Nagyi betegsége
Oly` sokszor kegyetlen az élet,
ezt végre már meg kell tanulnod.
Azért játszik ily' durván véled,
mert nincs nála nagyobb hatalom.
Elérkezett a március. A kemény tél után a kellemes tavaszi napsütés jólesően melengette az utcai járókelőket. Ági kilépett az iskolakapun két barátnője társaságában, azzal a szándékkal, hogy közeli téren letelepedve megbeszélik a közös felkészülést, hiszen nyakukon az érettségi. Legnagyobb meglepetésére a kapu előtt Zsuzsa várta. Ezelőtt ez soha nem fordult elő, ezért tudta, hogy igen nyomos oka lehet, hogy idejött.
- Hát te? - és majdnem elnevette magát, mert Ákos jutott az eszébe, akit igen legorombított a várban, amikor legelső alkalommal a férfi számon akarta kéni ott tartózkodásának okát és "hát"-tal kezdte a mondatot.
- Csak nincs valami baj?
- Nem, nincsen - válaszolta Zsuzsa. - Sőt inkább jó. Holnap elmegyek egy alkotótáborba, és bár megpróbáltam elérni, hogy te is eljöhess, sajnos ez nem sikerült. Azt mondták, csak hivatásos alkotók vehetnek részt.
- Ebben mi a jó számomra? - kérdezte kissé ironikusan Ági, amit azonnal meg is bánt, hiszen érezte Zsuzsa csak segíteni akart neki.
- Ebben semmi, abban viszont lehet, hogy sikerült elérnem, hogy a karácsonyra készített művedet két igen tekintélyes festőművész hajlandó megnézi, és véleményt mondani róla. Tudom hülye kérés, de fel kellene hívni Zolit, hogy pár napra adja kölcsön a festményt.
- Természetesen felhívom, és nem hiszem, hogy gond lenne belőle, gond inkább a kritikából lenne. Félek szembesülni a hibáimmal.
- Ágikám ezzel mindenki így van, hidd el nekem. De a te képed olyan jó, hogy abban csak apró hibák, ha találhatók. Ezt is hidd el nekem!
Ági a barátnőjére mosolygott. Jól esett neki, hogy az osztálytársai előtt dicséri. A két másik lány tudta, hogy Ági messze a legjobb rajzból az egész iskolában, de igazándiból nem voltak tisztában barátnőjük tehetségével. Ági megígérte, hogy este felviszi a képet. Elbúcsúztak és Zsuzsa elviharzott.
- Ő volt a festőbarátnőd? - kérdezte Renáta.
- Igen! Nagyon szeretem, rengeteget segít nekem.
- És milyen festményt akar elkérni?
- Karácsonyra festettem egy képet Zolinak. Amikor átadtam, mindenki, aki ott volt el volt ájulva tőle.
- Lehidalok! Ez a csajszi még a végén híres festőnő lesz! - mondta Anna, a másik barátnője.
- Azt nem tudom, mi leszek, de azt tudom, hogy festeni akarok. Elárulok egy titkot: lassan egy éve járok a várba portrét rajzolni a turistákról. Ott ismertem meg Zsuzsát is.
- Beszarás! Mit titkolsz még előlünk? - Kérdezte Renáta.
- Miért, nektek nincsenek titkaitok? Inkább most arról beszéljünk, hogyan készülünk fel az érettségire.
A három lány letelepedett egy padra a kellemes tavaszi napsütésben, és részletesen megbeszélték a felkészülést az érettségire. Kiosztották, ki melyik tárgyból készít vázlatot. A tételek nagy része ki voltak dolgozva, és az órákon is gyakorlatilag csak ezekkel foglalkoztak. Heti két alkalomban egyeztek meg. Hazafelé sétálva meg-megálltak, nevetgéltek, bolondozásukkal megbotránkoztatva néhány járókelőt. Kuncogva pletykálkodtak, megkritizálták a lányokat és fiúkat az osztályból. A tanárok sem kerülték el sorsukat. Nevetve váltak el, és ez a jókedv Áginál egészen hazáig kitartott.
