Szereplők:
Ernold
Maha
Tóbiás
Vendomé
Vedefi
Oremin
Halopták
Ilamina
Pap
Narcissa
Szolgák
/Szín: napos, világos rét, háttérben a dombok képe. Középen egy szikla, a színpad két szélén egy-egy fa. Tóbiás és Ernold a színpad szélén ücsörögnek, Tóbiás kezében bor van, időnként meghúzza./
Ernold:
Mondd, Tóbiás barátom, mit tegyek?
Mi volt az, mi körülvett engemet?
Egy halk szerelem, vagy csak egy szép álom?
Miért e szerelem, ha nem látom?
Áh, hogy megszülettem, azt is bánom!
Mily rút iszapos mocsár,
Melynek helyén tenger volt,
Büszke szirtek tornya állt,
És most minden, mi szép volt,
Holt lett bennem...
Ezt nem szabad engednem!
Mire való a való,
Ha nem elmondható?
A szívem szállna,
De be kell tennem kalitkába,
Mert mást vagyok szeretni kénytelen!
Ó, mily rút lett életem!
Tóbiás:
Azt hiszed, csak a te szíved fáj,
És csak a te lelked ég?!
A te szívedért nem kár,
Van benne még remény!
Ernold:
Tudsz rosszabbat talán,
Kedves Félnótás?!
Tóbiás:
Mi lesz Mahával,
Kit neked úgymond szeretned kell
Egyet gondolsz, és máris mehet el?
Nincs senkije,
Kit szerethetne,
Nincsen senki mása
Csak az üres lakása!
Ernold:
És nekem...?
Tóbiás:
Vendomé és Vedefi
A szülei, és az ország szülei
Elvették életét, hogy egy országnak adják,
Mielőtt ítélkezel, halld hát a szavát:
/Maha hangja hallatszódik csak/
Maha:
Egységben a kétség!
Ez lesz a jelszavam!
Bár nem tudom mi volt a vétség,
Bánatom lesz szép tavam…
Még hogy szeressük egymást, emberek!
Hisz ott vered választott kedvesed,
Te meg dühíted mérgeddel, kígyó!
Egyszer sem mondanád, hogy ez milyen jó!
Már minden sötét,
Minden szürke itthon.
Bezártam az édes nevetést,
Most is ott van, fönn polcon,
Egyszer talán újra leveszem,
De akkor már vissza nem teszem.
Ó, jaj, a gyermekkor hogy eltűnt,
S vele együtt a szülők szép szava…
Nincs már semmi, mi táncra perdül,
Otthon maradt a víg hahota…
Csak a végét várom…
Mert hogy megszülettem már azt is bánom!
Mily undorító, ocsmány fertő!
El innen, el!
Acsarkodj másra, rút hely!
Ernold:
Óh, te pajkos szerelem,
Miért velem játszol?
Hát nincs benned semmi kegyelem?
Mindenki szívén átgázolsz?
Keress mást magadnak,
Engem hagyj ki ebből!
Árts inkább egy szabadnak!!!
De én, óh, mit tegyek?
Hóhéra Mahának én legyek?
Nem! Soha! Előbb marja ki a szemem egy kutya!
(Tóbiás hümmög, majd iszik)
De akkor is!
Én Narcisszát szeretem!
Nem Mahát!
Tóbiás!!!
Tóbiás: Hű! Nahát!
Ernold:Ne hümmögjél!
Segítsél!
Tóbiás:
IGENIS!!!
Lelkem kész,
De tied az egész.
Ernold:Gúnyolódj csak, kancsó!
Te iszákos borhordó!
A bor ne szerelem!
Tóbiás(felderülve): Télleg nem!
A bort megcsalni lehetetlen!
Ernold: Elég!!!
Tóbiás (csodálkozva): Micsoda? Hol?
Ez már talán a pokol?
Ernold: Szavaid akár a méreg!
Pusztulj innen féreg!
(leüti Tóbiást/ Arra jön Narcissa)
Ernold: Lágy szív keményedj!
Óh, Istenem, te védj meg!
Narcissa: Üdvözöllek, ifjú lovag!
Miért ilyen bús, hisz oly szép a nap!
Ernold: Az, Narcissa! Bár ne ragyogna úgy a fénye!
Bár lenne sötét, szomorú!
Nem vakítana úgy a fénye!
Narcissa: Óh, ugyan már jó Ernold!
Hiszen a nap fénye a vége felé jár!
Ernold: De mi van, ha nem jön többet már?
Ha a tengerben marad,
Hűtlen lesz az éghez,
Elfárad, megpihen, nem halad...
Narcissa: Óh, elég, te buta!
Nem hagy el, soha,
Ezt megígérhetem!
A nap meg nem állhat!
Nappal a tenger, éjjel az ég várja.
És hűtlen sem lesz soha,
Nappal is, éjjel is a kékért van oda!
Tóbiás(kábán): Hova???
Ernold: Elhallgass, te boroskupák menyasszonya!
Narcissa: Hagyd, hisz a bor beszél belőle!
Meglásd, kigyógyul egykettőre!
Tóbiás: Én ki! De látod, Ernold te soha!
Nem jó, ha egy másik lányba vagy szerelmes,
(Ernold le akarja ütni) Jobb, ha borba!
Narcissa: Ohó! Mást szeret?
Na és ki a szerencsés nyertes?
…
Mármint… Az nem lehet!
Talán félrebeszél, kedves Tóbiás
Tóbiás: Mi vagyok én? Óriás?
Amit mondtam, megmondtam!
És ez így lesz akkor is, ha már meghóttam.
Egészségetekre! (iszik, majd eldől)
Narcissa: Mondd, Ernold igaz ez?
De hisz holnap nem az esküvőtök lesz?
