Egy csodálatos nyár
Nagykanállal habzsolni végre
az életet, mily' csodás élmény.
Két kézzel szorítod, még félve.
Lehet, hogy végre révbe értél?
A nyár nagyon gyorsan elrepült. Ági falta az élvezeteket. Rengeteget volt Zsuzsáéknál, és nem tudott betelni a csöpp kis ember szépségével. A várba csak elvétve ment fel, és szinte csak kedvtelésből vállalt kuncsaftokat. Egyik délelőtt is a csöppséggel játszott, amikor Zsuzsa neki szegezte a kérdést:
- Aztán mesélj barátosném, mit tervezel a nyárra?
- Őszinte legyek, nincs különösebb tervem!
- Gondoltam! Ajánlok neked valamit! Fizess be egy olaszországi útra! Meglátod, nem fogod megbánni! Fogd fel amolyan jutalomnak.
- Tudod, hogy nem kell kétszer mondanod. Annyira vágyom rá már évek óta!
- Na, akkor ne gondolkozz, hanem lépj a tettek mezejére!
Ági valóban a tettek mezejére lépett, és már másnap elment egy utazási irodába. Magában eltökélte, az utat amolyan tanulmányútnak tekin-ti, és rengeteg vázlatot meg fényképet készít majd, amit később fog feldolgozni. Barátnője megígérte, hogy amíg úton van, elintézi a műte-remlakás adás-vételi szerződését, és neki majd csak alá kell írni. Ági ugyanis szóban megállapodott a lakás megvételéről. Már csak formába kellett önteni a szerződést.
* * *
Várakozással teli izgalommal vágott neki az utazásnak. A turistacsoport Róma mellett szállt meg egy kis hotelben. Másnap reggel busszal mentek be Rómába. Az idegenvezető a megérkezés előtt a csoporthoz fordult.
- Kedves utasok! A busz Rómában, a főpályaudvar előtt tesz le minket. Lehet választani, hogy a csoporttal tartanak, vagy egyedül vágnak neki meghódítani az örök várost.
Ági ez utóbbi mellett döntött. Leszállt a buszról és rázúdult Róma, a maga nyüzsgő, lüktető életével. Magával ragadta, és el sem engedte, amíg ott volt, sőt utána sem. Járta a várost, és csak szívta magába az élményeket. A pálmafák és ciprusfák látványa lenyűgözte. Minden téren és utcasarkon műemlék. Rótta az utcákat, gyönyörködött a Victor Emanuel emlékműben, felcaplatott a Piazza del Campidogliohoz, valamint a spanyol lépcsőn, mely a Piazza di Spagna lelke. Bátran dugta be a kezét az igazság szájába. Órákig bámulta a Trevi kút semmihez sem hasonlítható látványát. A vízzel teli medence valószínűtlenül kék vizét, mely a tengert szimbolizálja. Sorolni sem lehet a sok csodás épületet és szobrot, szökőkutat.
Este csak berogyott az ágyába. Másnap irány a Vatikán. Meglátta a kígyózó sort, és meg volt győződve, semmit nem fog látni a Vatikáni Múzeumból. Tovább indult, de a Szent Péter bazilikánál is hasonló kép fogadta. Nincs mit tenni, beállt a sorba. Aztán nem győzött lépést tartani a végeláthatatlannak hitt sorral, mely alig húsz perc alatt elfogyott. Csak állt, és nem hitte el, hogy itt van a világ legnagyobb katolikus építményében.
- Csak egy szó illik rá: lenyűgöző - bukik ki belőle önkéntelenül.
A kupolából gyönyörködött a Szent Péter térben és Róma panorámájában. Megcsodálta Szent Péter bronzszobrát, valamint a Pietát, és csipkedte magát, hogy mindez vele történik meg? A Vatikáni Múzeumhoz visszaérve kellemes meglepetés érte. Délutánra elfogyott a reggeli kilométeres sor. A töménytelen művészi érték, amit ott felhalmoztak, leírhatatlan, és mire eljutott a Sixtusi kápolnához nem érezte a lábát. Közel egy órát bámulta a mennyezetet, a nyaka teljesen elgémberedett. Képtelen volt levenni a szemét a mennyezeti és oldalfali freskókról.
- Mennyit álmodtam, hogy ezt egyszer a valóságban is megláthassam! - sóhajtott.
A hátralévő két napban felkereste a Panteont, az Angyalvárat, és számos olyan nevezetes épületet, teret, melyre a világ minden pontján büszkék lennének.
