Tél van. Itt, a talján Torinóban csípős szelek hordják magukkal az égvíz pelyhekké fagyott csöppjeit. A hideg ellenére egész sokan merészkedtek ki a vékony hólepel fedte utcára, s vacogva bújtak meg bundakabátjuk mélyén. Már akinek jutott szőrme. Sokaknak nem telt rá – ők vastag gyapjúba, több réteg ócska szövetbe bugyolálták minden tagjukat.
Néhány konflis robog el a lábukat sietve kapkodó járókelők mellett, és az út belső részén ott araszolnak a szenet, vagy fát fuvarozó nehéz szekerek is. Még olyan ember is akad, egynémely stráfkocsi platóját elnézve, aki ilyenkor adta fejét költözésre.
Egy ember, kinek csupán vaskos, tömött, jégderes bajsza látszik elő arcát fedő sálja, bélelt szőrmekucsmája alól, zsebre dugott kézzel, lassan lépdel a kövezett járdán.
Nincs hova sietnie. Ha nem is volt gazdag, azért tisztességgel megélt a jogdíjakból. Mióta itt bérelt lakást, rengeteget sétált a girbe-gurba utcákon. Kiváltképp szeretett a Pó partján bóklászni, elnézegetni a csónakok, bárkák és óriási tengeri hajók tömegét, amint a folyó habos hullámait szélesre tárt vitorlákkal, vagy éppen tömött füstkígyókat szülő kéménnyel hasítják.
Sétái, nézelődései termékenyen hatottak elméjére, olyannyira, hogy csak az elmúlt években több, mint hat, egész Európa művelt körei által fölkapott, dicsért vagy éppen ócsárolt könyvet is írt.
Szeretett néha megmártózni az embertömegek tengerében, alámerülni és újra felbukkanni. Ilyenkor mindig megerősödött világnézetében, s újfent igazolva látta tételeit. Most is, dacára a fagyos időjárásnak, útra kelt, hogy megnézze Torinó középkori negyedét, s talán megint abban a kis étteremben egyen, ahol igazi családi recept alapján főznek még mindig. Zsebében ott lapult pipája, a hozzá illő zamatos egyiptomi dohánnyal, elmaradhatatlan jegyzetfüzetével egyetemben. Ahogy ment, nyugodt léptekkel, sosem sietve, valahogy nem illett a város utcáira.
Ez az ember azonban most sem bajszával tűnik ki a tömegből. Már benne jár a korban, és sosem volt daliás, délceg atléta. Teste sem lehet az ok tehát. Mégis, valamiképpen úgy tűnik, legalábbis az avatott szem számára, mintha az emberek úgy kerülnék meg, ahogy egy patak folyja körbe a belé dobott követ. Csupán ketten figyelnek föl erre itt, ebben az olasz iparvárosban, de ők sem igazán törődnek vele. Az egyikük egy nagy szelindek, ami valami helyi bárónőcske komornáját sétáltatja nagy hévvel, aki szinte száll mögötte, a pórázába kapaszkodva. Kutyakorbácsát már rég elhagyta valahol. Nem mintha a hatalmas vérebet meghatották volna valaha is a gyenge akaratú nő hamvába holt nevelési kísérletei. Egész eddig futtában feldöntötte, félrepöndörítette a kétlábúakat, és hangosan csaholva száguldott valami új szuka szaga után.
Ezt az embert azonban kikerüli. Mintha a gazdája lett volna. A szelindek neki engedelmeskedett egyedül.
A másik, aki fölfigyel majd az emberünkre, egy fuvaros hatalmas, csontos igáslova lesz, de ő most még busa fejét lógatva, szemét behunyva pihen a stráfkocsi előtt. Gazdája bent issza a kocsmában az utolsó szíverősítőjét, mielőtt ismét nekirugaszkodna a munkának. Hűséges lova talán harsogó, friss széna illatáról ábrándozik éppen. Nem figyel a környezetére, saját benső világába menekült inkább. Számára a kemény munkán, súlyos ütlegen és nyirkos szénán kívül semmit sem kínálhat már az emberek világa. Még akkor sem figyel föl a magányos, úszó szigetként bandukoló kétlábúra, mikor az elhalad mellette. Szemellenzőjétől amúgy is csak keskeny sávot láthatna maga előtt.
