Mikor kezdődik az ember élete? Vitatják, hogy a születéskor, vagy a fogamzás pillanatában. Meg lehet állapodni benne, mint az időszámítás kezdetében. Szerintem nem fontos, legfeljebb a törvények, jogok szempontjából.
Hol kezdődik az ember sorsa? Ez már igazán fogas kérdés. Mehetünk visszafelé az időben. A szülők, nagyszülők életében keressük a gyökereinket, vagy még távolabb, a család ködbevesző múltjában?
Egyesek családfáját számon tartja a történelem. VIII. Henrik összes feleségének származását ismerjük. Tele van a történelemkönyvek hátulja származási táblázattal.
Akkor kezdtem a magam eredetét keresni, mikor azt kaptuk házi feladatul, hogy mindenki készítsen családfát.
Apám anyja cselédlány volt, apja ismeretlen. Mindig úgy képzeltem, hogy magas, szőke, kékszemű férfi volt. Szép és nagyon okos. Hogy is lehetett volna másképp annak az ügyefogyott barna asszonynak, aki a nagyanyám, olyan fia, mint az apám!
Anyai ágon már messzebb jutottam. Sokat hallottam róla, mert a háború alatt mindenkinek igazolni kellett a származását, és ezek az adatok később is sokszor szóba kerültek. Svájci paraszt és fiumei kormányzó unokáit sodorta össze a sors anyai nagyszüleim házasságában.
Anyám szép volt, kedves és érzékeny. Simulékony természete miatt becézték Cicának. Már 18 éves korában eljegyezte egy Erdélyből áttelepült fiú. A vőlegény a II. világháború elején meghalt. Cica 10 évig gyászolta, és csak 28 évesen ment férjhez, apámhoz. Született egy fiuk és több gyereket nem is akartak. Már 36 éves volt, amikor én megszülettem. Nem vártak, nem akartak, de elfogadtak. Csak kamasz koromban jöttem rá, hogy valószínűleg én is Ratkó gyerek vagyok. Szüleim ezt soha nem sérelmezték. Szerettek.
Ratkó Anna egészségügyi minisztersége alatt rengeteg gyerek született. A kórházak nem győzték ellátni az anyákat. Édesanyám szülés után két napig feküdt a hideg folyósón egy tolókocsin, mert nem volt szabad ágy. Megfázott és valami reumás láz is elérte. Soha többé nem gyógyult meg teljesen. Mindig úgy éreztem, hogy az én életemért adta cserébe az egészségét. Apám orvostól orvosig, egyik kórházból, a másikba, szanatóriumokba vitte, de sehol nem tudták meggyógyítani. Végül a lakás rabja lett, évekig nem tudott otthonról kimozdulni.
Apám dolgozott és tanult, aztán otthon is dolgozott feketén, - ahogy már akkor is mondani szokták. El kellett tartania a négytagú családot, fizetni az orvost, gyógyszereket. Anyám gyógyszerfüggő lett. Ha receptre nem jutott hozzá, ismerősökön keresztül megszerezte magának, amiről azt hitte, hasznára válik. Az orvosok hiába figyelmeztették a mellékhatásokra. Ha apám nem adott rá pénzt az üdvözítő tablettákra, eladta a ruháit és minden nélkülözhető tárgyat, amire vevő jelentkezett.
Nekünk gyerekeknek mindig, mindenünk megvolt. Nem láthatta rajtunk senki, hogy egy teljesen megrokkant anya nevel bennünket.
Anyám szelíd természetét a bátyám örökölte, én inkább apám gyakorlati érzékét, talpraesettségét. Korán átláttam a helyzetünket. Ahol tudtam, segítettem. A tanulás nem okozott gondot, csak az érettségi előtti évben, amikor édesanyám utoljára kórházba került. Az orvos megmondta, hogy már csak pár hónapja van hátra. Apám egész nap dolgozott, bátyám egyetemi hallgató volt, tőlünk több mint 200 km-re. Otthon nem volt senki, aki állandóan anyám mellett legyen, vigyázzon rá, ellássa. A kórház sem volt igazán jó megoldás, mert ott csak egy volt a sok között. Láttam, mi történik. Odateszik az ételt, és ha nincs ereje enni, elviszik a tányért. Ha nem képes elővenni a fiókból a holmiját, fésületlen marad. Nem hagyhattam magára, hiszen az én életemért adta az egészségét! Minden reggel bementem hozzá, megmosdattam, megfésültem, megetettem, aztán rohantam, hogy beérjek az első órára. Tanítás után visszamentem hozzá, hogy egyen legalább valami keveset az ebédből is. Otthon rám várt a takarítás, a mosógép, bevásárlás. Nem volt időm tanulni, és fáradt is voltam. Mindez olyan természetesen pergett, nem is gondoltam bele, de gyűlt az elégtelen az ellenőrzőmben. Senki nem kérdezte, hogy egy addig jeles tanuló, hogyan állhat több tárgyból bukásra.
Behivatták apámat. Nem tudom, mit mondott az osztályfőnökömnek, de év végén átengedtek mindenből.
Édesanyám mintha még a halálával is rajtam akart volna segíteni. Nyár végén ment el, hogy én az utolsó tanévben mindent bepótolhassak és legyen időm felkészülni az érettségire. Akkor fogadtam meg, hogy minden évemért, amit megérek, egy-egy szál szegfűt viszek a sírjára Halottak Napján. Mindig annyit, ahány éves vagyok.
