Menve az utón, port vernek fel lábaim,
elmémet lepik el a gondolataim,
hiszen az emberi nagyságot taglalom,
mert ehhez hasonló nincs is e világon.
Az egységet megjelenítő fogalom,
mivel egészében képes csak alkotni,
teremtő erejével, mely új tartalom,
és strukturálisan próbál orvosolni.
Ha hittel vagy telítve, biztos sikerül,
az ember a gondoktól már nem menekül,
a bizalmával és a kitartásával
választ kap, problémái megoldásával.
Ember, mint természeti tökéletesség,
tudatos információival egység,
amely a léleknek igazi bölcsője,
a test és a szellem valós karmestere.
Bármely út véges, valahová elvezet,
lehetetlen uralni a természetet,
arra kell törekedj, hogy összhangban legyél,
mert a számodra csak ez lehet életcél.
A születés és a halál közti úton
a földi életnek, ilyen korlátokon
haladunk, bizakodva, hogy célba érünk,
és nem hiábavaló így az életünk.
Látva a felvert port, amit mi idézünk,
bizakodásunknak sokszor kedvet szegünk,
töprengve megállunk, már nem reménykedünk,
sajnos tévedünk, ellehetetlenedünk.
Egyszer porrá válunk, nincs hogyan kerüljük,
tudjuk, hogy ezáltal véget ért életünk,
de a por utánunk tanújele annak,
hogy végére értünk a kiszabott útnak.