A dús bajszú ember mozdulatainak, lépteinek komótosságát csak gondolatai viharos száguldása ellenpontozta.
…Mivé leszünk hát végül? Hová lettek az értékek, s hová leszünk mi, emberek? Tényleg… tényleg meghaltál? Válaszolj! Válaszolj!!
Válaszolj…
Nem tudsz! Nem, mert halott vagy! Meghaltál, s veled hulltak porrá az értékeid is. Vén, ravasz zsarnok voltál, hallod-e?
Dehogy hallod. Hiszen sosem voltál!
Sok ostoba, végtelenül ostoba birka! Mennyit hozsannáznak és mennyit jajveszékelnek! Halott vagy, hulla, ócska dög, bűzlő tetemed rothadt szaga most is facsarja minden kiemelkedett orrát! S ők mégis… mégis imádkoznak és rettegnek, hátha haragod lesújt bűnös fejükre…
…Koszlott lelküket elrongyolta a rettegés, félelmükben száz meg száz korlátot, falat, rácsot emelnek maguk köré… s még mindig, ezernyi tiltástól fojtogatva is fogvacogva bújnak össze ezek a gyapjatlan birkák, a félelem verejtékétől bűzhödt odúikban.
Ezt alkottad, látod? Ennyit ért az áldozatod!
Megtagadtad az életet, akaratodat saját magad törted meg, s azt vártad, minden jó és szép lesz?
Hát nem! Nem lett!
Nem lett, hallod?
Nyájlények, nyáladzó, idióta csürhe-emberek. Csak ők maradtak utánad, hallod? Hallod?! Ej, már megint kihez beszélek?
Magadhoz.
Magamhoz?
Nem maradt más neked csak én… csak magam maradtam nekem. Csak én…
…Az ostobák! Hogy is érthették volna meg? Még Wagner is! Pedig ő… őbenne bíztam. Miért árultál el? Hiszen győztünk! Csatát nyertünk, sorsfordítót! A halott, sápadt isten helyébe a diadalmas, élettől duzzadó istent helyeztük! És az emberek, még az ócska csürhe is, állva tapsolt órákon át! Wagner, ó Wagner... Miért feledted el a virágesőt, az estélyeket, …a diadalt? Szemen köptél mindent, amiben hittünk, amiért küzdöttünk és holmi iparosokat emeltél piedesztálra! Iparosokat, Wagner… munkásokat… miért hagytál el engem?
Egyedül maradtál.
Igen, egyedül… maradtam. Csak én. Még élek. Élek! De ki vagy te?
Én.
Te?
Nem. Én.
Én nem lehetsz, mert én… én vagyok.
Én…
…Mikor egyedül maradtam, megalkottalak engem. Ehh, őrültségeket beszélek..?
Nem. Te magad vagy a legtisztább elme ebben a szellemileg halott világban.
Mégis… magamhoz beszélek…
Ki más volna méltó, hogy Istennel beszéljen?
De hát te meghaltál! Halott vagy!
Igen. Azt az istent megölted. Dionüszosz mégis él.
Te… Dionüszosz vagy?
Nem. Én vagyok a Habzó bor istene, a kígyó s a kecske, a szőlőtőkére feszített, a gyönyörnek áldozott, soha el nem pusztuló isten.
Én… Dionüszosz… vagyok? Vagyok..?
Igen. Én vagyok Dionüszosz.
Szemében új fény születik. Az őrült zsenialitásé, vagy talán az anyagtól megtisztult szellem zabolátlan lángja. Most már egyre megy. Túl az emberin, túl mindenen, ott, hol az elme minden láncától megszabadult tudat kiteljesedhet, a test már nem adhat többé otthont a szellemnek.
