[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 190
Tag: 2
Rejtve: 0
Összesen: 192

Jelen:
Tagi infók PiaNista Küldhetsz neki privát üzenetet PiaNista PiaNista
Tagi infók Almasy Küldhetsz neki privát üzenetet Almasy Almasy


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Ködpaplan



I. fejezet



1/2.



Az öreg, robosztus egyetemi épület szokatlanul csöndes volt. Szombat volt és koradélután. Az a néhány neszezés, amit a takarítónők és egy-két lézengő diák keltett, bevisszhangozta az egész épületet.

Andorházi Tamás történelem és szociológia szakos tanár volt már csak az egyetemi könyvtárban néhány kötet könyv mögött. Úgy tervezte estig marad.

Egyenletes, erős léptek kongását kezdte messziről hallani, ismerte ezt a járást, Pintér Ervin tanszékvezető és egyben legjobb barátja volt az. Zárkózottságát és magányérzetét ő törte meg naponként hűségesen és a legnagyobb természetességgel. Gesztusnak nyoma sem volt. Andorházi Tamást megrendítő hála töltötte el ezért a soha ki nem mondott törődésért, úgy érezte ha túléli épségben életének ezt a szakaszát, örök szövetség fogja összekötni őket, erősebb és több mint bármilyen rokonság. A fölismerésen már régen túl volt, hogy tudomásul vegye saját elfordult és befordult állapotát, és azt, hogy segítségre szorul. Pintér Ervin ezt a legjobb érzékkel tette. Barátja tudta, érezte valahol, hogy mennyire öregnek és fáradtnak éli meg magát, miközben az egyetem falain belül egész nap életerős fiatalokkal volt körül véve, míg azon volt, hogy hozzájuk tegyen tudást és valami tapasztalatot. Diákok töltötték meg az előadókat, a számtalan folyosót, hangosan hülyéskedtek vagy vitáztak, Andorházi tanár úr pedig magában figyelte őket. Többségük még szabad volt, harsányak és jó értelemben gátlástalanok voltak. Nem törte le még a szarvukat a napi háborúk, a félreértett győzelmek és a kudarcok. Javarészük friss volt még, szellemileg és érzelmileg is jó erőben, tele szégyenérzet nélküli nagy tervekkel. Szomorú volt belegondolni, hogy nagy valószínűséggel alig tíz éven belül belevegyülnek abba a fénytelen tekintetű tömegbe, ami a metrón, villamoson néz el egymás mellett, vagy ami a körutakon hullámzik együtt, legtöbbjük magányos arcok. Tudni szerette volna, hol mehetnek annyira félre a dolgok, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi egészséges erő és jó ösztön veszik el az úton.

Pintér Ervin érte jött.



- Te még itt vagy? - Kényszeredett mosollyal hunyorgott be a könyvtár félhomályába. - Itt sötét van. És por. - tette hozzá, tanácstalan sutasággal a zakóját kezdte porolgatni.

- Megyek én is. Fél óra és befejezem. Találkozunk hétfőn. – mondta Andorházi Tamás könnyedséggel, nem akarta, hogy barátja ráköltse, ami a hétvégéjéből maradt.

- Lesz órád hétfőn?

- Nekem nem, de neked lesz.

- Gyere hozzánk ebédelni. – mondta hirtelen Pintér Ervin.

Már amikor kimondta, tudta, hogy fölösleges és esetlen volt a meghívása, sőt valahol még méltatlan is. Andorházi Tamás viszont megérezte barátja zavarát, így elébe ment, nehogy szabadkozásba végződjön a dolog.

- Kösz, anyámmal eszem. Indulnom is kell, mert elkésem. - Látványosan összecsukott mindent, ami előtte volt.

- Akkor hétfőn.

Az ajtó hangtalanul becsukódott Pintér Ervin tanszékvezető mögött. A félhomály sárgább lett, a levegő porszagúbb.

Miután feltornyozta az előtte heverő kopott könyveket, kikukkantott a torony mögül és körbenézett. Valóban poros, és valóban nehéz itt minden - állapította meg. Megcsörrent a telefonja, a kijelzőn látta, az anyja hívja.

- Eszter meghalt – hallotta anyja hangját.

Andorházi Tamás letette a telefont és újra körülnézett, de nem változott semmi. Várta, hogy összedől a világ, de nem dőlt össze. Várt még vagy tíz percig. Aztán csüggedten nyugtázta saját gyengeségét, ahogy csak a csendet hallotta belül, ahogy az érzelmei szótlanul lapultak benne, és szinte nem gondolkodtak semmiről.



