Az őszi délután felitta az esőt. Nem játszottak már a tócsák az emberek türelmével a parkban. Egy furcsa kis kutya kergette a saját farkát órák óta már, amúgy csend volt. Péter magában üldögélt az egyik padon, és türelmesen várta Hangát. Jegyzettömbje az ölében hevert, és tollából hullottak a papírra az öntudatlan érzések. Amikor a lány árnyéka rávetődött a lapra, a fiú egy hirtelen mozdulattal eltakarta a firkálmányt.
- Mit rajzoltál?
- Nem érdekes. Csak firkáltam.
- Akkor mért nem nézhetem meg?
- Megnézheted, de semmi értelme.
Péter azt várta, hogy a lány követelőzni kezd, hogy hadd nézhesse meg a rajzot, ami nem volt más, mint pár egymásba gabalyodott szivecske és néhány olvashatatlan H betű, de Hanga csak lesimította hosszú, fekete szoknyáját, és leült Péter mellé a padra.
- Na, hol kezdjem? - kérdezte.
- Az elején - mondta Péter meglepetten és kapva az alkalmon gyorsan felcsapta a jegyzettömböt, majd várakozásteljesen a lányra nézett.
- Nem tudom mit vársz tőlem – nézett vissza rá Hanga – de azzal, hogy megkértél, és én igent mondtam, rámruháztad a döntés jogát. És én úgy döntöttem, hogy egy lányról fogok mesélni neked, akinek nem voltak barátai. A faluban, ahol született, azt mondogatták róla, hogy boszorkány. Azon az esős őszi napon, amikor világra jött, a szél párosával csavarta ki az erdőben a legvastagabb fatörzseket. Úgy mesélik, abban az éveben azon a napon ért véget a nyár. Az anyakönyvébe ezt a nevet írták: Fekete Hajnal.
Péter megállt az írásban, felnézett.
- Ez az igazi neved? Nagyon szép.
- Ki mondta, hogy magamról beszélek?
A fiú ajkán megjelent egy mindentudó mosoly, de nem válaszolt.
- Na jó.
Hanga minden idegszálával egy elmúlt idő történéseibe kapaszkodva meredt a távolba. Névtelen ősök, tiltott szombatok titkát kutatva agyában. Hosszúhajú, retteget és csodált ősanyák sora bukkant fel a távolból. Jöttek a ködből, különös igézeteket hordozva ajkukon, és távoztak a ködbe fehéren- feketén. De egynél megszakadt a sor. Egy hajlott hátú, vékonyka öregasszony fekete ruhában, egy ősöreg macskával a karján. Hangára mosolygott, bólintott, és semmivé vált.
- Az előbb nem mondtam igazat – sóhajtotta a lány, hogy kissé magához térjen - Azon a napon nem volt vihar. Gyönyörű őszi délután volt, és az anyám még komolyan gondolta, hogy felnevel. Egy kis házban születtem a temető mellett. A kert végében öreg tölgyfa állt. Nagyanyám szerint gyönyörű, ereje teljében levő fa volt, mikor ők odatelepedtek. Ma már csak a kopár ágak hajolnak nagyapám sírja fölé, és egy ócska fapad őrzi nagyanyám lányságának emlékét...
- Azon az őszi napon nagyanyám kerített egy bábát a faluból. Habár ő is értett hozzá, azt akarta, hogy segítsége legyen. Mondogatták, hogy nincs is apám, s hogy a szüleim nem voltak összeházasodva. Akárhogy is volt, ennek a bábának azt tudni kellett, hogy vihesse a hírt tovább a faluba...
- Hun a gyerök aptya?
- Nem tunni visszagyön e.
- Hát mindég a cigánasszonyokon mög a borospoháron van az esze?
- Aztat nem tunni. Hanem, úgylátom, ez a lyány-gyerök igön sikerűtt egy teremtés!
- Hát lássa komasszony, errül nem mondhatok sömmit.
- Pedig, ha baj vót, mikó kigyütt erre a világra, neköm azt tunni köll!
- Nem vót baj. Hanem egy kicsit ... - no, hajujjék mán közelébb komasszony - egy kicsit mög van nyomva a fejire!
- Az nem löhet, az anyja nem afféle!
