[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 148
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 148


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Hanga (4/1)

HANGA



I. Múltidő



A lány nem volt túl szép. Járás közben kissé meghajtotta a hátát, és sötét ruhákat hordott. A faluban csak úgy emlegették, a "Boszkonyás Mári". Az anyja halála után elszegődött a közeli birtokra cselédnek, de hamarosan visszatért a szolgálatból, mert, úgy mondták, minden jószág kiadta a lelkét a keze alatt. Hát elzavarták. Attól fogva féltek tőle a faluban. Azt mondogatták, kitanulta a boszorkánymesterséget, s a szemével üti agyon az állatot, ha éppen rossz napja van.

Aratás után volt, hogy egy esküvőn Mári megpillantotta Gyurkát. A kocsmáros idősebbik fia Katinkát táncoltatta, és olyan szerelmesek voltak, hogy egész este senkit sem láttak, csak egymást. Mári valahogy melléjük kerevedett, és lekapott egy hajszálat a Gyurka ingéről. Gyurka hamarosan megbetegedett, még a szép Katinkát sem engedte magához. Mikor felépült, mindjárt felbontotta a jegyességét, és elment Márihoz, hogy megkérje.

Hat héttel később Mári elkészült a menyasszonyi ruhájával, és egy őszi szombat délutánon Gyurka karján átlépte a templom küszöbét. A kézfogóra senki nem jött el. Gyurka arra gondolt, hogy igen silány lett idén a termés, jó ha a saját jószágnak futja. A cirok meg egyenest siralmas. Mondogatták is a faluban "Elvitték a termést a boszorkányok. Köll biz' a söprübe, köll." És közben nézte a Mári kipirult arcát, és fájt a feje. Valami gyűrűféle is került a menyasszony ujjára, de azt még a Katinkának tartogatta, s most ím, itt van ezzel a lánnyal, akit nem is ismer, s elveszi feleségül. Megbolondult a világ, de én vagyok mind között a legbolondabb, gondolta Gyurka, miután a papnak sikerült végre kihúzni belőle egy halvány "igen" -t. Akkor aztán el volt boronálva. Ásó, kapa, nagyharang, vihette a Márit, mint férj a hites feleségét. Hogy mit fognak ehhez szólni a cimborák... De Gyurka ezt előbb megtudta, mint szerette volna. Mert ahogy kilépett a templomból, ott volt az egész falu a domb aljában, és kiáltoztak, átkozták őket, de főként a Márit, s az ő cimborái voltak a leghangosabbak. Aztán jött a Katinka kishúga sírva, hogy szaladjon gyorsan az egész falu, de legalábbis minden úszni tudó ember a folyóhoz, mert a Katinka a folyóba dobta magát, mikor meghúzták a lakodalmas harangot. A fiatalok elszaladtak a folyóhoz, de sokan is maradtak, s nem mozdultak a templom elől. Nézték a furcsa párost. A jóképű, gazdag legényt, és a csúnya, púpos lányt, aki életében ezen az egy napon tudott fehér ruhát húzni, mert amúgy mindig feketében járt. El is indult a pár a falu széléhez, ahol a Mári lakott, de akkor a másik végből jött a kiáltás, hogy a Katinkát megölte a szerelmi bánat, semmi úszni tudó ember ki nem húzza többé a folyóból, s úgy illenék, hogy a Gyurka is utána vesse magát. De ha magát nem is, a Márit mindenképpen. És akármennyire is tartottak a Mári haragjától, akinek kutyája volt, mind ráengedte a menyasszonyra, hogy fojtsa meg, s az ablakokból az asszonyok tehéntrágyával dobálták őket, az emberek meg fogták a vellát, azzal eredtek a pár nyomába.