Ernold: Mit mondjak? A szépet, vagy a valót?
Félek, a kettő más...
Mi szívemnek szép és jó,
Azt becsületemnek foltja bán.
Narcissa: Ó, miket beszélsz, te csacsi Ernold!
Talán megártott a nap?
Ernold: Meg! Megvakított a fénye!
Számomra már ő a vége!
(Megcsókolja Narcissát, belép Maha)
Maha: Milyen szép az este ilyenkor!
Csak a bűzét nem érzi senki...
De mit látok?
Vagy álmodok?
Csak egy rémálom!
Hagyj, képzelet, van elég bánatom!
Ernold: Maha?
Maha: Oh jaj, való hát mégis!
Ellenem van már az ég is!
Légy erős, Maha
Tartsd magad!
Ernold: Maha, én nem...
Ez nem az, aminek látszik...
Maha: Takarodj, te, ördög a véred!
ördög küldött ide téged!
Narcissa: Úrnőm, én nem...
Maha: Hagyd, Narcissa, értem!
Ernold: Maha, kérlek!
Maha: Takarodj, te undorító féreg!
/csapkod össze-vissza, Ernold elmenekül/
/kezét egy sziklára teszi/
Zokogj vért, te kő!
Ordítsd lelkem bánatát!
Égjen, minden, mi nyers erő,
Halál zengje hajnalát!
Ordítson minden, míg el nem ég,
A szó itt már nem elég!!!
Nee!!! Hasadj ki, szem!
Vakulj meg, szív!
Törj porrá eszem!
Nem láttad e kínt!
Miért??? Oh, miért kell szenvednem??
Mit tettem?
Mit vétettem?
Miért e sok kín és bánat,
Ha nem tudom, hogy miért bántasz?
Gyötörd, ki rászolgált,
De engem hagyjál!
(sír… Majd hirtelen:)
Miért nem válaszolsz már?
Hallgatsz? Ám legyen!
E zűrzavarban én cselekszem!
Reszkessetek, férfiak!
Vesztetek lesz minden virág!
Mind tőlem pusztultok majd!
Kínjaitok legyenek, akár a kő;
Hatalmas, mégis csendes...
Bennetek talán nagyobb az erő,
Bukása mégis nagyobb lesz!
/őrülten nevet/
Hajh bizony, halálba megy
Férfijjú, mint asszonyember!
És a bánatot, amit a halál issza,
Azt Maha tízszeresen adja vissza!
II. jelenet
/Ernold egyedül a sziklának támaszkodva. Ilamina egy fa mögül hallgatózik/
Ernold: Óh, nem elég már minden!
Erőm, testem, szívem...
Hogy lehettem ily erőtlen?
Ily undorító, kétszínű alak?!
Kárt tettem egy árva nőben!
Gyáva bűvölet, hogy elszaladt!
Szerelem...
Pfuj! Távozz tőlem, te átok!
Szemed nincs, így én nem látok?
Hiába mennyei a szerelem,
ha pokoli a fájdalma!
És lett miatta ép eszem
Erőtlen, rút pára....
Hagyj el, lélek!
Távozz tőlem!
Nem élhetek,
A becsület eltűnt belőlem!
/Felemeli a kését, de Ilamina, aki idáig hallgatta, beront, és elveszi tőle/
Ilamina: Nem! Nem! Nem!
Nem, ezerszer sem!
Inkább törd ki kezed-lábad!
Szabd meg bűnödnek te az árat!
Üvölts át tengert,
Halljanak a szirének!
De nem dobhatod el a lelked!
Nincs jogod megszabni az életed!
Ernold: Ilamina, te ezt nem értheted!
Ilamina: Csend! Azt hiszed, Ernold, bátor dolgot teszel,
És halálodkor siratnak az angyalok?
Tévedsz, Ernold, csak gyávább leszel,
És némák maradnak a harangok!
Ernold: Ilamina, testvérem,
Tudom, jót akarsz nekem,
De értsd meg, kérlek,
Tovább e helyen nem élhetek!
Nincs tovább maradásom!
Ilamina: De van, miért vezekelj!
Mosd le a bűnt gyáva képedről,
És fogadom, hogy szebb leszel.
(És a lányok előtt tovább tündököl!)--magába
Ernold: Hogy még inkább elmosson a szégyen?
Azt már nem!
Előbb leszek fönn az égben!
Előbb leszek halhatatlan pára!
Ilamina: Látod, Ernold, ezért vagy te gyáva!
/odadobja a kést, majd megvető pillantással elmegy/
Ernold: Hát már meghalni sem lehet?
Ha élnem kell, hát legyen!
Meg nem halok,
De élni sem fogok!
Éllek tovább, életem!
Legyen hát nagyobb a szégyenem!
Megyek, keresek egy helyet,
Ahol majd megnyugvást lelek...
------------------------------------------------------------
/Ernold, Ilamina ki. Tóbiás betámolyog, a másik oldalról szolgák jönnek, de Tóbiás nem veszi észre őket/
Tóbiás(beszélget magával): Kedves szőlő, jó napot!
Jó napot! Jó Ernold az úrnődnek mit mondott?
Úúh! Látta ám, hogy mást szeret!
Hmm. Úrnőd ilyenkor mit tehet?
Ordít, akár egy fába szorult óriás!
Nahát akkor, te is aludj, Tóbiás!
Szolga1: Te! Hallottad ezt?
Szolga2: Hallottam, persze!
Te, figyelj, nem megyünk esküvőre?
Szolga1: Ostoba! Lehet, hogy nem is lesz esküvő!
Szolga2:???
Szolga1: Azt, kit előbb hallottál,
Tóbiás,
Maha kisasszony barátja!
Szolga: Hűha!
Ennek már a fele se tréfa!
Gyere, szóljunk a szülőknek!
