Valóra vált az álom
Kezdetét veszi a nagy kaland,
mennyi új ismeret, mi a tiéd lehet.
Megkapod a tudást, csak akard,
nyújtsd bátran érte a kezed, s elérheted.
Belépett a kapun, és kissé megszeppent az újtól, az ismeretlentől. Nem félt, nem az a jó kifejezés, de volt benne egy kis szorongás. A nagy előcsarnok egyik sarkában kisebb csoportot látott amint egy kiakasztott hirdetményen azt keresik ki melyik osztályteremben kezd. Rövid keresgélés után megtalálja a nevét. Tétován nézelődik, merre is menjen. A teremszámozás alapján a második emeletre, így hát megindul felfelé a lépcsőn, mikor valaki ráköszön:
- Szia! - Ági megfordul és a pattanásos langaléta fiú áll vele szemben, akit a felvételin ismert meg.
- Szia! Tehát sikerült neked is. Ennek örülök, legalább egy ismerősöm már van.
- Szabolcs vagyok. Tóth Szabolcs - mutatkozott be a fiú.
- Forgács Ági.
- Ami azt illeti egy hajszálon múlott, és ezt a hajszálat neked köszönhetem.
- Nekem? - kérdezte csodálkozva Ági.
- Igen! A felvételin mielőtt bementem, te mondtad, hogy a szuprematizmus a XX. század elején Kazimir Malevics orosz festő által kifejlesztett stílusirányzat. És milyen a szerencsém: a Sarkadi mint mentőkérdést ezt kérdezte.
- Valami dereng. Előző nap a Zsuzsa magyarázta nekem, a Makrai Zsuzsa.
- Az a vörös hajú lány a Makrai Zsuzsa festőművésznő?
- Igen! Ismered?
- Sajnos csak a munkáit. De ezek szerint te ismered. Irigyellek érte.
- A legjobb barátnőm.
- Gyere, menjünk, mert rögtön az első óráról elkésünk!
Felértek az emeletre, és beléptek az előadóte-rembe, ahol már jó páran gyülekeztek a leendő évfolyamtársaik közül. Üdvözölték a többieket, és letelepedtek az első padba. Annyira belemerül-tek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, hogy a terem megtelt a növendékekkel, csak a hirtelen beállt csendre kapták fel a fejüket. Nyílt az ajtó és Sarkadi Péter lépett be, nyomában egy Ági számára ismerős férfival, de a lány hirtelen nem tudta hová tegye.
- Jó reggel! A nevem Sarkadi Péter. Mindnyájan találkoztak már velem a felvételin. Én leszek az évfolyam tagozatvezetője, és én fogom tanítani önöknek a művészettörténetet is. Engedjék meg, hogy bemutassam az osztályfőnöküket, Bartha Pétert.
A képzőművészeti tábor vezetője! - ugrott be Áginak.
- Én is üdvözlöm önöket. Látom, van egy-két ismerős arc is - mosolygott Ágira.
- Mondd, te mindenkit ismersz!? - kérdezte súgva Szabolcs.
- Majd elmondom. Most figyelj!
Az osztályfőnök elmondta a legfontosabb tudnivalókat, mikor és hol jutnak a könyvekhez. Megadta az elérhetőséget, a jelszót, hogy a jegyzeteket és az órarendet letölthessék az egyetem honlapjáról.
- Van kérdése valakinek? - kérdezte végezetül.
- Nos, amennyiben nincs, megköszönöm a figyelmüket, és holnap reggel várom önöket. Az első órájuk velem lesz.
* * *
Belépett a terembe, és szemével osztálytársait kereste. Magában eldöntötte, hogy a gólyabálon kicsit kirúg a hámból. Az elmúlt hónapban sok barátságot kötött, és tudása alapján tekintélyt vívott ki magának az évfolyamon. Ezt a tekintélyt csak növelte, hogy Kulcsár Tihamér, a neves festőművész tanítványa, hogy korábban részt vett az osztályfőnök Bartha Pétert által vezetett művészeti alkotótáborban, vagy, hogy Makrai Zsuzsa festőművésznő a legjobb barátnője. Szinte észre sem vette, de olyan tekintélye lett az osztályban, ami nagyon ritka az egyetem életében.
* * *
- Parancsoljon kisasszony, lássuk mit tanult! Öné a volán! - azzal a vizsgáztató beült a vezető melletti ülésbe, társa hátul foglalt helyet.
- Csak nyugodtan, nincs félnivalója - nyugtatta a férfi. - Túl van a rutinpályán, és hamarosan ezen is túl lesz. Csak ne legyen olyan görcsös. Meséljen, mivel foglakozik!
- A Képzőművészeti Egyetemre járok. Elsőéves hallgató vagyok.
- Nagyszerű, meg az is, ahogy az elsőséget megadta, nem lesz itt baj. Forduljon balra!