Gyurka szeretett volna megállni, de a Mári erősen szorította a kezét, és úgy szaladt, mintha repülne, hát muszáj volt menni. A következő falu határáig hajtotta őket a szégyen. Ott megálltak. A Gyurka tovább akart menni, mert éppen a temetőben álltak meg pihenni, de a Mári kijelentette, hogy csak egészen kicsikét hajlandó odébb menni, épp csak annyira, hogy ne bolygassák meg a holtakat, aztán ott meghálnak, és másnap el is kezdik felépíteni az új házukat. Gyurka hiába könyörgött, hogy legalább a szomszéd faulig menjenek. Mári levette magáról a menyasszonyi fehér ruhát, leterítette a földre, s ráfeküdt azonmód pucéran, s biztosította az urát, hogy nem kell aggódnia, mindene meglesz, amire csak ráviszi a szükség. Hiába mondta Gyurka, hogy semmijük sincsen, csak az a ruha, amibe ide eljöttek, Mári csak legyintett, és azt mondta: "Lesz minden."

Az öreg tölgyfa tövében megháltak, s amíg Gyurka ölelte Márit, egyre csak a Katinka kihűlt fehér teste járt az eszében. Még akkor sem aludt, mikor feljött a Hold, még akkor sem, mikor a Vénusz, de még akkor sem mikor a Nap indult újabb vándorútra a faluja felett. Nézte a temetőt egész éjjel, és a hátát a nagy tölgyfának döntötte, aminek a tövében a Mári aludt.



Egy év múltán állott a kicsi ház, a kertben tyúkok kapirgáltak, volt kukorica, krumpli, a Mári még egy kis disznót is kerített valahonnan. A hátsó szobában ringott a bölcső Gyuszikával, s a kert végében ott állt a nagy tölgyfa, s azon túl rögtön a temető.

Az első idegen népek akkortájt kezdtek hozzájuk járni, mikor Mári letette a szoptatást. Először csak a szomszéd faluból jöttek, aztán messzebbről, a városból is, évek múlva pedig már külföldről is. Gyurkát a szülei kitagadták. Egyszer próbált meg hazalátogatni az esküvő után, de az apja kapufélfát mutatott neki, s kiátkozta a Mári miatt. Soha többet nem merte betenni a lábát a falujába. Nem is dolgozott, csak ami munka a ház körül akadt. Mégis megvolt mindenük, ami kellett. A Mári hajnalban kelt, s kiment a rétre. Mindig virágokkal, növényekkel volt teli a köténye, mikor hazaért. Aztán megetette a jószágot, ellátta a gyermekét, főzött, varrt, vagy dolgozott a kertben. De a délelőttök nagyrészét mindig a setétszobában töltötte a növényeivel. Délután aztán megindultak a népek. Gyurka sosem tudta mi folyik a setétszobában mert oda neki nem volt bejárása, de azt azért sejtette, hogy a Mári nem egészen törvényes dolgokat művel, mert különben minek ez a nagy titkolózás. Sokat üldögélt a nagy tölgyfa alatt, és nézett maga elé a semmibe. Néha faragott valamit, néha csak nézte a semmit, de hogy ezekben az órákban mi járhatott a fejében, senki sem sejthette.

A Gyuszika már tipegő volt, mikor a Mári először rajtakapta az urát, hogy sír a kert végében. Mikor kérdezte, mi a baj, a Gyurka csak a vállát vonogatta, s azt mondta, fél hogy a fia néma marad. Három éves kora után a kisfiú elkezdett beszélni, de a Mári csak látta, hogy az urát néha elkapja valami fura hangulat, és lemegy a kertbe sírni. Attól fogva minden reggel főzött egy bögre teát az urának, mondván, igya meg, attól majd elmúlik a bánata. S a csészébe minden alkalommal beletett egy kis zöld levélkét, de mielőtt odaadta az urának, a levelet kivette belőle. A Gyurka kiment a teájával a tornácra, s mikor Mári nem vette észre, a kutyának öntötte az egészet. A Mári vad kutyája, akitől rettegtek a hozzájuk járó népek, úgy megszelídült, hogy többé meg sem nyikkant, ha idegenek tették lábukat a ház portájára. Gyurkát pedig tovább emésztette a bánat.

