Konfliktus az iskolában
Van aki megérti a kínod,
s ha kell melléd áll önzetlenül.
Amikor segítségül hívod,
nem lök félre könyörtelenül.
–Sajnálom Ági, de ez egyes – mondta Ildi néni a kémia tanárnő. – Nem tanultál, megint nem tanultál! Ilyen fontos tényt, hogy ez a gáz, mérgező, és könnyen halált okozhat, tudni kell. Nézd, én ameddig lehetett figyelembe vettem, ami veled történt, de örökké nem lehetek elnéző! Nem lenne fair a többiekkel szemben.
„Halált okozhat a gáz? Fair? Elnéző? – ízlelgette a szavakat gondolatban. – Az fair, hogy egy őrült halálra gázolta a szüleimet?”
Ági a helyére rohant, felkapta a táskáját, és sebes léptekkel megindult az ajtó felé.
– Szarok a fair-playre! – azzal kiment, és úgy csapta be az ajtót, hogy az állványon a kémcsövek összekoccantak. Lerohant a lépcsőn, és sebesen megindult a kijárat felé. A földszinten elrohant az igazgatóhelyettes mellett, aki meglepeté-sében csak utána kiabált.
– Ági! Ági! Izé... Forgács Ági hova mész?
– Megyek átvenni a fair-play díjamat! – válaszolt Ági, és a bejárati ajtót még vadabbul csapta be. Kilépett az iskola kapuján, és vaktában ment, csak ment, felszállt egy éppen megálló buszra, és nem törődött vele hova viszi, csak el innen, akárhova.
– Végállomás! Kisasszony, kérem szálljon le! – hallotta a hangszóróból a recsegő hangot. Ekkor vette észre, hogy egyedül van a buszon. Lekászálódott, és körülnézve meglepetten látta, hogy a Kelenföldi Pályaudvaron van.
„Vonatra szállok, elmegyek akárhova. Jó, de hova? Pénzem sincs, és mi lesz szegény nagyival?” – leült egy padra, és hangtalanul sírt.
Nem tudta mennyi ideig ült a padon, csak arra lett figyelmes, hogy besötétedett, és lehűlt a levegő.
* * *
Végre kicsengettek. A gyerekek egymást megelőzve igyekeztek elhagyni az osztálytermet.
– Renáta, Anna! Megkérlek, hogy maradjatok még egy kicsit! – szólt Ildi néni a két lány után. A lányok vonakodva, arcukon méla undorral mentek vissza a tanári asztalhoz. Mindketten tisztában voltak, hogy Ági miatt akar velük beszélni, hiszen köztudomásúan jó barátnők voltak.
– Lányok, kérlek, segítsetek nekem! Ági nem folytathatja így tovább. A mai viselkedése is elfogadhatatlan. Az pedig, hogy nem tanul szintén – kezdte mondandóját Ildi néni.
– Ildi néni szülei élnek? – kérdezte Anna
– Igen, szerencsére. Tudom, mire akarsz kilyukadni, de most nem erről van szó – válaszolta ingerülten a pedagógus.
– Az enyém is és Renié is, szerencsére. Tehát fogalmunk sincs, min megy keresztül, és nincs jogunk ítélkezni felette. Azt tudom, hogy én Ági helyében kiszaladnék a világból.
– Nézzétek, vannak bizonyos normák és szabályok, amiket be kell tartani! Nagyon sajnálom, ami Ágival történt, de ez nem jelenti, hogy bármit megtehet.
– Kérjen bocsánatot tőle! – csattant fel Renáta élesen.
– Micsoda?
– Kérjen bocsánatot! Ha bocsánatot kér, megígérem, hogy segítek Ildi néninek, de amíg ilyen igazságtalanság éri, mint ami ma is, addig arra fogom biztatni, hogy úgy csapja be azt a kurva ajtót, hogy az tokostul dőljön ki!
– Én szintén! Efelől nyugodt lehet Ildi néni! – mondta Anna.
– Na, de lányok, egyszerűen nem találok szavakat! Ágit nem érte igazságtalanság. Amit produkált az elégtelen volt. Ezzel a magatartással pedig csak neki ártotok.
– Neki? Ugyan miért? Ha segítünk, feltámadnak a szülei?
A két lány egymásra nézett, és egy kurta „Viszontlátásra” kíséretében magára hagyták a meglepett pedagógust. Ildi néni ugyan utánuk kiabált, hogy ezt nem lehet így elintézni, ám a két lány már a lépcsőn viharzott lefelé. Az utcára kiszaladva egymásra néztek, és elkomorult mindkét lány.