Ágiban oldódott a feszültség, de teljes koncentrációra volt szüksége, nehogy hibázzon. El sem akarta hinni, hogy egy akadályt kell vennie és meg van a jogosítványa. Volt időszak, amikor meg volt győződve, hogy soha sem lesz ereje beülni a volán mögé, azután a tragédia után, ami a szüleivel történt. Gondolataiból a vizsgáztató kérdése zökkentette ki.
- Lesz is, amit vezessen?
- Reményeim szerint igen. Egy ismerősöm segített egy kis Opel Corsat venni. Szóban már meg is állapodtam az eladóval.
A lány csak most eszmélt rá, azzal hogy a vizsgáztató elterelte a figyelmét, a görcsösséget is oldotta benne. Ugyanakkor ösztönösen mindent jól csinált, alig vétett hibákat.
- Még egy jobb kanyar, és kérem, álljon be a tanpályára. Gratulálok, egy-két hét, és már vezetheti a saját autóját! Balesetmentes közlekedést kívánok!
Ági nagyot fújtatott, amikor kiszállt a gépkocsiból, és széles vigyorral fogadta oktatója gratulációját.
* * *
Gyönyörű októberi szombat volt. Ági reggel korán kelt, kitakarított. Neki akart állni főzni, de semmi kedve nem volt hozzá. Igazándiból tegnap óta rossz kedve volt, mikor Zsuzsával a nappaliban beszélgetett és barátnője rákérdezett miért nincs senkije. Valahol legbelül érezte, hogy igaza van Zsuzsának. Végül is nem emésztheti magát örökké azon, ahogy Zoltán faképnél hagyta. Egy ideje érezte, hogy túl van a csalódáson, mégis elutasított minden közeledést.
Hirtelen elhatározta, hogy elmegy, keres egy szép őszi tájat és lefesti. Kapta magát, összeszedte a festő holmiját, készített pár szendvicset, innivalót, és bepakolt a kocsijába. Széles jókedvvel indult a budai hegyeknek, élvezte a vezetést, bár nagyon óvatos volt, hiszen tudta, hogy nincs még elég rutinja. A Hármashatárhegyen keresett egy félreeső parkolót, és nekiindult a lankának. Egy-szer csak megállt. A csodálatos színekben tobzódó fák között mesés panoráma nyílt a városra. Lepakolt, és felállította a festőállványt. Gyakor-lott mozdulattokkal vetette magát a munkába. Élvezte, ahogy lassan megtelik élettel a vászon. Néha-néha arra vetődött egy turista, és megállt nézni a fiatal lány munkáját. Csak festett átszellemülten, érezte, hogy elkapta a fonalat, és nem akarta abbahagyni.
Hirtelen megérezte, hogy valaki mögötte áll. Megfordult, és egy magas jóképű fiú mosolygott rá. A fiún farmer volt, póló, és valahonnan nagyon ismerősnek tűnt. "Hol a csudában láttam, mert, hogy láttam már az biztos". A fiú csak állt, és mosolygott.
Ági úgy érezte, kilesték a titkát. Mondani akart valamit, de nem jött ki egy hang se a torkán. Érezte, hogy gyomrában egy nagy gombóc van. Azon töprengett, hogy milyen nevetséges látványt nyújthat az ócska kertésznadrágban, és a kinyúlt, agyonmosott pólóban. Lenézett festéktől maszatos kezeire. Ugyan nem látta, de tudta, hogy az arca, és az orra hegye is festékes.
A fejében kavarogni kezdtek a gondolatok.
"Miért vigyorog ez a fiú? És miért nem mond semmit? És hol láttam már? Legalább egy szót tudnék kinyögni" - gondolta, de képtelen volt megszólalni. A szíve a torkában dobogott és a gombóc a gyomrában egyre nőtt. Meglátta a pólón a feliratot, és mint akit az áram megrázott, összerázkódott. Hirtelen eszébe jutott hol látta a fiút. "Hát persze, a várban! És az a felírat! Miért nyomnak ilyen hülye angol szövegeket a pólókra? I’m your destiny /Én vagyok a végzeted/ Csak akkor a póló hátulját olvastam, és ott az volt a felírat, hogy Te vagy a végzetem. Lehet, hogy tényleg te vagy a végzetem?"
- Szia! - szólalt meg végre fiú. - Nagyon jól kezeled színeket, és a kontrasztokkal is örülten jól bánsz. Már feltűnt nekem a várban, meg a felvételiden is.
"Hát persze, ott volt a felvételin is, ő ült modellt a portréhoz!" - jutott eszébe Áginak.
- Ha akarod, szívesen segítek neked, bár azt hiszem, én jóval többet tanulhatnék tőled - mondta mosolyogva. Ági csak állt, és érezte, va-lóban ez a fiú a végzete. Érezte, hogy megjelent életében a nagy Ő.
Hajába lágyan, cirógatóan belekapott a szél... Úgy érezte, mintha édesanyja gyengéd ujjai simogatták volna, mint régen, amikor még kislány volt.
- vége -