Gyuszika öt éves volt, mikor egy igazán gazdag ember jött el hozzájuk, s a Márival bezárkózott a hátsó szobába. Órákig bent voltak, s mikor kijöttek, látszott az emberen, hogy vörösre sírta a szemeit. A Mári arca semmit nem árult el, csak azt mondta az embernek, hogy jöjjön vissza egy hét múlva, akkor majd meglátja. És egy hét múlva megint ott volt az ember, és megint órákig ügyködtek a setétszobában. Rákövetkező héten ott volt megint, de akkor már nem volt annyira bánatos, és fél év múlva mosolyogva jött, és egy halom pénzt adott a Márinak, és nem győzte csókolgatni a kezét a hálától. A Mári csak húzta magát, hogy nem kell, nem azért csinálta, de az ember ragaszkodott hozzá, hogy a pénzt megtartsák.

S ha már volt pénzük, Mári beküldte a faluba Gyurkát, hogy hozzon a Gyuszikának valami kis állatot, amivel elfoglalkozhat, ha már a kutyát nem kedveli. Kiskecskét, vagy bárányt, valamit, amit kényeztetni lehet. Hiába mondta a Gyurka, hogy fiúgyerek a Gyuszi, csúzli kell annak a kezébe, hogy a verebeket vadászhassa, meg pecabot, hogy a halakat foghassa a tóban, a Mári ragaszkodott a kisállathoz. Elment Gyurka zsebében a kisállatra szánt pénzzel, de estig nem került haza. S nem jött másnap reggelig sem, és azután sem. Akkor a Mári utánament. A kocsmában talált rá. Olyan részeg volt, hogy nem tudott felkelni a padlóról, ahol éppen aludt. Mondta is a kocsmáros a Márinak, hogy az ura több mint két napja csak iszik és iszik. Ha magához tér az alvásból megint inni kér, és megint elájul. De mivel tud fizetni az italért, nem dobhatja ki. A Mári villogó szemekkel nézte a kocsmárost, de nem szólt, csak felnyalábolta az urát, és vonszolni kezdte az ájult embert ki az utcára. A kocsmáros szemei kerekre tágultak a csodálkozástól, mivel a Mári kicsike volt, és görbehátú, a Gyurka meg amolyan jókötésű, szépszál ember. A kocsmáros nem értette, hogy férhet ennyi erő egy ilyen kis nyomorék asszonyba. A Mári visszanézett rá az ajtóból, s mondta neki, hogy most már csukja be a száját, és arról amit látott ne beszéljen senkinek, de legjobb lesz, ha örökre elfelejti őt is, meg a Gyurka pénzét is.

A hetedik évben jártak, mikor Mári hirtelen rosszul lett a mezőn. Kora hajnal volt, senki sem látta, hogy összecsuklik a harmatos fűben, és ottmarad. Órák múlva tért csak magához. Szédült és hányingere volt. Összevetette az állapotát aznap éjjeli álmával, s már tudta, hogy megint terhes. Nem nagyon értette a dolgot, mert vigyázott nagyon. Nem akart egyedül szülni, hiszen a Gyuszikát is alig tudta a világra segíteni magától, de akkor már biztos volt benne, hogy megint terhes, és, hogy lánya fog születni. Hamarjában kigondolta, hogy Rózsa lesz a neve, s ment haza a hírrel, hogy vajon a Gyurka mit fog szólni hozzá. De a Gyurka nem volt a házban, és nem volt a kertben sem. A temetőben volt, és ásott. Mikor a Mári kérdezte, mit csinál, azt felelte, ássa a saját sírját. Akkor a Mári elrohant, s megint rosszul lett. Bezárkózott a setétszobába, s valamit csinált. Soká bent volt, csak este jött ki. Odaállt Gyurka elé, és azt mondta neki, elmehet, ha akar. Gyurka először csak állt, és nézte a Márit. Nem volt már olyan sovány, mint amikor megházasodtak. Az arca is szépült, bár az is lehet, hogy csak megszokta. Fekete ruha volt rajta, és szinte beleveszett a konyha félhomályába, mintha ott se lenne. Aztán azt kérdezte: "Hát nem szeretsz már?" És a Mári azt felelte: "Pont mert szeretlek." Akkor a Gyurka megértette, és kiment a házból. A Mári utánaszaladt, és a zsebébe tette a maradék pénzt, ami sokmindenre jó lehet még a világban. Aztán leült a nagy tölgyfa alá, oda, ahol hét évvel azelőtt a lányságát elhagyta, s ahol most már egy kis fapad állott. Onnan nézte, ahogy az ura eltűnik, beleveszik a leszálló estébe. Sokáig nézte.