- Afféle, nem afféle, ez a lyány-gyerök mög van nyomva.
- Hát boszkonyának köllött?
- Én aszondom, taniccsa, amire csak löhet, mer nem tunni, mire köllött!
Amikor a bábaasszony elment, nagyanyám bejött a szobába, és az azonmód pólyástól az ablakhoz vitt. Nézett, forgatott, hátha észrevesz valami jelet rajtam. Aztán meg, hirtelen eszébejutott a nagyapám, s kibámult a sírra, s úgy maradtunk egészen sokáig. Én aludtam a karjában, ő meg nézte az ablakból, ahogyan a nap elmerül a temető sírjai közt, s megáll egy pillanatra pihenni a nagyapám keresztfáján. Az volt életem első naplementéje.
Hanga megállt a mesélésben, kisimította a homlokába hullott hajtincseket. Lenézett a papírra, s tekintete megállt Péter utolsó hieroglifáján. De mivel a fiú nem szólt, csak várakozásteljesen támasztotta a csuklóját a jegyzet szélén, a lány folytatta.
- Soha nem ismertem az apámat. Nem tudom, milyen ember volt. Mégis, csak akkor éreztem magamat biztonságban, ha azt az inget foghattam, amiben először szerette anyámat. Azt mondták róla részeges, és hogy a városban él a szeretőjével. Mások szerint leszúrták egy kocsmai verekedésben. Nem kerestem mi az igazság. Anyámmal más volt a helyzet. Ő két és fél évig volt velem, és azt hiszem, egyfolytában valami csodát várt. De mivel csodák nincsenek, egy nap elunta a várakozást, és apám után ment. Nem láttam többé. Mégis emlékszem rá. Ha behunyom a szemem, és megérzem az anyatej illatát, valami ködös emlékben újra látom anyámat, ahogy ott ül velem az ablak előtt abban a régi szobában, és kigombolja az otthonkáját...
- A pohár az ágyad mellett!
- Igen... Amikor nagyon egyedül vagyok, kell hogy érezzem az illatát. De sosem iszom meg.
Abban a pillanatban megélénkült a szél, és kikapott egy lapot Péter jegyzetéből. A lap, rajta az összegabalyodott szivecskékkel és az olvashatatlan H betűkkel táncolni kezdett a szélben. Hanga volt a gyorsabb. Felugrott a padról, s nyakoncsípte a szökevény papírost.
- Ezt nem kellett volna látnom? - kérdezte. Péter fülig pirult.
- Ezt.
- Te szerelmes vagy belém?!?
- Nem! Vagyis igen... de NEM!
- Jó, amíg eldöntöd, hazaugrom megetetni Anubiszt.
- Ne csodáld, hogy nincsenek barátaid, hiszen te olyan... olyan MÁS vagy! - hadarta Péter kissé hangosabban a kelleténél, hogy leplezze kusza érzéseit - Mindig feketében jársz, fura zenéket hallgatsz, a macskád az alvilág egyiptomi istenéről kapta a nevét, és anyatej áll egy pohárban az ágyad mellett!
- Miről beszélsz? - Hanga a megdöbbenéstől egy pillanatra megmerevedett kezében a rajzzal.
- Csak azt mondom, mért kerülnek téged a többiek.
- De Péter, mi most nem erről beszélünk! Hogy jön ez ide, és egyáltalán mi bajod hirtelen a ruhámmal, a macskámmal és a zenével, amit hallgatok?
- Minden, vagyis semmi... a fenébe is!
Hanga értetlenül állt, és nézte. Aztán a rajzot visszatette a jegyzet tetejére, és az órájára pillantott.
- Jól van, sértődj csak meg! A többiek előre megmondták, hogy ne számítsak tőled semmi jóra!
- Azt gondolsz, amit akarsz. És a többiek is. De nekem most tényleg mennem kell - mondta, és elment.
Semmi sem volt megbeszélve, de másnap Péter mégis ott ült az őszben, egyedül azon a padon, ahol előző nap az a furcsa kis kutya próbálta elkapni a saját farkát, és még az óra is ugyanannyit mutatott, mint akkor. Az agya azt mondta neki, hogy minden meggondolatlan szóért háromszor is bocsánatot kell kérnie, ha a lány valami csoda folytán eljön. És Hanga világában hétköznap is voltak csodák. Ugyanabban az időben ő is megjelent, s ugyanabban a sötét hosszú szoknyában volt, mint legutóbb, és ugyanúgy cibálta a szél a haját, mint legutóbb. Péter mégis örült neki.
