A tárgy egyenletesen mozgott az álló csillagok milliárdjai közt.
Méltóságteljesen úszott a süket, jéghideg űrben a végtelen időn át. Nem a természet alkotta, ezt elárulta szabályos alakja, anyagának összetétele. Ilyen megmunkált fémötvözet sehol sem fordul elő az Univerzumban. Csak tudatosan alkothatták olyan ellenállóvá, hogy a meteorfelhők becsapódásai, a kozmikus por, a mágneses viharok sem tettek benne jóvátehetetlen károkat.
A kegyetlen ürességben megtett út számtalan viszontagsága megviselte a burkolatot, mégis az elpusztíthatatlanság szimbólumaként haladt valamilyen cél felé.
A fémburkolat alatt, a tárgy belsejében, pezsgő elektronikus élet folyt. Gépek duruzsoltak és zümmögtek, robotok gördültek egyenletes surrogással, jelzőfények váltották egymást apró kattanással.
Ebben az elektronikus világban a legfőbb hatalom a vezérlő számítógép “agya” volt, amely felügyelete alatt tartotta az űrhajó minden parányi részét. Minden - amiben elektromosság keringett - a parancsait hajtotta végre.
Időnként egy különös fényjelenség bukkant fel a hajó különböző pontjain, amely nem engedelmeskedett a központi parancsoknak. Olyan volt, mint egy önálló akarattal bíró energiamező, s akadályt nem ismerve járt be minden szegletet.
Amikor a burkolatba épített érzékelők egy bolygó közelségét jelezték a központi számítógépnek, a furcsa fény a hajó egyik helyiségében sűrűsödve várt a jelre.
A helyiség a hibernáló volt, melynek középpontjában hat áttetsző fedelű kapszula helyezkedett el sugáralakban, ám csak kettőnek a belsejét világította meg kékes színű fény, a többi üresen és sötéten tátongott.
A központi számítógéptől megérkezett a jel, s a fény lassan beterítette a két kapszulában fekvő alakot, majd elhalványodva szétoszlott.
Az egyik kapszulában egy kistermetű alak feküdt. Akár gyermek is lehetett volna. Törékeny testét halvány, hibátlan bőr borította. Ovális, finom arcát ezüstösen csillogó fehér haj keretezte. Lehunyt szemhéja peremén sűrű, világos szempillasor rebbent. Ajka élénk pirosan nyílt, ahogy az éltető energia az elektródákon és szondákon át a testébe áramlott. A szomszédos kapszulában alvó alak egészen más volt, bár kissé hasonlított hozzá. Magas, arányosan izmos teste csaknem teljesen betöltötte a hibernáló kapszula belső terét. A bőre is sötétebb volt, halvány bronzszínű. Szép vonású arca körül hullámos, rozsdaszín haj omlott a válláig. Sötét szemöldöke között függőlegesen húzódó halvány redő jelezte: álma nem pihentető, békés álom. Csukott szemeinek hosszú szempillái beárnyékolták arcát. Ajkának hullámos vonala érzékenységről árulkodott. Míg a másik alak kicsi és gyermeki volt, ő egy felnőtt benyomását keltette.
Testüket nem fedte semmi.A kapszula tere óvta őket minden külső hatás ellen, légmentesen zárt, míg az életfunkciók helyre nem álltak.
Az energia áramlásának ütemét érzékeny műszerek szabályozták, így az ébresztés kényes művelete nem okozott károsodást szervezetükben. Ahogy testhőmérsékletük emelkedett, bőrük színe is sötétebb lett egy árnyalattal, vonásaik élettel teltek meg.
Mindig a kisebbik ébredt először, és mozdulatlanul várta a másik eszmélését. Jóval kevesebb energiára volt szüksége, a kapszula belsejében uralkodó klímát is jobban viselte. Az ébresztés folyamata nem tartott sokáig, szervezetük már hozzászokott a mélyálom és az ébrenlét ismétlődő állapotváltozásaihoz, amely hosszú útjuk során sokszor bekövetkezett.
Bartel izmai kissé megremegtek, szeme kinyílt. Egyik kezét lassan a feje fölé emelte. A kapszula belső mozgásérzékelője önműködően kinyitotta a zárat. A tető kattant és félrecsúszott.