Egy nap Mári ismét bement a faluba, egyenest a kocsmároshoz, s azt találta mondani neki, hogy hét éves a fiacskája, s valami munkaféle kéne neki. A kocsmáros elirányította a kanászhoz, akinek éppen segítségre volt szüksége, mert igen megszaporodott az állomány. Mári megállapodott a kanásszal, s otthagyta a fiát, hogy mesterséget tanuljon. Mikor hazaért kiment a temetőbe, s befejezte a sírt, amit az ura kezdett ásni. Koporsót csináltatott, s belerakta az ura minden személyes tárgyát, amit a ház körül talált, s utoljára beletette a saját menyasszonyi ruháját. Akkor fogott egy kést, és egyetlen nyisszantással levágta a copfját, s a ruhák tetejébe hajította. Leszegezte a koporsót, s valahogyan belelökte a sírgödörbe. Másnap rátette a földet, s harmadnap fejfát állított az urának. Negyednap már azon gondolkodott, milyen szép is lesz a lánya. Nem lesz olyan csúnya mint ő, hanem olyan szép lesz, mint az ura lánytestvérei, és a környéken minden legény őt akarja majd feleségnek. Fekete Rózsa... már a neve is milyen szép! Majd meglátják a falubéliek, hogy az ő lánya lesz a legszebb gyerek mind között!

Amikor eljött az idő Mári magára csukta az ajtót. Hatalmas fájdalmai voltak, de csak itta makacsul a maga készítette főzetet. Sírt, aztán ivott, és megint sírt, és megint ivott, és reggelre megvolt a gyereklány. Pont olyan lett, mint amilyennek lennie kellett. Ragyogó fekete szemeivel érdeklődve nézett a világba, és még a sírását is jó volt hallgatni. Hát még a nevetését, a gügyögését! Mert korán kezdett el beszélni is. Mári azt hitte, minden kisgyerek olyan, mint a Gyuszika, hogy csak három éves kora után kezd el beszélni. Hogy meglepődött, amikor a lánya még egy éves sem volt, és egyszer csak azt mondta "ma - ma".

Még egyéves kora előtt elvitte a paphoz a templomba, hogy megkereszteljék. A pap kérdőre vonta Márit, hogy mért nem jár soha a misére, ha már ehhez a faluhoz tartozónak érzi magát. S jó lenne, ha a gyermekeit is elvinné, főleg a Gyuszikát, mert arra nagyon ráférne ám a katekizmus. Így lett, hogy Mári kapott egy helyet a templomban, s a pap megkeresztelte a lányát. Ez az ismeretség mindkettőnek előnyére volt. A pap segített, hogy Márit valamennyire elfogadja a közösség, Mári pedig járt a halottakhoz, s hamarosan kitanulta a bábamesterséget. Attól fogva sok dolga akadt a faluban, s bármilyen különc volt is, az emberek tisztelni kezdték a tudásáért.

Rózsának mindent szabad volt, ami csak az eszébe jutott, egy dolgot kivéve. Soha nem mehetett be a setétszobába az anyja után, és amikor később arról kérdezősködött, hogy mi van odabent, Mári csak azt hajtogatta, "Jobb, ha nem tudod". Elhatározta, hogy megvédi a lányát attól az élettől, amit ő sem önszántából választott. Rettegett a gondolattól, hogy egy reggel arra ébred majd, hogy béka ül a Rózsa ágyánál, vagy egyszerűen azon kapja a kislányt, hogy a háztetőn sétálgat teliholdkor, mint ahogyan ő is tette annak idején. Azt akarta, hogy a lánya rendes életet éljen. S annyira óvta a saját dolgaitól, annyira nem beszélt soha a lányának a saját életéről, hogy idővel teljesen elidegenedtek egymástól. Rózsa úgy tudta, hogy az apja meghalt, de hogy mikor, azt Mári már elfelejtette, így amikor a kislány nagyobb lett, maga választott egy napot, és minden évben ugyanazon a napon megemlékezett ismeretlen atyjáról.

