Valóban, az élet nem más, mint egy igazi színház,
számunkra a Föld a színpad, és mi színészek vagyunk,
tovább haladva mondhatjuk, a társadalom teltház,
és mi minden mozdulatunkkal játszani akarunk.
Tőlünk függ, hogy teltház vagy üres székek előtt játszunk,
függ a felkészültségtől, mint tehetségtől a sikerünk,
a közönség elismerését reménykedve várjuk,
mert a közösségi életbe, csak így reménykedhetünk.
Elszigetelve élni, soha nem lehet megoldás,
az ilyen esetekben, mindig, kevés a kilátás
mindarra, mely az emberi élet igazi célja,
személyiségalakítás és a boldogulása.
Sikertelenségek, mindig, boldogtalanná tesznek,
nagyon sok kellemetlenséget szülnek az embernek,
ezért a színjátékunk, mindig oda kell, hogy hasson,
minden nehézség ellenére, csak sikert arasson.
Az élet színpadán, nem játszunk mindig kedvünk szerint,
de erről mi nem tehetünk, mert nem magunknak játszunk,
hanem a közönségnek, ki követi játékunkat,
ha kedvére van , így mi elismerésre találunk.
Sokszor a szomorúságainkkal is nevetnünk kell,
máskor pedig, a boldog pillanatainkban sírni,
mindezekkel az ember a társai kedvére lel,
ha a színjátszásaival így tud alkalmazkodni.
Úgy kell játszani, hogy egybeolvadjon a valóssal,
mi színészek pedig, hittel és nagy odaadással,
mindig az élet kérte képet kell, hogy felvázoljuk,
lemondva magunkról, hogy élettel azonosuljunk.
Ezúttal az életünk tanulsága a számunkra,
mindazáltal, hogy nem bízhatjuk sorsunkat másokra,
alkalmazkodva, egyéniség fel nem adásával,
igaz boldogságban élhetünk, kijővén egymással.