Majd kellemes elfoglaltságot talált magának: egy kávéház teraszán cappuccinot szürcsölve nézte a nyüzsgő várost. Közben vázlatot készített az utcarészről, amit a pincér is megbámult, és elismerően csettintett. Órákig sétált a Villa Borgia kertjében. Természetesen fényképezett, és rajzolt vég nélkül. Letesztelte a helyi ételspecialitásokat. A római főpályaudvaron pizzája utolsó falatjait egy drogos próbálta elkunyerálni.
* * *
Negyedik nap reggel irány Velence! Fusina faluban szálltak meg. Innen óránként ment hajó Velencébe és vissza. A csoport tagjai már meg sem lepődtek, hogy nem tart velük. Nekiindult a városnak térképpel a kezében, de hamar eltette, több okból. Először is: semmi szükség rá, a táblák és nyilak pontosan jelzik, merre menjen. Másodszor pedig csak akadályozná az álmélkodásban. Néha ugyan az utca végén útját állta egy csatorna, és fordulhatott vissza, de ez sem kárba veszett idő, hiszen itt minden házat órákig lehet csodálni. Ami meglepte, nincs bűz, nincs kosz, és a tömeg súrolja a még elviselhetőség határát. A fő turistautakat kikerülve pedig talált sikátorokat, ahol nem volt egy teremtett lélek sem.
Bámulta a meseházikókat, az apró hidacskákat, csatornákat, lagúnákat, és nem tudott betelni a látvánnyal. Velence még egy dolog miatt tetszett neki, ahogy később odahaza Zsuzsának mesélte:
- Itt lehetsz bármilyen gazdag, akkor is gyalog kell járnod, ugyanúgy, mint a szegényeknek.
A turisták forgatagát követve egy átjárón áthaladva kilépett az árkádok alól, és meglepetten vette észre, hogy a Szent Márk téren van. Csak állt, és nem tudott betelni a látvánnyal. Na és persze fényképezett. Az első gondolata az volt, hogy a galambok uralják a teret. Ahogy körbejárta a belső, majd a tenger felé eső részét is, minden négyzetméteren talált valami látnivalót. Próbálta befogadni az ezernyi élményt. Jó két órát sétált a téren, és akkor még nem volt a Dózse palotában és Szent Márk templomban, - ezt másnapra tervezte. Visszafelé sétálva elért a Galleria dell' Accademica-hoz. A múzeum páratlan kincseiben elmerülve észre sem vette az idő múlását. Amikor kijött, egy egyszemélyes bábszínház, és a közel százfős nézőközönség ejtette rabul. A kissé bohókás, néha megmosolyogtató bábelőadás nézése közben elment a hajója, újabb órácskát adva a bámészkodásra.
* * *
Reggel már a rutinosan váltotta meg jegyét a hajóra. Ismét megcsodálta Velencét, ahogy a tenger felől közelíti meg a kis hajó. Útja ismét a Szent Márk térre vitte, és várakozással teli izgalommal váltott jegyet a Dózse palotába. Észre sem vette, hogy elmúlt dél mire végig járta. Majd irány a Szent Márk bazilika. A bazilika belsejében olyan érzése volt, mintha az Ezeregy éjszaka meséibe csöppent volna. Órákig nézte a múzeumi részében a keleti mozaikokat, a négy életnagyságú márvány lóról sebtében vázlatot készített, de lopva le is fényképezte. A teraszról megcsodálta újra a nyüzsgő Szent Márk teret, a tenger felőli részét, és a belső árkádos, teraszos részt.
Harmadik nap a „Rialto-t” és környékét látogatta végig. A Rialto hídon kétoldalt üzletek sorakoznak, mely a parton folytatódik, majd kiszélesedve torkollik bele a tényleges piacba. Ezen a bazársoron a legkülönbözőbb portékákat, ékszert, vásznakat, muranoi kristályt, buránoi csipkét kínálnak az árusok. Hosszas alkudozás után megegyezett, és egy halom emlék- és ajándéktárgyat vásárolt. Karneváli álarcok, muránoi kristály és egyéb emléktárgyak kerültek a szatyrába.
Másnap reggel fájó szívvel szállt fel a buszra, de magában eldöntötte, hogy eljön még ide. Nem is egyszer. A hazafelé vezető út hosszú és fárasztó volt. A mellette ülő nő értetlenkedve kérdezte tőle, miért fizetett be szervezett útra, ha egy percet sem töltött a közös programokon, leszámítva a reggelit és a vacsorát.