Egy alkalommal, amikor látogatni voltak Gyuszikát a faluban, Mári hallotta, hogy valami "oskolaféle" készül, ahol a gyerekeket megtanítják írni, olvasni. A kanász mondta is neki, hogy jó lenne, ha a fiát is beadná az oskolába, hogy ragadjon rá valami kis emberség, de Mári hallani sem akart róla. Minek a tudomány a Gyuszikának, kitanulta már a kanászmesterséget, s ha akar, mehet a világba szerencsét próbálni. De a lányát beadja az oskolába, mert úgy véli, eszes, és nagy hasznára lesz majd a tanulás. Végül abban egyeztek meg, hogy Rózsa elmondja majd a bátyjának, amit az oskolában tanult, így írni is megtanul, meg a munkáját is megtarthatja.

Épp csak elkezdődött az oskola, amikor egy nap a Rózsa nem ért haza időre a faluból. Sosem szokott elmaradni, csak vasárnap. Akkor játszhatott kedvére a többi gyerekkel a templom kertjében. A Mári alig várta, hogy betegye vendége után a kaput, fogta a kötényét, fordított egyet rajta, s indult is a temetőn keresztül a falu felé. Az első háznál megállt kérdezősködni, hogy nem látták- e a lányát. Az asszony úgy tudta, hogy kiment a bátyjához látogatóba az oskola után, s csodálkozott, hogy a kislány még nem került elő. Ment a Mári a legelő felé, de még oda sem ért, már valami rossz érzés kezdte szorítani a szívét. Félúton lehetett, mikor a tó felől a nádasból meghallotta a lánya nyöszörgését. Odarohant, s felkapta a félig eszméletlen gyermeket a földről. A Rózsa ruhája szanaszét volt szaggatva, s látszott, hogy valaki nagyon megverte. Hogy mi történt a nádasban, Mári soha nem kérdezte, ahogy nem kérdezte azt sem, ki volt a tettes. Csak hazavitte a lányát, egy hétre elzárta a világtól, s mire Rózsa felépült a kanász olyan gyógyíthatatlan beteg lett, hogy a pap szinte naponta küldetett a Máriért, hogy szaladjon gyorsan, mert a kanász a végét járja. Ilyenkor a Mári mindig csak legyintett, s azt mondta, nem ér rá menni, majd akkor szóljanak, ha már meghalt.

Az is eljött nemsokára. Akkor már a kántor maga ment személyesen, hogy szóljon a Márinak, kellene mosdatni, meg öltöztetni. A Mári fogta a legjobb kését, amit csak talált a házban, s elment. A kanász felesége, meg a gyerekei mind ott sírtak a szobában, mikor megérkezett. Kiküldte őket, s mikor magára maradt a halottal, lehúzta a ruháját, megfogta a kanász micsodáját, s levágta. Közben magában mormolt valamit s a szemei vészesen villogtak. A kötényéből levelek kerültek elő, azokkal elállította a vérzést, majd megmosdatta, s felöltöztette a halottat, mintha mi sem történt volna. Dolga végeztével visszament a temetőbe, s ott valamit csinált a friss sír fölött. Csak késő este ért haza. Akkor már a Rózsa aludt, s álmában egy nagyon gazdag ház úrnője volt.



