[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

FULLEXTRA.HU OLDAL
A FACEBOOKON IS!




Könyvet szeretnél?




Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Versműhely



Pályázati lehetőségek



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: VanLola90
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9090

Most jelen:
Látogató: 11
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 11


Támogatónk


Fullextra Szépségszalon
CÍMVÁLTOZÁS!
2016.jan.11-től
Bp.XVIII. Üllői út. 365.


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

Ajánlott weblapok
· 1: S. Farkas Zsuzsanna honlapja
· 2: Máté László honlapja
· 3: Alkotó.lap.hu
· 4: Orbia
· 5: Ararát
· 6: Sidaversei
· 7: SOmannák
· 8: Olvasás lap.hu
· 9: vers zene.lap.hu
· 10: Egy lélek csillan
· 11: magyarirodalom.lap.hu
· 12: Harmatcsepp .. a lélek útján ...
· 13: kortársirodalom.lap.hu
· 14: Wendler Mária portál
· 15: Gligorics Teru Versei
· 16: haiku.lap.hu
· 17: A Hegy - NeMo blogja
· 18: Barátok Verslista honlaja
· 19: Kaláka
· 20: Fényfa

cheap cigarettes sorry.
Nagyvizit



Hétfő van, nagyvizit lesz ám ma itt, nálunk: a nyílt pszichiátriai női osztályon. Szilágyi Andrea osztályvezető főorvosnő, nekünk csak „Szigyi főnéni”, a beosztottjai elkeseredésére visszatért az általa szuperul igazgatott, nagyszerű műintézmény élére, a hosszúra nyúlt szabadságáról. Arca barnára sült a huzamosan ragyogó nyári naptól, kontrasztként hat az ápoltak kifehéredett orcáival szemben. Határozottan jót tett neki a felüdülés, lelkesen, felfrissülten és energiával telten kezdi napját, csillogó barna szemekkel és rendezett frizurával, ellentétben velünk, vagy velem, akinek már a felkelés is fárasztó. Csodálom, mégsem irigylem őt.

10 óra 30 perckor a 6-os kórterem előtt - melyben már oly régóta, május közepétől dinoszaurusz kövületeként, oly féltve őrzöm ágyamat, a menedékemet, s egyben sírhelyemet - felveszi nekünk, a begyógyszerezett betegeknek szentelt leereszkedő műmosolyát, mely egészen a vizit végéig orcájára rakódik, mint Leonardo da Vinci ecsetvonásai a Mona Lisán. Friss, ropogós, hófehér köpenyében berobog hozzánk és fogsorát máris az 1.sz. ágy mellett kisiskolásként vigyázban álló üldözési mániás, hangokat halló, magában beszélő súlyos beteg Irénkére villantja, miközben nyomul utána Vajda fődoki vezényletével a vasárnapi főzőcskét megbeszélő nővérkék siserehada. Felkászálódok fektemből, kiülök a túlságosan is rendbetartott ágyam szélére, gombóc nyomul a torkomba, lassan kúszik szívem és lelkem mélyéből felfelé a szegycsontom mögé, kezeimet magam előtt az ölembe helyezem, tördelem. Kezdek félni, túl nagy a tömeg, nekem túl szoros a fehér köpenyek karikája. Lassú izzadságcseppek indulnak útjukra homlokomról és halántékomról hogy vállgödreimben összegyűljenek, s onnét még lentebb görgedezzenek.

A színjáték beindul, csak a parádéra kiosztott szereplők változnak folytonosan az orvosok és betegek személyében, de én állandósult lerakat vagyok itt, az ágy, a szoba és épület fogságában, ahová fóbiáimmal önmagam szögeztem be, s deszkáztam be ajtóimat. Sajnos otthonomban is így érzek, így vagyok, és a bezártság fojtogat, bárhol is legyek. Nekem már mindegy hol vagyok kalitkában, mert mindenütt egyformán rossz az önmagam bezártsága. Ennyi emberrel, mint vizitkor, kibírhatatlan.

- Mi újság van ö...ö...ö...- Vajda fődoki zavartan matat és kotorászik a kartotékok között, keresi a 6/1-es kórlapot, melyet nem tettek pontosan vissza a helyére a reggeli gyógyszerosztást végző nővérkék. Ejnye-ejnye, vet rájuk egy fagyos pillantást, de hoppá!, megvan!, s a keresett kórlapról végre leolvashatja nevét, s megszólíthatja betegét:

- Irénke?