1.



Andorházi Tamás tizennyolc éve tanított történelmet, magyart és szociológiát. Tudományos munkáját azonban csak most fejezte be, mellyel a kisdoktori címét megkapta. Fiatal évei a házassága, a munkája és saját tanulmányai közötti egyensúlykereséssel teltek, javarészt eredménytelenül.

Idővel megtanult aztán úgy lavírozni, hogy az ideje, figyelme csak annyira legyen elégtelen a magánéletében és a munkájában, hogy az elviselhető legyen mindenki számára. Úgy gondolta, ő maga megtud birkózni a lemaradásaival, a különféle neheztelésekkel, és a saját megfelelési kényszerével. Közben folyton várta, hogy a nyomás és az önmaga és az élete közötti diszharmónia valamikor csökkenjen.

Apja korai halála ellenére viszonylag gondtalan volt a gyerekkora. Ebben javarészt az olvasással korán kötött barátsága volt segítségére, és Jolán néni, a nagynénje, aki észrevétlenné tette számára anyja hiányát is, aki ugyan élt, de kizárólag a munkájának. Anyja jó nevű ügyvéd volt, sznob klientúrával és ahhoz méltó ügyvédi irodával. Munkájával jól keresett, de ezt mindig is magánügyként kezelte. Gőgös és megkeményedett lelkű ügyfelei között maga is hasonlóvá vált, távolságtartó lett, gyanakvó, de legfőképpen magányos.

Andorházi Tamás óbudai kertes családi házban nőtt fel, olyanban, aminek az oldaláról minidig hiányzott egy foltban a vakolat, aminek szénledobó ablakán minidig félig nyitva volt a vasrács, aminek zöldre festett fakapuja volt, és ahol két gyümölcsfa között állt egy Dacia. A közeli üres telekből lett grundon mindig volt néhány hasonló korú fiú, akik között megtanult néhány alapvető dolgot, hogy majd a fiúból egyszer férfivá legyen. Tökéletes környezet volt arra, hogy alakuló képzeletében a világ egy barátságos és vonzó hely legyen számára. Később a városrendezés aztán ennek a családi háznak a helyére is egy szögletes és praktikus társasházat álmodott.

Olyan szép vonású fiú volt, hogy többször is megszólították, szerepeljen filmben gyerekszínészként, vagy divatbemutatókon modellként, de még egy fodrász is megkérte, hogy legyen a modellje, hosszúra hagyott haja ugyanis romantikus csigákba tekeredett az akkor még csak alig markáns arca köré. Ez a szépség kezdetben feszélyezte, szégyellőssé vált a rajta ragadt fürkésző tekintetektől, de aztán hamar megbirkózott vele, idővel úgy viselte magán, mint egy jól szabott úri öltönyt. Szerencsés adottságai, olvasottsága és érzékeny alkata színművészeti főiskolát vagy valami művészi pályát irányoztak elő számára, ő mégis a tanítás mellett döntött, sőt ezt a döntését minden érvelés ellenére elég hamar meghozta.

A gimnáziumban kezdetektől a történelmet és az irodalmat szerette legjobban. Főleg a történelmet. Ebben a lebilincselő vonzódásában az is szerepet játszott, hogy elkötelezett híve lett Mayer tanár úr óráinak, amit megismerkedésüktől az első perctől kezdve az utolsóig élvezett. Mayer tanár úrtól tanulta meg azt is, hogy az úgymond okosság és a bölcsesség két különböző fogalom. Okossá válhat bárki bármiből, kitartás és szorgalom kérdése csupán. De bölccsé csak az, aki részesülhet ebből a kiváltságos és ritka ajándékból. Azaz megtanulhatatlan. Aki bölcs, az sosem fogadná el, hogy okosnak mondják, sőt. Akit viszont okosnak mondanak, az kiköveteli magának a bölcsességet is, függetlenül attól, hogy ezt bárki megajánlotta volna neki. Andorházi szerint Mayer tanár úr minden kétséget kizáróan bölcs volt. Meglátta amint végtelen nyugalma olyan tartással párosult, hogy szükségtelen volt rendet tartania a diákok között az óráin, rendben voltak azok maguktól is egyetlen hangos szó, vagy fenyegetődzés nélkül. Eszes humora volt az egyik fegyvere, amivel minden féktelen fiatalt megnyert magának, és maga mellé állított. Az öniróniához is bármikor bátran nyúlt, nem volt szükséges komolykodással a saját fontosságáért kampányolnia. Egy alkalommal a fiatal Andorházi mellé felült a padra, szembe az osztállyal. Míg a történelem zaklatott szövevényiről mesélt a diákoknak, folyamatosan a padra firkált évszámokat krétával. Óra végén Andorházi megkérdezte tanárát, hogy miért csinálta.