Azután már semmi sem volt úgy mint régen. A Mári öröme és bánata mindig ugyanaz volt, hogy olyan szép a lánya, s hogy nem tud parancsolni a vérének. Mikor kijárta az oskolát, már az összes fiú őt akarta feleségnek, s ha feleségnek nem is, de szeretőnek mindenképpen. A Rózsa meg, ki tudja miért, kellette magát, puccosan járt, és úgy viselkedett mint egy kényes dáma. Először csak fogadta az udvarlást, később már elfogadta, s nem nézte kitől jön, csak legény legyen. Hol egy pajtában, hol egy padláson talált rá a reggel, s mindig valaki másnak a karjában. A faluban suttogtak, hogy micsoda rossz lány lett a Rózsából, de hát megvolt annak is az oka, mondogatták. Úgy tartották, hogy a saját bátyja rontotta meg, mások meg tudni vélték, hogy amikor a kanászt eltemették, állítólag hiányzott a micsodája. A sok szóbeszéd a szomszéd faluba is eljutott, de talán még a városba is, mert egy napon újságíró érkezett a faluba, s azt mondta, érdekes történeteket gyűjt. Mindenkihez elment aki hívta, s mesélt neki. Sok házban járt, de mindegyik házból úgy engedték útjára, hogy ha akar csudát hallani, kopogjon be a temető melletti kis házba a boszkonyás Márihoz. És az újságíró el is ment, de a Mári nem volt odahaza. A Rózsa nyitott ajtót, aki akkor már minden legényt jól ismert a faluban. Mikor meglátta az elegáns városi férfit, rögtön el is határozta, hogy hozzámegy feleségül, s otthagyja azt a kis porfészket, ahol született. Se szó, se beszéd, megragadta a férfi karját, s behúzta a házba. Így, amikor a Mári hazaért, ott találta a lányát az újságíróval a szobában. A Rózsa magára húzta a hálóruháját, s mosolyogva mondta a Márinak, hogy itt ez az újságíró a városból, akihez ő elmegy feleségnek. Az újságíró másként gondolhatta a dolgot, mert az arca pirosból hamuszürkére vált.

Akárhogy is volt, a Mári szó nélkül összecsomagolta a Rózsa holmiját, és sok szerencsét kívánt a lányának. Másnap reggel, mikor indulni készültek, a Mári megállította az újságírót a kapuban, s a füléhez hajolt, hogy a lánya ne hallhassa. Azt mondta neki "Ha bajba lösz, küggye haza." Az újságíró bután bólogatott. Nem értette mire gondol az anyósa. Egyenlőre azon járt az esze, hogy fogja ő ezt beadni otthon a családjának, az ismerőseinek. De azért megígérte "Jól van, hazaküldöm." A Rózsa beült az újságíró mellé a kocsiba, s onnan intett viszontlátást az anyjának. Nem tudta még akkor, hogy a búcsúból, amit ő örökre szólónak gondolt, egyetlen röpke esztendőre futja csupán.



A Gyuszika is megnősült. Sosem volt okos ember, de kellett a kanász a faluban, s kellett a határban is, ahol a feleségét megismerte. Jóravaló cigányemberek voltak a lány szülei, s örültek, hogy magyar ember került a családba. A lányukat, az Ilont is arra tartották, hogy ha lehet, fogjon vőlegényt ügyesen, de legalábbis ügyesebben, mint a nővérei. Gyuszi jóképű legény volt, mint az apja, s bírta a munkát, mint az anyja. Amit keresett, az elég volt a családjának. Ügyesen kigazdálkodta, hogy a fizetség fejében kapott disznókból saját kis csordát hozzon össze. Amikor megszülettek a gyerekei, elvitte őket a paphoz a keresztelés végett. De mikor a pap mondta neki, hogy az anyja is biztosan örülne az unokáknak, a Gyuszi elfordította a fejét, és hallgatott. Nem akart a pappal az anyjáról beszélgetni, és soha nem is vitte el a gyerekeit megmutatni a Márihoz, se önszántából, se mások kedvéért.

A Mári élte a megszokott életét. Idegenek jöttek - mentek nála délutánonként, s délelőtt a mezőket járta, vagy odahaza dolgozott. Ha nagyon semmi dolga nem volt, leült a nagy tölgyfa alá a kispadra az ura sírjához, és emlékezett. Az idegenek a városból is jöttek. Onnan, ahová a lánya ment. Így tudta meg, hogy a Rózsa meg az újságíró mégsem házasodtak össze, s hogy az újságíró részegeskedik, és veri a Rózsát, aki, nem tudni miért de még mindig kitart mellette. Amikor a vendég, aki a hírt hozta elment, a Mári bezárkózott a setétszobába, s mikor kijött halvány mosoly volt az ajkán. Másnap bement a faluba az asztaloshoz, s bölcsőt rendelt nála. Fogott pár régi ruhát, lepedőt, s gyermekholmikat kezdett varrogatni. Még azt a fekete inget is megtalálta, amit az újságíró otthagyott a nagy készülődésben, mikor elvitte Rózsát. A Mári gondosan eltette megőrzésre, hátha csak ennyi marad az unokájának az apjából.