S a pszichiátriai eset, még az alsó tagozatos iskolai modorában felvett, feszes vigyázzállásban megkezdi, az akár leckének is beillő, de se eleje, se veleje, egy teljes héten át folyamatosan betanult és begyakorolt panaszáradatát:

- Köszönöm főorvos úr, jól vagyok és nagyon szeretnék már hazamenni, és édesanyámnak szót fogadok, már nincsenek hangok, illetve vannak. Csak kicsit vannak hangok, vagyis mindig vannak – zavarodik végleg bele a monoton hangvételű előadásába.

Közben görcsössége enyhül, Basedow-kóros kék szemeit meresztgeti , s kezét az orvosok felé tartva, fürge ujjai önálló táncba kezdenek föl-alá, mintha kék színű körmeit éppen frissen lakkozta volna, "ritka" szép szőkített haja, mint a kóc egyben csomósodik feje búbjától válláig. Érdekes, hogy nem panaszkodik rám, pedig én vagyok téveseszméinek alanya. Semmi okot nem adtam rá. Képtelen vagyok tisztázni vele üldözési mániája miatt a valós betegtársi kapcsolatunkat. Nem úgy reagál kísérleteimre, mint az egykor igen művelt, sok nyelvet beszélő, volt gyógyszerészből agyilag emberronccsá, külső kinézetre fogatlanná vált, még mindig sudár alkatú, ókori görög testfelépítésű Fekete Kati, akivel sikerült egyetértésre jutnunk és velem szembeni gyűlöletét egy nap alatt pozitív irányba fordítanom. Olyannyira, hogy már félszavakból is megértettem őt, és sikerült közölnivalóját kihámoznom idegen szavakkal teletűzdelt üldözéses szóvirágaiból álló gondolataiból. Sajnálom, hogy begőzölt és orvosi engedély nélkül szabad akaratától és zavaros elméjétől vezéreltetve, önként visszament a zárt osztályra. Míg gondolataim elkalandoztak a vizitről, látom, hogy Főnéni és Fődoki a mindentudók fölényes rebbenésével összenéz, egymás közt latinul hablatyolnak, nehogy megértsük őket. A 2.sz. ágyhoz fordulnak, a 21 éves Szilvikéhez, az osztály büszkeségéhez, akit öt hét alatt sikerült kotyvalékjaikkal és piruláikkal kikecmeregtetniük a teljes és totális zavarodottságból.

- Szilvike! Ilyen rövid volt az éjszaka, hogy még mindig fekszik? Üljön ki az ágy szélére! – szólította fel Szigyi főnéni,

- Micsoda szamárfészek ez az ágy? – tűzi még hozzá, miközben azon bosszankodik, hogy nem kapja meg a személyének kijáró tiszteletet. Két nővér is ugrik, sebesen teszik rendbe az összevisszaságot. Villámgyorsan simítják a lepedőt, paplant, párnát. Némán egymást vádolják hanyagságukért és feledékenységükért. Szilvike álomkóros, holdvilág-sugárzású arcával várja a kérdéseket. Jönnek is sorba, egymást követően, s ő el-elmerengve az ágy peremén akrobatikus guggoló-ülésben halkan válaszolgat. Válaszai kitisztultak, már nem zavarosak és én annyira örülök ennek.

A két orvos – gyógyító tevékenységük sikerén felbuzdulva - saját dicsfényükben úszva a 3-as ágyhoz tartozó toporgó Évához lépnek, ő következik, de Főnéni már az én ágyam végénél álló asztal élére támaszkodik fenekével, már túl közel hozzám. Félek, rettegek egyre jobban. Ha nincs vizit, mindig jól elboldogulok, kezelem, uralom a bennem zajló drámát. De ilyenkor, a szobaparancsnok Mac Murphyből Röfivé zsugorodok és vedlek, a vizit számomra egyre jobban hasonlít Golding szigetének gyűléseire, a velem szembeni oldalfalra állított négy ágynak támaszkodó fehérköpenyes nővérkék sorfala, csupa figyelő tekintetek, bár most látszólag Évánál a kagyló, őt beszéltetik. A kérdezz-felelek játékból hozzám már csak a foglalkoztatóba járás sejlik fel. Ki jár, ki nem jár oda. Én biztosan nem. Egyszer lementem ebbe az üzembe, ahol betegtársaim hajtogatták szorgosan a gézlapokat, futószalagra emlékeztetően és robotolva, a kórház különféle osztályai számára,. Néha-néha váltottak egy-egy szót egymással. Na, nekem se kell több ebből! Inkább maradok az ágyamban itt, tespedőn, irogatván, vagy volkmenemen könnyűzenét hallgatván, a szűk miliőmben, a lambéria irodámmal együtt. A "fogit" az orvosok sem erőltetik nálam, már rég letettek erről. Kiderül: a foglalkoztatót Éva rendszeresen látogatja, s ezzel elnyeri a tekintélyek elismerését.

