[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 58
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 58


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Az Esthajnalcsillag - Luceafărul

Volt egyszer, amint a mesékben,

Volt, mint soha talán,

Valami nagy fejedelemségben,

Egy szépséges csodalány.



Egyetlen volt a szüleinek

És büszkeség mindeneknek,

Ahogyan Szűzanya a szentjeinek,

És Hold a csillagos estnek.



A kevély boltív homályánál,

Mindig arra lépkedett,

Ahol sarki ablakánál,

Az est csillaga rásüthetett.



Nézte távolban a vízen,

Ahogy feltűnnek és csillognak,

Ringó hullámösvényeken,

Sötét árnyai a hajóknak.



Látja ma és látja holnap,

S fellobban a vágyakozás;

A csillagnak, már hetek óta,

Öröm a találkozás.



Fejét könyökére hajtva,

Őt álmodozva kémleli,

Csillag utáni óhaja,

Lelkét s szívét ellepi.



Bármily élénk fényárban,

Bármely sötét éjjelen,

A fekete kastély árnyában,

Amikor ő megjelen.



*



És a nyomában lépdel,

Bekúszván a szobába,

Hideg szikráival kelepcébe

Fonja, fényének ragyogása.



Mikor ágyába lefeküdvén

Aludni a leányka,

Megérinti kezét a mellén,

S szemeit álomra zárja.



Tükörből a fény sugara

Alakjára szétterül,

Rángó szemére, mi oldalra,

Lehunyva, álomba merül.



A lány őt mosollyal nézte,

Amint rezgett a tükörben,

Ki őt mély álmában vélte

Elbűvölni, örökre.



Beszél vele álmában újra,

Mélyet sóhajt epekedve:

- Ó, éjszakáimnak édes ura,

Miért nem jössz? Gyere!



Szállj le, szelíd csillagom,

Lecsúszván egy sugáron,

Légy úr házon s gondolaton,

És ragyogd be a világom.



Az remegve hallgatta,

Mitől jobban felhevült,

És villámként sújtotta

A tengert, ahol elmerült.



És a hulló csillag nyomán,

A köröző vízörvényeken,

Rejtett mélységek habján,

Egy büszke ifjú megjelent.



Mint küszöböt, átlépi gyorsan,

A mély örvénylés határát,

Kezében tart egy jogart,

Rajta nádkoszorúját.



Ifjú fejedelemnek tűnt,

Puha haja aranyszőke,

Egy lila gyolcslepel csüng,

Csupasz vállairól a földre



Átlátszó arcának árnya,

Sápadt, mint a viasz -

A szemek kisugárzása,

Szép halottnak sem vigasz.



Világomból, tiltva bár,

Óhajodat követtem,

Mert égi az én apám

És anyám a tenger.



Hogy meglássam lényed,

Ím, szobádba jöttem,

Leröpített fényem,

S újjá vízből lettem.



Ó, jöjj! te kincs, maga,

Ne bánkódj világodon;

Én vagyok az est csillaga,

Légy a menyasszonyom.



Lent, kaláris palotákban

Megélhetsz sok századot,

És az óceán világában

Megkapod az imádatot.



- Ó, szépséges angyal,

Mi álmokban létezel,

Sajnos, csábító utadra

Soha el nem mehetek.



Szavad és ruhád idegen,

Élettelen ragyogsz,

Te halott vagy, én eleven,

És nézésedtől megfagyok.



*



Eltelt egy nap, majd három,

És megjelent ismét éjjel,

Az est csillaga immáron,

Felette, tiszta fénnyel.



A lánynak újra visszatért

Régi, gyötrő álma,

És a hullámok uráért,

Feléledt régi vágya:



- Szállj le, szelíd csillagom,

Lecsúszván egy sugáron,

Légy úr házon s gondolaton,

És ragyogd be a világom!



Az égben, ahogy hallotta,

Ő fájdalmasan kialudt,

És az ég eltűnt forogva,

Ahol örvénylett a lyuk.