Koraőszi este volt, a Mári éppen a csirkéket etette. Arra gondolt, milyen gyorsan elszáll a fiatalság. Hiszen csak tegnap volt, hogy meglátta a Gyurkát azon a bálon, és tegnap volt az is, hogy a Katinka a folyóba dobta az életét. Tegnap ment el az ura, és tegnap esett össze a réten Rózsával a szíve alatt. Soha többet nem hibázhat. Az unokája lesz élete utolsó esélye. Azt rendesen kell nevelni. Különben úgy száll el az élet, mint egy végzetes alkonyat a kertek felett, és ha nem lesz aki továbbvigye a hagyományt, meghal Mári is, örökre. Ahogy ezen gondolkodott, valami nézést érzett a hátában. Mikor megfordult, a lánya állt a kapunál, s könnyes volt a szeme. Azt mondta, hogy az újságíró verte, mindig részeg volt, idegen nőket hozott fel a lakásba, és még csak meg sem kérte a kezét. De már kész a baj, s amikor kiderült, hogy nem lehet elvetetni a gyereket, akkor az újságíró felrakta a buszra, ezekkel a szavakkal: "Anyád azt mondta, küldjelek haza, ha bajban vagy. Hát most bajban vagy." Így a Rózsa ott állt annak a háznak a kapujában, amit alig egy éve hagyott el örökre. A Mári beengedte, s betessékelte a konyhába. A Rózsa meglátta a bölcsőt az ablak alatt, s az odakészített babaruhákat, s elsírta magát. Mikor kissé megnyugodott, akkor jutott csak eszébe, hogy ő sem jött üres kézzel. Előhalászta a kis fonott kosarat, s átnyútjotta a Márinak, "Ajándék" - mondta. A Mári, aki arra volt szokva, hogy idegen emberektől ajándékot fogadott el a szolgálataiért, most kérdőn nézett a lányára, aki soha nem hozott neki semmit, még virágot sem kapott tőle soha, s most itt ez a kosárka, és benne az "ajándék". A Mári kinyitotta, és egy akkora pici fekete cicát látott benne, hogy meresztenie kellett a szemét a sötétben, hogy észrevegye. A cica sovány volt és nagyon mélyen aludt. Szinte szokatlanul mélyen. "Beteg" - mondta Rózsa magyarázólag. De Mári csak odament a lányához, kétoldalról megpuszilta az arcát, s azt mondta "Jóvan. Lucifer lösz a neve, és még hat élete van."<

II. Jelenidő





A lány az ablaknál állt. Kibontott hajában násztáncot járt a viharos őszi szél a sötétséggel. Fekete ruhája alá besuhant az alkonyat, és a lány a sötétet bevitte magával a szoba falai közé. Keze kecses ívbe hajolt, ahogy betette az ablakot a macska után. Az asztalnál ülő fiú ösztönösen az angolkönyv fölé fektette karját, nehogy a tolvaj szél lesodorja az asztalról. A kislámpa hunyorogva őrizte a világosság emlékét a kísértetiesen néma szobában. Még a macska is hallgatott, és a fiúra szegezte vallató tekintetét. A lány nem fordult meg. A vihart nézte az utca túloldalán, s habár a fiú nem láthatta az arcát, azt világosan érezte, hogy a lány dühös.

- Engem nem szoktak "csak úgy" megkeresni! - csattant a hangja, mint egy jól becélzott korbács - Ki vele, mit akarsz? De az igazat mondd!

A fiú egy percig mélyen hallgatott. Némán figyelte, ahogy a macska húzza maga mögött az árnyékát, végig a szőnyegen.

- Azt... azt hiszem, a segítségedre van szükségem.

A lány megfordult, és tekintetét évfolyamtársa tekintetébe fúrta.

- Azt hiszed? - tett egy megfoghatatlan gesztust a levegőbe Hanga - Ha most az lesz a következő mondatod, hogy beszélni akarsz az öregapád szellemével, esküszöm, te is követni fogod a másvilágra!