Én következem, a 4-es ágy. Már olyan kicsire kucorogtam össze, amennyire 50 kg-om engedi. Tekintgetek körbe-körbe, fel a plafonra, s mindenfele, de Fődoki könyörtelenül kérdez:

- Milyen friss újságja van számomra, Eszter? – vallat, miközben elállja menekülési útvonalamat, a két ágy végén a közlekedő rést. Tudom, az adaptációmra kíváncsi, mit és hogyan csináltam otthon, hogy éreztem magam családi körben stb., na de csak így?, mindenki előtt!, pőrére vetkezvén beszámolni. Ezt nem! Mondjam el, hogy a számítógépen és a csetelésen kívül semmi sem érdekel, abnormálisan sokat időzőm e droggal. Egyedül, magamba vonultan, kizárva ezzel önmagamat a családi és társadalmi együttélés legalapvetőbb, legelemibb szabályai alól, a suliba járást és a háztartási munkát is csak zombiként végző koloncként. Anyám, apám megértőek, és engem nyomaszt a lelkiismeret furdalás, amit értük érzek. Képtelen vagyok ki nem mondott elvárásaiknak megfelelni. A gombóc a torkomban fojtogat, s jön a mentőötletem:

- Computer Panoráma 8. szám – nyögöm ki halkan és dacosan, de rögtön meg is bánva, mert tudom ezzel a felelettel nem mentesültem a válaszadás alól.

- Már a szeptemberi is megjelent, de itt a kórházban nem lehet megkapni – veszi a lapot Fődoki és belemegy a mi közös kis játékunkba, melyet még Pataki adjunktusnőtől kényszerült átvenni személyiségemmel együtt.

- De magával mi van? – teszi fel újra kíméletlenül. Kezével hátrasimítja szemébe hulló, fodrászt rég nem látott haját, miközben fejét hátraveti, majd újra előre, s ugyanettől a mozdulattól hajtincsei ugyanoda visszahullanak, ahol egy másodperccel ezelőtt voltak, kék szemét nekem szegezi és kivár, türelmesen. Méltányolom igyekezetét, de végképp elnémulok, nézem az unalmukban magukról elfeledkező és egyre hangosabban és élénkebben csivitelő nővércsapatot. Képtelen vagyok bármit is felelni, annyira ideges vagyok. Mit látnak ők rajtam? Mit tartanak felőlem? Miért néznek ennyien engem? Muszáj lesz válaszolnom valamit, mert időközben drámaivá válik a csend. Visszafordítom tekintetem, mert felelnem kell:

- Jól vagyok, és leírtam az adaptációmat! - bököm ki végre nagy nehezen vagdalkozásom, - tudván, hogy nem hajlandó elolvasni azt - miközben értékelem megnyilatkoztatásomra és beszéltetésemre irányuló erőfeszítéseit.

Vajda doki hálásan fellélegzik, s a főnéninek szaporán magyaráz:

- Tudja, vizit helyzetben nem beszél, de majd később kint, igen. – majd latinra váltanak, s olyan halkan pusmognak, nehogy egy szót is elkaphasson belőle az ember. Főnéni megértően negédes mosolyával búcsút int, rémlik valamit még kedvesen mond is nekem, s végre-valahára elfordulnak tőlem, s sorra veszik a szemben álló ágyak betegeit, de én arra már nem figyelek, nem is tudnék, hiszen a siserehad hátát látom csupán, a fehérköpönyegek szoros gyűrűjét. Távoztukkal megkönnyebbülök, felszabadul körülöttem a tér, a lelkem, feszültségem oldódik, s én végre újra önmagam, Eszter lehetek, és ráébredek, mit is keresek én még itt, rájövök, nekem a családommal kell lennem és az egyetemen a helyem.



Gárdony, 2001. szeptember 1.



W. Kovács Krisztina






Cím: Nagyvizit
Kategória: Novella
Alkategória: SubTitle4
Szerző: W. Kovács Krisztina
Beküldve: August 27th 2009
Elolvasva: 1056 Alkalommal
Pont:Top of All
Beállítások: Küldd el ismerősödnek  A publikáció nyomtatása
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.10 Seconds
pharmacy online