- Szia. Bíztam benne, hogy eljössz.
- Nem kellett volna?
- Hát, azok után...
- Most nehogy elkezdj magyarázkodni itt nekem. Biztosan megvolt az oka, hogy miért vágtad a fejemhez amit mondtál.
- Akkor megbocsájtasz?
- Mert neked számít, hogy néz ki az lány akivel találkozol? Vagy, mert érdekel, mit gondolnak róla a többiek? Ez semmit sem bizonyít, csak azt, hogy valamiért fontos vagyok neked. Ha ez bűn, akkor, igen, megbocsájtom.
- Akkor folytatjuk? – pirult el zavarában Péter.
- Persze. Hol is hagytam abba?
- Ott, hogy a nagyszüleiddel maradtál.
- A nagyanyámmal.
- És a nagyapád?
- Erről nem akarok beszélni.
- Pedig a történet szempontjából kellene írnom róla valamit.
- Hagyd ki! Vagy írd azt, hogy meghalt. Vagy mit tudom én, találj ki valamit.
Péter kinyitotta a jegyzetet, ott ahol előzőleg félbehagyta az írást, s a lány követte tekintetével az egyszerű mozdulatot.
- Mutasd csak! - kapta el Péter csuklóját.
- Mi az?
- A kezed... szép. És ez nem bók.
- Azt hittem, egy párszor már megnézted.
- Igen. Megnéztem. De most LÁTOM.
- Neked is szép kezed van - próbálkozott Péter, aztán feladta.
- Ez hülyeség. Túl hosszúak az ujjaim, és keskeny a kézfejem. A középső és a mutatóujjam szinte teljesen egyforma, a kézhát pedig olyan lapos! - Hanga hirtelen elhallgatott.
- Nagyon értesz hozzá!
- Szóval a nagyanyámnál hagytuk abba - tette hozzá gyorsan, hogy ne kelljen válaszolnia Péter éppen megfogalmazódó kérdésére, és folytatta - Minden hajnalban kivitt magával az erdőre, vagy a rétre. Eleinte csak mentem mellette, s figyeltem mit csinál. Aztán amikor kezdtem ismerni a növényeket, már segítettem is neki. Imádtam ezeket a korahajnali sétákat. Szürkületben indultunk, a pára még ott ült a növények levelein, és az egész réten. Aztán szép lassan feljött a nap, mindenen megvillant, amit csak elért a sugaraival. Egy fa tövében megreggeliztünk, s vártunk, ha várni kellett, néha órákat is, mert voltak növények, amiket csak napfényben volt érdemes szedni. Olyankor nagyanyám leterítette a kötényét, s gondosan válogatni kezdte az összegyűjtött növényeket, amit lehetett cérnával kis csokorba kötött, néha külön válogatta a virágot a levelektől, ilyesmi. A hosszú séták idővel mindig hétvégére maradtak mert hétközben iskolába jártam, mindjárt a hajnali növényszedés után. A vizitek mindig délután voltak.
- Mindég, ha gyünnek ezök az embörök, te vöszöd magad, és beűsz a sarokba, a lócára. Szömöd, füled kinyitod, hogy jól hajjad mirül beszéjjünk. De a szádat lyányom soha nem szabad kinyitnod, ha a faluban arrul faggatnak, ami a setétszobába történedik. Az lyányom titok. Idővel maj mögértöd.
- Jóvan, nagyanyó.
- Ha mög látod hogy gyünnek, és a kerbe vagyok, szóni köll, hogy a kutya nem bánt, gyüjjenek csak bátran.
- Nagyanyó, egy asszonyság áll a kapuba!
- Eriggy a setétszobába lyányom.
- Mintha valami titkos szövetség lett volna az összes hozzánk járó ember és a nagyanyám között. Mindig tudták mit kell nekik csinálni. Szó nélkül követték nagyit a hátsó szobába, szó nélkül leültek a vendégeknek fenntartott székre, és felszólítás nélkül belekezdtek életük feltárásába. De itt mindegyik elszúrta. A nagyanyám ugyanis az első levegővétel után leállította őket, és elővette a kártyáját. Kivetette a vendég elé, majd sokáig meredt a lapokba.
