Azokban a békés években, amikor alig volt valamink, egyetlen kincsünk egy viszonylagos biztonság volt. Dolgoztunk, vagy csak mímeltük, de valami minimális megélhetés mindenkinek jutott.
Ebben az állóvízben szinte minden nap egyforma volt. A régi ünnepek elkoptak, vagy inkább mi koptunk ki belőlük, az újak pedig még nem gyökereztek belénk. Talán azért, mert amolyan "muszáj ünnepek" voltak. Készültünk rájuk, mert készülni kellett, mentünk ünnepelni, felvonulni, mert menni kellett.
Talán ezért, talán másért, kitaláltunk magunknak saját apró ünnepeket, amikbe nem szólhatott bele a politika, és nem is lobogtak rajtuk sem csillagok, sem zászlók.
A munkahelyi névnap. Voltunk hozzá vagy harmincan. Majdnem minden hónapra jutott belőle. Olykor több, máskor kevesebb, vagy egy se. Egyszerre tartottuk meg a hónapban esedékes összes névnapot. Az ünnepeltek egy-egy tál rágcsálnivalót hoztak, meg italt, aztán munka után elbeszélgettünk, míg elfogyott a szerény trakta.
Természetesen ajándék is volt. Kívánság szerint, de kétszáz forintban limitálva. Erre havonta egy tízest adott be mindenki. Jó pénz volt az akkor! Ennyi volt egy buszjegy a közeli városig.
- Mi a kívánságod? - kérdezte a fő szervező, mikor sorra kerültem.
- Egy babát szeretnék - mondtam. Nem is tudom, hogyan jutott éppen ez eszembe. Talán, hogy kitűnjön a sablonból, az ital, könyv, háztartási apróságok sorozatából, vagy csak a hecc kedvéért?
Rám is csodálkozott a vásárlással megbízott kolléga. Sőt, szinte sajnálkozva súgta:
- Nem volt babád? Ugye gyerekkorodban nem kaptál játékokat és most, harmincasan ezt szeretnéd bepótolni?
- Nem is tudom - mondtam az igazságnak megfelelően és szerettem volna megmagyarázni, hogy talán inkább nosztalgia, vágyódás az elszállt és visszahozhatatlan gyermekkor után, a sok-sok játék után, amit kiskoromban kaptam, aztán felnőtt fejjel továbbadtam a rokon gyerekeknek... de mielőtt ezt is elmondhattam volna, a kolléga már tovább lépett bólogatva, mint aki mindent ért.
Másnap újra megállított:
- Megnéztem a babákat. Egy valamirevaló baba nem jön ki a keretből. A többit neked kell kifizetni.
Ez nagyon prózaian hangzott. Én vegyek magamnak ajándékot?
- Hagyd csak! Szamárság volt. Vegyetek inkább hat poharat, arra mindig szükség van. Remélem, az nem kerül túl sokba.
- Igen. Butaság volt babát kérni - meséltem otthon. Édesanyám is bólogatott, és jót nevettünk rajta, hogy nekem kellett volna adakoznom saját „meglepetésem” érdekében.
***
Családi körben a hagyományos ünnepeket is megtartottuk, akárcsak régen. A Húsvét és a Mikulás a kicsiké volt, de Karácsonyra az egész család készült. A gyerekek koruknak megfelelő játékot, könyvet, társasjátékot kaptak. A felnőttek is megajándékozták egymást. Hetekig dugdostuk az ajándékokat egymás elől, még akkor is, ha minden fantázia nélkül, minden évben szinte ugyanazt tettük a fa alá. Anyámnak ruhaanyagot, férjemnek nyakkendőt. Én az utóbbi években illatszert kaptam.
Nem maradt el a csengőszó, a gyertyafény, és a csillagszóró. Elénekeltük a Mennyből az angyalt, meg, hogy pásztorok keljünk fel, aztán átadtuk egymásnak az ajándékot, amit nem csak megköszönni illett, de csodálkozni is, mutatva, hogy mennyire meglepődtünk. A srácok addigra már a fa alatt bontották a saját csomagjaikat.
Édesanyám ajándékát kaptam meg a legutoljára. Egy szépen becsomagolt, felszalagozott dobozt. Kibontottam.
Egy baba volt benne. Alvóbaba. A haja barna, mint akkor még a magamé is. Ruhája fehér, narancsszínű pettyekkel. Köszönöm anyu!
A vitrinbe került, hiszen már régen kinőttem a babázásból... és mégis nagyon örültem.
Egyszer csak eltűnt az egyik cipője. Aztán a zoknik is. Egy napon arra figyeltem fel, hogy az arcát valaki összefirkálta tintaceruzával. Nem kerestem, melyik fiam tette, úgysem lehetett jóvátenni. Lemoshatatlan volt. Beleivódott, mint egy tetoválás, vagy mint anyám arcába a ráncok.
Mikor pár év múlva észrevettem, hogy csak az egyik szemét tudja kinyitni, kitelepítettem a vitrinből. Már csak lom volt. Nem fűzött hozzá semmi.
Azóta eltelt néhány évtized. Nem tudom, hova folyt el az idő… Mostanában gyakran eszembe jut az utolsó babám. Ha tudnám, hol keressem, a föld alól is kikaparnám.