A hév, vörös lángokból

Rázúdult az egész világra,

És a mélységes káoszból

Összeállt egy ifjú árnya.



Fekete hajfürtjein

Koronája, mintha égne,

Lebegett mint az ég lényei,

Fürödve a Nap tüzében.



Sötét lepléből kilátszik

Márványszerű karja,

Búsan jön, tűnődik,

És sápadt az arca.



Nagy, csodálatos szeme

Csalfán, mélyen fénylik,

Mint két mérhetetlen

Szenvedély, úgy sötétlik.



Világomból, tiltva bár,

Eljöttem most éppen,

Mert Nap az én apám

És anyám az éjjel.



Ó, jöjj! te kincs, maga,

Ne bánkódj világodon;

Én vagyok az est csillaga,

Légy a menyasszonyom.



Ó, jöjj, szőke fonatodba

Csillagkoszorút akasztok,

Ragyogj égi világomban

Büszkébben mint azok.



- Ó, szépséges démon,

Mi álmokban létezel,

Csábító utadra, mi célod,

Soha el nem mehetek



Gyötrő szenvedélyedtől

Megfájdul a lelkem,

Fájdalom néz szememből,

Tekinteted perzsel.



- Lejöjjek, hogy akarod?

Vagy talán nem érted,

Én halhatatlan vagyok,

S te halandó lélek?



- A szép szavakat kerülöm,

Nem tudom hol kezdjem -

Beszéded bár becsülöm,

Nem érthetem mégsem;



Ha azt akarod valóban,

Hogy szeresselek téged,

Jöjj a Földre valódban,

És légy halandó lélek.



- Te kéred halhatatlanságom,

Hogy csókodért elcseréljem,

És meglegyen a bizonyságod,

Mily erős a szenvedélyem;



Jó, újjászületek a bűnből,

Más törvényt fogadok;

Kiszakadok az öröklétből,

Aminek fogja vagyok.



És száll...Egészen elszállt.

Egy lány után vágyódva

Az égi világtól is elvált,

Odaveszve napokra.



*



Cătălin, apród ez időben,

A vár ravasz legénye,

A bort, hogy kupákba töltse,

A széles vendégségnek,



Lépésben, úrnőjét követte,

Kinek szép uszályát tartja,

Lelenc, talált gyermek,

De szeme kacér gyakran,



Orcája, mint két rózsa,

Piros, verje meg a bűn,

Leselkedik, osonva

Ráles Katára, sűrűn.



Mily szép lett, tűz vesse fel!

És büszke, a kis leányka,

Hej, Cătălin most tegyed

A szerencsédet próbára.



És futva átkarolja szelíden,

Hamarjában egy sarokban.

- De, mit akarsz szemtelen?

Eredj gyorsan a dolgodra.



- Mit? Szeretném, ha gondod

Mindig kevesebb lenne,

Ha nevetnél és egy csókot

Adnál nekem, csupán egyet.



- Óhajod nem értem egyáltalán,

Hagyj békén, fuss el gyorsan -

Ó, az égen est csillaga után

Vágyom most, halálosan.



- Majd én megmutatom

Apránként a szerelmet,

Csak ne bosszankodj,

Hanem légy türelmes.



Ahogy madarász a hurkot,

Cselesen az ágra dobja,

Ha karom feléd nyújtom,

Ölelj át a karoddal.



És szép szemeiddel nézz

Pillogás nélkül szemembe...

S ha magamhoz ölellek én,

Emelkedj lábujjhegyre;



Amikor lehajtom fejem,

Fordulj felém arcoddal,

Nézzük egymást végtelen

És telhetetlen vággyal;



Hogy szerelemnek hódolni

Tudj, annak teljes fényében,

Ha lehajlok téged csókolni,

Te mindig, csókot adj érte.



Ő hallgatta a legényt

Ámulva és vidáman,

Pironkodva a kedvén,

Habozik, de nem bánja,



- Téged - mondja halkan -

Már kis korodból ismerlek,

Locsogó és hasztalan,

Jól találnál velem...



