Az embernek van olyan képessége, amellyel az életre teremtett túlmisztifikált küldetésével ellentétben, ugyan olyan mértékben sikerül meggyűlölnie és megutálnia önmagát. Önsorsrontóvá teheti, addigi természetesnek vélt életét, ha például szuperlatívuszokkal bíró szerelmi csalódásba keveredik. Úgy értem, a szerelmet hiheti kiemelkedő, éteri magasságokban szárnyalónak, maga a csalódás pedig ebből a forrásból táplálkozó és növekvő, mintha hegyekből zúdulna le folyamként, egyre nagyobb kétségbeeséssé.



Azt hiszem, ilyenkor jobb gyávának lenni. De valójában még jobb, sőt, sokkalta jobb, ha már egész életünkben gyávák voltunk. Én már azt is elfelejtettem, hogy mi akartam lenni fiatalabb koromban, hogy mit szerettem volna elvárni magamtól az életemben és ma sem tudom, mert annyira gyáva lettem a szerelmektől. Vagyis a csalódásoktól. Nem is tudom, hogy melyiktől.



Nem egyszerűen jutottam el ehhez a konklúzióhoz, ahogyan ezen a bolygón, a jó dolgok is stílusosan, többször megfektetik az embert a mocsokban, mielőtt bármit is igazán élvezhetne. De nem akarok, panaszkodni, mert jól élek, nem éhezem és van kit szeretnem, ha csak gondolatban is. Tehát, hogy valaki idáig eljusson, szerintem nem egy, nem is több, hanem folyamatos szerelmi csalódás kell, olyan sok, hogy ne legyen ideje felocsúdni, ebből a természettől ajándékba kapott, ösztöneink közül a legszebben nyomasztó érzésből. Nemi kielégületlenségemből és az ahhoz tartozó, viszont várt szeretetem hiányából, már összehordtam magamban egy hegyet, amely pompás és káprázatos, mint valami művészi alkotás, de az orvos szerint egyszer rám fog borulni az egész, de szerintem téved, mert egészen jó alapkőzetekkel büszkélkedhetek.



A barátaim is megfogalmaztak rólam egy érdekes mondatot az idén kora ősszel, részegen a ropogó tűz mellett ülve és szalonnától zsíros kezüket beletörölték közben a párnáimba. Azt mondták, hogy ölelésekről és női nemi szervekről áradozok folyton és közben elfecsérelem az időt a/egy karrierem felépítésére. Nagy ügy, ittasan én is tudok ilyet szólni. Józanul viszont csak a szerelmeimre tudok gondolni.



Az alapok ideje. Az első szerelemtől azt vártam, hogy a megtestesítőjéért felmagasztalt rajongásom, vágyakozásom és odaadásom, vagyis ezeknek az érzéseknek a nagyságán szerettem volna lenni egy nemesebb, nevezetesebb, megbecsültebb ember a környékbeli csapatunkban. Ez olyan belső lelki nyomással vértezett fel, amely magabiztossá tett és elhitette velem, hogy bátran megtehetek bármit és ez a szenvedély csupa jó dolgot fog tettetni velem és megadatik a felhőtlen egyszerű kacagó boldogság. Így kerültek a kezembe sárgolyók, amelyeket a cimborámmal gyúrtunk együtt, hogy a kerítésen túli, évfolyamunk szerinti lányokat megdobáljuk, megijesszük. Mivel azonnal visszarepítették, a célt tudatosan vétett lövedékeket, létre is jött egy kedves csatározás. Aztán az egyik golyó a homlokomon lottyant széjjel. Erre kavicsot tettem a kezemben lévő agyagcsomóba, gömbölyűre gyúrtam és szinte vakon lendítettem át a túloldalra, ahol a lányok között ott viháncolt az a csodálatos tünemény, aki a szememben annyira különbözött a többi lánytól, akivel régóta szerettem volna együtt játszani kettesben és pont őt találtam el úgy, hogy ki is dobtam a tejfogát. Jellemszikkadt ostobaságot éreztem, amikor a pofonom után a fürdőszobába menekültem őseim elől és belenéztem a tükörbe. Húztam a hajamat, de az nem javított semmit a helyzetemen, amelybe életemben először cseppentem bele, úgy mint ahogyan az olaj viselkedik a vízen.



Aztán az idő kiesik, és már az iskolapadban ocsúdtam arra, hogy a napköziben imádok ott lenni, mert találtam magamnak egy angyalt, aki szívesen visszamosolygott rám, ha viccesen grimaszoltam neki. Még rajzoltunk is egymásnak, de a szerelmet nem mertem bevallani előtte, mert féltem, hogy esetleg kidobom az ő fogát is. Élveztem az iskolát, komolyan. Erre elköltöztünk és anyám felmondta a napközimet, de otthon nem mertem elmondani, hogy mennyire kötődöm oda, hogy az új lakás birtokbavétele óta micsoda pocsékul érzem magamat és őrülten vágyakozok vissza a szűkös fapadok közé, ahol boldogságra lelhettem. Pár nyamvadt ötletemet, anyám buldózerként tüntetett el, mert nem tudta, hogy éjjelente a könnyesre ázott párnámba fojtogatom ifjú lélegzeteimet.



