Nicolae Labiş
A közember
I. Dilemma
1. A közember látomása
A valóságban, de a képzeletben sem
Érzem én a hegyeket, mint a régi mesék
Idején, ahogy néha éreztem,
Mintha újra gyerek lennék,
Madarakkal és őzsutákkal körülöttem,
Virágokkal ékítve, mintha nem is léteznék.
Egy alkonyt látok tele fénnyel
Elúszni egy sudár fenyő tűjén,
Középen a tisztást homályos szegéllyel,
Ahová kirajzolódni vélem
A nevet egy tiszta gyermeki képpel,
Amelyik éppen egyik régi énem.
A látomás közelebb jön és megnő
Előttem van, mint egy nyitott szem.
Ajkai remegnek és valamit dadog:
,,Álmomban is láttalak – te rossz idegen”...
És az ajka ijedten tovább pusmog –
,,Rossz idegen, menj el” – mondta nekem.
,,Mit akarsz te gyerek? Nem ismerhetsz engem!
Mért nézel lelkembe, mint egy zsákba?
Láthatod nincsenek abban játékok.”
,,Azért oly fakó a lelked és mogorva”
Én elhallgattam mélyen megalázva.
,,Rossz vagy idegen. Igaz-e nem tudom,
De láttam álmomban, valaki ahogyan
Az embereket korbáccsal üti –
Te szolgalelkű álltál a jobbján.
Ő ordította: - te is így fogsz nőni!
Kinozni nem fogok semmi korban.”
Homlokomon a hideg veríték –
,,Hagyd abba a fura bíráskodásodat
Keress más áldozatot és mondd neki
Ezt a kinzó és csalóka álmodat,
Az akasztást érdemelnéd ki,
Hogy ne zavarjál életükben másokat.”
De egyszerre körülöttem tengernyi hang,
Zajos, nagy lármával kiáltoztak:
,,Hallgasd, te, lenti idegen.
Hallgasd a gyereket! Hallgassad-hallgassad!"
Óh, kiáltoztak szomorúan, fájón és süketen -
,,Hallgasd a gyereket! Hallgassad-hallgassad!"
A fiút azóta többé sose láttam,
De egy előérzettől megborzadtan
Ismétlem az átkot, amit mondott
Remegő hanggal és vékonyan,
Keresem az erdőkben a nyomot,
Észrevétlen keresem őt álmaimban.
Nekem ma már az erdők idegenek,
Fák csupán, kövek, zúgás és virágok,
És a rémképekkel megtelt álmaim
Nem épp olyan tiszta látomások...
Lelkemre dobált fekete kockáim -
,,Miért mondtad gyermek: rossz vagyok?"
2. A közember határoz
,,Én az életemet lezártam lakattal,
Hol napokig éltek hiába sokan,
Tömérdek értelmes gondolattal
Összeállt a védőfal gyászosan.
Összetákoltam ártatlan mentelmemet,
Hogy létem a kemény munkától eltérítsem:
Ha ösztökélné a szenvedés lelkemet
Vajon, akkor is szükségesnek hiszem?
Még, ha élettelen erők is vernének,
Melyek gátolják az élet magas röptét
Elfogadnám akkor is a tespedésnek
Ily andalító és unalmas létét?
Azt kérik, hogy azokat ütlegeljem,
Kiket szolgáltam, bár lelkemen dög ül.
Muszáj lesz, tudom, magamat is verjem
Sajnálkozás nélkül és kíméletlenül.
Megmaradt elveim, szomorú csapatok,
Miket nyers létem borával erősítek
Az emberekhez, kik elhagyott barátok,
Alázattal, de elszántan visszatérek
Egy alkonyt látok tele fénnyel
Elúszni egy sudár fenyő tűjén,
Középen a tisztást homályos szegéllyel,
Ahová kirajzolódni vélem
A nevet egy tiszta gyermeki képpel,
Amelyik éppen egyik régi énem.
Én most egy fájdalmas örömet érzek,
A gyerek szemét érzem rám szegezve
És halántékom forró lüktetését,
Zavart vagyok, de szállnék a fellegekbe...
- Gyermek, beismerem szívem tévedését,
De mégis, miért nézel így, rám meredve?"
II. A megújulás
1. A közember kijön az irodából
,,Jó reggelt, hegyek. Nehezen, rossz idők
Álmából ébredek, de újra nézhetlek,
Jó reggelt, gyönyörű tiszafa erdők,
Jó reggelt, felfrissülő kikeletek.
Jó reggelt emberek. Halálos álmokban
találtam henyélő és vesztő csapatra,
Jó reggelt, elaludt falvak a távolban,
Jó reggelt, fénylő napokra kivirradva.
Jó reggelt, végtelennek tűnő utakon,
A lidércálmaimban gyakran láttalak...
Kezemet s az arcom megmosom harmaton,
Mezők illata már oly régen vártalak.
Tétova lépteim keresik nyomomat
A porban, amelyen régebben jártam.
Rég eltaposták a régiek az újat
Reménytelen, hogy újra megtaláljam.
Tartós alapokra, gyötrő fáradságban
Építenek fel egész háztömböket.
Az élet forró s széles alázúgásban
Naponta teremt újabb törvényeket.
Jó reggelt, fénytől megrészegült madarak,
Egyszer hívtatok, versenyezzek veletek,
Elfogadtok most, hogy az évek elmúltak?
Vagy megtagadjátok egykori kegyetek?
A nagy szélben lelkem felfúvódik szárnynak,
A fák között a percek repülést zúgnak.
Mező nedve forr, madarak rikoltanak...
Dorgálóan, csak az emlékek hallgatnak.”
