Év vége
Kell, hogy önmagadnak számot adj,
mi az, amit eddig elértél.
Az élet útján bátran haladj,
s ami rossz végre elfelednéd.
Közeledett a tél és a karácsony. Ági egyik nap nekiállt, hogy összeírja kinek, mit vegyen ajándékba. Nem volt hosszú lista, mindössze három név szerepelt rajta. Azt gondolta, Nagyi sálat és egy pár bundakesztyűt kap. Zsuzsi a festéshez szükséges kellékeket. Csak Zolinak nem tudott semmi elfogadhatót kiötölni. Valami nagyon egyedit szeretett volna adni a fiúnak. Sokat töprengett, rengeteg ötlete volt, de egyik sem tartott ki egy napnál tovább. Végül Zsuzsa oldotta meg a gondot.
- Idefigyelj Ágikám! Csinálj egy portrét Zoliról!
- Azt mondod, annak örülne?
- Azt bizony! Jobbat el sem tudok képzelni.
- Hogy ez nekem nem jutott eszembe! - csapott a homlokára Ági. - Mondd Zsuzsikám, te már készítettél portrét Andrásról?
- Nem. Végül is nem rossz ötlet. Én is egy képet fogok adni Bandinak karácsonyra! - mosolygott Zsuzsa.
A festmény annyira lázba hozta a lányt, hogy még aznap nekilátott a munkának. Természetesen mindketten a legnagyobb titokban készítették a karácsonyi ajándékot. Zsuzsa portrét festett, de Ági meggondolta magát, és egy egész alakos kép mellett döntött. Zoltán egy kertben ült egy padon, és nézte a lemenő Napot, mely különös hangulatot adott a festménynek. Ráadásul egy hirtelen ötlettől vezérelve magát is odafestette a képre, amint a kerti úton közeledik a fiú felé. December közepére készült el a képpel, addig nem is mutatta meg senkinek. Egyik délután Zsuzsa fellátogatott hozzá, és látva az állványon letakart festményt, Ágihoz fordult.
- Megnézhetem?
- Nem akartam még, de neked azért megmutatom. Legalább tanácsot adsz!
Zsuzsa levette a leplet a festményről, és csak nézte. Eltartott néhány pillanatig amíg megszólalt.
- Ááááági, ez fantasztikus! Egyszerűen nem találok szavakat! Ezek a beszűrődő fények! Ezt nem lehet tanulni, erre születni kell! Azt hittem, hogy portrét csinálsz, és ez meglepetés a javából. Ági csak állt, és nem tudta mit kezdjen ezzel a nagy dicsérettel. Tudta, hogyha Zsuzsa mondja, akkor valóban jó a kép, de erre nem számított. A nagy álmélkodásra nagyi is becsoszogott a szobába.
- Mi ez a nagy kiabálás?
- Csókolom Margit néni - fordult Zsuzsa az idős asszonyhoz. - Semmi, csak egyszerűen Ági festménye lenyűgöző.
Nagyi alaposan megnézte a festményt, majd Ágihoz fordult.
- Én nem értek ezekhez a dolgokhoz, de ez valóban nagyon szép. Nem tudom kitől örökölted, de lehet egyszer még híres festő lesz belőled.
- Az lesz, egészen biztosan - erősítette meg Zsuzsa. Ági rákvörös lett, és zavartan toporgott. Nem szerette, ha dicsérik.
A karácsony szentesét nagyival kettesben töltötték. Csendes, szomorkás szenteste volt. Az első karácsony anyuék nélkül, és az alig begyógyult sebek mindkét emberben kimondatlanul is újra felszakadtak. A fa feldíszítése után elhelyezték az ajándékokat alatta. Meghallgatták a "Csendes éj"-t, majd kibontották a csomagokat. Ági két könyvet kapott és egy pulóvert. A nagyi ízlése igen különbözött a lányétól, így tudta, hogy néhányszor felveszi majd nagyi kedvéért, de csak, ha nagyon muszáj. A vacsora is csendben zajlott, alig váltottak néhány szót. Mindketten érezték az a hatalmas űrt, amit a két szeretett ember elvesztése okozott. Karácsony első napja is ebben a csendes befelé fordulásban telt el.
Karácsony másnapjára Zsuzsa meghívta a barátait ebédre, köztük Ágit és Zoltánt is. Ági örült, hogy végre kimozdul otthonról, annak pedig még jobban, hogy találkozik Zoltánnal is. Még karácsony előtt megbeszélték, hogy az egymásnak szánt ajándékot Zsuzsánál adják át.