Ismét kieső idő, mert a sejtjeim oly lázasan dolgoztak fejlődésemen, hogy nem maradt idő érezni sem. Vagy nem akadt múzsám. Egy vézna, pattanásoktól rútuló, végtagjain szőrösödő kölyöknek. Érthető. De nyolcadikra egy új osztályba kerültem, azt hiszem azért, mert hetedik végén, felakasztottak a folyosón a fogasra valakik. Nem tudom kik. Mindegy, miért. Az új közösségben aztán egyből szemen szúrt egy kedves arcú, karcsúsággal vonzó és gyengéden esetlen, de okos lány, aki mindig szoros felsőket hordott és igazán elragadta a figyelmemet, bennem remegtető izgalmakat keltő melleinek sziluettje. Rögtön beleszerettem. De hiába. A fiúk azt tették épülő kapcsolatom ellen, hogy az udvari tornaóra után, a B épületbe vonulva, át az ablaktalan folyosón, lekapcsolták a lámpákat és az apró tömegükön, vakon átfurakodó mezes lány társaikat leszkennellték kézügyileg, nyaktól combig és én hiába mentegetőztem a lányok előtt, a szülők mögött és az igazgatónál is, hogy szerelmes állapotom okán nem lettem vétkes, egy lány sem hitt, egy fiúnak sem többé a ballagásig. Igaz, a kisördögnek azért bevallottam, hogy akkor fogtam először női mellet. Abban az időben a lelkem egy pocsolyában vergődő ebihal lehetett.



Új idők, új testben. A középiskolában négy osztály indult az évfolyamomon. Mind a négy osztályban kincsre bukkantam, miután elolvastam a Rómeó és Júlia regényt. Négy lányba szerettem bele egyformán, igaz nem egyszerre, mondjuk félévente egybe, de mire közeledett az érettségi, már mind a négynek vallottam szerelmet, kettőt randevúk alkalmával is tarthattam szép szavakkal és kézen fogva, egyiküknek pedig vagy húsz oldal verset írtam pár nap alatt. Majd tizennyolc éves koromra, mind a négy lány tudta, hogy szeretem őket, egyszerre és egyformán. Egyformán, mert ők négyen nem álltak szoros baráti kapcsolatban. Erre mi történt? Bemásztunk kollégámmal a lánykollégiumba és felküzdöttük magunkat a harmadik emeletre, ahol szétváltunk vadászatilag, én balról a harmadik négyágyas szobába osontam, ahol életemben először szerelmeskedtem, egy szerelemmel nem is csábító lánnyal, hanem olyannal, akivel négy évig kellemes barátságban lengedeztem. Én hülye, az első nemi élményemet, pont a lényeg nélkül aposztrofálom.



Idő. Buta lettem, nem érdekelt az életem, mint ranglistán szereplő valami, beértem egyszerűbb munkahelyekkel is. Közben arra próbáltam magyarázatot találni, hogy mi a fészkes fene a szerelem. Aztán írtam egy képeslapot egy csinos munkatársamnak, csupán jóindulatból és ő olyan hirtelen válaszolt, hogy két hét múlva nála ébredtem egy reggelen. Egy hónap múlva, este az ablak alatt csókolóztunk és megkérdeztem, hogy szerelmes-e belém és ő visszakérdezett, hogy én mit érzek. Nemet mondtam még neki és akkor, az természetesnek tűnt, mert igaz volt. De húsz év múlva, amikor újra láttam az uszoda strandján szaladni a kislányával a medencék felé, akkor bezzeg belé estem, mint egy félnótás. Túl voltam akkor már jóval harmincon, az igazi szerelmen, több tucat ismételt csalódáson és magányosan tengettem az életemet, mint egy kitüntetések nélküli veterán, erre szerelmes leszek abba, akivel először lett tartós kapcsolatom az életemben. Sebaj. Azt hiszem, ilyenkor érzi azt, az ember, hogy élni isteni, de embernek lenni eléggé kétségbeejtő.



Az igazi idők. Huszonnyolc éves koromba szerettem bele Júliába. Nagy szavak korszaka volt az. Igen, Júliába! Egy olyan Júliába, aki mellett Rómeónak érezhettem magamat, aki mellett maradni halál volt, távozni tőle pedig az élet. Fél évig tartott és nem cserélném el élményét ma sem, másik Júliáért, vagy egy vagyonért, háborúért, éhezésért, semmi ilyesmiért sem. Na jó, talán az ihletért. De azt is majd egyszer…

Cím: A gyáva
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: bálint gergely
Beküldve: November 24th 2011
Elolvasva: 1199 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]