István a műtős fiú, egyenletesen tekerte fel a fáslikat a lány lábára, majd a kengyelben rögzítette. Letakarta egy zöld lepedővel, miután az előkészületekkel végzett.
Nem nézett az arcára, mert gyűlölte. Minden alkalommal, amikor olyan nőt kellett előkészítenie, akinél terhesség megszakítást végeztek, a hányinger kerülgette.
Magában el is átkozta őket. Milyen anya lehet az ilyen, aki képes a saját gyermekét iszonyú állati kegyetlenséggel feldaraboltatni, megöletni, csak azért, mert nem kívánva fogant meg.
István gyűlölete a nők iránt nem csak ebből táplálkozott. Egész életében úgy érezte, ő is egy nem kívánt eseményből született és ezért anyja soha nem szerette.
Verte, és sokszor kellett végig hallgatnia a konyhában ücsörögve, mit művel anyja a szobában, az aktuális partnerrel.
Akkor még nem tudta, hogy ezek a partnerek fizettek, és az anyja hivatásos prostituált, és ebből tartotta el őt is. Akkor még csak féltékeny volt rettenetesen.
Sokat verekedett az iskolában, mert mindig csúfolták, hogy a „te anyád egy rossz nő". Nem tudta mit értenek ez alatt, de nem akarta ezt hallani. Az apját nem ismerte, hiába kérdezett felőle, anyja nem mondott róla semmit, bár az volt az érzése, hogy tudja ki volt az.
Az orvosok bejöttek, és a lány sírva megszólalt, hogy eresszék el. Még sem akarja ezt a műtétet. A főorvos nem túl kedvesen kérdezte tőle, hogy jól meggondolta? Már így is majdnem késő a műtétet elvégezni.
– Igen - szipogta a lány.
Az orvos írt valamit a lapjára, majd kimentek és intettek Istvánnak, hogy szabadítsa ki a műtőasztal fogságából, és kísérje a kórterembe vissza.
István most nézte meg először az arcát is. Elgyötört karikás, könnyes szemek néztek rá. Bájos arcot keretezett a zöld sapkából kiszabadított hosszú, sötét vörös haj.
- Jól döntöttél - mondta halkan a lánynak. Nem tudta miért mondta, de kijött belőle.
- Tudom... majd csak lesz valahogy... Ő nem tehet arról ami történt - mondta csendesen a lány, és megsimogatta a hasát.
- Ha segít, meséld el... - hallotta István a saját hangját, és dühös volt magára, mert mit érdekli őt egy ilyen kis cafka története. Biztos olyan, mint a többi szokványos eset. Elmennek a diszkóba, kihívó falatnyi ruhában, aztán hagyják magukat a kukán felcsinálni, mert úgy beisznak, hogy még a nevüket is elfelejtik. A végeredmény itt van.
- Nem hiszem, hogy érdekel. Érzem, hogy valamiért ellenszenves vagyok neked, de köszönöm, hogy segíteni próbálsz. Nektek ez itt feladatotok?
- Nem feladat, és érdekel. Azt viszont jól érezted, hogy nehezteltem rád, az abortusz miatt. Sajnálom a meggyilkolt kis életeket.
- Furcsa egy fiatal férfi szájából ezt hallani. Nagyon jó lelkű vagy.
- Nem mindenki olyan felelőtlen, mint a te fiúd, aki most sincs itt, amikor bajban vagy. Magadra hagyott. Jól sejtem? Vagy lehet, azt sem tudod ki az?
- Ne sértegess! Semmit nem tudsz rólam...
- Ez igaz, ne haragudj.
- Ilona vagyok - nyújtott kezet a lány.
- Tudom - felelte István.
- Tudom, hogy tudod, de ezzel azt szerettem volna jelezni, hogy kezdjünk új fejezetet.
- Értelek... OKÉ... István vagyok... - fogta meg a kis kezet.
- Most haza mehetek? - kérdezte Ilona.
- Mindjárt szólok a nővérnek, és ő odaadja a papírjaidat. Szia, örülök a döntésednek - ezzel sarkon fordult és elsietett, vissza a műtőbe.
- Szia - nézett utána Ilona.
2.
Szirénázva állt meg a mentő a korház előtt és a kocsiból szélsebesen ugráltak ki a betegszállítók. Kirántották a hordágyat és gurították, futottak vele, ahogy a lábuk bírta.
A műtő ajtajában már várták az ápolók és megragadták a gördülő ágyat, terhével együtt szinte szempillantás alatt betolták.
István és még két asszisztens gyorsan tépte le a ruhákat az eszméletlen asszonyról és kötötték a karjába a transzfúziót, és az infúziót.
Megdöbbenve látta, hogy csak másodpercek vannak, és az asszony elvérzik.
Nem volt ideje szörnyülködni, mert az orvosok szaladva rángatták fel a kesztyűiket, és a szike már hasította is a bőrt sercegve.
Fogók csörömpöltek, sípoltak, csipogtak a gépek, együtt dolgozott hat kéz, gyakorlott szakszerű mozdulatokkal.
István csak monotonon tette a dolgát, adogatta a szükséges eszközöket, határozottan az orvos kezébe nyomva. Most nem gondolt arra, hogy ez az asszony az asztalon egy ember, aki lehet, hogy meghal. Ez az érzés a műtét után szokott előjönni, mikor a korterembe szállításnál kapcsolatba kerül vele.
Hosszú órák óta tartott a műtét. István lábai remegtek a fáradtságtól, de nem lehetett ezzel törődni, minden pillanatban koncentrálni kellett.
Végre nagyot sóhajtva annyit mondott az orvos, fejezzék be. Túl fogja élni. Nagyon szerencsés volt.
