobban a régiségboltokat szeretem. ( Ugye ez sem véletlen.) Nagy a csönd. Amott egy idős férfi nézeget egy hajlított fa csillárt. Picit még meg is emelkedik, ahogy a vékony madzagon himbálódzó árcédulát fürkészi. Nem nyúl hozzá. Rövid bundával a vállán egy nő. Hosszú körmeivel kapargatja az ovális asztalka politúrozását. Nyakából előredől egy aranyláncon himbálódzó kékköves függő, ahogy gyengénlátó szemével az intarziát nézegeti. A fiókban tintafolt. Még akkor került oda, amikor Bánfalvy gróf aláírt egy kétezer koronáról szóló váltót, és sietségében feldöntötte a rézkupakos tartót. Így is történhetett. Egyébiránt a gróf fővadásza az a Csetneki Sándor volt, aki akkor tett szert országos hírnévre, amikor egy, a Havasokban rendezett medvevadászaton megmentette az alispán óvatlan fiának életét egy kicsinyét menteni igyekvő anyamedvétől, amiért a hálás apa tíz hold földet adományozott Hollóvár alatti birtokából. A fővadász aztán elcsábítva a gróf feleségét, odaégett egy pajta tüzében. A környéken a mai napig úgy tartják, hogy nem volt véletlen. A történteket még egy adott név is őrzi, miszerint Csetneki oromnak nevezik a vár valamikori főtornyának csonkját. Nekem volt egy Csetneki nevű osztálytársam a gimnáziumban. Rátarti és pökhendi gyerek volt, örökös céltáblája ugratásainknak. Lévén sovány és görnyedt tartású, csak Menyhért – nek hívtuk. Jó húsz évvel az érettségi után, amikor egy belvárosi étterem különtermében méregettük egymást az emlékek maradékában, Menyhért elmondta, hogy farmja van Kanadában, ahol birkákat tart, és telenként medvére mennek, hogy elrettentsék a nyájat kerülgető, kiéhezett vadakat. Én akkor egy építész cégnél dolgoztam havi háromezerért, és pokolba kívántam a szemlátomást elégedett Csetnekit, aki mellett az a Füleki ült, aki alkoholista lett, és a volt osztálybizalmi Gál kölcsönzött neki egy zakót erre az alkalomra. Amikor késő éjjel kijöttünk a telefüstölt teremből, Gál tiltakozása ellenére Füleki összehajtogatva visszaadta a zakót, és egy nagyot lélegezve csak ennyit mondott: „Tudjátok, a kőbányai Állomás büfé, az azért más. Az az élet.” Rágyújtott egy Kossuthra, és elsétált a Bazilika felé. Egyszer még láttam. Egy hiányos lécezésű padon ült, vagy inkább csak eldőlve aludt, a csuklójára erősített madzag a pad alá lógott, aminek végén egy hatalmas kutya őrködött. Akár medvevadász is lehetett volna Kanadában. Füleki nagyokat szuszogva lassan eldőlt a bal oldalára. A madzag megfeszült, a kutya azt hitte, elindulnak. Felugrott, és hevesen csóválta a farkát. A villamosról úgy tűnt, még a madzagot tartó kezet is megnyalta. Két évvel később megnősültem. Anyám csak nézett rám, amikor bejelentettem. A kétajtós ruhásszekrényből, a gondosan összehajtogatott ágyneműk alól előkerült egy boríték. Abból lett aztán harmadik gyerekem kiságya, aki a János nevet kapta, apámra emlékezve.