A légszomj két-három mély sóhajtásra késztette miközben lassan felült. Lefejtette bőréről az elektródákat, a szondákat egymás után eltávolította a testéből. Óvatosan felállt, nehogy elszédüljön a fejébe tóduló vér nyomásától. Kilépett a hibernáló padlójára. Az egyik fémfal mögül egy vékony, lepelszerű köpenyt vett elő és a vállára terítette. Odalépett a másik kapszulához, amelyen éppen csak átderengett a kicsi alak körvonala. Tenyerét végighúzta a sima tetőn.
- Tudom, hogy ébren vagy már, Onorie - mormolta félhangosan és az ajtó felé indult.
Onorie akarata volt, hogy soha ne legyen tanúja ébredésének, és ő ezt mindig tiszteletben tartotta. Ahogy bezárult mögötte a hibernáló ajtaja, Onorie mozdulatára a másik kapszula teteje is kinyílt. A hosszú pihenés és friss energia ellenére is több időbe telt, míg annyi fizikai erőt gyűjtött, hogy felálljon. A szondák és elektródák vezetékeitől éppúgy szabadult meg, mint Bartel, ám mozgása korántsem volt olyan élénk és határozott. Ez volt az egyik ok, amiért nem tűrte meg maga mellett ezekben a gyenge perceiben. De ennél is lényegesebb volt a másik, amit a világért sem vallott volna be magának. Az igazi ok az volt, hogy nem akart Bartel előtt ruha nélkül mutatkozni.
Kárba veszett minden igyekezete, hogy tudóshoz méltóan ne törődjön olyan lényegtelen gyarlóságokkal, mint a szép test, a tetszetős külső; de a lelke mélyén örök elégedetlenséget okozott számára saját fejletlensége.
Kis ideig még várt, aztán ő is elhagyta a hibernálót. A vezérlőegység hatalmas monitorfala előtt találkoztak. Ugyanolyan köpenyt viselt, mint Bartel. Fehér haját vésett mintákkal díszített gyűrű fogta össze a tarkójánál. A szeme világítóan kék volt, kellemes összhangban hajának, áttetszően fehér bőrének, piros ajkának színével.
Csak a szemük villant össze üdvözlésképpen, aztán kerülték egymás tekintetét.
A központi számítógép képernyőjén, az éjfekete háttérből kiemelkedve már ott ragyogott annak a bolygónak a képe, amelynek felbukkanása elindította ébresztésüket. Csodálatos kék és fehér színekben pompázott. Bartel arcán szomorúság tükröződött, ahogy a monitorról elétáruló képet nézte. A bolygó kissé hasonlított a Coriolisra, saját elhagyott szülőhelyére. Fájdalmasan sajgott benne a gondolat, ha időben cselekedett volna, ha akkor nem habozik, talán megakadályozhatta volna a katasztrófát.
Onorie csak a bolygóról érkező adatokra összpontosított, és gondosan ügyelt, hogy kizárólag a gépekkel foglalkozzon,s közben lehetőleg ne találkozzon Bartel aranyfényű tekintetével.
Egy nagyteljesítményű kutatószondát bocsátottak ki, amely a bolygót megközelítve hamarosan adatokat közvetített a központi számítógép memóriájába, ahonnan elemzésre hívták le őket. Nemsokára néhány részeredmény birtokában már futottak a számítások a bolygó tömegével és sűrűségével, a tömegvonzással, majd alaposabb vizsgálat után a felszínével, a hőmérsékletével és légkörének összetételével kapcsolatos elemzések.
Nem szóltak egymáshoz, a feszültség némán vibrált közöttük. Onorie rezzenéstelen arcán csak várakozás látszott, gondosan leplezte egyre fokozódó izgalmát. Annyi kudarc érte hosszú útjuk során, hogy már megszokta, ne fejezzen ki semmit, ami reményt kelthet, hiszen a kezdeti biztató eredmények nem egyszer hiú ábrándnak bizonyultak. Várni kellett, hogy a szonda követőpályára állva bőségesebb információhoz juttassa őket. A tudományoknak az a területe, amely csillagászattal, fizikával, és a többi bolygókutatással kapcsolatos ágazattal foglalkozott, nem tartozott a saját szakterületéhez. Általános képzésben szerzett tudással rendelkezett, csak nagy vonalakban ismerte. A kényszer vitte bele, hogy olyasmit irányítson, amihez ismeretei nem volt tökéletesek. Szerencsére Bartelnek volt annyi műszaki érzéke, hogy legalább a hajó működtetésével megbirkózott és értett a navigáláshoz. Eredeti kiképzésére eddig még nem volt igazán szükség. Szótlanul kerülgették egymást, mindketten saját feladatukba mélyedtek.