– Szerinted bocsánatot kér? – kérdezte Anna.
– Nem tudom, de remélem igen.
– És ha nem?
– Én eddig szerettem, és tiszteltem Ildi nénit, mert igazságos volt. Remélem, az is marad. Ha bocsánatot kér Ágitól az én szemembe nagyot fog nőni, de ha nem, akkor átsorolom a „futottak még” tanárok közé.
* * *
– Ágikám, hol voltál? Hova tűntél? Halálra rémítettél. Az osztályfőnököd is telefonált, hogy délelőtt, se szó, se beszéd otthagytad az iskolát.
– Otthagytam, és nem is akarok visszamenni! Mindenki ellenem van! Nem fair, ha elnézőek velem szemben. Nem kell elnézőnek lenni, nem kell semmi!
– Ágikám! Drága kincsem, ne csináld ezt! Nekem csak te maradtál, neked meg én. Össze kell tartanunk, segíteni egymáson!
A lány nagyanyja vállára borult, és zokogni kezdett. A tragédia óta nem volt olyan nap, hogy négyszer-ötször ne tört volna rá a sírás. Végül összeszedte magát, sarkon fordult, és bement a szobájába. Leült az ágyára, és gondolkodni kezdett. Tiszta és tudatos gondolkodás volt, olyan, mint régen, a tragédia előtt. Jó tanuló volt, az esze vágott, mint a borotva. Mindig józanul gondolkodott, és valami belső sugallatra mindig jó döntéseket hozott. Érezte, ha így folytatja, előbb-utóbb az idegei felmondják a szolgálatot. Valamit tenni kell. Anyát és apát nem támaszthatja fel. Csak a nagyi maradt neki, és szegény ő is olyan beteges. Nekem kellene őt segíteni, nem fordítva. És nem csak lelkileg, hanem anyagilag is.
Ági pontosan látta, hogy a nagyi milyen nehezen tudja beosztani a kicsinyke pénzét. Nagyon hiányzik az az anyagi biztonság, amit anya és apa biztosított. Nagyi nyugdíja és az árvasági segély pedig, ahogy apa mondaná a megélhetéshez kevés, az éhenhaláshoz sok.
„Megoldást kell találnom. Sírnom nem szabad többé, vagy legalább is csak itt a kuckómban, magányosan. Na jó, néha nagyival összebújva. Ő megért, és neki is ugyanúgy fáj. Kemény leszek, és csak előre nézek. Tanulni kell, megvalósítani amit elképzeltem. Igaz, hogy sokkal nehezebb lesz, de én Forgács Ágnes vagyok, és tudom mit akarok.”
Hosszú idő után most először mosolygott.
– Igen, tudom mit akarok, és meg is valósítom – motyogta magában. Kiment a nagyanyjához, és jelentőségteljesen leült vele szembe.
– Valami baj van Ágikám? – nézett rá a nagyanyja a szemüveg felett.
– Nem! Minden rendbe van, drága nagyikám. Túl vagyok rajta. Megígérem, hogy nem csinálok ilyet többé. Sőt azt is kitaláltam, hogy segítsek neked az anyagiakban!
– Ágikám nem kell segíteni, te csak tanulj! Nincs más dolgod aranyom, csak tanulj!
– Drága nagyikám, azt hiszed nem látom, hogy milyen anyagi gondjaink vannak? Kérlek, próbálj felnőttként kezelni!
– Majd megoldom aranyom, hidd el, megoldom! – de hiába bizonygatta, a hangja nem volt túl meggyőző.
– Nagyikám, tudom, hogy semmi ötleted nincs, nekem viszont van, és még tanulok is. Feljárok majd a várba, és turistákat rajzolok. Holnap iskola után elmegyek, és megtudakolom milyen engedélyek kellenek hozzá. Tudod, hogy a Képzőművészeti Egyetemen akarok továbbtanulni, így ez egyben gyakorlás, és tanulás is lenne. Ne félj nagyikám, erős vagyok, és segítek! Ha pedig nem bírom, akkor elbújok a szobámba, és halkan, magamban sírdogálok majd.
Ági kislánykora óta nagyon szépen rajzolt. Különös érzéke volt hozzá. Sokszor festegetett. Tizennégy éves korában egy nagyon komoly rajz és festőkészletet kapott a születésnapjára. Ezt követően még gyakrabban élt szenvedélyének. Azt tervezte, hogy valamilyen formában ezt választja majd hivatásának.