A Keletinél találkoztak, és együtt mentek Zsuzsáékhoz, akik egy hatalmas műteremlakásban lakot. A belépő először egy hagyományos lakásban érezhette magát: egy nagy nappaliban, amerikai konyhával kombinálva. Balra egy lépcső vezetett fel az emeleti folyosóra, ahonnan a szobák nyíltak. A nappali jobb oldalán a fürdőszoba és a mellékhelységek voltak. A nappali végéből lehetett belépni a műterembe. Az amúgy sem kis lakás tere, kitárva a kétszárnyas ajtót, szinte óriásivá nőtt. A műterem legalább húsz méter hosszú és tíz méter széles volt. Oldalt és a tetőn hatalmas ablakok biztosították a természetes fényt. A végében egy hatalmas garázskapu nyilt. Itt történt a műalkotásokhoz szükséges anyagok beszállítása, és a kész művek elszállítása is. A műhely egyik sarka Zsuzsi birodalma volt, a többit András birtokolta. Zsuzsa körbe vezette Ágit a lakásban és a műteremben.
- Fantasztikus lehet itt festeni! - mondta Ági kis irigységgel a hangjában. - Nekem talán soha nem lesznek ilyen jó körülményeim az alkotáshoz.
- Soha ne mondd azt, hogy soha! Az igazat megvallva azonban én is Andrisnak köszönhetem ezt a pompás helyet, de tudok olyan befutott festőt, akinek ennél jobb műterme van. Nem a méretére gondoltam, ekkorára nekem se lenne szükségem.
- Zsuzsi! Hol vagyok én a befutott festőtől? Lehet, soha nem leszek az. Lehet, mint egyszerű rajztanár fogok dolgozni. Ne érts félre, szívesen csinálnám azt is, de én festeni szeretnék, sokat festeni!
- Mik a terveid?
- Érettségi után a Képzőművészeti Egyetemre szeretnék jelentkezni. Ha az nem jön össze, akkor valamelyik tanárképzőre, rajz-irodalom szakon.
- Össze fog jönni! - mosolygott rá Zsuzsa. - Gyere, menjünk, gyülekeznek a vendégek, és nekem háziasszonyi teendőim is vannak.
Ebéd előtt Zsuzsa vállalta, hogy kiosztja az ajándékokat. Ági Zsuzsától egy égetett kerámia nyakláncot kapott, amihez hasonlót még az ősszel a várban megcsodált. Zoltántól két könyvet, és egy ezüstláncot. Zsuzsa szándékosan a végére hagyta Ági festményét. Ahogy Zoltán kibontotta a többiek önkéntelenül is körbe állták, hogy lássák, mit rejt a csomag, amiről persze lehetett sejteni, hogy festmény.
- Ez csodálatos! - kiáltott fel önkéntelenül Zoltán, és a többiek is elismerő zsongásba kezdtek. Egy középkorú férfi, akit Ági nem ismert, közölte, hogy februárban nyílik egy kiállítás, és ha Ági és Zoltán hozzájárul, szeretné a képet a kiállítandó művek közé felvenni. A lány zavarában csak vigyorgott, hiszen mindenki őt dicsérte, a vállát veregette, és a kezét szorongatta.
- Tudtam, éreztem, amikor legelőször megmutattad! – mondta Zsuzsa.
- Nagyon nagy bajban vagyok – vallotta be Ági, mire mindenki jót nevetett.
- Rendben van, akkor a zavar leküzdésére, és a jobb étvágyhoz hozok egy kis lélekmelegítőt. Azután asztalhoz!
Evés közben nem nagyon beszélgettek, így Ági kicsit gondolataiba merült. "Lehet, hogy tényleg ennyire tehetséges vagyok? Jó, jó nekem is tetszik a kép, érzem, hogy sikerült, de Zsuzsa dicséreténél azt gondoltam az csak nekem szól. Itt viszont mindenki dicséri, az is, aki nem is ismer. Az alkotótáborban Péter is folyton azt mondta, hogy milyen tehetséges vagyok. Lehet tényleg az vagyok? Ha ezt anya és apa láthatná…" A levest kanalazta és csak sokára vette észre, hogy mindenki őt nézi.
- Valami baj van? – kérdezte zavartan.
- Semmi baj, csak már negyedszer kérdezem, hogy kérsz-e bort a második fogás előtt? - mondta Zsuzsa.
- Jaj bocsáss meg, elgondolkodtam. A szüleim jutottak eszembe!
A vidám társaság kissé elkomorodott, hiszen mindenki tudta Ágit milyen tragédia érte, de mikor látták, hogy a lány ezután feloldódott, folytatták a társalgást. Zsuzsa ki tudja milyen meggondolásból, de a párokat nem egymás mellé ültette. Ági mellett sem Zoltán ült, hanem egyik oldalán András, aki hangosan tréfálkozott, a másikon az a férfi aki a kép kiállítása mellett tört lándzsát, és aki most Ágihoz fordult.
– Tudod a kiállítást, amiről beszéltem egy képzőművészeti kör rendezi. A kör tagjainak képei kerülnek a kiállítandó művek közé, de mindig van egy-két vendégalkotás is. Minden évben bekerül a kiállított képek közé néhány arra érdemes külső alkotás is. Ági nem akart hinni a fülének. Az ő képe egy kiállításon!
Amikor ebéd után végre Zoltán közelébe jutott, megkérdezte.
