Vihar rázta az ablakon lehúzott rolókat. A bezártság miatt, fülledt meleg volt a szobában.
Éva nem tudott aludni, pedig nagy szüksége lett volna rá. Holnap nehéz napja lesz.
Emlékezett.
- Rajta - élesen hasított a fülébe a síp hangja, aztán már csak a zene ölelte.
Sok-sok órán át, napokon át, hónapokon át, éveken át két szó zakatolt - újra és rajta.
Kimerültség, fájdalom, taps, ölelések, kimerültség, fájdalom, taps, ölelések...
Józsi bácsi, az edzője nagyon szigorú volt. Egész gyermekkorát meghatározta.
- Gyermekkor? Milyen az? - merengett Éva - tanulás, edzés, fájdalom, versenyek, győzelem, kimerültség, és ez ismétlődött újra és újra.
Tizennégy éves volt - az első versenyre készült juniorként - amikor Józsi bácsi a színes pirulákat adta. Egy egész maréknyit, s csak annyit mondott - bevele, ettől leszel erősebb - nevetett öblös hangján.
Egy ideje minden versenyt megnyert.
Nagyon vágyott arra, hogy apja arcán ne a várakozást lássa, hanem őszinte elégedettséget.
Ezt eddig nem látta. Talán majd holnap...
Egy kép rögződött benne nagyon régről - apa, nem akarok menni, olyan unalmas, és nem is játszunk - a válasz mindig az volt - egyszer majd hálás leszel azért, hogy nem hagylak elkallódni.
Rettegett a másnapi versenytől.
Először indul felnőtt kategóriában, ellenfelei nagy nevek. Igazi példaképek.
Sajnos, az edzésen csúnyán elrontott egy egyszerű szaltót, és megrándult a lába.
Nem szólt az apjának, ne aggódjon miatta, mert győznie kell!
Józsi bácsi most is, mint mindig segített...
A stadion megtelt.
Nem csak rokonokkal, itt már a sportot kedvelő rajongók is szép számmal megjelentek.
Éva örömmel nézegette magát az öltöző tükrében, mert gyönyörű arcánál csak a teste volt szebb.
A torna, minden izomzatát tökéletessé formálta, és amikor a tükörbe nézett, talán csak aprócska mellei voltak azok, amelyeket nem szívesen látott. Szerette volna, ha neki is kerekded domborulatai lennének, mint amilyeneket a címlapokon megjelenő celebeknek látott.
Apja kinevette, mikor ezt mondta.
- Édesanyád is ilyen gyönyörű volt. Ma nagyon büszke lenne rád, és nagyon boldog.
- Tudom, Ő mindenkit legyőzött, de aztán én megszülettem...
- Ne gondolkodj most csacskaságokon, az a fontos, hogy győzz.
- És te Apa? Te is boldog leszel?
- Igen - felelte az apja.
Zúgott a taps, az utolsó ugrás is megvolt, érezte, hogy sikerült. Ma nem győzhette le senki.
Nem érzett fájdalmat, nem számított semmi, csak apja szemében lássa, hogy boldog.
Sötét volt, és nem értette a kiabálást, próbálta kinyitni a szemét, de nem ment.
- Hol van az Apu? - próbálta kiáltani, de az sem ment.
Aztán szirénázott egy mentő, és ismét sötét lett...
- Apa, Apa, nézz rám, kérlek! Ugye győztem?
- Apu nincs itt drága kincsem - hallott egy melegen búgó nagyon édes hangot, és megszünt minden félelem.
- Anya? - Igen, drága kislányom. Apa mindig nagyon boldog volt veled, hidd el...
