Életet kitöltő
mindennapjainkban,
nem gondolunk arra,
hogy miért van az úgy,
a folytonosságban,
természetességben,
elfogadottságban,
megesett dolgaink
maguktól értendők.
Csodálkozásaink
akkor jelennek meg,
mikor egyszer – egyszer
nem úgy alakulnak
már az események,
ahogyan megszoktuk
és már el is várjuk,
hogy következzenek
és kiteljesedjenek.
Felkapjuk fejünket,
értelemre törve,
a dolgok mélyére
igyekszünk belátni.
Ilyenkor van az, hogy
minden hasonlattal
arra törekedünk,
hogy megértsük mindazt,
ami így történik.
Gyötrelmeink, így már,
szenvedéssé válnak,
oksági kapcsolat
láncolataiban.
Visszavetíti így,
mint valami tükör,
azt a visszásságot,
amely kiváltója
ezen jelenségnek.
Csak szenvedésekkel
érhetjük mi azt meg,
hogy az események,
összefüggőségükben,
értékrendben állnak
azzal a munkával,
amelyet mi adtunk
így, észrevétlenül
a dolgok sodrában.
A szenvedésünkkel
az értéket mérjük
és csak így érthetjük,
teljes egészében,
a cselekvésünket,
a másság viszonyát,
összefüggőségben,
példamutatásban
töretlen énünket.
