Részlet az Utak és Évek című regényből
Eljött az utolsó tanév. A pályaválasztás ideje. Apám megpróbált rábeszélni, hogy maradjak otthon, de én, Balog Andris, a szegény gyerek, - akit azzal csúfoltak, hogy csak két inge van - erdész szerettem volna lenni.
Az iskola nem javasolta. Egyébként is bajban voltak, mert kaptak bizonyos irányszámokat, hova, hányat kell beiskolázni.
Három tanulónak katonai főiskolára kellett volna menni, de oda senki nem jelentkezett, pedig csábító volt az ajánlat: ha valaki jelentkezik, de nem nyer felvételt, akkor átirányítják más főiskolára, egyetemre.
- Fiuk, meg fogjuk oldani! - biztatott az osztályfőnökünk - Janinak egyik szemét kiskorában kicsúzlizták, Péternek a jobb kezén hiányzik egy ujja. Nyugodtan mondhatják, hogy leghőbb vágyuk a katonai pálya, úgyse válnak be, aztán máris biztosított a helyük másfelé! Balogh Andrisnak meg nem javasoltuk a továbbtanulást, de katona azért lehetne belőle.
Mind a hárman rábólintottunk.
Megérkezett a bizottság 3 magas rangú katona személyében.
Hogy ki ne lógjon a lóláb Jani lelkesen bizonygatta, hogy egy szemmel is tudna lőni, hiszen célzásnál úgyis be kellene hunyni valamelyiket.
Péter felajánlotta, hogy átképzi magát balkezesnek, meg aztán ö leginkább hajón szeretne szolgálni. Mindegy, hogy egy kapitánynak hány ujja van.
Megdicsérték a lelkesedésüket, de kiszuperálták őket.
Én kerültem sorra. Két perc alatt végeztek velem.
Csak az adataimat egyeztették.
- Neve?
- Balogh András.
- Született?
- Belgrád, 1933.
- Nem azt kérdeztem, hogy mikor, hanem hogy hol!
- Belgrádban.
- Tessééék? -kapta fel a fejét a másik.
- Belgrádban.
- Jól van fiam. Majd értesítjük.
Pár hét múlva megjött a levél, hogy felvételire várnak a Műszaki egyetemen.
Apám elkísért Pestre. Nagy volt az izgalom, de minden jól ment. Délre már kihirdették az eredményt. Felvettek azzal, hogy majd írásban megküldik a papírokat. Magamban hálát adtam a sorsnak, hogy a szigorú követelményeket támasztó mohácsi gimnáziumba jártam. Még a matektanárunknak is megbocsátottam, akinek nem véletlenül adtuk a Halál Kaszása nevet.
Pesten kollégiumi elhelyezést is kaptam. Megnéztük, ha már ott vagyunk, így mindjárt az ágyamat is kijelölték. Azonnal telefonáltam Anyikának, hogy ne izguljon tovább. Boldog nyugalommal utaztunk haza, talán még apám is büszke volt rám.
Megkezdődött a tanév, de nem jött meg várva várt értesítés.
Pár hét múlva a Pécsről kaptam levelet. Menjek be a tanárképző főiskolára a jelzett időben.
Egy tanársegéd fogadott.
- Na, maga az a Balogh? Mért gondolják Pesten, hogy aki se katonának, se mérnöknek nem felel meg, matematikatanárnak jó lesz? - dünnyögte maga elé, aztán adott néhány feladatot.
Pár perc múlva vittem neki a papírt.
- Azért adtam, hogy ezeket csinálja meg!- figyelmeztetett.
- Már készen van!
Átnézte.
- Hibátlan. Örülök, hogy nálunk fog tanulni. Felvettük. Kollégiumot is kap. Érezze jól magát köztünk.
Nézegette az előtte fekvő iratokat.
- Ki maguknál a párttitkár?
- Nem is tudom… nem volt vele semmi dolgom.
- Az apjának se?
Nem tudtam mit mondani. Később eszembe jutott, hogy apám nem volt hajlandó belépni a tsz-be és nélküle a többi telepes se. Jó, hogy nem böktem ki! Lehet, hogy innen is kidobtak volna.
Na, de honnan tudta odahaza a párttitkár, hogy Pesten felvettek az egyetemre?
Csak édesanyámnak telefonáltam meg a nagy örömhírt. Biztos, hogy nem mondta el senkinek. Mi történhetett?
A közmondás szerint: Zaklela sze zemlja raju, da sze szvake tajne znaju... vagyis: Megesküdött föld az égnek, minden titkot kibeszélnek... Erre a titokra is fény derült.
Mivel nem volt otthon telefonunk, a postára kellett menni, átvenni az üzenetet. Hát igen! A postáskisasszony azonnal továbbadta a hírt a párttitkárnak.
Ilyen világ volt.