A templom harangja már a negyedet jelezte, amikorra elszántam magam a felkelésre. Zavartan állunk a gyertyák fényölelésében remegő szobor előtt. Egy idős nő térdel előtte, összekulcsolt kezeire hajtva fátyolba rejtett arcát. Halkan imádkozik.Nem értem, mert olaszul beszél, csak a dallamot érzem, ahogy kér, vádol és hisz. Amikor feláll, táskájából zsebkendőt vesz elő, és megtörli szemeit. A szobor előtti asztalkáról veszek egy képet. Ki tudja. Margit huszonkettő éves volt, amikor találkoztam vele. Akkoriban egy könyvre volt szerződésem. A kötet az építészet magyarországi fejlődését volt hivatva bemutatni, különös tekintettel a honi építészeti hagyományok alkalmazásaira. A nyarat szokás szerint ellustálkodtam, így őszre maradt az országjáró út, amikor az építészeti szempontból érdekes templomokat akartam végigjárni. A Bakonyban erős viharba kerültem, az öreg Lada köhögött, az ablaktörlő nem bírta a heves
esőzést, így jobbnak láttam, ha az első faluban megállok a helyi presszó előtt, hogy bevárjam az idő lecsendesülését. Az úton széles patakokban átfolyó eső ágakat sodort le az erdőből. Egynémelyik szinte eltorlaszolta a teljes utat. Alig vártam, hogy lakott területre érjek. A falu presszója zárva volt. A kiírás szerint volt még másfél órám az újranyitásig. Kétségbeesve néztem szét és a presszó melletti apró templomból az esőfalon keresztül valami fényt láttam előderengeni. A meglepően könnyű fémveretes ajtón belépve majdnem elestem egy kecskében. Az állat nem zavartatta magát, és egy felháborodott mekegéssel megbökte a lábszáramat. Kissé félve kerültem ki, és az oltár felé indultam. Először nem vett észre. Ült az állványon, és lábaival aprókat kalimpálva egy virágmotívumot festett. Ahogy előrehajolt, haja az arcába omlott, a mögötte levő falra rögzített lámpa fénykévét font alakja köré. Valamikor úgy gondoltam, csak egyfajta szépség létezik. Amikor már sok időt eltöltöttünk együtt, akkor jöttem rá, hogy a szépségnek milliónyi rejtett és számunkra soha meg nem mutatkozó formája van. Képességünk megvan rá, csak időnk kevés. Margit arcát egy még kisgyermekként megélt baleset változtatta el. (Soha, senkinek nem mondtam, írtam azt, hogy elcsúfította.) Egy, az arca közelében szétrobbanó petróleumlámpának üvegszilánkjai megsebezték, felszakították arcbőrét. Valamikor Párizsban járván láttam egy kortárs francia képzőművészeti kiállítást. Volt egy nagy vihart kavart alkotás, a Szerető.
Az akkor már hetvenen túli szobrász Jézust női alakba formázta. A feszülő test karjai előrelendültek, tenyerei felfelé fordítva hívtak egy utolsó ölelésre. Arca vonások nélküli, szenvtelen hasáb. Azon a viharos napon nekem úgy tűnt, az a szobor kelt életre egy bakonyi kis falu templomában. Margittal nagyon jó barátok lettünk, és vagyunk a mai napig. Szellemes, művelt és a végletekig jólelkű. Nyaranta, amikor a városban az elviselhetetlenségig felmelegszik az idő, mindig akkor hív. Bátyjának nevez, és hív családostól Szépalmára, ahol kis háza van. Mi meg rohanunk hozzá, a nyugalmába, hogy megmártózzunk kisugárzó lelki szépségében. A gyerekeket fel-felkapdossa, feleségem karonfogja, és vezeti
körbe a ház körül, már a harmadik nemzedékbeli kecskével szorosan a nyomában, akit kutya helyett tart. Szinte hajnalig beszélgetünk. Olyankor előveszi a verseit is, és felolvassa. „Elszállt az időnk és csak bámulunk a sors levedlett gúnyáján, kacagnunk kéne, de csak visszük némán” - ezt is Ő írta. Ma már hatvan éves. Születésnapjára legkisebb fiam rajzolt egy hatalmas, csupa-gyümölcs kék törzsű fát. Azóta az a rajz bekeretezve ott lóg a szobája falán, közvetlenül egy kereszt és szülei fényképe mellett. Mindannyian tudjuk, értjük, hogy miért. Amikor négyéves fiam átadta neki, Margit csak nézte vastag szemüvegén át is hunyorogva, aztán lassan csorgott le a könnye a magához húzott gyermek szőke hajára. Ér-
tettük mindannyian. Értettük a rajzot, és értettük a helyét. Meg a könnyeket. A könnyekről eszembe jut egy régi történet. Egy édes- szomorkás eset. Családommal jártuk az országot. Akkoriban még olcsó volt az üzemanyag, az éttermek elfogadható áron és minőségben szolgálták ki a betérőket, szállás meg akadt a legtöbb helyen. Az emberek bizalommal voltak egymás iránt, a vándor meg az idők kezdete óta egyfajta hírvivőként, Látóként tiszteleg az emberek szemében. Egy késő szombat délután alföldi kisközségbe tévedtünk. A sportpálya mellett vándorcirkusz verte fel ütött-kopott sátrát. A Cirkusz, mint a gyerekkori álmodozások, ádrándok egyik állandó helyszíne, még a mai napig megkísért olykor - olykor. Amikor gyerek voltam, a ligeti sátorcirkusz egyike volt megilletődött utazásaim egyikének. (Volt még a
koncert meg a SZÍNHÁZ). Visszagondolva azt hiszem, a zenekarban szerettem volna leginkább lenni.
Szebb, hatalmasabb muzsikát nem tudtam akkor elképzelni, mint amikor a karmester intésére a bevonuló zene felhangzott, és a szereplők körbejártak a fűrészporral borított, nagy kör alakú szőnyegen, amit aztán az állatszámok előtt villámgyors segítők összegöngyöltek. Szerencsére a gyerekeket nem kellett sokat unszolni, és a jegyeket megváltva már bent is ültünk a hűvös sátor alatt, amelynek lyukas ponyváján ki lehetett látni a sötétedő égre. A zsonglőrszám egyik résztvevője nagyon ismerősnek tetszett. Feleségem jegyezte meg, hogy tőle vettük a jegyeket. A zenebohóc, az igazgató, aki kisállatidomító is volt egyben. A zsonglőrszám másik résztvevője üzemeltette szünetben a körhintát, a büféslány pedig, ledobva köpenyét, flitteres fürdőruhában egyensúlyozó produkciót mutatott be. A cirkusz kopott, hideg és ügyetlen volt. A zene gépről szólt, picit féltem, hogy az egyik ló bőrébe is ember bújt, ugyanakkor meghatott az igyekezet, ahogy a már pocakos bűvész elvétette a fogást, vagy a szemlátomást öregedő lóidomár a szünetben pónilovaglást kínált a gyerekeknek, akik ámulva nézték a csodák sorát.
Az előadás végén egy kislány zokogott keservesen a gyorsan kiürült sátor közepén állva, és nézte a kupola alá felszállt léggömböt.

