Összevisszaságban,
és egyre kapkodva,
keressük énünket,
megbolydult világunk
marad a támaszunk,
fényt csiholva nekünk,
ahogy menekülünk
a meglelt utakon,
abban a reményben,
hogy helyre zökkenjen,
és rendet teremjen
az összevisszaság.
Összevisszaságunk
adja azt a reményt,
mely szükségeltetik
a rózsaszín látás
megteremtéséhez,
a kilátástalan
esetek zömében,
mert az adottságok
lehetőségében
így kiválasztódik
a rendnek beillő
összevisszaságunk.
Összevisszasággal,
a téboly határán,
fogcsikorgatással,
mindenre elszánva
és bizakodással,
önbecsülésünkkel,
erős kitartással
építjük mi így fel,
lépésről-lépésre,
melynek az alapja
értékrendet adó
összevisszaságunk.