Szolga1: Viccelsz?
Hogy megöljenek?
Inkább tartsd a szád, és maradj csöndben!
Most meg menjünk, nézzük azt az esküvőt!
/következő szín: lakás, középen egy válaszfal, ajtó. Az egyik szobában Vendomé készülődik, a másik szobában Vedefi várja őt./
Vedefi: Hol marad már?
Öltözik, biztosan…
Cicomázza magát, akár egy kislány…
Sosem lesz kész pontosan!
„Még egy perc és jövök!”
Jah, csak előtte még: „Még öltözök!”
Ah, nők!
Senkise érti, mik is ők!
Vendomé!
Vendomé: Megyek, Vedefi, megyek már!
Ah, férfiak! Semmit sem értenek!
Biztosan már egy órája vár
Az idióta maskarájában áll,
És kérdezgeti majd:
„Miért kellett ennyit váratnod?”
Pont azért! Hogy leessen az állatok!
Férfiak! Állatok!
Én legalább rendesen kiöltözök!
Vedefi: Mikor jössz már?!
Vendomé: Még egy perc, és jövök!
Vedefi: Tudtam! Tudtam!
Még ezt sem gondolja komolyan!
Csak egyszer, óh csak egyszer érnénk oda pontosan!
Elvégre mi vagyunk a legfontosabbak!
Vendomé(kinéz): Tudtam! Tudtam!
Még ezt sem gondolja komolyan!
Csak egyszer, óh csak egyszer öltözne ki gondosan!
Elvégre mi vagyunk a legfontosabbak!
Hmm… Azért egyszer-kétszer velem is foglalkozhatna…
Sosem mondta még, hogy „Drágám, de szép vagy ma!”
Soha! Soha! Soha!
Mindig csak idő, meg a pénz, meg az ország!
Hmm… Vajon hova tettem a piros ruhám?
Vedefi: Azért néha kedves, és megértő is lehetne!
Vendomé: Azért néha észrevehetne!
Vedefi: Bezzeg másnak kiöltözik, nekem sose!
Vendomé: Bezzeg másnak bók- és csóközön,
Nekem meg már nem is köszön!
Vendomé-Vedefi: Hol van a régi szenvedély?
Vedefi: JÖJJ MÁR KI!!!
Vendomé: Ez is tud a nőkkel bánni!
Nem akarok tovább így élni!
/kiront/: El akarok tőled válni!
Szolga(belép, majd gyorsan elbúj): Miket hallok?
Mik ezek a furcsa hangok?
Már megint?
Valamit kéne tenni!
De mit? Gondolkozz, lusta pára!
Eh, már minden elveszett, hiába!
Előbb Maha, most meg a király!
Óh, mikor lesz hát vége már?!
Mikor lesz újra béke? Igazi béke!
A háborúban több volt az élet!
És most minden hideg, és minden jég…
/legyint/: Áh, majd más megoldja, de nem én!
/Jön Tóbiás, és leüti/
Tóbiás: Majd valaki felsegít, te otromba növény!
Még hogy nem segítesz másnak?
Pfuj! Ez nem is ember, állat!
Egyet se félj, drága uram,
Jön Tóbiás, majd megoldja!
Esküvő
/Szín: Ugyanaz a rét, szikla kivételével, a nap leáldozóban. A jobb oldalon a pap, szembe velük Maha és Ernold, Mellettük Tóbiás és Ilamina, majd a többiek./
…Azért gyűltünk ma itt össze, hogy Maha és Ernold szívét és kezét egybekössük
Akinek bármilyen kifogása van ellene, az szóljon most, vagy hallgassa el mindörökre!
/Hosszú csönd, majd végül:/
Ernold: Nekem van!
Uram!
Pap: Neked?
Neked nem lehet!
Nem láttam még soha jobb feleséget!
Ernold: Én sem, atyám,
De a rút férjhez nem illik illő lány.
Pap: Rút? Ernold, a rút?
Mi az, megártott a hosszú út?
Maha: Atyám, Ernold bizonyára arra gondolt,
Hogy a nap mellett csak sötéten izzik a Hold.
Ernold: Igen?
Pap: Igazán? Nos, ha így van,
Lángoljon vidámabban!
Maha: Lángol ő, atyám!
Nem látszik, de én tudom ám!
Pap: Akkor hát, essünk túl rajta!
Maha, akarod?
Maha: Nincs akkora szívem,
Amivel azt mondanám: Igen.
Pap: Tehát igen!
Hát te, Ernold?
Ernold megkövülten áll, csak ezt suttogja:
Hát kínok kínját szenvedjem?
Pap: Parancsolsz?
Maha: Én úgy hallottam, igen!
Pap: A válasz egyszerű, bár szép.
Üdvözöllek titeket, mint férj és feleség!
Maha: Találóbb a fény és a sötétség…-/magába
(Mindenki el, a szikla ismét középen, Oremin üldögél háttal neki. Szolga be.)
Szolga: Oremin uram, levele jött!
Oremin: Nocsak, hol van?
Szolga: Ott, a szikla mögött.
Oremin: Nocsak, ki ez?
Te elmehetsz!
Már megint mit írhattak...?
Ki? Maha?
Na, olvassuk!
......................Igen........Igen........
Tudtam!!! Mindig is tudtam, vágytam rá!
Égiek, köszönöm, hogy meghallgattátok imám!
Ó!!! Hát még mindig igaz?
Nem álmodom?
Lám, rút életemre ez a vigasz...
Köszönöm, isteni szánalom!
Egy perce még tán vén voltam,
És félholt az évek alatt,
De most újra szállok, újra élek!
Nem érdekelnek többé az évek!
Szállj hát, madár!
Énekelj!
És ha jõ a halál,
már az sem érdekel!