* * *
A szükséges papírokat a vártnál nehezebben tudta elintézni. Nem diákmunkát akart vállalni, hanem vállalkozóként kívánt dolgozni, úgy, hogy emellett a tanulóviszonyát is fenntartja. Így aztán szinte elveszett a bürokrácia útvesztőjében. Nem is gondolta, hogy ennyi bonyodalommal jár, ha valaki dolgozni akar. Amikor már úgy tűnt, hogy minden papírt sikerült megszerezni, a gyámhatóságnál egy fontoskodó aktakukac keresztbe tett a tervnek.
Azt akarta mindenáron elérni, hogy mivel szerinte a lánynak azért kell munkát vállalnia, mert a nagyi nem tudja megfelelően ellátni, ezért gyámság alá kell helyezni. Ági nem igazán értette, hogy ez mivel jár, ezért telefonon időpontot beszélt meg a gyámügyi előadóval. Hosszas kérlelés után a nagyival elmentek a hivatalba.
Majdnem félórát vártak, mire végre sorra kerültek. Az ügyintézőnő, jó negyvenes, igazi vénkisasszony kinézetű. Áginak első pillanatban unszimpatikus volt, és a negédes mosolya, a leereszkedő tegezése csak fokozta ezt az érzést a lányban.
– Ágikám elolvastam a kérelmedet, és azt kell mondanom, nem támogatom, hogy munkát vállalj.
– És ugyan miért nem? – kérdezte érezhető ellenszenvvel a hangjában a lány. – Miért baj az, ha én azt csinálom, amit szeretek, ezzel pénzt keresek, és egyben gyakorlom a majdani hivatásomat?
– Ez nem volna baj Ágikám. Csakhogy neked most elsősorban tanulnod kellene. Ha a nagymamád nem tud eltartani, akkor ki kell jelölnöm egy hivatalos gyámot.
– Csak nem akarják elvinni tőlem az unokámat? – kérdezte nagyi aggodalmas hangon.
– Nem! Nyugodjon meg asszonyom, senki nem akarja elvenni az unokáját! De egy hivatalos gyám ellenőrizné, hogy megfelelő ellátást kap-e?
– Na, ebből elég! – csattant fel Ági hangja. – Az hogy még kiskorú vagyok nem azonos azzal, hogy gyengeelméjű lennék. A nagyi igen is a lelkét kiteszi értem! Arról nem ő tehet, hogy a nyugdíja és az árva-ellátás csak arra elég, hogy felforduljunk. De ha az a bizonyos gyám jobban beosztja a pénzt, akkor csak jöjjön! Mert gondolom több segélyt ő sem fog hozni. Ha tehát ön úgy dönt, hogy kijelöl valakit, aki beleturkál a pénztárcánkba, de érdemi segítséget nem tud adni, csak az észt osztogatja majd, nyugodjon meg, olyan levelet írunk az önkormányzatnak, hogy azt nem teszik zsebre. Ha segíteni nem tud asszonyom, megkérem, legalább ne akadályozzon! Világos? Viszontlátásra! – köszönt Ági és kiviharzott a szobából.
A nő csak hápogott, hirtelen szóhoz sem jutott. Nagyi sűrű pislogás közepette, zavartan követte az unokáját.
* * *
Néhány nappal később a főnöke behívatta az előadónőt a szobájába.
– Foglalj helyet! – mutatott az egyik székre. – Olvastam Forgács Ágnes beadványát. Tulajdon-képpen miért baj, ha tanulás mellett dolgozik is? Ahogy tájékozódtam, nincs baj a tanulásával, igaz a szülei elvesztését nehezen dolgozta fel. Voltak és vannak problémák vele mostanában az iskolában, de alapjában véve jó tanuló, és nagyon tehetségesen fest.
– Attól félek, hogy ez a várbeli festegetés a tanulás rovására megy, és esetleg rossz társaságba keveredik.
– A művészek bohémek, de semmi esetre sem rossz társaság.
– Nem, nem azok, de én csak a javát akarom, ezért ellenzem.
– És mit fogsz csinálni egy év múlva? Nagykorú lesz, és nem szólhatsz bele, mit tegyen és mit ne.
– Azt majd akkor meglátjuk. De most még megtehetem, hogy nem engedélyezem.
– Értem. Köszönöm, hogy tájékoztattál. Kérlek, holnapra írd meg annak az ötéves kisfiúnak az elhelyezési kérelmét. Ezt hagyd itt nekem, majd befejezem!
Az előadónő kelletlenül felállt és láthatóan mérges volt a beszélgetés ilyetén alakulása miatt. Amikor kiment, a főnöke az elutasító végzést négyfelé tépte, és a szemétbe dobta. Ági kérelmére ráírta, hogy „Jóváhagyva”, aláírta, és lepecsételte.