A földalatti aprókat sikongatva tűnt fel a föld alól, nem sokkal a műemlékhíd előtt. Nagy esőzések után a kiépítetlen part tócsássá ázott, ahol apró ezüsthasú halak forgolódtak a sekély vízben. Ez jutott az eszembe, ahogy álltunk lányommal a hentes kirakata előtt, és bámultuk az eladásra szánt pontyok szűnni nem akaró körtáncát. A halakról még van egy nagyon élénk emlékem. Gyerekként sokszor megcselekedtük, hogy a városligeti tóból egy rossz harisnyából eszkábált merítőhálóval kifogtunk pár darab fiatal halat. Nem voltak nagyobbak azoknál a rágott végű ceruzacsonkoknál, amivel óra alatt dobáltuk a kövér Kecskés fejét az általánosban. A kifogott halakat aztán savanyúcukorkás zacskóba csúsztattuk és, elvillamosoztunk velük a díszhalashoz. Miközben egyikünk lefoglalta az állandóan vörös sálat viselő, sovány kiszolgálót - akit magunk között csak Keszeg-nek hívtunk – , másikunk belelopta valamelyik akváriumba a ligeti halakat. A törzslakók viselkedését, orrunkat a meleg üveg falához nyomva aztán nagy érdeklődéssel szemléltük. Általában kíméletlen hajsza kerekedett a kéretlen társbérlőkkel. Az érdekes az volt, hogy a törzslakók a kergetőzés hevében nemcsak az idegeneket, hanem egymást sem kímélték. Úgy tűnt, hogy csak egy kis felfordulást, mondvacsinált indokot vártak, hogy ellássák medencetársuk baját. Nemritkán előfordult, hogy a becsempészett tolakodók a kövek között meglapulva lebegtek, miközben az őslakók véresre csipkedték egymást. Sokszor vagyunk így mi, emberek is.
Keszeg aztán rájött rendszeres látogatásunk igazi okára, és a medencék vizének leeresztéséhez használt gumicsővel egy alkalommal úgy megkergetett minket, hogy cimborám megbotolva, esés közben megkapaszkodott az első szilárd tárgynak hitt dologban, következetesen egy kisebb akváriumban, ami eldőlt, és az értékes neon halak sokasága egy pillanat alatt a linóleumos padlón dobálta magát, üvegdarabok és vízinövények között. Szerencsétlenségünket tetézte, hogy egy pillanattal később betoppant a szomszédunk, a Dobolai bácsi, aki a szombat délelőtti szőnyegporolás közben aztán elmesélte anyámnak a történteket. Akkor apámtól kaptam egy pofont és kötelezett, hogy visszamenve a díszhalashoz bo
csánatot kérjek. Keszeg éppen az eltört akvárium fémkeretét tisztogatta, amikor beléptem. Összehúzott
szemöldökkel nézett rám, kezét leengedte. Szemlesütve hadartam el a néhány szót, amit apám előtt vagy százszor otthon el kellett ismételnem. Keszeg némán bólintott, és a kezembe nyomott egy feketefoltos sima követ, aminek közepén volt egy pont akkora lyuk, hogy azon átfűzve egy spárgát, indián amulettként mutogathattam a grundon. A minap előkerült az évek alatt felhalmozódott kacatok közül, miközben egy kórházi jelentést kutattam, apám halálának okáról.Két éve arra jártam, ahol az üzlet állt.
Megvolt. Bementem, és érdeklődtem az előző tulajdonos után. Kiderült, hogy a lányával beszélgetek éppen. Az ötven körüli nő elmondta, hogy tíz éve halt meg az apja, gégerákban. Hadifogoly volt az orosz északi területeken, ahol egyszer büntetésként sósavat kellett inniuk. Túlélte. Akkor. Egy évvel később az üzlet már nem volt meg. Egy divatbolt nyílt meg a helyén.Úgy tűnt, sietni kellett a megnyitással, mert a linóleumot nem cserélték le, csak alaposan kitakarították, de a valamikori vasállványok lábainak benyomódott helyét nem tudták eltüntetni. Kislányom közben megunva a halak