Ébredj, te tudós lélek!
Halld szavam, fiatalság!
Porba hull a régi énem,
És hamvából kel a fõnixmadár!
ÁÁÁÁ-háhá! Szeret!
De csend, te bolond!
Halkan vigadj!
A holnap: ma van.
És a 4?
Húh, hisz már elmúlt dél!
Megyek! rohanok!
-kiáltozik:- Mennyben vagyok! -II-
/elrohan, útközben nekimegy Tóbiásnak:/
Tóbiás: Hóóóó! Oremin uram!
Hova rohan?
Hova ilyen sietve?
Oremin: Rohanok, sietek
/kis gondolkozás után:/
Életet mentek!
/elrohan/
Tóbiás: Orvosok!
Életmentõ bolondok!
És titeket ki ment meg?
Elenyészt a saját lelketek!
Hát, ez meg mi lehet?
Oremin úr, a leveled!
késõ...
Vajon mi van benne?
Áh, nem lenne illendõ!
De mégis, ki küldene egy ilyennek levelet?
Egy tudóson kívül, persze.
/ megnézi, ki írta:/ De hisz ez...Maha!
Az nem lehet!
Vajon miben mesterkedik?
Mit forral már megint?
Ó, Istenem!
De hát... Mit tett õ ellene?
Szegény Oremin, bajban van!
A vesztébe rohan!
Megyek, barátom, megmentelek!
Szenvedtél már helyettem is eleget.
Ideje, hogy valaki téged segítsen ki.
/elindul, majd hirtelen visszafordul:/
Hohó! Na és Vedefi?
Jó uram, és királyom,
Hát ki védi meg országom?
Átkozott döntés! Mindegyik fontos!
De én Tóbiás vagyok, a boros!
Fia az egyetlen Erennek
És országát még soha nem hagyta cserben gyermeke!
(Tóbiás el, Maha bejön)
Maha: Íme, lám ott jön õ!
Bolond! Hogy fut, szalad!
Hmm! És még azt mondják, a gyengébbik nem a nõ?
Meg hogy a férfiak lelke milyen szabad?
/Nevet:/ Gyere csak, bolond, gyere!
Te leszel Maha fájdalmának elsõ gyermeke!
Hát eljöttél mégis?
Van még az életben szép is!
Köszönöm, hogy enyhíted fájdalmam!
Köszönöm...
Oremin: Én köszönöm, hogy elvarázsoltál,
Hogy visszakaptam reményem.
Ki jég-szívembõl napot csinált,
Te voltál!
Köszönöm, szerelmem!
Maha: Hát szeretsz? Igazán?
Oremin: A rét sem örül jobban a napnak egy hûvös est után,
Mint én neked, igazán!
-----------------------------------------------
Ernold /ugyanott, Csak nem látja Maháékat/
Nem értem!
Miért tette ezt énvelem?
Miért nem mondott nemet?
De hisz ez csak egyet jelenthet!
Megbocsátott!
Megbocsátott!
Elfelejtett nekem egy ilyen galádságot!
Honnan ennyi jóság?
Honnan ennyi kegyelem?
Nem közénk jött, nem valóság,....
/meglátja Mahát és Oremint/:
Ó, A KEGYETLEN!!!!
Miért büntetsz ily embertelen?
Látom már, értem!
Ellenem tette, nem értem!
Légy átkozott, Maha!
LÉGY ÁTKOZOTT!!
Legyél hát minden ember hajnala,
De sose leljél igaz barátra!
/Maha gúnyosan nevet/
Oremin: Miért nevetsz?
Maha: Semmi... Csak örülök, hogy szeretsz.
Oremin/sóhajt/: Szökjünk meg!
Hagyjuk itt e rút helyet!
Éljünk szabadon, egyedül!
Szenvedtünk már így is eleget...
Menjünk a patak melletti kis kunyhóba!
Ott minden csendes, és minden nyugodt,
Ott nyáron meleg, és télen hó van....
Életünk szép lesz, és boldog,
És ha majd jõ a várva várt halál,
Az ajtót senki nem törheti ránk!
És...
Maha:/Ilyedten/: Ne!!! Várj még, kedvesem!
Oremin: Miért?
Maha: Hát, a dolgokat Ernolddal kell rendeznem...
Oremin: Nem tudja még?
Maha: Sejti már...
Oremin: Az nem elég!
A szerelem nem felejt, de nem is lát...
Mondd hát meg neki, kérlek,
Aztán tûnjünk el innen, végleg...
(Szín:lakás Vendomé olvasgat, Tóbiás elgondolkozva áll)
Vendomé: Tóbiás, uram hol marad?
Áh! Tudom, ne is mondjad!
Más többet látja királyát,
Mint én a férjem!
Micsoda szégyen!
Tóbiás: Az ország ügyeit intézni nem szégyen,
Asszonyom, kérem...
Vendomé: Hát ez meg ki volt?
Ki szólt?
Tóbiás: Csak én, úrnõm!
Vendomé: Mit is tudsz te errõl, Tóbiás?
Mondd, kérlek, hozott valamit a postás?
Tóbiás: Igen, úrnõm, levele jött,
Ott van a zongora mögött.
Vendomé: Ahá! De hisz ez a csodálatos Fendrom márki!
Tóbiás: Felõlem aztán lehet bárki!
Vendomé: Tóbiás!
Hagyj magamra, kérlek!
Hát nem felejtett el, mégsem!
Mily tüneményes!
Mily szenvedélyes!
Nem úgy, mint a férjem!
Sose táncolt volna velem!
Csitt, te pimasz!
Hogy beszélsz róla?
Felesége vagy,
És hûséges adósa!
/vállat von/: Na és? Egy kis szórakozás nekem sem árt!
Na de nézzük, mit írt már!