Bartel fejébe lassan és alattomosan befészkelte magát a fájdalom. Tompa és homályos érzés volt, de pontosan szűnni nem akaró jelenléte miatt vált egy idő után gyötrelemmé. Nem érezte magát betegnek, nem is emlékezett rá, hogy valaha beteg lett volna, nem ismerte ezt a fogalmat. Egy alkalommal megkérdezte Onorie véleményét - orvos és biológus lévén talán segíthetne tőle megszabadulni -, de tévedett. Onorie kikerülte az egyenes választ. Bartel azóta sem tudott szabadulni a gyanútól, hogy valami köze van ehhez a fájdalomhoz és hazudott, amikor azzal ütötte el a dolgot, hogy csak valami jelentéktelen akklimatizációs panasz lehet.
Az egyik adatsor olyan hatást váltott ki Onorie-ból, hogy nem tudta tovább türtőztetni magát, és elsöpörte a magára kényszerített önfegyelmet.
- Végre! - kiáltott fel, és diadalmas mosollyal fordult Bartel felé. - Szerves élet nyomait fedezte fel a szonda. Sikerült, Bartel! Végre sikerült... eljött az idő.
Bartel azonban olyan fanyar képet vágott, hogy egy pillanat alatt lelohasztotta lelkesedését.
- Semmit sem jelent. Hányszor fordult már elő ilyen, és mi még mindig itt vagyunk ennek az átkozott hajónak a gyomrában, és itt is maradunk életünk végéig. - Az orra alatt morogva még hozzáfűzte – Nem lenne jobb végleg befejezni? Csak egyetlen gombot kellene megnyomni hozzá.
- Mondani akartál valamit? - kérdezte Onorie támadó éllel a hangjában. Felszegte a fejét, hogy Bartel szemébe nézhessen. Nem szeretett ilyen helyzetben tárgyalni vele, testi hátránya nem mindig egyenlítődött ki a szellemi fölénnyel.
- Nem akartam semmi mást mondani, mint amit eddig is mindig elmondtam - felelt Bartel kissé ingerülten. - A jelek tévesek is lehetnek, amíg nem futtattuk le az ellenőrző teszteket. Még nincs meg minden adat, tehát kár előre örülni. A jelek származhatnak teljesen primitív egysejtűektől, vagy akárcsak szerves vegyületektől. Élet? Semmi sem utal rá, hogy magasabb rendű életformáról van szó.
Onorie tőle szokatlan módon csak visszafordult a műszereihez, úgy válaszolt.
- Érzem, Bartel. - Bartel elfintorította az arcát. A coriolisi tudósokra nem volt jellemző sem a megérzés, sem az érzelem. Ők csak a pontosan kiszámítható, megfogható, ellenőrizhető, és az általuk befolyásolható valóságban hittek, ez volt legfőbb hitvallásuk. - Nem tudom, miért van olyan sejtésem, hogy te egyáltalán nem akarod, hogy valamilyen eredményt érjek el - Onorie szembefordult a magas harcossal, a feje teteje még a melle közepéig sem ért. A szemén hideg villám cikázott át, ahogy ezüstös szempillái alól felnézett rá. - Lassan az a véleményem alakul ki, ha nem is cselekvően, de tudat alatt szabotálod a munkámat. Miért? Nem lenne jó valahol letelepedni? Bolyongani jobb?
Bartel arcán a fájdalom felhője futott át. Tétován a homlokához emelte a kezét.
- Tudod, hogy nem erről van szó. Számomra minden “mélyálom” halál, és minden ébredés a születés keserve. Nem önszántamból, és főleg nem élvezetből halok meg és születek újra és újra. A céloddal nem értek egyet, a valódi céllal.
Onorie úgy tett, mintha nem hallotta volna az utolsó mondatot. Bartel kezébe tette az összesített eredményeket tartalmazó adattárolót.