- A maga urát elszerette egy másik asszony.
- I...igen.
- De maga szeretné, ha visszagyünne.
- Már mindent megpróbáltam. Könyörögtem, fenyegetőztem, de semmi sem használt.
- Vót -e mostanság haragba valami rokonságbéli öregembörrel? - kérdezte, miközben tüzet gyújtott, serpenyőt tett a lángra, meghintette szenteltvízzel, majd viaszt dobott bele.
- Az apósommal nagyon összevesztünk egy fél éve.
- No lássa. A maga apósja töhet a bajrul. Soha nem kedvelte magát, más asszonyt akart a fiának. Ollyat, aki neki is hajlandó. De mögnézzük mégeccör - mondta, miközben tálat fogott, megöntötte szenteltvízzel, majd belefolyatta a forró viaszt. Azután a nő elé lépett, kezét a vízbe merítette, és szórni kezdte a vizet a nő fejére.
- Ég alúl, főd fölűl kéröm az összes szentöket, mutassák mög hunnan gyütt a rontás a fejire - Azzal sorolni kezdte a lehetséges variációkat, s amikor a "kalap" szónál sercenés hallatszott, így szólt.
- Ez mán biztossan az apósja vót!
- Mondja meg, mit csináljak?
- Hát, ippen vissza löhet csinyáni. Köll valami, ami az urábul származik. Haja szála, körme, fényképje, vagy viselt ruha, zokni. Köll még gyertya, lehetőlleg piros. A többit én beszörzöm. Máma nem tuggyunk többet végezni. Gyüjjön vissza egy hét múlva, pontosan ilyenkor.
- Hát ilyen, és hasonló vendégei voltak az én nagyanyámnak. A látogatások után gyakran játszottam a babáimmal a kertben estig, vagy ahogy akkor mondtuk „setétig”. Gyakran mondogattam a nagyanyámtól hallott szövegeket, de mindig csak a vőlegénybabát ringattam, miközben ezt szavaltam neki: "szöm möglátta, szöm mögverte... szöm möglátta, szöm mögverte..." Ezek a mondókák mintha beleégtek volna a tudatomba, már gyermekkorom hajnalán.
- Ez hihetetlen! A nagyanyád igazi javasasszony volt?!
- A faluban csak úgy emlegették, a "boszkonyás Mári". És , hidd el, ez nem könnyítette meg az életem. Ha boszkonya a nagyanyám, boszkonya vagyok én is. Ez így logikus.
- És az vagy?
- Ezt döntsd el te! - mosolygott Hanga titokzatosan.
- Az vagy.
- Ezt meg miből gondolod?
- Csak rád kell nézni. A külsőd...
- Már megint kezded? Mért van az, hogy mindig a külső alapján ítélkeztek? Ha valaki nem hordja azokat a divatos, de amúgy méregdrága és ízléstelen cuccokat, amiket a reklámok súlykolnak az ostobákba és a befolyásolhatókba, akkor az már nem is ember? Ki nem állhatom, ha valaki csak a külsőm után akar besorolni ebbe vagy abba a kategóriába!
-Pedig az emberek így működnek. Csak van aki bevallja, és van, aki nem. Hidd el, nem rosszindulatból teszik. Egyszerűen így vannak programozva. Gyári hiba, érted! De a lényeg nem ez, hanem az, hogy te is tudod manipulálni őket. És pontosan azért, mert tudod, hogy miről mi a véleményük. Menő akarsz lenni a suliban? Öltözz és viselkedj úgy, ahogyan azt elvárják egy menőtől, és máris nyert ügyed van.
- Nem biztos, hogy akarnék ilyen győzelmet. Az nem én vagyok.
- Egy kicsit te vagy.
- Hagyjuk ezt.
- Oké. De ha egyszer mégis eszedbejut, hogy kipróbáld...
- Szólni fogok. Ezt megígérhetem.