De egy csillag feldereng

A feledés homályán,

Magányos tengerek

Végtelen horizontján;



És szemeit titokban lecsukja,

Mert könnyel csordultig teltek,

Mikor a tenger habjai zúgva

Feléje menetelnek;



Ragyog ő végtelen vággyal,

Hogy enyhítse szenvedésem,

De egyre távolabb szállva,

Immár, őt el sem érem.



Hideg fényével ragyogjon

Egy messzi világból...

Örökre szeretni fogom,

De ott marad örökre távol...



Ezért puszták a nappalok,

Akár egy füves sztyeppe,

De az éjjeli szent varázslatot

Fel nem érem az eszemmel.



- Gyerek vagy, bizonyosan...

Jobb, ha világgá megyünk,

Nyomunkat vesztik biztosan,

És elkallódik majd a nevünk,



Élhetünk okosan ketten,

Épségben és vidáman,

Szüleidet lassan elfelejted

És nem lesz csillag vágyad.



*



Az égen, útra kelt a csillag,

Amint szárnyai nőttek,

És útja percként villant

Egy ezredévnyi időnek.



Alant egy csillagos űrrel,

S egy csillagárral föléje -

Köztük bolyongva tűnt fel

Egy villám, örökös fénnyel.



És a káosz mélységéből,

Körös-körül ő nézte,

Amint az idők kezdetéből,

Előtörtek a fények;



A fényben, mi körülveszi

Mint tenger, lebegve...

Száll, vágya vezéreli,

Amíg minden elvesz;



Ahova ér, ott nincs határ,

Sem szem azt felismerni,

És az idő vajúdva vár

A mélységből megszületni.



Semmi sincs és mégis

Egy szomjas éj őt szívja,

Az elvakult feledésig,

Ami a mélységbe hívja;



- A sötét öröklét súlyától,

Atyám, oldozd fel lényem,

És légy örökre imádott

Az ég végtelenében;



Ó, Uram, bármi lesz az ára,

Adjál nekem más sorsot,

Hisz te vagy az élet forrása

És a halált is te osztod;



Vedd el létem nimbuszát,

És tüzét két szememnek,

De, add cserébe ezután

Egy óráját a szerelemnek...



Uram, a káoszból jöttem

És oda visszatérnék...

Én a csendből születtem,

És csendet szeretnék.



- Hyperion, aki a mélységből

Feltűntél, mint a világ maga,

Ne kérj a névtelen jelekből,

Se csodákból, ha nincs arca;



Azt óhajtod, hogy emberként,

Esendő végzeted is elérjen?

Elmúlva azok halálfélelmén,

S kezdve újra a születéssel.



Ők csupán viharos időkben

Kimúló eszményképek -

Ahogy hullámok sírba dőlnek

S a nyomukba újak lépnek.



Az ő sorsuk csillaga ígér

Szerencsét és gyötrelmet,

A miénken se idő, se tér,

És a halál is ismeretlen.



Kebelén az örök múltnak,

A jelenben él, ami meghal,

Az ég, ha a nap kialudna,

Felragyogna egy új nappal;



Létük örök kikeletnek tűnik,

De mind fennakad a végzeten,

Mert minden meghalni születik

És meghal, hogy szülessen.



Hyperion, te megmaradj

Bármerre is végzed...

Kérheted az első szavam -

Adjak bölcsességet?



Hangot akarsz oly ajkon,

Amelyiknek énekén,

Hegy és erdő elmúljon

S sziget a tenger vizén?



Vagy mutatnál tettekben

Igazságot s hatalmat?

A Földet adom részekben,

Építs birodalmat.



Hajót, hajó mellé adok,

És hadat, ami megvívja

A földi és tengeri harcot,

De a halál le van tiltva...



És mért is halnál te meg?

Fordulj meg és indulj már

A bolyongó Föld fele,

S megtalálod ott mi vár.