- Puskáztam fiam – mondta. – Annyi minden szép dologgal van tele a fejünk, az évszámokat útálom. Csak a legszükségesebbeket tanultam meg, azt is módjával.

Ellenben akármit kérdezhettek tőle, nem lehetett zavarba hozni, a tanítás alázatával válaszolt, válaszaiból pedig folytak tovább a történetek, és mesélt, tanított.

Szóval Andorházi Tamás már a gimnázium első éveiben eldöntötte, hogy ha olyan nem is lehet, mint Mayer tanár úr, de valami hasonló, azért az nagyon szeretett volna lenni.

A patinás tanár míg tanította az irodalom szépségét és a történelem izgalmát, észrevette a feltűnően szép arcú Andorházi Tamás személye iránt tanúsított szimpátiáját is azon túl, hogy a fiú jól is tanult. E kettőt látva könnyű volt megkedvelnie. Ki nem mondott szövetség alakult ki kettőjük között, melynek során Mayer tanár úr biztos kézzel formálta Andorháziban az ízlést, és mutatta meg azokat az olvasmányokat és irányokat, melyek azokban az időkben a tantervben nem szerepelhettek. Andorházi pedig mindent elolvasott, és fenntartás nélkül elfogadott.

A gimnázium utolsó évében egy osztálykirándulás alkalmával egymás mellé lődörögtek, és együtt taposták a zörgő faágakat.

Mayer István megkérdezte:

- Mivel foglalkozik az édesapja?

Andorházi elmondta, hogy az apja meghalt, amikor ő hat éves volt, de míg élt könyvelő volt.

- Szomorú. Nehéz lehetett az édesanyjának. – mondta a tanár.

Ő elmondta, hogy nem emlékszik rá, hogy az anyja valaha szomorkodott volna az apja hiánya miatt. Akkor kezdett csak igazán ívelni a karrierje, onnantól már csak a munkájára figyelhetett.

- És magára ki figyelt? – kérdezte a tanár.

- A Jóisten, és Jolán néni, anyám nővére. – felelte Andorházi.

Tudta, hogy az öreg tanár a gondolataiban apát vagy valami apa félét keres a családjában, ezért elmondta azt is, hogy Jolán néni is elveszítette a férjét, még azelőtt, hogy gyereke születhetett volna, de szerencséjükre őt sem viselte meg a dolog, nem is ment újra férjhez.

- Maga éljen úgy, hogy maga után szomorkodjanak, ha úgy hozza a sors. – felelte a tanár, és a tanítványa vállára tette a kezét..

Csöndben lépegettek egymás mellett tovább, mintha semmi nem történt volna. Közben a fiatal Andorházi Tamásnak a torkában dobogott a szíve. Saját magának sem akarta végiggondolni, miféle sóvárgás tört rá, hogy bár Mayer volna az apja. Vagy valaki olyan, mint ő. Életében most először vette észre az apja hiányát, ezen is meghökkent. A vállán érzett érintésben és a feltörő sóvárgásban együtt egyféle intimitás is vegyült. Teljesen megnémult, sután tartva a vállát, igyekezett tartani a lépést a tanár úrral, hogy így maradjanak míg lehet, közben szégyellős és ismeretlen, bizarr érzések kavarogtak benne. Mayer tanár úr is érezte tanítványa esetlen zavarát, arra gondolt, azért lehet, mert nincs férfi a fiú családjában, nincs férfihoz szokva, az is lehet, hogy ahhoz nincs hozzászokva, hogy megérintsék. Szerette ezt a fiút, férfiasan megveregette a vállát, mielőtt elengedte.

