Nem hagylak senkinek, és mégis hallgatok.
Nem hívlak magamhoz, te titkon jössz felém.
Csak merném mesém elmondani... úgy vagy itt,
hogy álmom beenged, s képet pingál elmém.
Kapaszkodok húsz körömmel, hiába csönd
és néma távolok s a vízbe fúlt hegyek,
és félek úgy az ártól, széltől is… ledönt;
bárcsak végre látnám, hogy legyen, hogy legyek.
Tudom, a vérem csak csordogál, s a világ
pokolra űz magából, nem tűr meg, taszít,
és szomjazom, hiába tengerár; sivár
sivatag, kőből köpült fájdalom van itt.
Te jól tudod, a csendek olykor csöndesek,
s érted úgy zenélnek szótlanul, dalokba
varrják azt, amit a hang sose feledhet,
csak a csönd, de lélek és a szó karolja.
Énekelek. A láz olthatatlan tarol.
Hűlni nem vágyom, minek? Éppen Ott vagyok.
Én böngészem a szót, Te érzed a hangot…
százból egyet… és ezért élnek a dalok.
(Horák Andrea)