*



Helyére, mit az ég megad

Hyperion megtérhet

És éppúgy, amint tegnap

Ragyoghat tiszta fénnyel.



Leáldozóban már az est

És sötétet ölt az éjjelen;

Az égre holdvilága kel

S a víztükrén megrebben.



Lágy fényével ráborul

A fák közötti ösvényre.

A büszke hárssorok alul,

Két magányos szeretőre:



- Ó, szerelmem, hagyd fejem

A kebleden megpihenni,

Sugarát szép szemednek

Arcomon megnyugodni;



A hűvös fényed bájával

Hatolj be szellemembe,

Az örök csendet áraszd

Sötét szenvedélyemre.



És maradj örökre velem,

Enyhüljön a fájdalom,

Te vagy első szerelmem

És te vagy utolsó álmom.



Hyperion fentről rávillan

Az égőpiros orcájukra;

Ahogy a lány rápillant

Kacéran, a fiúhoz simulva...



Ezüstös virágú hársillat

Szálldos és szétterül,

Szőke fürtű ifjak

Leomló haján megül.



A lány még báj ittasan,

Felnéz az égre. Meglátja

Est csillagát. És lassan

Esdekel hozzá, vággyal:



- Szállj le, szelíd csillagom,

Lecsúszván egy sugáron,

Légy úr erdőn s gondolaton,

És ragyogd be az áldásom!



Ő ma újra megremeg

Erdőkön és dombokon,

A magány vezére lett

Ringó hullámokon;



De nem hull, mint hajdanán,

A magasból a tengerekbe:

- Számít-e neked agyag báb,

Hogy én vagy más van veled?



Világotok szűk, kimért,

Csupán szerencse uralja,

Világomban sosincs vég,

Hideg és halhatatlan.







Mihai Eminescu



Luceafărul



A fost odata ca-n povesti,

A fost ca niciodata,

Din rude mari imparatesti,

O prea frumoasa fata.



Si era una la parinti

Si mindra-n toate cele,

Cum e Fecioara intre sfinti

Si luna intre stele.



Din umbra falnicelor bolti

Ea pasul si-l indreapta

Linga fereastra, unde-n colt

Luceafarul asteapta.



Privea in zare cum pe mari

Rasare si straluce,

Pe miscatoarele carari

Corabii negre dulce.



Il vede azi, il vede mini,

Astfel dorinta-i gata;

El iar, privind de saptamini,

Ii cade draga fata.



Cum ea pe coate-si razima

Visind ale ei timple,

De dorul lui si inima

Si sufletul se imple.



Si cit de viu s-aprinde el

In orisicare sara,

Spre umbra negrului castel

Cind ea o sa-i apara.



*



Si pas cu pas pe urma ei

Aluneca-n odaie,

Tesind cu recile-i scintei

O mreaja de vapaie.



Si cind in pat se-ntinde drept

Copila sa se culce,

I-atinge minile pe piept,

I-nchide geana dulce;



Si din oglinda luminis

Pe trupu-i se revarsa,

Pe ochii mari, batind inchisi

Pe fata ei intoarsa.



Ea il privea cu un suris,

El tremura-n oglinda,

Caci o urma adinc in vis

De suflet sa se prinda.



Iar ea vorbind cu el in somn,

Oftind din greu suspina:

- O dulce-al noptii mele domn,

De ce nu-mi vii tu? Vina!





Cobori in jos, luceafar blind,

Alunecind pe-o raza,

Patrunde-n casa si in gind

Si viata-mi lumineaza!



El asculta tremurator,

Se aprindea mai tare

Si s-arunca fulgerator,

Se cufunda in mare;



Si apa unde-au fost cazut

In cercuri se roteste,

Si din adinc necunoscut

Un mindru tinar creste.



Usor el trece ca pe prag

Pe marginea ferestei

Si tine-n mina un toiag

Incununat cu trestii.