Hirtelen robbanással tér vissza a világ hangorgiája, s meghallja azt is, ami a tömegek füléhez nem juthat el.
A húsba maró, kegyetlen ostorszíj csattogása, fájdalomittas, lemondó nyerítés, borgőzös, rekedt károgás.
– Húzz, te kehes dög, gyeaa! – Ordítja a fuvaros, és ösztökéje ismét lesújt. A megvilágosodott megtorpan. Hátrafordul, és tagjai megremegnek. Mindent látó tekintetét megszokott, mégis, ismeretlen látvány tölti be. A csontos igásló elgémberedett lábaival a csúszós macskakövet kaparja, hiábavalóan erőlködve, hogy a megrakott fuvaroskocsit megindítsa. Fonott szíj harapásai ösztökélik mozgásra, szájába tépő zabla bünteti engedetlenségéért. Nyerít, de maga sem hiszi, hogy bárki segítségére sietne. Legkevésbé fajtársai, akik ha figyelnek is rá, sem tehetnek semmit. Talán nem is akarnak.
Az emberek mit sem törődnek a fuvarossal, a lovával még kevésbé. Az ő dolga, oldja meg magában.
Egyedül a magányos kétlábú az, aki látja párosukat. S csak őket.
Valami elpattan benne. Odasiet a küszködő igavonóhoz, hatalmas, súlyos léptei alatt mintha fölnyögne maga a föld is.
A ló nyakába borul, sírva, zokogva, öntestével védve a további ütlegtől. Nehéz bundáján tompán csattan az ostor, egyszer, kétszer.
A közönyössé tompult igásállat hátrafordítja hatalmas fejét, s úgy les avíttas szemellenzője mögül az idegenre. Utoljára talán anyja törődött vele így, s a kesztyűs kéz simogatása elfeledett emlékeket idéz parányi, állati elméjébe. A zokogó férfi tekintete egybefonódik könnyfüggönyén át az igáslóéval. Ősi fényhíd szövődik a két idegen világ – az emberin túli és a végtelenül állati között. Ott és akkor felismerik egymást. Egy pillanatra megáll a világ, némák a szférák is.
Semmi sem mozdul.
Majd a fény kihuny, a híd az ürességbe omlik, s a férfi végleg magába roskadva rí, mint egy csecsemő. A ló horkantva próbálja elérni orrával, de a kétlábú túl messze van.
A fuvaros eközben csak ül a rozoga bakon. Alkoholgőzös elméje sehogy sem érti, mit akar ez az idegen?
– Mennyé’ má’ arrébb, hékás! Takaroggy! – húz rá a sírástól rázkódó férfire. Meg sem érzi.
– Anyád kínkeservit, hogy rohadna ki a belid! Ne akard, hogy leszájjak! – Ordítja ismét, hasztalan. Tántorogva kászálódik le a bakról, és durván ellöki a zokogó, meglett embert. De a férfi erősen kapaszkodik a foldozott kumetbe, így csak megpördíti. Könnyáztatta arcán látja, nem hazája fia. Német.
– Mit akarni te? Menni el, most! – A részegek nyelvtehetségével töri kerékbe a német szavakat. Semmi hatása. Az anyátlan gyermekként síró férfi lerogy a hódarás macskakövekre, saskaromként görbülő, inas ujjai engesztelhetetlenül markolják a lószerszámot. Ekkor lép oda kettejükhöz egy középkorú, enyhén pocakosodó csendőr, aki már azt hitte, nyugodt napja lesz.
– Mi történik itt emberek? – fordul a fuvaroshoz. – És miért rí, uram? – kérdezi a tömött bajszú férfitől.
– Biztos úr, instállom, ez a német itt egyszer csak a lovam nyakába borult, és azóta sem engedi el – jelenti a kocsis színjózannak tűnve, a fuvarosok ősi ösztönének hála.
– No hát uram, kelni föl és menni tovább – kaparja össze nyelvtudását a csendőr.