Igen... Igen...
Szombat este lesz egy álarcos bál,
Elmenne, csak nincsen párja.
Milyen kár!
Ezért arra gondolt,
Mi lenne,
Ha... ÉN MENNÉK EL VELE???
"Hisz az éj oly konok,
És önnel oly bájos az este"???
De hisz ez... Képtelenségek képtelensége!
Fendrom márki randira hívott egy estére?
Engem? /lelkendezve/
Nem! Én Vendomé vagyok, férjem felesége!
Nem lehet!
De megérdemli!
Nem jött haza, hát úgy kell neki!
Sosincs itthon, mikor kellene,
Akkor ne is legyen kifogása ellene!
Igen! Megyek, kedves lovag!
Bár már itt lenne a holnap!
(Szín: rét; sötétben. A pap hazafele tart, Oremin jön be üvöltve)
Oremin: Fényesen izzik a világ!
Talpra barát!
Már nyílóban az elsõ tavaszi virág!
Ne aludj hát!
Pap: Oremin uram, mi történt véled?
Oremin: Megtalált az élet!
Minden perc áldás!
Minden fényes!
Csak a hang nyomasztja lelkem már!
/kiált/
Pap: Csendesebben, hé!
Felébrednek az emberek!
Pedig még este van, sûrû éj!
Oremin: Ébredjenek csak!
Keljetek hát siralmas álmaitokból,
És éljétek igazi álmotokat!
Talpra emberek! Elég a játékból!
/Alvók sokasága üvölt Oreminra. Kijön Halopták hálósipkában, akár egy manó/
Halopták: Ki lármázik itten?
Ki üvölt ilyen...
Oremin uram!
Jó estét, atyám!
Nem tudják, ki üvölt így,
Hajnalok hajnalán?
Oremin: Én voltam az, Halopták! Én! Én! Én!
Nagy szerencse történt, elmesélhetném?
Halopták: Persze, persze! Csak menjünk arrább!
Még a halottak is kikelnek így!
Jó éjszakát, atyám!
Oremin: Igen, igen... Viszlát!
Halopták: Na jól van, menjünk hát!
/Elindulnak, majd Oremin elõreszalad, és a levegõbe kiált/
Oremin: Boldog vagyok! Boldog vagyok!
Halopták: Dobbanjon hát szíved nagyot!
Oremin: Száll a lelkem, szállj hát nagyot!
És hallja minden mi él és hall:
Az élet szép, és nem zavar!
/Nevetve leülnek a fûre/
Halopták: Látom nagy szerelmes vagy te.
Meséld el, mi történt!
Oremin: Hát tudod, Maha és én...
Halopták: (felpattan)
Maha és te?
Az lehetetlen!
Oremin: Elõször én is azt hittem,
Drága barátom,
De aztán rájöttem,
hogy valóság, és nem álom.
Halopták: És ha mégis az?
Mit csinálsz, ha felébredsz, mondd!
Oremin: Eh, Halopták, ne légy bolond!
Nem az, de ha mégis,
Akkor sem kelek fel belõle!
Halopták: Sírás lesz a vége, én megmondom elõre!
Oremin: Hát te csak rombolni tudod mások kedvét?
Menj a temetõbe, ott keseregjél!
(Szín: lakás)
Vedefi: Szevasz, Tóbiás, na mondd, mi van,
Mi történt máma?
Tóbiás: Jó estét, uram!
Valami hölgy elhívta egy bálba.
Álarcosbál, ha jól emlékszem...
De ki is a hölgy? Várjunk, megnézem!
Áh, igen! Kise grófné, Sen leánya!
Õ hívta önt el a bálba!
Vedefi: Sen lánya? Bizonyára szép lehet!
Tóbiás: Arra mérget vehet!
Csinos, bájos, és finom a modora,
És elárulhatom: csak önért van oda!
És...
Vedefi: És nekem programom van akkorra!
Igaz? Feleségemmel megyek vacsorára!
Tóbiás: Hát, nem tudom, én ezért nem másznék fára!
Fülembe jutott, hogy felesége nem enne nagyon,
Inkább táncolni megy szombaton.
Vedefi: Vagy úgy! Szóval táncolna?
Legyen! Menjen õ is, megyek én is a bálomba!
Tóbiás: Akkor a vacsora lefújva?
Vedefi: Elhalasztva, Tóbiás, elhalasztva!
Majd mikor nem leszek élve elhamvasztva!
Táncba mész, kedvesem?
Én bálba!
Majd meglátjuk, kinek lesz ettõl halála!
Mondd csak, Tóbiás, hogy is néz ki az a Kise?
Nem az a bájos arc, orra pisze?
Tóbiás(felderülve): De bizony õ az, uram!
Két szeme akár csillagok az éjben,
Világítanak a sűrű sötétben!
S ki csak rápillant merészen,
Több nyugodt éjszakája nem lészen
Oly tiszta! Oly édes!
Akár egy harmatos virág a tavaszi fényben!
És...
Vedefi: Jól van ,Tóbiás, ennyi is elég lesz!
Menj, kérlek, szólj Vendomének!
(SZín :világos rét)
Oremin jön, mellette elrohan Halopták
Oremin: Hé! Hé! Álljál csak meg!
Hova ilyen sietősen?
Halopták: Eredj már! Oly szép a reggel!
Futni kell!
Oremin: Futni?
Halopták: Futni, rohanni, szállni,
Repülni, akár egy madár!
Meg nem állni,
Az élet vár!
/sóhajt/: Csodás!!!
Oremin: ???
Halopták: A reggel! Hát nem csodás?
Oremin: De, csakugyan, mint a többi más.
Nem értelek, Halopták…
Na mindegy… Hagylak szárnyalni tovább.
Legyen jó a napod!
Halopták: Nekem mondod?