- Tetszik? Igazán tetszik?
- Ági! Egyszerűen fantasztikus! Tudom, hogy te híres festő leszel, és mivel megfestettél, én is bevonulok a halhatatlanok közé - mondta nevetve a fiú.
* * *
Zsuzsa szilveszterre is meghívta Ágit és Zoltánt. Az évbúcsúztató bulira közel húsz vendég gyűlt össze. A műteremben minden nyersanyag és félkész mű a fal mellett sorakozott, és le volt takarva. A nappalival egybenyitva hatalmas táncteremként funkcionált. Ági a vendégseregből néhányukkal már találkozott az alkotó táborban, vagy éppen a karácsonyi ebédnél, de jó pár személyt nem ismert. A többiek jóval idősebbek voltak nála, és először kicsit feszélyezve érezte magát. A közvetlen hangulat, és az alkohol, - amihez nem volt hozzászokva - azonban hamar oldottá tette a lányt. Annyira, hogy az éjféli koccintás után átölelte, és hosszasan megcsókolta Zoltánt. A fejébe szállt italtól a többi vendég nevetése, és tapsa térítette magához.
- Ági nem ismerek rád! - mondta nevetve Zsuzsa.
- Én sem magamra - válaszolt Ági, és olyan rákvörös lett, hogy most meg ezen kezdett el mindenki nevetni. Ez még jobban megzavarta, és érezte, hogy a sírás fojtogatja. Szerencsére Zsuzsa észrevette, és kihívta a műteremből. A konyhában telepedtek le.
- Mi baj Ágikám? Látom valami miatt nagyon elkeseredtél. Kérlek, mondd el, hogy mi bánt, és ha tudok, segítek!
- Nincs semmi baj, csak többet ittam a kelleténél. Nem szoktam én inni alkoholt, és most a fejembe szállt, érzem, hogy igen hülyén viselkedtem.
- Felteszek egy kávét, és megfőzzük a virslit, rendben? - Ági a barátnőjére mosolygott, és bólintott. A két lány nekilátott a virsli pucolásának, közben csendben beszélgettek. A forró kávét kortyolgatva felfrissült, és a feje is kitisztult. Zsuzsa egy ideig kerülgette a forró kását, míg végül csak rákérdezett.
- Ágika, gondolkodtál már azon, hogy az egyetemet miből finanszíroznád?
- Gondolkodtam, persze. Tudod nagyi nyugdíja nevetségesen kevés. A tandíj meg igen sok. Diákhitelben is gondolkodom, és talán ha elég munkám lesz a várban, akkor összejön. De tudom nem lesz könnyű.
- Megértem én, és megpróbálok segíteni. Keresned kellene valami otthon végezhető munkát, ami legfeljebb napi egy-két órát jelent. Neked muszáj festeni, mert őrülten tehetséges vagy. Ezt Péter is megmondta még az alkotó táborban. Azóta is, ha találkozom vele, mindig érdeklődik felőled. Aztán meg István, tudod bent az az alacsony szakállas férfi, aki karácsonykor a képet látva azt kérdezte, hol rejtegettem eddig ezt a tehetséges lányt. Márpedig ha ő ilyet mond, akkor annak komoly súlya van.
- Ti mit sugdostok itt? - toppant közéjük Zoltán.
- Juj, a virsli szétfő! - ugrott fel Ági.
- Női dolgok, nem kötjük az orrodra! - felelte nevetve Zsuzsa. - De nyugodt lehetsz, kellőképpen kibeszéltünk.
- Efelől nem volt semmi kétségem. Ilyenek vagytok ti nők.
- És milyen jó, hogy ilyenek vagyunk! Mi lenne veletek nélkülünk? - incselkedett Zsuzsa a fiúval.
- Szelhetnél kenyeret, ha már itt lábatlankodsz! - toldotta meg Ági. Közben elzárta a gázt, és egy nagy tálba szedte a virslit. Tányérokat keresett, szalvétát és villát.
Ági, az éjszaka hátralévő részében felszabadultan mulatott, belement mindenféle bolondozásba, de már nem ivott egy korty alkoholt sem.
* * *
Világosodott mire hazaért, és bár megpróbált a lehető leghalkabban közlekedni a lakásban, nagyi csak kidugta álomittas fejét az ajtón. Látszott a tekintetéből, hogy csak most nyugodott meg, miután látta, hogy unokája baj nélkül hazaért.
Letusolt, fogat mosott, és gyorsan ágyba bújt. Nagyon álmos, de jókedvű volt. Érezte, hogy átbillent a holtpontot, és nem tudott elaludni. Fejében még egyre ott motoszkáltak Zsuzsa szavai.
"Valóban ilyen tehetséges lennék?" - kérdezte magában. "Ha a szemembe mondják, az lehet udvariasság is. De így, hogy a hátam mögött teszik, el kell hinni."
Majdnem reggel volt, mikor elaludt. Utolsó gondolata az volt, hogy ebben az évben fog érettségizni.