Parea un tinar voievod

Cu par de aur moale,

Un vinat giulgi se-ncheie nod

Pe umerele goale.



Iar umbra fetei stravezii

E alba ca de ceara -

Un mort frumos cu ochii vii

Ce scinteie-n afara.



- Din sfera mea venii cu greu

Ca sa-ti urmez chemarea,

Iar cerul este tatal meu

Si muma-mea e marea.



Ca in camara ta sa vin,

Sa te privesc de-aproape,

Am coborit cu-al meu senin

Si ma-m nascut din ape.



O, vin' ! odorul meu nespus,

Si lumea ta o lasa;

Eu sunt luceafarul de sus,

Iar tu sa-mi fi mireasa.



Colo-n palate de margean

Te-oi duce veacuri multe,

Si toata lumea-n ocean

De tine o s-asculte.



- O, esti frumos, cum numa-n vis

Un inger se arata,

Dara pe calea ce-ai deschis

N-oi merge niciodata;



Strain la vorba si la port,

Lucesti fara de viata,

Caci eu sunt vie, tu esti mort,

Si ochiul tau ma-ngheata.



*

Trecu o zi, trecura trei

Si iarasi, noaptea, vine

Luceafarul deasupra ei

Cu razele-i senine.



Ea trebui de el in somn

Aminte sa-si aduca

Si dor de-al valurilor domn

De inim-o apuca:



- Cobori in jos, luceafar blind,

Alunecind pe-o raza,

Patrunde-n casa si in gind

Si viata-mi lumineaza!



Cum el din cer o auzi,

Se stinse cu durere,

Iar ceru-ncepe a roti

In locul unde piere;



In aer rumene vapai

Se-ntind pe lumea-ntreaga,

Si din a chaosului vai

Un mindru chip se-ncheaga;



Pe negre vitele-i de par

Coroana-i arde pare,

Venea plutind in adevar

Scaldat in foc de soare.



Din negru giulgi se desfasor

Marmoreele brate,

El vine trist si ginditor

Si palid e la fata;



Dar ochii mari si minunati

Lucesc adinc himeric,

Ca doua patimi fara sat

Si pline de-ntuneric.



- Din sfera mea venii cu greu

Ca sa te-ascult s-acuma,

Si soarele e tatal meu

Iar noapte-mi este muma;



O, vin' , odorul meu nespus,

Si lumea ta o lasa;

Eu sunt luceafarul de sus,

Iar tu sa-mi fii mireasa.



O, vin' , in parul tau balai

S-anin cununi de stele,

Pe-a mele ceruri sa rasai

Mai mindra decit ele.



- O, esti frumos cum numa-n vis

Un demon se arata,

Dara pe calea cea deschis

N-oi merge niciodata!



Ma dor de crudul tau amor

A pieptului meu coarde,

Si ochii mari si grei ma dor,

Privirea ta ma arde.



- Dar cum ai vrea sa ma cobor?

Au nu-ntelegi tu oare,

Cum ca eu sunt nemuritor,

Si tu esti muritoare?



- Nu caut vorbe pe ales,

Nici stiu cum as incepe -

Desi vorbesti pe inteles,

Eu nu te pot pricepe;



Dar daca vrei cu crezamint

Sa te-ndragesc pe tine,

Tu te coboara pe pamint,

Fii muritor ca mine.



- Tu-mi ceri chiar nemurirea mea

In schimb pe-o sarutare,

Dar voi sa stii asemenea

Cit te iubesc de tare;



Da, ma voi naste din pacat,

Primind o alta lege;

Cu vecinicia sunt legat,

Ci voi sa ma dezlege.



Si se tot duce... S-a tot dus.

De dragu-unei copile,

S-a rupt din locul lui de sus,

Pierind mai multe zile.

*

In vremea asta Catalin,

Viclean copil de casa,

Ce imple cupele cu vin

Mesenilor la masa,



Un paj ce poarta pas cu pas

A-mparatesii rochii,

Baiat din flori si de pripas,

Dar indraznet cu ochii,

Cu obrajei ca doi bujori

De rumeni, bata-i vina,

Se furiseaza pinditor

Privind la Catalina.