- Tessék, ha nekem nem hiszel, győződj meg róla magad. Rajta vannak a tesztek is. Ezen a bolygón magas szintű életjelenségek léteznek. Itt van a helyünk. Elfogadod, vagy ellenkezel tovább?
Bartel előbb a képernyőn villogó ábrákat nézte, aztán a kis coriolisi tudós konokul zárt arcát.
- Hiszek neked, Onorie. Elfogadom és nem ellenkezem. Gondoskodtál róla,hogy ne legyen értelme. - Kivette az adattárolót a computerből, és a tudós elé dobta. Az ajtó felé lépett. Onorie-nak elállt a lélegzete ekkora fegyelemsértés láttán. Neki nem lehetett csak úgy hátat fordítani.
- Nem mehetsz ki! - csattant fel. Bartel megállt. - Nem adtam rá engedélyt, és még nem fejeztem be. Most nem beszélek a megengedhetetlen viselkedésedről, erre később még visszatérünk. Most, utoljára – nyomta meg emelt hangon a szót - arra kérlek, értsd meg végre, hogy nincs semmi más lehetőségünk. Minden kínálkozó alkalmat meg kell ragadnunk. Végzetes lenne, ha egyet is kihagynánk, mert lehet, hogy éppen ez az a bizonyos egyetlen esély.
- Ugyan, Onorie! – legyintett Bartel. - Ehhez nincs semmi köze a végzetnek. Egy tudós és a végzet! Nevetséges. – hümmögött ajakbiggyesztve - Én viszont azt kérem még egyszer, hogy mondj le a tervedről.
Onorie mereven nézett rá. Egész lénye hideg fehérséget sugárzott.
- Nem tehetem meg.
Bartel hátat fordított neki, aztán kifelé menet visszaszólt.
- Így viszont nincs miről beszélnünk.
Elindult a folyosón, hogy a hajó állapotát ellenőrizze. A fémpadló visszaverte lépteinek zaját. Minden tiszta volt, és csillogó. Előre tudta, hogy semmilyen hibát nem talál, nem lesz semmi dolga. Ha útközben valamilyen sérülés érte is a hajót, a karbantartó robotok minden javítást elvégeztek. Most is elgördült mellette egy halk surrogással, nyilván éppen rendeltetési helyére igyekezett a központi computer utasítására. Halk sóhajjal vette tudomásul, hogy a kis gép és saját szerepe nem sokban tér el egymástól.
Abban egyetértett Onorie-val, ha már egyszer így alakult a sorsuk, új otthont kell keresniük maguknak. Az űrhajó nem élettér, csupán közlekedési eszköz számukra, legyen az bármilyen igényt a legmagasabb fokon kielégítő. Vándorlásaik során többször is találkoztak már különböző életformákkal és különféle életkörülményekkel, de egyik sem volt elfogadható számukra. Az imént látott eredmények alapján ez a kék bolygó hasonlított leginkább a Coriolisra, és igaza volt Onorie-nak, ha ragaszkodott beható tanulmányozásához. De a reménykedés után már annyiszor érte őket csalódás, hogy belefáradt, és Onorie-val ellentétben néha a végső elmúlásra gondolt.
Végigjárta a fedélzetet. Minden folyosót, helységet ellenőrzött, Onorie gondosan lezárt magánfülkéjét leszámítva. Oda sohasem léphetett be.
Ahogy visszafelé baktatott a vezérlőbe, ismét szembetalálkozott “vele”. Már régebbi körútjain is feltűnt neki egy azonosítatlan fényjelenség, amely mindig más és más helyen bukkant fel, tehát nem származhatott a hajó egyetlenegy energiaforrásából sem. Úgy tűnt, vezetékektől függetlenül szabadon kószált az egész hajón. Most éppen ott derengett a folyosó egyik homályos kanyarulatában, közel a vezérlőhöz. Az volt az egyetlen hely, ahol még nem látta soha. Minden találkozásuk alkalmával furcsa bizsergés futott végig a gerincén. Nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, hiszen nem volt sem kellemetlen, sem fájdalmas, mint az a másik. Mégis némi szorongással gondolt rá, vajon miféle titok lappanghat a fényjelenség mögött. Úgy érezte, ha megfejthetné, talán az élete is megváltozna. Talán tartogathat számára mást is a sors, mint Onorie szolgálatát. A gondolat már régebben megfogant tudata mélyén, s ez a fény egyre közelebb hozta a felszínhez. Mégis lemondóan legyintett egyet, aztán belépett a vezérlőbe.