- Szia nagyikám! Megjöttem! - rikkantott vidáman. - Nagyi merre vagy? - kiáltott újra, és amikor erre sem kapott választ benyitott nagyanyja szobájába.
- Nagyi!!! - jajdult fel.
Az idős asszony a földön feküdt, jobb lába és keze furcsán kicsavarodva.
- Nagyi, nagyikám! - térdelt le mellé, és óvatosan rázogatta. Az idős asszony lassan kinyitotta a szemét, és nehézkesen, alig érhetően motyogta az unokájának:
- Ágicám, hívjál orvost!
Ági nagyon megijedt. A telefonhoz rohant, és a mentőket tárcsázta. Sokadik kicsengés után vette fel egy diszpécser. A lány idegesen össze-vissza dadogott. A vonal túloldalán lévő kellemes hangú nőnek csak hosszas nyugtatás után sikerült kiszedni a lányból, hogy mit történt, valamint a nevét és címét.
* * *
A lány legalább egy órája ült a kórházi folyosón, mikor végre megjelent az orvos. Nem sokkal előbb ért oda Zsuzsa is, akit végső kétségbeesésében hívott fel. Barátnője egyfolytában csak nyugtatgatta a lányt, de ő csak sírt, a körmét rágta. Hol felugrott, hol meg hosszú percekig mozdulatlanul maga elé meredve ült a padon.
Az orvos jöttére felpattant, és elébe sietett.
- Doktor úr! Ugye rendbe jön? - kérdezte kétségbeesetten.
- Most még korai lenne bármit is mondani - válaszolta a férfi.
- Ön az unokája?
- Igen.
- Kisasszony, higgye el, mindent elkövetünk, hogy felépüljön a nagymamája. Súlyos szívinfarktust kapott. Egyelőre altatjuk, de minden remény megvan a felépülésre. Biztosat azonban csak néhány nap múlva tudok mondani. Az sem tett jót a betegnek, hogy meglehetősen sok idő telt el, amíg megtalálták.
A doktor Zsuzsához fordult.
- Ön is rokon?
- Nem. Én Ági barátnője vagyok.
- Értem. Kérem, ha nem esik nehezére, kísérje haza a kisasszonyt, és nyugtassa meg, rendbe fog jönni minden!
- Ez csak természetes – válaszolta Zsuzsa.
- Felírok neki egy közepes erősségű nyugtatót. Látom nagyon zaklatott, ami érthető. Napi 3×1 szemet kell bevennie. Nyugtassa meg, hogy amit tudunk, megteszünk!
Zsuzsa hazavitte Ágit. Menetközben kiváltották a gyógyszert, és felhívta Andrást, hogy ma éjjel Áginál alszik. Amikor hazaértek, ágyba parancsolta a lányt, akit nem kellett nagyon nógatni, mert mint egy holdkóros járt-kelt, és öt percenként rátört a sírógörcs.
Ági kinyitotta a szemét. Fényes nappal volt. Hallotta, hogy valaki a konyhában tüsténkedik. Eszébe jutott a tegnapi nap, és az, hogy nagyi kórházban van. De akkor ki van a konyhában? Felkelt és óvatosan az ajtóhoz osont. Zsuzsa egy szál pólóban reggelit készített. Észrevette Ágit, és rámosolygott.
- Szia Ágica! Felébredtél?
- Te hogy kerülsz ide, és mennyi az idő?
- Itt aludtam!
- Zsuzsi én borzasztó kába vagyok. Mennyi az idő, mennyit aludtam?
- Mindjárt kilenc.
- Jézusom az iskola! Miért nem keltettél fel?
– Nyugi, kicsi barátosném. Telcsiztem az osztályfőnöködnek. Elmondtam neki, hogy mi az ábra. Megegyeztünk, ma nem mész iskolába. Gyere reggelizni, utána bemegyünk a kórházba!