Az osztálykirándulás pénteken volt, a hétvége pedig hosszú és gyötrelmes lett a fiatal Andorházi számára. Hol azt szerette volna, hogyha az a péntek meg sem történt volna, hol azt, hogy bár még mindig tartana. A közelgő hétfő, és a következő történelem óra rémálom volt a fiú érzékeny lelkének. De az is eljött. Megkönnyebbülésére látszólag az égvilágon semmi változást nem látott a tanárán. Ritkán csak és véletlenül kapta azon a tanárát, hogy egy fél pillanattal tovább időzött rajta a tekintete, mint máskor, és így volt ez viszont is. De ezekben az elkapott fél pillanatokban volt valami olyan akaratlan üzenet, aminek a személyessége egyértelmű volt. Azonban a szükségesen túl nem váltottak több szót egymással a következő hetekben sem, majd két hónap múlva elérkezett az érettségi ideje. Andorházi Tamás minden tantárgyból kitűnőre vizsgázott, pont úgy, ahogyan azt a tanárai várták tőle.

Májusi zivatar söpört át a városon azon az éjszakán, hogy az érettségiző diákok letehették magukról a vizsgaidőszak terhét. Éjszaka közepén a fiatal Andorházi arra ébredt, hogy valaki erősen kopogtat a ház ablakán. Cipőt húzott, és kisietett a fakapuhoz. Mayer tanár úr állt ott, átázott kabátban. Láthatóan zaklatott volt, megviselt és fáradt. Andorházi betámogatta tanárát a konyhába, ahol minden szó nélkül hirtelen szorosan megölelték egymást. Így szorították egymást még percekig, majd arcon csókolták egymást, és egy alkalommal szájon. Ekkor megálltak egymással szemben.

- Nem szeretném, ha teljesen eltűnnél az életemből. – mondta csüggedten a tanár.

Andorházi megígérte, hogy nem fog. Ekkor vették észre, hogy a konyhába a hátsó szobából is beszűrődik a fény. Jolán néni állt az ajtóban. A tanár odament az ajtóhoz, és az ott álló ismeretlen hölgynek halkan bemutatkozott, majd néhány kedves megjegyzés után gyorsan elköszönt, és elsietett a villámló zivataros éjszakában.

- Úr Isten! – mondta Andorházi Tamás, és egy székre roskadva tenyerébe temette az arcát. – Úr Isten! - ismételte, már zokogott.

Nagynénje mögé állt és a fiú hátára tette a kezét.

- Ez nem az volt. – mondta Jolán néni halkan, de tárgyilagosan. Simogatni kezdte a zokogó fiú hátát, majd leguggolt mellé és ott kuporgott, míg az ki nem nézett a tenyerei mögül.

Jolán néni maga felé fordította a fiú arcát, és megismételte:

- Ez nem az volt. Nem úgy volt. Minden rendben van. Te egy rendes fiú vagy.

Ekkorra már fölébredt Andorházi anyja is. Fölkapcsolva a nagyvillanyt, álmosan és értetlenül álldogált az ajtóban.

- Mi a fészkes fene… - mondta. – Hát, ti?

- Nincs semmi. – mondta Jolán néni. – Beszélgettünk még kicsit. Menj aludni Andrea, neked holnap is nehéz napod lesz.

- Agyontanulta magát. – mondta az anyja, és visszament aludni.

Az évek során aztán Jolán nénivel egyszer sem beszéltek erről az éjszakáról, és Andorházi Tamás megszegve ígéretét, soha többet nem kereste meg Mayer tanár urat.

Andorházi fiatal éveiben ez az eset még többször hozott számára értetlen pillanatokat. Aztán lassan megértett mindent, főleg már az egyetem évei alatt, miután fölvette a szociológiát is, azon belül is a szociálpszichológia volt nagy segítségére. Először csak a lehetséges okokat látta meg, de ahol okot látott, ott neheztelt is. Aztán ahogy eljött a megismerés és a megértés ideje, akkor eltörpültek az okok, és vele együtt a harag is felszívódott. Felmentett mindenkit, apját, aki idejekorán elment közülük, anyját, aki a munkáját választotta ő helyette, Mayer tanár urat, aki míg a nyugodt erő volt számára, ilyen lázas gyengeséget hordott magában, és legvégül önmagának, aki mindezek befolyása alá került úgy, hogy semmit sem vett észre belőle.