Onorie - mint mindig - a munkájába temetkezett. Újra és újra végiggondolta az előtte álló lehetőséget és döntött. Még egyszer, utoljára kísérletet tesz. Ha sikert ér el, folytatja az utasításnak és saját meggyőződésének megfelelően, ám ha most is kudarcot vall, végképp feladja. “De vajon feladhatom-e?” - tette fel magának a kérdést, amikor Bartel megjelent.
A hajó állapotáról szóló jelentése a szokásos volt, de a végén dünnyögve hozzátett még valamit, amit nem értett tisztán. Bartelnek újabban ez az idegesítő szokása alakult ki, és ebben újabb okot látott, hogy megkísérelje a leszállást. A tétlenség és a bezártság már megkezdte romboló munkáját Bartelen. Békítő hangot ütött meg.
- Tudom, hogy nem értesz velem egyet mindenben,de akkor mondd meg legalább, te mit tennél a helyemben?
-Semmi esetre sem azt , amire készülsz! - vágta rá gyorsan a társa - Nem tudom, miért akarsz engem mindenáron meggyőzni, amikor tudod, hogy a terved nem fog sikerülni. Senki és semmi sem kényszerít téged rá, hogy megtedd, csupán arról van szó, hogy ez az akaratod, és mindenképpen végrehajtod. Tudós önhittségedben nem vagy képes elfogadni a tényt, hogy nagy hibát követtetek el, és az a hiba végzetes volt. Nem lehet még egyszer megismételni. - Bartelnek összeszűkült a szeme a homloka mögött hasogató fájdalomtól. Most már biztos volt benne, ezt csak Onorie okozhatja és csakis akkor, amikor saját ellenkező véleményének ad hangot. Megpróbálta legyőzni, hogy elmondhassa, mire gondol.
Onorie méregbe gurult, ami szintén nem volt jellemző egy tudósra.
- Ne azt hajtogasd állandóan mi az, amit nem tennél, az a legkönnyebb. Mindössze egyetlen egyszer akarom azt hallani, neked mi lenne a következő lépésed ebben a helyzetben. - Bartel hallgatott, tenyerét a homlokára szorította, hogy csillapítsa az elviselhetetlenség határáig erősödő lüktetést. Legszívesebben Onorie arcába ordította volna gondolatát, ami elkeseredett óráiban foglalkoztatta. Ám a tudós sohasem egyezett volna bele, hiszen törvényeik tiltották az önpusztítást, Bartel pedig nem volt rá képes. Parancs nélkül nem cselekedhetett, feladata pedig Onorie életének védelme volt. A tudós ajka gúnyos mosolyra húzódott. – Ennyi az egész? A sok ötleted közül elég nehéz választani. Ne erőltesd magad gondolkodással, nem az a dolgod. - Bartel nem válaszolt a metsző gúnyra. Nem először történt meg, hogy Onorie nem fegyelmezte magát, ha saját igazának védelmében lépett fel. A gúny azonban hamar eltűnt az arcáról. Figyelmeztetés nélkül is tudta, nem lépheti át a korlátot. Saját érdeke fenntartani a jó viszonyt, nem indulhatnak ellenségként a felfedezésre váró új világba. Visszafogottabb hangon folytatta. – Én is tudom, hogy hibáztunk, de ne várd tőlem, hogy ebbe bele is nyugodjak. Nem tudok, és nem akarok beletörődni, hogy mindennek vége. Nem azért születtem és gyűjtöttem a rengeteg ismeretet, hogy egyszerűen veszni hagyjam. Az energiám utolsó szikrájáig küzdeni fogok… - Bartel közbevágott
-Küzdj hát, ha így akarod, de tőlem ne várd, hogy egyet is értsek veled!
Ez megbocsáthatatlan függelemsértésnek számított a Coriolison, s a szigorú büntetés sem maradt volna el, ha nem éppen kettőjük között zajlik a beszélgetés. Bár soha nem jelezte, eredeti feladatától függetlenül Onorie barátnak és társnak is tartotta Bartelt. Ezért nézett el neki többet, nem törődve tudóstársai elmarasztaló véleményével, mint amit bolygójukon valaha is elnéztek egy hasonló teremtménynek.