vonulását, kezemet rángatva húzott a játékbolt felé. Sohasem akartam építész lenni. Volt a közelünkben egy fémöntöde. Órákig elbámultam a járdán guggolva, ahogy a pincében forgolódtak a félmeztelen bőrkötényes munkások, és hosszú nyelű öntőpoharaikból folyatták ki a megolvadt vasat a formákba.
Sokadik látogatásom után egyikük egy repülőt ábrázoló kis függőt fel is dobott nekem. Úgy éreztem, befogadtak, most már egyike vagyok azon millióknak, akiknek közük van ehhez a csodához. Elképzeltem, ahogy majd én is formázom a fémet. Kiöntöm a házunkat, a szemetest, de még a szenes ember örökké vicsorgó kutyáját is. A legjobban egy szívet szerettem volna készíteni, mert egy mesében azt olvastam, hogy a fémszívű óriás, aki a sötét barlangokban lakott, egyszer kitévedt a napfényre, szíve felmelegedett, és szétosztotta minden vagyonát a rászorulóknak. A szívet a másodikon lakó Szörmésnek szerettem volna a postaládájába tenni, hátha így is működne a dolog, mert szüleim beszélgetéséből egyszer kiderült, hogy mi szegények vagyunk, és rajtunk kívül nagyon sok rászoruló van még. A Szörmésről meg tudta mindenki, hogy nagyon gazdag ember. A tervvel akkor hagytam fel, amikor egy korareggeli órában indultunk a budai hegyekbe kirándulni, és egy sötét autóval épp akkor ment el a Szörmés hátul, két embertől közrefogva. Nem is láttuk többé. Haragudtam rá, de egy picit büszke is voltam, mert biztos voltam benne, hogy megneszelte a dolgot, és elbújt valahová. ( Egy barlangba?) Építész pedig úgy lettem, hogy anyám takarítást vállalt egy tervező irodában, ahová egyszer elé kellett mennem. Amíg vártam rá, bekukkantottam az üvegezett ajtón a terembe, ahol az egyik rajzasztalnál fiatal férfi állt. Fehér köpenyének felső zsebéből ceruzák radíros végei kandikáltak ki, a lámpával megvilágított rajzpapíron egy épület különböző nézetei voltak láthatók. A rajzoló fekete tussal húzta ki a vonalakat. Éppen akkor végzett. A tollhegyet kimosta egy kis tálkában, megtörölte, ráfújt a csillogó vonalakra, és lmosolyodott. Még ma is, amikor nehéz napon vagyok túl, és eszembe jut ez a kép, valami nagy nyugalom és békesség árad szét bennem. Ezt érezhette anyám is, amikor a karácsonyi ebédhez elkészülve mindennel, leült megpihenni, és ajkain békés mosollyal elaludt 1968 telén.
Valamikor azt mondta nekem, hogy minden ember születésével egy új világ születik. Egy új világ a maga érzéseivel, gondolataival, törvényeivel. Sírások, panaszok, örömök és ígéretek, a gondoskodásról, a fájdalom tagadásáról. A boldogságról úgy tartotta, azt fel kell ismerni, azt nem szabad elígérni senkinek.




Cím: Eligért boldogság
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Tóth János (fényesi)
Beküldve: March 30th 2004
Elolvasva: 1287 Alkalommal
Pont:Top of All
Beállítások: Küldd el ismerősödnek  A publikáció nyomtatása
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]


Ipone 2005-04-29 06:06:34
Top of All
Van ebben valami "nagy gazdagság".
...És amit említettem, hogy kellemes olvasni, még így képernyőn is. Élmény volt!


káma 2004-03-30 21:11:36
Top of All
Jó volt olvasni. Köszönöm.


csingi 2004-03-30 18:18:17
Top of All
Kedves Fényesi. Nem lesz műkritika, mert nem vagyok kritikus, és eszemben sincs hivatalból fanyalogni. ;) Mindig élveztem a stílusod, mióta az első betűt elolvastam tőled. Olyan természetes, mintha andalgás közben gondolkodnál és mesélnél. Talán ezért vannak benne bevillanó váltások. Ahogy fűzöd a gondolatokat, mintha nem történetet mesélnél, hanem ami eszedbe jut éppen. Köszönöm.


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.28 Seconds