III. Felső fokozat
2. Általános kép
A vég nélküli s a végtelen folyón siklanak,
Az idő folyamán, végtelen hajóhadak tova,
Árbocaik keletre, nyugatra s az égre mutatnak,
Az árboc nélküli, a beteg világ hajóroncsa.
És ez a végtelen elvarázsolt víz magába zárja
A sorsokat, a nagy feledés zöld hullámai alatt,
Hol annyi sors az örök nyomért a hullámokat szántja,
Reméli örök csillogása múlhatatlan megmarad.
És a folyó elkanyarog magas messzeségek felé,
Özönlik sápadt vizeivel és gyors rohammal támad,
Hullámok bugyogását hallom, múló kórus énekét,
Amely egy csörömpölő, nagy tengeri csatából árad.
Íjászokat hívnak a fedélzetre a világ roncsai -
Szellemeket, az ereikben még vérrel -
Alant rabok nyögnek s vadul csörögnek láncaik,
Nyilak süvítenek álnok repülésben.
A világ hajói tele páncélos emberekkel,
Verdes a vörös zászló,
Árnyak, még vértől dagadó ereikkel,
Hátulról gázlók.
De a világ hajóit a győztes hullámok lengetik,
Felriadva,
A roncsok alján bilincsek hullanak, visszhangzik
A véső zaja,
És a folyó elkanyarodik egy messzi csillagba.
Az idő folyamán ifjú hajók siklanak.
Éles fényszórókkal hatolnak át vak éjeken,
Soha el nem sötétülő hegyes sugarak,
Én, egyszerű matróz, ezt a fényt szeretem.
..........................................................................................
4. Az egyéni boldogság felé
Gyáva álmom rossz emlékké sorvadt mára,
Amelyből folyton erősödök azóta...
Megjavult már lelkem világa,
Szarvasok csapatban dobognak át rajta,
A nap és hold alatt folyton
Egem tiszta csengője kolompol.
Üres kézzel reggeltől sötétig
Lelkemben aratás vagy szántás zajlik,
Gondolatok emelkednek, kutakat ásnak,
S a tavasz dalait énekelik -
Az én dalaimat - a források kísérik.
És mégis valami hiányzik. Szívem
Még vágyódva dobog, éhesen.
Hiányzik egy kinyíló virág,
Mély álmaimból,
Elsietett munkáimból.
Felébredtem és gyorsan elindultam
Az erdő harmóniáján űzötten,
A hegyi levegőtől elkábultam
A tisztáson fekete őzsutáktól bűvölten,
És ámultam repdeső tarka szárnyakon,
És a levélboltozat halk susogásán...
De nevemet nem kötöttem
Egyetlen kerekded levelű fához sem,
Nem hívtam magamhoz őzet
Megcsókolni a szarvai között,
Majd szarvait, a szélben, a fényben.
Induljunk szökdelve piros, vasas sziklákon át...
Lehet, azért jött, hogy ok nélkül kiáltsak
És fogtak vissza, szégyenemben, a szigorú fák.
Felébredtem és aztán elindultam
A falvak felé, kerékcsikorgástól gyötört szekéren,
Parasztokkal beszéltem és fiatal lányokkal,
Mellettük szomorkodtam és mulatni is velük mentem.
Kérdeztem: Ti, naiv filozófusok, válaszoljatok nekem,
A nagy életnek mi a titka? Én mit tehetek?
Egyiktől a másikig jártam, mint az erdőben
A varázsról érdeklődve, fától fáig mentem -
A kérdésre egy választ komponáltam
Összeszedve mindent mindenkitől,
Mint az erdőben számtalan levéltől...
Felébredtem és aztán elindultam
A kevély, antennás tetejű, tömbházak közé,
Villamosok kemény zenéjére táncoló házakhoz,
Melyek ontják a szédítő és sokszorosított zenét,
A komoly zene testvérét, síkok és szögek,
Fővárosi harmónia, acélnyalábok és lendületek.
De nem kötődtem egyetlen kuckóhoz sem,
Egyetlen fényes ablakhoz sem az elhagyatott éjben,
Mindenhol gyújtottam egy fényt és összegyűjtöttem
Magamnak. Ezért egy ablak sem
Gyúlt ki, egy sem sötétült el.
Azt mondjátok, sokat láttam, de semmit se használtam
A világ gazdag terméséből,
De láttam és használni fogok valami különöset,
Egy élénkpiros csillagzatot az égen,
És elbűvölt lelkem csak ehhez emeli
Szerelmes suttogásaimat, egyetleneket
,,Csillagzat ott fenn
Az azúrkék égen,
Törvények, amit tudok,
Fényes, élő Pásztorbot,
Csillagzat ott fenn,
Bolygója világomnak,
Mit nehéz esők tisztítanak
Szállj nagy gyűrűjén pályádnak...
Csillagzat ott fenn
Hullása öreg csillagoknak
Idő mélységébe,
Holtak kietlenségébe...
Csak te nem lehetsz nyugodt,
Fényes, élő Pásztorbot,
Csillagzat ott fenn."
Szállj az éjbe tiszta suttogás,
Lelkem rezdülése halk muzsikálás,
És mégis valami hiányzik. Szívem
Még vágyódva dobog, éhesen,
Megjavult már lelkem világa,
Szarvasok csapatban dobognak át rajta,
A nap és a hold alatt folyton
Egem tiszta csengője kolompol.
5. Az első emlékek tisztása
Újra látom az első emlékeim tisztását -
A gyerek, aki régen voltam jön felém,
Lassan beszél harapdálva vékony ajkát...
- Tetszel nekem. De én mégis jobb leszek, ne félj…
És néz ő engem tündöklő kevélységgel,
Körül a ringó erdő zöld gyűrűjében
Meghatódva állok, könnyes gyöngédséggel,
- Buta gyerek, meg sem látod igyekvésem?
Fordította: Csata Ernő
(2013)