- Ti tudósok azt hiszitek, hogy a tudomány és az úgynevezett fejlődés nevében bármit megtehettek, mert a fejlődés a lét egyetlen értelme és célja – folytatta szenvedélyesen Bartel -, de tévedtek… azaz tévedsz… - Bartel már dadogott a fájdalomtól. Onorie észrevette rajta a jeleket, de bármennyire is szeretett volna segíteni rajta, nem tehette. Apró alakja fel-alá suhant, köpenye libegve követte minden mozdulatát.
- Igazad van, valóban rosszul gazdálkodtunk - szólt közbe békülékenyen -, de miért ne próbálhatnánk meg még egyszer? Hiszen más vagyok, mint a többiek voltak, és te sem hasonlítasz a Coriolis akaratnélküli robotkatonáira. Ezt épp olyan jól tudod, mint én. Ezért nem ők, hanem mi ketten tettük meg ezt az utat. A rendkívüli esélyt meg kell becsülni… egy tudós számára is ritkán adatik meg.
- Pontosan erről beszélek én is. Te vagy a tudós, én pedig csak egy katona. Mégis én tudom, amit neked kellene jobban tudni? Nem szabad beleavatkozni más civilizációk természetes alakulásába. Ez bűn, Onorie. Nincs hozzá jogunk, és veszélyes.
Bartel hangjában már ingerült tiltakozás remegett. Teljesen hiábavalónak érezte a vitát, mégsem tudott mindent szó nélkül ráhagyni. Ez viszont ellenségessé tette Onorie-t, mert sohasem szokta cselekedeteit megindokolni egy másodrendű lénynek. Bármennyire értékelte testőre egyéni vonásait, akkor sem változtatott meggyőződésén.
- Egyelőre még azt sem tudjuk, találunk-e olyan fejlett élővilágot, amely civilizációnak tekinthető, s amelynek nevében már előre tiltakozol. Ezért kell elvégeznünk a vizsgálatokat minél hamarabb. Ha nincsenek meg a feltételek, akkor ez csupán meddő elméleti vita, amely odavezet, hogy alaposan felzaklat mindkettőnket. A tanácskozást lezártam. Jegyezd meg, nincs szükségem az egyetértésedre. Te engem szolgálsz.
Ha mindhárom szó igaz is volt,ha tartalmát igyekeztek is a maguk módján értelmezni, mégis dermesztően hasította ketté a szóváltást.
Bár legalább ezerszer zajlott le közöttük ilyen, vagy ehhez hasonló szócsata, de Bartelt mindig szíven ütötte, ha Onorie a szolgaságát vetette oda végső érvként. Valaha, még a Coriolison, el tudtak feledkezni erről, ám amióta úton voltak, mind gyakrabban hangzott el.
Bartel tudta, hogy mindent megtesz, amire Onorie utasítja. Nem cselekedhetett másként. A sejtjeibe kódolt parancsnak képtelen volt ellenszegülni, bár egyre nehezebben vetette alá magát akaratának. Nem azért élt mellette, hogy bírálja tetteit, hanem azért, hogy megvédje minden bántalomtól akár az élete árán is. A testőre volt.
Élete során nem volt része békében, szeme előtt örökös küzdelmek zajlottak. Feltámadt benne a vágy nyugalom után, holott nem is tudta mi után eped titkon. Áthatotta a lelkét, és már valami mást akart. De Onorie sem tagadhatta meg állandó tudásszomjra ítélt énjét. Hajszolta az új ismereteket, s azokban a szünetekben, amelyeket Bartel hibernált “mélyálomként” élt meg, agya rendszerezte a megszerzett tudást, és gyakorlati tennivalókká alakította át. Számára nem félhalált jelentett a felfüggesztett életműködés, hanem pihenést és erőgyűjtést.