/elrohan:/ A mennyben vagyok!
Oremin: Isten veled, Halopták!
/csóválja a fejét:/
Tegnap még sírt,
És zokogni kért,
Bánat volt minden szavában,
Most meg… Most meg röpköd fellegvárában!
Minden oly csendes,
Minden nyugodt, látszatra,
Pedig szívem belül oly heves,
Gondolni sem merek a bánatra!
Te is csendes vagy, te kő,
Pedig lelked mélyén ott ordítasz,
Kitörni készül az ősi erő,
De az üresség csendjében hangtalan elvész.
Látod, te kő, ezért vagy te nehéz!
Talán bent nálad minden sötét,
De idekinn minden fényes,
Nincs már több árny,
Táncot jár az élet,
A szíved már ég,
Égjen hát,
Míg szíved hangja száll!
Látom már…
Látom a fehér éjszakát!
Látom a csillagok tarka fényét!
S a fényben az élet értelmét;
Élni, álmodni, felébredni…
Szeretni,
És szeretve lenni,
Őrülten keresni az igazi szépet,
A szépet, ami megmenti az életet,
Amiért érdemes élni,
És legfőképpen meghalni.
Én megtaláltalak, szerelem,
Csak el ne veszítenélek!
Mert csak az örök, mik véget érnek…
Tudod, szerelem, veled boldogabban élek,
De a legszebb szép maga az élet.
Rút világ,
De szép az élet!
Alszok hát,
És álmodok véled.
/elalszik a kőnek dőlve/
/Maha és Halopták kézen fogva futva jönnek vidáman, majd lehemperednek a kő másik oldalára/
Halopták: Nézd, mily csodás mindes, édesem,
Halkan száll a nap a hegy alá édesen…
Maha: Mennyi mindent láthat egy nap alatt!
Mennyi kínt, szenvedést, borzalmat…
Halopták: És mennyi szépséget!
Ha te nem lennél,
A nap se ragyogna úgy az égen!
/hosszú csönd/
Maha: Halopták, én félek!
Minden hideg… Reszket minden lélek!
Te nem érzed?
Mintha ezernyi hang kiáltana a sötétben,
Sír fájdalmasan, hogy el ne égjen…
Rémisztő, nem?
Halopták: Én nem félek, kedvesem,
Szerelem ég bennem,
Fehér és tiszta életem,
Félni ilyenkor miért kelljen?
Halljad hát, mit mond az ég:
Az élet szép!
Gyere, aludjunk, álmodjunk tovább,
És keljünk majd az új nap hajnalán!
/Oremin felkel a kő másik végén/
Oremin: Na hisz, már itt a nap vége!
Ideje felkelni végre!
Maha már biztosan sokat várt…
Mi ez a hang?
Nem, az lehetetlen!
Nem láttam!
Nem! Ez a rémek álma!
Hagyjál békén, árnyak árnya!
/Ordítozva elfut/: Nem láttam! Nem láttam!
/beleütközik Tóbiásba/
Tóbiás: Mit nem láttál, barátom?
Oremin: Csak egy álom!
A rémek álma!
Beteljesült hát a gonosz vágya!
Remélem, jót kacagtál rajtam!
De ha nevettél, nevess most is, halljam!
Itt állok előtted, de nem te nyersz!
Egyszer még elkaplak,
Ezt jegyezd meg mától:
Senki sem menekülhet
Oremin haragjától!
Minden megvolt!
Minden gyönyörű volt, és szép,
Most meg… Most mindez holt…
Mikor leszek én boldog még?
Ugyanilyen nem lesz soha már,
Nem lesz, csak a halál után!
Tóbiás: Tudod, miután én is ilyen voltam,
Én is ezt éreztem. Sírtam, lelkileg holtan.
Nem éreztem semmit,
És nem akartam látni senkit.
Csak néztem magam elé,
De nem láttam.
És egy nap oly hosszú volt,
Mint egy élet e világban.
De aztán…
Oremin: Miért??? Miért volt ily kegyetlen?
Tóbiás: Hogy kihasználjon!
Hogy tönkretegyen!
Nézd csak meg őt!
Bosszút áll mindenkin, ki nem nő!
Bosszút áll rajtuk, mert egykor őt is bántották,
És most ezerszeresen fizeti vissza szíve bánatát!
És…
Oremin: Nem!!! Maha jó, ő nem tenne ilyet!
Ismerem őt, régebbről, mint hiszed!
Kedves volt, rámosolygott, akire csak nézett,
A szíve mélyén most is ott van, érzem!
Tóbiás: Bolond vagy, ha azt hiszed, megváltoztathatod.
Jóból lett rosszat vissza nem fordíthatod!
Ő nem olyan ember!
Oremin: Mit tudsz te erről? Semmit!!!
Maradj magadnak!
Nem értesz te senkit!
Nem ő tehet róla!
Nem Ő volt! Nem Ő! Nem Ő!
Tóbiás: Őrült vagy? Miket mondasz?
Az ő hibájáért mást nem okolhatsz!
/Oremin üvöltve elfut, Tóbiás utána megy/
/Halopták felriad/
Halopták: Mi volt ez?
Mily őrült hang ordít?
Hisz még éjjelek éjjele van!
Ah! Pedig de szépet álmodtam!
/Mahára néz/
Hát mégsem álom,
Már látom…
Alszik… Nyugodt, akár a tó.
Messzire viszi tőlem az álom-hajó.
Pihegve fújja ki a szelet, mi sodorja,
Majd tovább merül alá, ki tudja hova…
/Tóbiás int neki, hogy jöjjön vele/
Aludj csak, álmodj tovább szépet,
És ne érjen álmod soha véget!