A harmadik nap a parkban napsütéssel kezdődött. A fiú álmodozó tekintete beragyogta a távolságokat, a kis szökőkútig a hattyúkkal, és vissza. Mintha minden megtett távolság közelebb vinné a megoldáshoz, szeret, nem szeret. És ha szeret? Vajon milyen mély és milyen halálos egy boszorkány szerelme? Tudnak ezek egyáltalán szeretni? Vagy csak követeléseket tesznek az élettel szemben, és homályos hókuszpókuszokat művelnek, ha valami mégsem úgy történik, ahogy szerintük történni kellene. A lány úgy termett ott a semmiből, hogy észre sem vette. Kivált a parkhoz tartozó térből, és belépett az életbe, amit most egyszerre ketten éltek. Péter egy kicsit még össze is rezzent a vállára ereszkedő könnyű kéz érintésétől.
- Azt hiszem, kezdem érteni.
- Mit?
- Amiről beszéltél. Hogy másként kéne. Tudod!
- Ja, a ruhák, meg ezek? Hoztam is neked valamit, hogy könnyebben megértsd.
Péter kivett a mappából két lapot és a lány felé nyújtotta. Hanga átvette a rajzokat, és közben leült. Aztán ámulva nézett egyik lapról a másikra.
- Mi ez?
- Te.
- Ez lehet, hogy én vagyok, nade ez a másik!
- Hát ez az! Ennyit tesz a külső. Ez - bökött az egyik rajzra Péter - ez az a lány, aki valójában vagy. De ez a másik... hát, nagyjából ilyennek látnak téged a többiek.
Hanga elgondolkodva nézett egyik rajzról a másikra.
- Nagyon jól rajzolsz. Megtarthatom?
- Máris a tiéd.
- Köszi. Akkor folytassuk a munkát. Ott hagytuk abba hooogy...
- A gyermekkori játékaidnál.
- Ja igen, volt két rongybabám. Mindig esküvőt, és temetést játszottam velük. Először összeadtam őket, aztán a lány terhes lett, de mielőtt megszülhetett volna, a fiú mindig meghalt. Igy aztán el kellett temetni. Sokkal szebb temetést csináltam neki, mint amilyen az esküvője volt.
- A temetés szövegét is te találtad ki?
- Persze. Nagyon tudtam mit kell mondani, mert a nagyanyám szinte mindenkinél ott volt. A halottas ágy mellett, és a temetésen is. Nekem pedig vele kellett mennem.
- Igaz is, jártatok templomba?
- Ha arra gondolsz, beengedték -e a nagyanyámat a templomba, mert boszorkány, hát, bizony hogy beengedték! Párnázott üléseink voltak a második sorban. És minden vasárnap elmentem én is. Ez igy volt szokás.
- Nem tudom. Egyszer engem is elvittek, de halálra untam magam.
- Akkor valamit rosszul csináltál. A templomban nem lehet unatkozni!
- Nekem sikerült. Ha még valami jó nő ült volna mellettem, akkor talán, de így! Csak nem innen fúj a szél! Várjunk csak, te elpirultál!
- Nem pirultam el.
- De igenis elpirultál. Tudnom kell mi történt veled a templomban. Csak a hitelesség kedvéért.
- Na persze.
- Akkor ezt a részt kihagyjuk? Vagy a fantáziámra bízod?
- Isten ments! Akkor már inkább elmondom. Egy nap új pap érkezett a faluba...
- Látta mán az új papunkat, szomszédasszony?
- Hadd el Ágnis, nincs azon mit látni. Nem való annak még misekönyv a kezibe. Még csak amollyan gyerekféle.
- De aszongyák, mikó ollyan szépön beszéli el a szentöket, hogy az összes öregasszony nyújtogatja utána a nyakát! A komasszonyom vót nála esketést kérni, s szinte könnyezve gyütt haza a gyönyörűségtűl.
- Nem annék én a komasszonyodra Ágnis, de azér maj mögnézöm jobban azt a papocskát!
- Nekem több se kellett, rohantam a templomhoz, hogy lássam a gyerek- papot. A régit is nagyon szerettem, és el nem tudtam képzelni, milyen lehet egy pap, aki nem öreg. Mezítláb rohantam végig a poros földúton a kertek alatt, s apám fekete inge volt rajtam, mint akkoriban mindig. Aztán odaértem, beléptem, meghajtottam magam az oltár felé, s akkor megláttam a kis oldalkápolnában a Jézust tartó Mária szobrocskát. A hideg futott át rajtam a tekintetétől. Az a szobor tudta, hogy miért jöttem! Megpróbáltam leutánozni a tartását, a szende arckifejezését, ami mögött ki tudja miket nem gondolt rólam, aztán megeresztettem feléje egy gúnyos fintort. Hát a gyerek- pap, akinek az öregasszonyok a csodájára jártak, éppen ezt a pillanatot választotta, hogy kilépjen a sekrestyéből.