Bartel visszavonult kiválasztott kamrájába, ahol gondolkodni szokott. Hanyatt vetette magát a fekhelynek kinevezett padkán, kezét összekulcsolta a tarkója alatt és a mennyezetet bámulta. Szégyellte magát, amiért úgy érezte, néha csaknem gyűlöli Onorie-t. Gyűlölte, hogy nincs választási lehetősége, gyűlölte a fájdalmat, amit el kellett viselnie valamilyen okból, de elsősorban önmagát gyűlölte, amiért képtelen változtatni mindezen. Mindig erősnek hitte magát, hiszen ezt sulykolták beléjük minden percben, pedig valójában tehetetlen volt. Izmainak ereje kevés volt, hogy legyőzze a láthatatlan béklyókat. Sem teste, sem lelke nem engedelmeskedett. Egyetlen akarat létezett mindössze; Onorie-é. Vigaszképpen megpróbált az emlékeihez menekülni, ám emlékei ködbe vesztek, csupán homályos árnyak bukkantak fel és tűntek el újra. Kimerítő összpontosítással sem tudott tudata mélyéről élesebb képeket kicsiholni, csak összefüggéstelen, elmosódott képfoszlányokat látott, melyeknek nem volt sem helyük, sem történetük. Mindig katonaként és Onorie oldalán látta magát. Mintha az élete akkor kezdődött volna, és sohasem lett volna más. Ez viszont ellentmond annak, amit Onorie-tól hallott. Hogy minden élőlény fejlődési folyamaton megy át. A fejletlen egyedekből különböző életszakaszok során kifejlett lények lesznek, mialatt változnak és elérik végleges formájukat. Nem tudott visszaemlékezni ezekre a szakaszokra. Titkon elemzést végzett önmagán, ahogy Onorie-tól látta. Az eredmény azonban nem az volt, amely félelemmel töltötte el. Vizsgálódása szerint nem mesterségesen előállított, hanem valóságos élőlény volt.
Hirtelen úgy érezte, vissza kell mennie a vezérlőbe. Felpattant merengéséből, és feszes léptekkel ment végig a folyosón. Gerincén végigfutott az ismerős bizsergés, ismét találkozott “vele”. “Egyre gyakrabban bukkan fel – gondolta. – Mi lehet ez? Hogyhogy Onorie nem említette eddig? Talán nem tud, róla? Lehet, hogy csak nekem jelenik meg…” Nem fűzte tovább a gondolatot, mert odaért a vezérlőhöz és belépett.
Onorie már várt rá. Bár a munka lekötötte a figyelmét, fél szemét Bartelen tartotta. Aggasztotta viselkedésének zavara, amely veszélyeztethette egész eddigi munkáját. Tudós lévén meg volt az a különleges adottsága, hogy “látta” a másik gondolatait. Igaz, nem tiszta “képek” formájában, inkább a gondolatok keltette bioelektromos energiát alakította át önmaga számára értelmezhető információs jelekké. Ehhez kapcsolódott még telepatikus képessége is, de mindkettőről bölcsen hallgatott Bartel előtt. Semmi jó nem származott volna abból, ha tudomására jut, nem lehet titka előtte. Tisztában volt összezavarodott érzéseivel, tétova szabadságvágyával, mindez csak fokozta volna kiszolgáltatottság-érzetét. Belépő testőréhez fordult.
- Az elemzések alapján úgy határoztam, leszállunk erre a bolygóra. - Bartel ismét a “vén tudósok” fáradt komolyságát látta rajta, amely létfontosságú és megváltoztathatatlan döntéseit kísérte. Ilyenkor nem hasonlított arra a személyiségre, amelyet Bartel szeretett. A megfeszített munka gyorsan emésztette energiáját, és egy kimerült gépezet benyomását keltette. Ha lehet, még kisebbnek és törékenyebbnek tűnt. – Maradj a vezérlőben, amíg energiát veszek fel, így nem tudok tovább dolgozni. Nemsokára visszajövök, és elkezdjük.
Nehézkesen felállt, lassan a fülkéje felé indult. Bartel szó nélkül tudomásul vette a parancsot, majd letelepedett a monitorok elé.
Az ébrenlétnek azokban a rövid szakaszaiban, amikor Onorie visszavonult az energiáját pótolni, Bartel volt lakóhelyük, a Coriolis történetét és történelmét tanulmányozta, amelyet az egyik gép adattárolójában fedezett fel. Mivel tudta, mennyi idő áll rendelkezésére, nem késlekedett.