Dar ce frumoasa se facu

Si mindra, arz-o focul;

Ei Catalin, acu-i acu

Ca sa-ti incerci norocul.



Si-n treacat o cuprinse lin

Intr-un ungher degraba.

- Da' ce vrei, mari Catalin?

Ia dut' de-ti vezi de treaba.



- Ce voi? As vrea sa nu mai stai

Pe ginduri totdeauna,

Sa rizi mai bine si sa-mi dai

O gura, numai una.



- Dar nici nu stiu macar ce-mi ceri,

Da-mi pace, fugi departe -

O, de luceafarul din cer

M-a prins un dor de moarte.



- Daca nu stii, ti-as arata

Din bob in bob amorul,

Ci numai nu te minia,

Ci stai cu binisorul



Cum vinatoru-ntinde-n cring

La pasarele latul,

Cind ti-oi intinde bratul sting

Sa ma cuprinzi cu bratul;



Si ochii tai nemiscatori

Sub ochii mei ramiie...

De te inalt de subsuori

Te-nalta din calciie;



Cind fata mea se pleaca-n jos,

In sus ramii cu fata,

Sa ne privim nesatios

Si dulce toata viata;



Si ca sa-ti fie pe deplin

Iubirea cunoscuta,

Cind sarutindu-te ma-nclin,

Tu iarasi ma saruta.



Ea-l asculta pe copilas

Uimita si distrasa,

Si rusinos si dragalas,

Mai nu vrea, mai se lasa,



Si-i zice-ncet: - Inca de mic

Te cunosteam pe tine,

Si guraliv si de nimic,

Te-ai potrivi cu mine...



Dar un luceafar, rasarit

Din linistea uitarii,

Da orizon nemarginit

Singuratatii marii;



Si tainic genele le plec,

Caci mi le imple plinsul

Cind ale apei valuri trec

Calatorind spre dinsul;



Luceste c-un amor nespus,

Durerea sa-mi alunge,

Dar se inalta tot mai sus,

Ca sa nu-l pot ajunge.



Patrunde trist cu raze reci

Din lumea ce-l desparte...

In veci il voi iubi si-n veci

Va raminea departe...



De-aceea zilele imi sunt

Pustii ca niste stepe,

Dar noptile-s de-un farmec sfint

Ce nu-l mai pot pricepe.



- Tu esti copila, asta e...

Hai s-om fugi in lume,

Doar ni s-or pierde urmele

Si nu ne-or sti de nume,



Caci amindoi vom fi cuminti,

Vom fi voiosi si teferi,

Vei pierde dorul de parinti

Si visul de luceferi.



*

Porni luceafarul. Cresteau

In cer a lui aripe,

Si cai de mii de ani treceau

In tot atitea clipe.



Un cer de stele dedesupt,

Deasupra-i cer de stele -

Parea un fulger nentrerupt

Ratacitor prin ele.



Si din a chaosului vai,

Jur imprejur de sine,

Vedea, ca-n ziua cea dentii,

Cum izvorau lumine;



Cum izvorind il inconjor

Ca niste mari, de-a-notul...

El zboara, gind purtat de dor,

Pin' piere totul, totul;



Caci unde-ajunge nu-i hotar,

Nici ochi spre a cunoaste,

Si vremea-ncearca in zadar

Din goluri a se naste.



Nu e nimic si totusi e

O sete care-l soarbe,

E un adinc asemene

Uitarii celei oarbe.



- De greul negrei vecinicii,

Parinte, ma dezleaga

Si laudat pe veci sa fii

Pe-a lumii scara-ntreaga;



O, cere-mi, Doamne, orice pret,

Dar da-mi o alta soarte,

Caci tu izvor esti de vieti

Si datator de moarte;



Reia-mi al nemuririi nimb

Si focul din privire,

Si pentru toate da-mi in schimb

O ora de iubire...