- Te meg mit csinálsz itt? - kérdezte, és az arca megnyúlt a csodálkozástól. De az én meglepetésem is legalább akkora volt, mint az övé. Életemben nem láttam még olyan szép férfit, mint az a pap. Nem volt már gyerek. És éppen én sem voltam már olyan kislány. Csak néztem, és alig tudtam megszólalni. Aztán valahogy mégis sikerült.
- Csak a Máriát próbátam...
- Itt... itt laksz a faluban? - kérdezte, hogy történjen már valami. Közelebb mentem hozzá. Éreztem, hogy zavarja a közelségem.
- A boszkonyás Mári unokája vagyok, a Hajnal.
- A nagyanyád nem kísért el?
- Nagylány vagyok mán, szabad járásom van.
- És mért jöttél ebben a szokatlan időben?
- Hogy lássam - feleltem, és egészen közel mentem hozzá. Néhányszor még körbe is jártam, s alaposan feltérképeztem a tekintetemmel. Tudtam, hogy halálosan szerelmes leszek ebbe a férfiba életem végéig. Valami megmagyarázhatatlan erő irányította a kezem, mikor elkaptam a ruhája szélét, és bátran, a szemébe nézve megkérdeztem.
- Mibül készűt ez a szép ruha? - Mintha tűz égette volna, úgy kapta ki kezemből a ruhája szélét. Aztán hátrálni kezdett.
- Selyemből. De helyesen úgy kérdezzük, hogy miből, és nem úgy, hogy „mibűl”.
- Miből - ismételtem meg engedelmesen, aztán még hozzátettem - A tanító is mondta, hogy nem mindég érti amit mondok.
- Hová jársz iskolába?
- A szomszéd faluba van csak fősőosztály. Oda köll.
- És a tanítód nem szokott kijavítani?
- Nem javít az ki sömmit, főleg nem rajtam. Előre szót, hogy nem köll jövőre tankönyveket vönnöm, mer úgyis elvág. Pedig tanulok, többet is mint mások. De ez nem számít. Csak az számít, hogy ne járjak az osztályába.
- Mért nem akarja, hogy oda járj?
- Fél a nagyanyámtúl, de még tülem is! Atyám nem fél?
- Tőled? - szép ajkát mosolyra húzta - Hiszen te csak egy... lány vagy! Hogy is tudnál te ártani bárkinek? - mondta, de ez az utolsó mondata olyan bizonytalanul csengett, hogy tudtam, ő maga sem hiszi amit mond - Aztán meg, jó lenne, ha találnál magadnak valakit, aki segít a tanulásban, meg a helyes beszédben, mert egy - két év, és késő lesz!
- A nagyanyám mindég aszongya, hogy a pap a nép tanítója. Hát, ha mán így szóbakerűt, mit szóna atyám, ha maga lönne a pap, én mög képviseném a népet, oszt vasárnaponkint mise után tanúnánk. - Erre a merészségre úgy kikerekedett a szeme, hogy hitetlenkedve megrázta a fejét, vajon tényleg azt mondtam- e, amit hallott. Már éppen válaszolni akart, amikor belépett az öreg harangozó. Úgy rebbentünk szét, mintha valami bűnös dolgon kapott volna minket. Márton atya visszalépett az oltárhoz, én pedig szaladni kezdtem hazafelé a kertek alatt, kezemben a tőle szerzett kinccsel.
Még aznap este felhoztam a dolgot nagyanyámnak.
- Szerinted én elég eszes vagyok?
- Eszes vagy lyányom.
- És szeretnéd, ha tanúnák, ugye?
- Az bizony jó vóna. De illyen bizonyítvánnyal...
- Hát mögmondom, mit gondútam. Elsőnek mög köll tanúni a városi beszédöt. Azér nem értöm a könyveket, mer olyan furán vannak leírva. Pedig ha tunnék óvasni, tunnék mindönt!