- Ne...nem!

- Akkor?

Hanga odalépett az asztalhoz, és egy viharos mozdulattal becsukta az angolkönyvet. Tekintete titokban lesiklott a fiú puha tenyerére, mely ott feküdt az ölében, s teljesen nyitva volt.

"Most majdnem őszinte"- gondolta.

- Azt szeretném, ha ... mondanál nekem egy történetet.

- Hogy mit szeretnél?

- Egy izé... történetet.

- Hé fiú, ez itt nem a Seherezádé meseszolgálat! És különben is, honnan tudsz te a mesékről?

- Az nem fontos. Csak mesélj nekem. Kérlek!

- De fontos. Szóval? Ki mondta el neked?

- Aaaz a kislány, akire esténként vigyázni szoktál... szóval az unokahúgom. Ő mondta.

- Jó. És miért tennék neked ekkora szívességet?

- Az árát te szabod meg. Kérhetsz akármit!

- Akármit? – szaladt fel Hanga szemöldöke a homlokára.

- Bizonyos keretek között.

- Akármit - ismételte meg titokzatosan Hanga, és elkapta a fiú tenyerét - Hallod ezt Anubisz, azt mondta akármit!

Valójában maga is unta már a titokzatos, és gonosz banya szerepét, amit valaki egyszer ráosztott. Nem értette mért kell mindennek úgy alakulnia, ahogy az el van várva. Hiszen ő mindig is szeretett meglepetéseket okozni az embereknek. Egy darabig tanulmányozta a lámpafényben a kinyújtott kezet, majd így szólt:

- Rendben.

- Ez azt jelenti, hogy igen? Hát ez remek! – és magában hozzátette: "annak alapján amit a többiektől hallottam, nem reméltem, hogy ilyen simán fog menni".

- Minek néztek ti engem?

Péter nem tudta eldönteni, hogy hallotta –e a kérdést, vagy csak képzelődött, mindenesetre esze ágában nem volt elmondani Hangának, hogy minek nézik őt a többiek.

- És mit szeretnél cserébe?

- Még nem tudom.

- Látatlanban egyezkedjünk?

- Most kell a mesém, vagy nem?

- Kell, kell, csak...

- Akkor semmi csak. És én szabom a feltételeket! Ha azt mondom, majd kitalálom az árát, akkor majd kitalálom. Oké?

- Feladom - sóhajtotta Péter, és meredten bámulta az ágy lábánál álló tejespoharat, s nem értette, mit keres egy tejjel félig teli pohár a lány ágya mellett a földön. Biztosan nem a macskáé. Nem fér bele a feje a pohárba – tűnődött.

A lány arca megenyhült, ledobta magát a nagy bőrfotelba. A macska azonnal az ölébe ugott, és kéjesen elnyúlva hangos dorombolásba kezdett.

- Mikor akarsz kezdeni? Holnap?

- Holnap? Iiiigen, az jó lenne. Mondjuk suli után, a parkban.

- Nem hiszem, hogy a park a legmegfelelőbb hely az ilyesmire. Tényelg, mit is mondtál, mért kell neked az én történetem?

- Hát, izé... történeteket gyűjtök egy... könyvhöz.

- Értem. Nem gondolod, hogy ha ki akarnám adatni, akkor magam is megírhatnám őket?

- De... megírhatnád. Csak gondoltam...

Hanga hirtelen felugrott, a macska kiesett az öléből. Meredten nézett az ágy irányába.

- Mi történt? Rosszul vagy?

- Most menned kell - nyúlt a fiú kabátja után, és egy gépies mozdulattal a kezébe nyomta, mialatt az ajtóhoz tessékelte a fiút - Holnap találkozunk.




Cím: Hanga (4/1)
Kategória: Regény
Alkategória:
Szerző: Papp Laura
Beküldve: December 17th 2009
Elolvasva: 1305 Alkalommal
Pont:Top of All
Beállítások: Küldd el ismerősödnek  A publikáció nyomtatása
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Regény főoldalára | Megjegyzés küldése ]


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.39 Seconds