/Odamegy Tóbiáshoz, Tóbiás leüti/
Tóbiás (Mahára néz):
Nem jól mennek a dolgok…
Az ördög alszik, a jó meg háborog…
Az orvos beteg,
A beteg meg nevet…
Nézd, ahogy alszik, mily békés!
Most kel életre benne minden szép érzés;
Sír, nevet, majd mosolyog…
Hát nem egy csudaszép dolog?
Majd kinyitja két szemét,
És újra éli rút életét…
Ébredj, angyal, beszélek az ördöggel!
Addig is vigyázz, és rejtőzz el!
Ébredj!
Maha: Tóbiás? Jó reggelt!
De hisz még éj van, sötét tenger,
Miért ébresztettél?
Tóbiás: Oremin miatt jöttem.
Maha: Valóban?
Tóbiás: Maha! Miért vagy ily kegyetlen?
A lelke haldoklóban!
Maha: Úgy hallottam, orvos,
Gyógyítsa meg magát!
Tóbiás: Szenved, mert mással lát!
Maha: Talán az övé lennék?
Tóbiás (fejcsóválva):
Hát hova tűnt a régi szép emlék?
Hova tűnt a régi kislány?
Az a kedves, mosolygós kislány?
Maha: Az nem volt! Soha nem is létezett!
Tóbiás: De igen, volt!
Maha: Ha volt is, most már csak képzelet!
Megölte Ernold!!!
Szerettem őt!!!
Igazán szerettem!
És bár családom nem volt,
Mégis nevettem.
Elhagyott!!! Elhagyott!!!
És vele szállt el minden reményem!
Most már minden évet, minden napot
Lelkem bosszújáért élem.
De a régi nem jön vissza soha…
Elhagyott ő is… Elszállt messze, ki tudja, hova…
Tóbiás: A tavasz után jön a nyár,
Utána az ősz, a halál,
Majd a fagyott csönd, a tél,
De utána minden tovább vidáman él.
Maha: Soha! Soha!
Tóbiás: Egy jégszobor vagy, fagyott virág!
Egy jégbe zárt királylány!
Egy gyémánt, mely áttetsző, és csillogó,
De minek belső szíve sose látható!
Maha: Nem kértem tanácsot egy olyan valakitől,
Akinek a felesége elfut férje elől!
Tóbiás: (hosszan hallgat)
Tudod, Maha, nem is vagy te semmi!
A meleget, és fényt még a jég is ismeri,
És felolvad, akármilyen hideg!
Te nem! A te szíved már rég nem didereg!
(Szín: Ugyanaz a rét, báli hangulat)
Vedefi: Hát maga az? Eljött mégis?
Vendomé: Itt vagyok, nem megyek sehova.
/Vedefi megcsókolja/
Lassan! Hisz hosszú még az éjszaka!
Vedefi: Az életem volt sötét éj,
Idáig, míg meg nem érkeztél.
Most hát ne legyen még hosszabb,
Csak hagyd folyni az életet,
Ne legyen se jobb, se rosszabb,
Csak legyen szép az élvezet!
/Újból megcsókolja/
Vendomé: Nem... Én nem tehetem...
A férjem vár, és én szeretem...
Vedefi: Igaz... Nekem is van egy feleségem.
Szeretem õt... Szeretem, mert õ az én reményem.
Õ tart életben, nélküle én nem vagyok,
Nem vagyok semmi, csak egy temetetlen halott.
Vendomé: Akkor, azt hiszem, legjobb, ha elválunk...
Menjünk haza, és többé ne találkozzunk.
Vedefi: De...
Vendomé: Jobb lesz ez így... Jobb lesz, hidd el!
Boldogan élhetsz szíveddel, és lelkiismereteddel!
És én is elégedett leszek, és boldog,
Ha majd a szeretet vár otthon.
Vedefi: Hát akkor, ég veled! Nem! Viszontlátásra!
Vendomé: Elõre nézz, és ne mindig másra!
/Vendomé elmegy, de mielõtt elérné a színpad végét,
Vedefi utánakiált/
Vedefi: Csak egyszer hadd nézzek a szemedbe,
Álarc nélkül.
Utána esküszöm, elengedlek,
Csak hadd lássalak még utoljára!
Vendomé: Legyen hát!
/leveszik az álarcukat /
Vendomé: Hát te vagy az?
Vedefi: Vendomé!
Annyira sajnálom...
Annyira hiányoztál!
Amiket mondtam, azt neked mondtam,
Még akkor is, ha nem önmagam voltam.
És bár más voltál, én...
Vendomé: Cssst!
Ne emészd magad!
Én is részese voltam mindannak,
ami itt történt.
Úgyhogy nekem is bocsánatot kell kérnem.
Vedefi: Akkor hát, szent a béke?
Vendomé: Bár soha ne is lett volna harag köztünk.
Tudod, nem is jöttem el volna,
De Tóbiás, tudod addig mondta...
Vedefi: Tóbiás?
Vendomé: Igen, miért?
Vedefi: Mekkora ökör vagyok! Egy óriás!
Vendomé: Mi a baj, kedvesem?
Vedefi: Áááh! Csak vak voltam,
Mint rendesen!
Vendomé: Mirõl beszélsz?
Vedefi: Valamit el kell intéznem!
Mindjárt jövök, ígérem!
(Szín:Sötét rét, holdfényben, háttérben a bál hangjai. Tóbiás a sziklán ül.)
Vedefi: Hát itt vagy, Tóbiás!
Tóbiás: Hol máshol lehetnék?
Minden, mi szép, fényes.
Itt legalább sötét.
Vedefi: De rémes!
Gyere már!
Hisz mindenki rád vár!
Még Vendomé is!
Tóbiás: Jól van ez így!
Amíg a Nap tündököl,
Addig a Hold csönben ül.
Vedefi: Miért ilyen nehéz a szíved?