- Nem tuggyunk tanárt fogadni melléd. Sokér vóna.
- Hát, ha ingyér vóna?
- Nem teccik ez neköm. Mit vötté a fejedbe te lyány?
- Beszétem az új pappal.
- És vállalta?
- Még nem. De azt akarom, hogy vállajja! Mög tudod csináni, ugye nagyanyó?
- Mibül?
- Hajszálbul.
- Ezt mög hun szörözted?
- A ruhájárul. Nem vötte észre.
- Nem löhet.
- Mér nem? Mindenkinek mög tudod!
- Nem löhet és kész. Neköd nem tudom.
- De én mögtudom, ugye?
- Jobb, ha te se töszöd.
- Hun a gyertya?
- A setétszobába, az ablak alatt.
- Milyen köll?
- Fehér.
- Nem lösz baj nagyanyó, szavam rá - azzal elrohantam a kert végébe, és azokkal a mozdulatokkal, amiket a nagyanyámtól ezerszer láttam, megcsináltam magamnak. Életem tizenarmadik esztendejében folyamodtam először a tudáshoz, melyet egy napon teljesen át kell majd vennem a nagyanyámtól. És miatta tettem, akiről nem tudtam még semmit, csak a nevét. Következő vasárnap amikor a templomkertben játszottam, azon kaptam magam, hogy valami égeti a hátam. Márton atya ült az egyik padon, és engem figyelt. Egy hét múlva a tanítványa lettem. Semmit nem kért cserébe, csak a titoktartásomat. Azt mondta, nem tudja mi ütött belé, amikor mégis igent mondott, és arra kért ne mondjam el senkinek. Attól fogva két éven át együtt lehettem álmaim férfijával minden vasárnap. Beszélni tanított. Felolvasott a bibliából, és nekem írni kellett, aztán később már én olvastam fel, és ő hallgatott. Nagyon szépen haladtunk. Egy nap aztán mégis történt valami, ami megbontotta a kettőnk közt kialakult harmóniát.
- Atyám, atyám - rohantam vasárnap a hírrel - új tanítót kaptunk! A régit elvitte az ördög!
Ő csak elmosolyodott. Addigra már megszokta a stílusomat, és kicsit magabiztosabban beszélt velem.
- Látom, ez téged nagyon boldoggá tesz.
- Hogyne tenne, mikor első nap megdícsért olvasásból, és azt mondta hogy akár tovább is tanúhatok... azaz tanulhatok. Olyan kedves, és szép. Egészen fiatal. Eszternek hívják. Szerintem gyönyörű neve van! Na és a kislánya! Az egy tünemény! Életemben nem láttam még ilyen szép kisbabát, pedig láttam már egypárat!
Megvárta, amíg egyszuszra elhadarom, aztán helyet mutatott a pad túloldalán. Elővette a bibliát, amiből diktálni szokott, de nem nyitotta ki. Helyette olyan furán nézett rám.
- Mesélj még róla - mondta, és én bolond meséltem, meséltem, ő pedig hallgatta, és szótlanul nézett maga elé. Mikor kifogytam a szóból, azt kérdezte.
- Na és tudod már, mit szeretnél tanulni?
- Erre is ma jöttem rá. Nyelveket! A világ összes nyelvén helyesen akarok beszélni!
- Akarok, akarok... ez nem minden esetben helyes!
- Úgy gondolom, ha az ember meg akar szöröz... szerezni valamit magának, az első lépés az, hogy akarja. Nem? - néztem mélyen a szemébe. Láttam rajta, hogy zavarban van, hát folytattam. - És ha az élet úgy hozza, akkor el is veszi.
- Ezek a te... a te szavaid?
- Persze! És komolyan is gondolom. - Apám inge lecsúszott a vállamról, amit nem vettem észre, csak azt, hogy ő meredten bámulja a vállam, aztán elkezdi törölgetni izzadó homlokát.
- Mi az?
- Semmi... megijesztesz. - felete, és én nagyon is jól tudtam mit él át.
- Hát persze, hiszen boszorkány vagyok! - ugrottam fel nevetve, és táncolni, forogni kezdtem a padok között - Ez a dolgom!