Din chaos, Doamne,-am aparut

Si m-as intoarce-n chaos...

Si din repaos m-am nascut,

Mi-e sete de repaos.



- Hyperion, ce din genuni

Rasai c-o-ntreaga lume,

Nu cere semne si minuni

Care n-au chip si nume;



Tu vrei un om sa te socoti,

Cu ei sa te asameni?

Dar, piara oamenii cu toti,

S-ar naste iarasi oameni.



Ei numai doar dureaza-n vint

Deserte idealuri -

Cind valuri afla un mormint,

Rasar in urma valuri;



Ei doar au stele cu noroc

Si prigoniri de soarte,

Noi nu avem nici timp, nici loc,

Si nu cunoastem moarte.



Din sinul vecinicului ieri

Traieste azi ce moare,

Un soare de s-ar stinge-n cer

S-aprinde iarasi soare;



Parind pe veci a rasari,

Din urma moartea-l paste,

Caci toti se nasc spre a muri

Si mor spre a se naste.



Iar tu, Hyperion, ramii

Oriunde ai apune...

Cere-mi cuvintul meu dentii -

Sa-ti dau intelepciune?



Vrei sa dau glas acelei guri,

Ca dup-a ei cintare

Sa se ia muntii cu paduri

Si insulele-n mare?



Vrei poate-n fapta sa arati

Dreptate si tarie?

Ti-as da pamintul in bucati

Sa-l faci imparatie.



Iti dau catarg linga catarg,

Ostiri spre a strabate

Pamintu-n lung si marea-n larg,

Dar moartea nu se poate...



Si pentru cine vrei sa mori?

Intoarce-te, te-ndreapta

Spre-acel pamint ratacitor

Si vezi ce te asteapta.

*

In locul lui menit din cer

Hyperion se-ntoarse

Si, ca si-n ziua cea de ieri,

Lumina si-o revarsa.



Caci este sara-n asfintit

Si noaptea o sa-nceapa;

Rasare luna linistit

Si tremurind din apa



Si imple cu-ale ei scintei

Cararile din cringuri,

Sub sirul lung de mindri tei

Sedeau doi tineri singuri:



- O, lasa-mi capul meu pe sin,

Iubito, sa se culce

Sub raza ochiului senin

Si negrait de dulce;



Cu farmecul luminii reci

Gindirile strabate-mi,

Revarsa liniste de veci

Pe noaptea mea de patimi.



Si de asupra mea ramii

Durerea mea de-o curma,

Caci esti iubirea mea dentii

Si visul meu din urma.



Hyperion vedea de sus

Uimirea-n a lor fata;

Abia un brat pe git i-a pus

Si ea l-a prins in brate...



Miroase florile-argintii

Si cad, o dulce ploaie,

Pe crestetele-a doi copii

Cu plete lungi, balaie.



Ea, imbatata de amor,

Ridica ochii. Vede

Luceafarul. Si-ncetisor

Dorintele-i increde:



- Cobori in jos, luceafar blind,

Alunecind pe-o raza,

Patrunde-n codru si in gind,

Norocu-mi lumineaza!



El tremura ca alte dati

In codri si pe dealuri,

Calauzind singuratati

De miscatoare valuri;



Dar nu mai cade ca-n trecut

In mari din tot inaltul:

- Ce-ti pasa tie, chip de lut,

Dac-oi fi eu sau altul?



Traind in cercul vostru strimt

Norocul va petrece,

Ci eu in lumea mea ma simt

Nemuritor si rece.




Cím: Az Esthajnalcsillag - Luceafărul
Kategória: Vers
Alkategória:
Szerző: Csata Ernő
Beküldve: October 28th 2016
Elolvasva: 385 Alkalommal
Pont:Top of All
Beállítások: Küldd el ismerősödnek  A publikáció nyomtatása
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Vers főoldalára | Megjegyzés küldése ]


PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.36 Seconds