Tóbiás: Az én szívem könnyű, akár a szél;
Szállna messzi tájakon,
Csak a lelkem jég:
Azért állok a lábamon...
De a csillagok fénye betakar.
Nem vagyok egyedül, õ is jót akar.
De miért fáj ennyire?
Miért tündököl így?
Honnan ennyi fény,
Ha nem lángol a szív?
Miért a nap,
Ha a szív nem halad?
Miért a csillagos ég,
Ha az emberek szíve jég?
Miért élek én???
Miért nincs velem õ???
Vedefi: /vállára teszi a kezét/
Sajnálom, mi veled történt, barátom...
Tóbiás: Ne sajnáld... Az õ lelke már száll...
/Elõvesz egy pisztolyt, és maga felé fordítja/
Jövök már!
Jövök, madárkám!
Vedefi: Ne! Ne tedd, Tóbiás!
/lefogja a kezét/
Tóbiás: Csak egy okot mondj,
És nem húzom meg a ravaszt!
Mondd hát barátom,
Miért éljek én???
Vedefi: Hogy ha mások bár nem,
Te jót tegyél!
Hogy higgy e világban,
Mely hisz egy jobb irányban!
Hogy jobbá tedd e világot!
Hogy nézd, hogyan nyílnak a virágok!
/Tóbiás lassan leteszi a fegyvert. A színpad elsötétül, a függönyök elindulnak, de félúton:/
Tóbiás: Cselekedtem már elég jót!
Most már ebbõl elég volt!!!
/egy hangos csattanás, és Tóbiás elterül./
Vedefi(még mindig sötétben):
Neee!!!
Meghalt...egy óriás...
Ég veled, Tóbiás!
Szín: Tóbiás temetése. A szikla előtt egy gödör, mögötte a pap, mellette a tömeg.
Pap: Nem is oly rég e helyen egy szent állt.
Vígan dicsérte a napot, és nevette a halált.
Vidámság volt minden szóban, mit mondott,
Nem ismerte a félelem e bolondot.
És bár szeretett mindent, ami élt,
Szeretet-viszonzást soha nem remélt.
Balga Tóbiás!
Fegyvered a halál ellen küldted a világ hevében
És bár a világ megállt, te mentél tovább a jó nevében.
Bánat ellen fordultál,
Felesküdtél minden jóra,
Elindult a golyó az útján,
De a bánat: tükör, visszapattant róla.
És megszűnt forogni a Föld egy dalra,
A Hold is sápadtan fénylett az égre,
Százezer szív dobbant egy zajra,
És tudták, hogy a nagy jók egyikének vége.
Tudom, ha itt lennél, te magad mondanád:
Munkára, emberek, vár ránk a világ!
Legyen a virágnak világa!
Adj a világnak virágot!
Ne legyen Tóbiás halála hiába,
Legyen meg, mit nem látott!
És bár mozog a Föld, mert mozognia kell,
Tóbiás és emléke sosem hagy minket el.
Vedefi: Ég veled, barátom!
Köszönök mindent!
Remélem egyszer meghálálom!
Vendomé: Legyen e virág a te virágod!
Ne add másnak e világot!
Ernold: Gyarló a szívem szólni hozzá...
Csak sírok halkan, sírok némán...
Oremin: Fogadd részvétem, te világ!
Remélem, nem követsz el több hibát!
/Mind elmennek, /Maha megjön fekete ruhába/
Maha: Itt a halál!
Vágtat sötétség hajnalán!
Oly sötét, akár a tél estéje,
Lángol sötét bõrzekéje!
Szeme nincs, arca: szája,
Orrával a halált látja!
Körötte bánat körös-körül,
De van ki bálvány,
És a giccsnek örül!
Dobálgassunk virágot,
És váltsuk meg a világot
Bölcs mondatokkal!
Hol van a virág?
Hol van a világ,
Hol van, mondd!
Minden csak vér és porond!
Egyik sem vidám,
Akár a szél,
Mely ide-oda száll,
És senkitõl nem fél.
Minden csak kõ!
Kavics könnyeivel pusztít,
És sirat mindent, mi rajta nõ!
Hol van a virág?
Hol van a vége?
Mikor jön egy új ábránd?
Nagy embereknek nagy népe?
Hol a tó, és a hajó?
Hol a tenger, mely úgy harsogott?
Nem jönnek már vidám szelek
A mocsárbűz helyett,
De egyszer majd talán...
/A színpad elsötétül, a függönyök elindulnak, de félúton egy nagy puffanás, és Maha holtan terül el.
Oremin szalad csak oda hozzá, a többiek körülveszik/
Valaki: Hol vannak a szülei?
Minek, úgyse érdekelné õket!
Azok után amit velük tett!
Megérdemelte!
Nem is volt már ember!
Nem, csak szobor!
Oremin: Csend, te nép!
Az õ szíve virág volt,
Nem jég!
Miattatok lett holt!
Valaki: Miattunk?!!
Oremin: Gyalázzátok csak!
Magatokat gyalázzátok!
Az, ki segített volna neki,
Egyet sem látok!
Mégis mit képzeltek, kik vagytok?
Emberek? Védák? Angyalok?
Vagy próféták egy jobb jövõre?
Minek??? Úgyse maradt már semmi belõle!
Mindenki mocskos!
Mindenki sár!
Mindenkiben ott a bûz és a halál!
De egyikõtök se fogadja el,
Inkább lefestitek arany-festékkel!
Átok!
Inkább elfordultok, hogy ne is lássátok!
Valaki: Te sem vagy különb!
Oremin: Én látom, amit látok!
Valaki: Lássad ezt, te beképzelt átok!
/lelövi Oremint/
/Mindenki elmegy, és lenézõen bámulnak a testére/
Vége
