2010. október
Esős őszi délután volt, amikor Ildikó kiszállt az autóból, és a vizes fűben cuppogó léptekkel megindult a kis falusi temető kapuja felé. Esernyőt elfelejtett hozni, de talált a kocsiban egy kapucnis dzsekit. Most ez is megteszi- gondolta; szerencsére nem látja senki, mert a sportos, narancssárga kabát igen furcsán festett az elegáns fekete kosztüm fölött.
Belépett a temető kapuján, és magas sarkú cipőjében botladozva araszolt a sírok között. Megtalálja vajon? Nagyjából emlékezett, hogy merre van....egyáltalán, megvan még az a sír? Mi van, ha már rátemettek valakit? Nagyon régen, tizenöt éve járt itt utoljára. A faluban persze járt azóta többször is, de a temetőt mindig messze elkerülte. Viszont ma amúgy is temetésre érkezett a faluba, és mielőtt szeretett nagypapáját utolsó útjára kíséri, szerette volna meglátogatni azt a régi sírt is.
Az órájára nézett: még három egész óra volt a temetésig. Csak későbbre várták őt a rokonok, ezért nyugodtan bóklászhatott a sírok között. Végre megtalálta. Elég elhanyagolt volt szegény, látszott, hogy nincs, aki gondozza. Az egész sírt benőtte a a moha. A feliratról már lekopott az aranyozás, de azért el lehetett olvasni.
Itt nyugszik
Széki Mihály
1892-1955
Széki Mihályné
1900-1973
És alatta a valamivel frissebb felirat, ami most ugyanúgy megdobogtatta Ildikó szívét, mint tizenöt éve:
lányuk
Széki Ilona
Ildikó megállt a szemerkélő esőben a sír előtt. Hirtelen erővel tört rá a makacs lelkiismeret-furdalás, amivel évek óta nem mert szembenézni. A feliratot bámulva észre sem vette, hogy arcán összefolynak a könnycseppek az esővel. Arra a régi nyárra gondolt, tizenöt évvel ezelőtt, amikor először hallott Széki Ilonáról.