Hogy újra békében állt a világgal aztán, abban nem csak a tanulmányai voltak a segítségére, hanem az a néhány lány még, akikkel hosszabb rövidebb ideig szorosabb barátságba került. Szerette mindegyiket, kivétel nélkül. Amit kapott, megköszönte, sosem kért vagy erőszakoskodott, annál ő sokkal büszkébb volt. De úgy igazán egyikük sem kötötte le. Egy lány tetszett mindenkinél jobban neki, akivel minden nap reggel egy buszon utaztak a Nyugati pályaudvarig. Ott ő átszállt egy másik buszra, a lány pedig a villamos megálló felé ment. Andorházi minden nap addig nézett utána, míg el nem tűnt a szemei elől. Talán valamivel idősebb lehetett nála, nehéz volt megállapítani a korát. Érdekes, kicsit egzotikus vonásai voltak, akár szép arcúnak is mondható, de nem ez volt ami megtetszett neki, hanem az a harmónia és valami izgalmas nőiesség, amit minden mozdulatában látott. Ahogyan megfogta a busz kapaszkodóját, vagy éppen a táskáját, vagy ahogyan levette és a karjára terítette kabátját, az egyszerre volt szép és forrón izgalmas. Andorházi bajban volt, mert nem volt mivégre megszólítania a lányt, átlátszó silány trükkökkel meg nem akart komolytalannak látszani. Így csak bámészkodott, közben pedig hol jobban várta a reggeli buszt a lánnyal, hol kevésbé, ennyi volt csak a változás az ügyben. Szerette volna megfejteni, hogy melyik busszal jöhet haza, de ez nem sikerült neki, pedig volt, hogy rászánt egy egész hetet, hogy minden délutáni járatot kipróbáljon. Nem járt eredménnyel.

Abban az évben minden reggel együtt utaztak, és Tamás minden délután magányosan ült a buszon hazafelé. Ezen az sem változtatott, hogy éppen ült mellette egy barátja vagy barátnője, vagy sem. Egyik reggel nem szállt föl a lány a buszra, és másnap sem, majd több hónap elteltével sem, hiába leste, várta őt minden nap. Majd már annyira sokáig várta, hogy majdnem el is felejtette. Ekkortájt a vizsgaidőszak végén ismerte meg Nadint, aki nem csak a ritka hangzású keresztneve miatt volt érdekes a huszonéves Andorházi számára, hanem mert annyira közel engedte magához, amennyire még senki más. Nadin életvidám, szép szemű lány volt és a szerelemben korát meghazudtolón tapasztalt. Andorháziéknál és Nadinéknál is szinte mindig volt otthon valaki, így olyan sok időt töltöttek a szabadban, többnyire a Budai-hegyekben, hogy mindketten strandbarnára barnultak.

A fiatal Andorházi és a forró szerelmű Nadin egy nyári délután, busszal utaztak hazafelé a Hármashatár-hegyen tett kirándulásukról, amikor felszállt a buszra a régen látott lány. Észrevette őket, és szemmel láthatóan zavarta, amit látott. Alig utaztak egy egész megállónyit, amikor a lány elindult feléjük. Eléjük állt, és megszólította Andorházit, mint egy régi ismerőst:

- Régen láttalak.

- Én is téged. – hebegte Andorházi.

- Milyen jó színed vad. Nyaraltál valahol?

- Nem, én csak.

- Sokat kirándulunk. – szólt közbe Nadin.

- Én a következőnél leszállok. – mondta a lány, és szép mozdulattal a fiú felé tartotta a kezét.

- Azt hiszem én is. – felet Andorházi, és megfogta az elé tartott szép kézfejet.

- Ne haragudj, felhívlak. – fordult Nadinhoz, aki nem szólt semmit, állt és mosolygott, korát meghazudtolón sokat tudott a szerelemről.

Kézen fogva szálltak le a buszról, és úgy is maradtak. Azért lépkedtek egymás mellett szótlanul, mert egyikük sem tudta, mit mondjon a másiknak. Andorházi tenyerében annyira törékenynek és finom bársonynak tűnt a lány keze, hogy az élménytől a térde megbicsaklott. Diszkrét mosollyal az arca elé emelte a lány kezét, és néhány pillantással szemrevételezte.

- Mit látsz? – kérdezte a lány.

- Nem láttam még szebbet. – felelte őszintén. – Engem Andorházi Tamásnak hívnak. – tette hozzá.

- Engem Herczeg Eszternek.




Cím: Ködpaplan
Kategória: Regény
Alkategória:
Szerző: Predovka Barbara
Beküldve: June 11th 2012
Elolvasva: 1168 Alkalommal
Pont:Top of All
Beállítások: Küldd el ismerősödnek  A publikáció nyomtatása
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Regény főoldalára | Megjegyzés küldése ]


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.37 Seconds