Amikor a kezében tartotta az előttük lebegő kék bolygó adatait, azonnal megértette Onorie izgatottságát. Méretét leszámítva szinte minden mutatója megegyezett a Coriolis paramétereivel. Mintha egy másik galaxisban lévő ikerbolygó hívogatná őket. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy a hasonlóság eredménye egy civilizációtól mentes világ legyen. Csak az volt kérdés számára, milyen ez a világ. A Coriolis őstörténete cseppet sem izgatta, mint ahogyan az egyedfejlődés hosszú és nagyon lassú folyamata sem kötötte le figyelmét. Csak a közelmúlt érdekelte, amelyről már azt sem tudta megállapítani, mennyire távolodott el tőle az időben.
Az összeomlást megelőzően már csak háromféle faj létezett a Coriolison. A “gondolkodók”, a “tudósok” és az “egyszerűek”, amelyek közül valószínűleg ő maga is származhatott. A leírások alapján legalábbis erre következtetett. Ez a faj megszámlálhatatlan sokaságban népesítette be a Coriolist, de számuktól függetlenül a legalacsonyabb szinten helyezkedett el. Ez töltötte be a termelő munkások szerepét, feladatuk a felettük álló tudósok és gondolkodók energiával való ellátása volt, akiknek csekély számához viszonyított energiaéhsége kielégíthetetlennek tűnt, s csaknem minden energiaforrást felhasználtak. A munkások létfenntartására már alig maradt némi táplálék, amelyből energiát nyerhettek, pedig alapvető kettős feladatuk - a munka és a szaporodás - teljesítéséhez éppen nekik lett volna szükségük megfelelő utánpótlásra. Szaporodni csupán ez az alacsonyrendű faj volt képes, tehát törvénybe iktatott kötelességük volt. Rövidre szabott életük során csak így volt lehetséges a megfelelő munkástömeg és a hadsereg létszámának fenntartása. Milliószor többen voltak, mint az uralkodó faj, mégsem voltak képesek sanyarú helyzetükön változtatni. A “gondolkodók” a felügyeletük alatt tartott hadsereggel kegyetlenül elnyomtak minden törekvést, ha valaki megpróbált a törvények által szabott keretek közül kitörni. Sohasem egyezkedtek, hanem büntettek.
Egyetlen út létezett – engedelmeskedni, és két kötelesség - dolgozni és szaporodni.Megszegésük lázadás volt, s büntetése nem halál - hiszen az élet nem volt érték -, hanem fájdalom.
Az “egyszerűek” időről időre mégis fellázadtak és harcba szálltak a “gondolkodók” legfőbb fegyelmezési eszközével. Arctalan robotkatonák ezrei és a legfejlettebb technika indult a rendezetlen, vezető nélküli lázadó csoportok ellen és a harc kimenetele mindig ugyanaz volt. Hatásait már alig-alig heverte ki a valaha szép, de lassan pusztuló bolygó.
A látottak alapján Bartel sok mindenre képtelen volt magyarázatot találni. Nem értette, miért kell az “egyszerűeket” az elviselhetetlenségig megfosztani a lét elemi értelmétől, és egyáltalán hogyan tehetik meg ezt velük hosszú időn keresztül. Mire való az eleve kudarcra ítélt lázadás akkor, amikor sem céljuk, sem erejük nincs kezükbe ragadni az irányítást. Aztán rájött, hogy amit lát, valószínűleg nem a valóság hű tükre, csupán egy “tudós” elme elemzése, de saját emlékeinek híján nem tudott önálló véleményt alkotni. Ezernyi kérdése lett volna, de nem volt kinek feltenni őket.
Onorie-tól nem kérdezhetett, hiszen ez a téma tabu volt egy testőr számára, és neki még csak sejtenie sem volt szabad, hogy hozzányúlt a titkos anyaghoz. Már így is sokszor átlépte a határvonalat, s nem tudhatta, Onorie mikor elégeli meg. A fájdalomra gondolva sejtette, milyen büntetés várná, ha egyszer bekövetkeznék. Ezért a gondolkodás magányos óráiban egymaga kereste makacsul a választ, s észrevétlenül erősödött benne az ellenállás.

Cím: Az Univerzum Gyermekei - Onorie és Bartel 1.
Kategória: Regény
Alkategória:
Szerző: Szabolcs Piroska Jul
Beküldve: April 11th 2004
Elolvasva: 1529 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Regény főoldalára | Megjegyzés küldése ]