* * *
Nagyi a mennyezetet bámulta, és hallgatta a műszer egyenletesen sípoló hangját. Túl volt a reggeli viziten, és azon gondolkodott vajon Ági, hogy tudja feldolgozni az ő betegségét. Rosszabbra nem is mert gondolni. Tudta, hogy unokájának szüksége van rá. El kell indítani az életben, és ha már munkája van, és révbe ért, akkor amennyit ad az élet, azért majd hálát ad az Istennek. Talán a dédunokáját is megélheti.
"De most még szüksége van rám. Valahogy az igazságot is meg kell mondani neki, lassan rávezetni. Az érettségi után mindenképpen meg kell tenni. Jaj, csak most, hogy nem vagyok otthon, nehogy valamit megtaláljon! Nem olyan lány, hogy turkáljon a holmim között, de soha nem lehet tudni. Mit rágtam az anyja fülét, hogy meg kellene neki mondani az igazat, de mindig csak majd és majd". - Az idős asszony agyában kavarogtak a gondolatok. Tudta, meg kell gyógyulnia. Még nem hagyhatja itt az unokáját. Csak ne lenne ilyen gyenge és elesett. Nagyanyja mondta neki mikor kislány volt: nem az a baj, hogy megöregszünk, hanem ahogyan. Istenem milyen rég is volt! Most értette meg igazán ezt a mondást.
Nyílt az ajtó, Ági és Zsuzsa lépett be.
- Drága Nagyim! - kiáltott fel Ági. - De jó hogy jobban vagy! - azzal egy nagy puszit nyomott az idős asszony ráncoktól barázdált arcára.
- Tegnap nagyon megijedtem. A doktor úr mondta, hogy infarktust kaptál, de most összefutottunk vele, és megnyugtatott rendbe fogsz jönni. Zsuzsa eközben egy üvegbe tette a virágot, az éjjeliszekrényre helyezte, ami tele volt mindenfélével. Kirámolta a tiszta holmikat, törülközőt, hálóinget, köntöst.
- Hoztunk neked mindent, ami kell - csacsogott Ági, akit feldobott, hogy nagyanyja jobban van.
- Jaj, nagyikám úgy örülök, hogy jól vagy!
- Otthon minden rendben? - kérdezte az idős asszony, akire átragadt unokája jókedve, de egyúttal el is gyengítette.
- Minden rendben, Margit néni - válaszolt Ági helyett Zsuzsa. - Az éjjel ott aludtam, és vigyáztam Ágira. Lehet, egy pár napig, még ott maradok. Az idő asszony rámosolygott, ezzel fejezve ki köszönetét. Gyengének érezte magát, és bár nagyon örült unokája gondoskodó zsongásának, mégis nyugalomra vágyott. Szerencséjére a nővér megkérte a látogatókat, hogy a beteg érdekében fogják rövidre a látogatást. Miután magára maradt behunyta a szemét, és újra végiggondolta, hogy miképpen mondja majd el unokájának az igazságot. Végül elszenderedett, anélkül, hogy bármit kitalált volna.
Ági, bár átérezte, hogy nagyi milyen súlyos beteg, mégis vidáman lépett ki a kórház ajtaján.
- És most? Hová? - kérdezte Zsuzsát.
- Ha van kedved, dumcsizhatunk. Beülünk valahova, a vendégem vagy, és egy jó kiadósat pletyizünk. Akarod?
- Akarom – mosolyodott el Ági.
Így aztán beültek a közelben egy csendes presszóba, Zsuzsa rendelt két cappuccinót, Áginak egy kólát, magának meg egy üveg sört. Halkan beszélgetni kezdtek, ez olyan igazi barátnős pletyizés volt, egy kis időre elfeledve azt a szörnyű tragédiát, ami majdnem bekövetkezett.