Ági válasz helyett elővette a rajzmappáját, és a nő ölébe tette.
- Nézze meg! Ezért…
- Ezeket te rajzoltad? - kérdezte hitetlenkedve, és mivel útitársa nem akar hinni neki, sebtében megrajzolta a portréját. A többi utas körbe állta, és nem győztek álmélkodni. Néhányan kérlelni kezdték, rajzolja le őket is, megfizetik, de Ági elhárította az ajánlatokat. A kérlelők azon-ban olyan kitartóak voltak, hogy megígérte, ha ősszel felkeresik, elkészíti a képeket.
* * *
Július elején összefutott Renivel és Annával, volt osztálytársaival. Úgy megörültek egymásnak, hogy a nagy örömnek a vége az lett, egy hétre mindhárman lementek a Balatonra. Ági ott is csak rajzolt és rajzolt. Este diszkóba jártak, napközben a parton süttették magukat. Ott is vázlatokat készített mindenről és mindenkiről.
Nyár közepén levelet kapott az ügyvédtől, amiben tudatta vele, hogy az örökösödési eljárást lezárták. A nagyi számláját feloldották, és felveheti a pénzt. Zsuzsa persze figyelmeztette, hogy az örökség után adóznia kell, ezt a költekezésnél el ne feledje. Mert költenivalója most aztán van bőven. A megvásárolt műteremlakás ugyanis alapos felújításra szorul.
Így aztán az augusztus az iparosokkal való hadakozással telt el. Sorban jöttek: a villanyszerelő, vízszerelő, burkoló, festő. Természetesen mindegyikkel közelharcot kellett vívni, mert a fiatal lányt megpróbálták megvezetni. Vagy napokra eltűntek, vagy nem azt csinálták, amit Ági kért. Különösen a burkoló volt szemtelen. Nem tetszett neki, hogy Ági két helyen is felbontatta a járólapokat, mert az ő gyakorlatlan szeme is észrevette milyen egyenetlen. Mikor fizetésre került a sor az előzőleg kialkudott ár majdnem másfélszeresét kérte, úgy, hogy számlát sem akart adni. Megfenyegette Ágit, ha nem fizet, nagyon porul jár. A lány méregbe gurult, és tőle szokatlan harciassággal fogadta az ultimátumot.
- Tudja mit Balogh úr! Ha nem tetszik, visszabonthatja az egész munkát! Én egy petákkal sem fizetek többet, azt is csak számla ellenében!
- Nem addig van az kisasszony! - erősködött a mester. - Visszabontatta velem a konyha és a fürdőszoba egy részét. Vagy tán ingyen dolgozzak?
- Na, ebből elég! Teljesen hülyének néz? Nem akar számlát adni! Amikor megállapodtunk egy szóval sem mondta, hogy ez számlás vagy számla nélküli ár. Tehát számomra természetes, hogy számlás. Továbbá ne velem akarja megfizettetni azt, hogy a maga emberei összebarmolták a munkát. Arról nem is beszélve, hogy az a javítás nem volt olyan nagy, hogy ennyivel többet kérjen. Ha hozza a számlát a kialkudott összegről, fizetek, ha nem, akkor mehet panaszra, ahova akar - makacsolta meg magát a lány.
A vállalkozó morgott, de másnap csak beállított a számlával.
* * *
Szeptember első hetében végre költözhetett. A régi bútorok közül csak nagyi szekrénysorát és apa íróasztalát tartotta meg. Magában eldöntötte, hogy idővel azt is felújíttatja majd. A nappaliba, és a konyhába, új bútort vett. Az egyik szobát hálónak rendezte be. Nagyi portréját a nappaliban főhelyre, apa íróasztala a műterem sarkába került.
- Majd itt fogom megkötni az üzleteket az eladásra kerülő képekre - mondta kuncogva Zsuzsának. Fáradhatatlanul dolgozott, hogy olyan legyen az új otthona, amilyennek megálmodta. Természetesen Zsuzsa minden áldott nap átjött a kis Marcival. Ő is rengeteget segített, tanácsokat adott, kritizált. Ági közben meghirdette a régi lakását eladásra.
Így jött el az iskolakezdés. Az a nap, amit magában annyiszor elképzelt, ami néha olyan messzinek és elérhetetlennek tűnt.