– Uram, lenni baj? Segíthetni? Uram..? – Lehajol hozzá, és hóna alá nyúlva fölsegíti a megállíthatatlanul zokogó férfit. Végre elengedi a hámot, és most, magát elengedve, hirtelen elcsöndesedik. Húsbábként lóg a csendőr karjaiban, aki izmos termete ellenére sem bírja megtartani, akárha egy hegyet próbált volna fölemelni. Reszkető karokkal engedi le a földre, és sípjába fúj, háromszor. Segítséget kér.
– E’mehetek? – Kérdezi reménykedve a fuvaros.
– Várjon csak, nem tart sokáig – inti nyugalomra a rend biztosa.
– Affene, dógom van, csendőrúr!
Az intézkedő csendőr orrát megcsapja az olcsó lőré és még olcsóbb égetett szesz bűze. Fintorogva fordul el.
– Ha inni ráért, most se siessen. – A fuvaros dühöngve emeli ostorát, hogy igásállatán töltse ki mérgét, de a csendőr egyetlen kézmozdulattal megállítja.
– Nono! Ne akarja, hogy intézkedés alá vonjam magát! Vagy azt akarja, hogy észrevegyem, mennyire alultáplált a lova és mekkora terhet akar elvontatni vele? Ráadásul részegen? Csituljon el. A kollegák már jönnek is. Hogy hívják?
– Nem t’om, valami német, még sosenem láttam e’felé – próbálkozik az enyhén dülöngélő fuvaros.
– Ne játssza itt a hülyét! Magát hogy hívják? – ripakodik rá a csendőr.
– Ja hogy engemet. Guiseppe, biztosúr. – A csendőr följegyzi a noteszébe.
Három kollégája közelít futólépésben, kezükben gumibotjukkal.
Az esetet látva derékszíjukra akasztják. Orvosra lesz itt szükség, nem csendőrre.
– Mi történt őrmester? – Kérdezi a rangidős, egy harmincas évei elején járó, szálfatermetű, szikár hadnagy.
– Hadnagy úrnak alázatosan jelentem, közúti forgalom akadályozásának esete forog fenn. Ez a német úr megakadályozta, hogy Guiseppe úr elhajtson. Az idegen sírva fakadt, majd az imént elcsendesedett. Egy szót sem szólt, mintha se németül, se olaszul nem értene – jelentette vigyázállásba merevedve alantasa.
– Rendben őrmester – feleli a hadnagy, majd ő is a csendes mozdulatlanságba zuhant férfihoz lép.
– Uram, lenni jól? Uram, mi lenni neve? – Próbálkozik ő is szóra bírni, sikertelenül. Az idegen mintha meg sem hallaná.
Percek múlva megérkezett a közelben lakó doktor, aki rövid vizsgálat után tömör diagnózist adott.
– Hadnagy úr, ez az ember idegileg összeroppant. Azonnal elmekórházba kell szállíttatni, további kivizsgálásra és kezelésre – mondta őszes üstökű fejét csóválva.
– Intézkedem, doktor úr. Őrmester?
– Parancs?
– Hallotta a doktor urat.
– Értettem, hadnagy úr!
– Én’s mehetek? – Kérdezte reménykedve Guiseppe. Rendkívül feszélyezte a sok csendőr jelenléte.
– Igen, már nincs szükség magára. És óvatosan hajtson!
– ’genis hadnagyúr! Köszönöm hadnagyúr!
A kocsis vérbeli civilként tisztelgett, majd fölkászálódott a bakra, és ezúttal sikerült mozgásra bírnia hűséges igáslovát.
Az orvos a bajszos beteg szemébe nézett, de csak értelem nélküli ürességet látott benne. Sóhajtva legyintett.
Emberi. Túlságosan is emberi. Na, de bajlódjanak vele az elmeorvosok. Ej, de jól esne most egy pálinka!
Csupán a ló volt az egyedüli, értő tanúja, mi is történt a férfival. Ő még láthatta, ahogy egy isten visszatér égi honába.
Este megérkezett a hóvihar.