Mikor István a beteg papírjait rendezte össze, beleolvasott a kórképbe. Nyolc vetélés, rengeteg hormon kezelés, és most ez a méhen kívüli terhesség. A műtét totális volt. Gyermeke nem lehet soha többé.
István szíve összeszorult. Micsoda fintora az életnek. Reggel Ilona majdnem megölte a kicsinyét, ez az asszony meg majdnem meghalt, hogy szülhessen egy csöppséget.
Nem volt hívő, de ilyenkor mindig úgy érezte, jó lenne, ha valaki tehetne ott fönn valamit, hogy ne legyenek a dolgok ennyire összekeverve.
Nem volt szokása, de most mielőtt hazament, belépett az intenzív osztályra és megnézte az asszonyt, jól van e.
Viccelődtek a nővérek vele, hogy "na Istvánka, csak nem szerelmes lett a kedves páciensbe?"
Nem válaszolt ezekre a megjegyzésekre. Magába zárta az érzést, ami fájdalmas volt. A nővérek nem sejtették mennyire mélyen a szívébe vájtak egy - egy ilyen durva viccel.
A korház udvarán volt a motorja lelakatolva, azzal közlekedett. Imádta, mikor felbőgtek a lóerők alatta, és egyenletes remegéssel megindult vele a paripa.
Ekkor érezte férfinek magát, egy Robin Hoodnak, aki segít az elesett asszonyokon, lányokon. Mondjuk Robin Hood a szegényeken segített és lova volt, de ilyen apró eltérések nem szegték kedvét. Persze ez mindig csak az érzés volt, tettekig soha nem fajult a késztetés.
Ma valahogy mégis megváltozott valami. Egy darab papíron, Ilona címe lapult a zsebében. Ismerte az utat és arra kanyarodott.
Amikor Ilonáék házánál volt, csak körbenézett, és már ment is. Nem tudta eldönteni, mit akar ő ettől a lánytól tulajdonképpen.
Mélyen érintette a szegénység látványa, amely az elhanyagolt udvarról és omladozó házról lesírt.
Talán ez elől menekült el, morfondírozott magában.
Mindig előjöttek benne, gyermekkori képek, emlékek, szinte érezte az éhezés érzését, pedig mióta a korházban dolgozott és tanult is, egyre jobban mentek körülötte a dolgok.
Mária 32 éves igazán csinos fiatalasszony volt, lényéből áradt a derű a szeretet, de mióta megtudta, hogy nem lehet gyermekük, rettenetes depresszióba esett.
Kislánykora óta nagycsaládról álmodott. Egyszerű élettel, de csacsogó nevetgélő gyermekekkel.
István sokat beszélgetett Máriával az elmúlt tíz napban. Megtudta, hogy tanítónő, a férje pedig egy jól prosperáló vállalkozást vezet.
A boldogsághoz, tényleg csak a gyermek hiányzott, aki szintén, ahogy mondani szokták, jó helyre született volna.
De az élet már csak ilyen, mindig bekever valamit, nehogy simán menjenek a dolgok.
István az elmúlt napokban sokat gondolt Ilonára, főleg a szép vörös haja maradt meg az emlékezetében.
Szerette volna, ha egy kicsit bátrabb lenne, és merne becsöngetni hozzá.
Többször elmotorozott a ház előtt ahol Ilona lakott.
Jó lenne beszélgetni, látni, hogy nincs e gond vele. Kicsit lelkiismeret furdalása is volt, amiért elítélte a lányt, aki végül is vállalta a következményeket.
Vajon miért mondta, olyan sértődötten, hogy "semmit nem tudsz rólam"?
Az idő múlásával, egyre jobban befészkelte magát az agyába egy érzés, hogy valami titok is lehet a dolog mögött. Tudta, nem lesz addig nyugta, míg meg nem tud mindent Ilonáról és a születendő babáról. Döntött. Elmegy Ilonához.
Csöngetésére egy negyven körüli, agyon tetovált férfi bukkant föl az ajtóban. Felsőteste mezítelen volt, csak egy farmernadrág volt rajta.
- Mit akarsz? - Lökte ki magából a szavakat, elég primitív hanghordozással.
- Ilonát keresem - felelte István, és valamiért rossz érzése támadt.
- Aztán miért keresed, ha szabad kérdeznem? - Tette csípőre a kezét a behemót férfi.
- A korházból jöttem... családlátogatásra... - Ezt a hazugságot hirtelen találta ki, de úgy érezte, végül is igaz. Tényleg a korházból jött, és tényleg Ilonát akarta meglátogatni.
Az már más kérdés volt, hogy erre a kutya sem kérte meg.
3.
Késő este volt, és az utcán nagyon sötét. A lámpák csak kevés fényt juttattak a járdára, ahol csendesen sietett Ilona, egy sporttáskát szorongatva.
Miután István meglátogatta rájött, mernie kell. Szabadulnia kell.
Egy gyermek van a szíve alatt és neki még mindig férfiakat kellett fogadnia. Ha nem tette, ha nem kellő fizetséget ért el, akkor a Zsiga, - aki akkor fogadta be mikor az intézetből kikerült- nagyon megverte.
Zsiga nem értette, milyen korházból és milyen férfi látogatja őt, ezért Istvánnal csak úgy beszélhetett, ha fizetett.
Ilona nagyon megdöbbent, mert István azonnal megértette a helyzetet, és képes volt egy órát kifizetni. István is látta a verés nyomait az arcán, nem sikerült eltüntetni.
Egy darabig csak néztek egymásra. Ilona remegett és potyogtak a könnyei szégyenében.
- Ő az apja a gyereknek?
- Nem tudom.
- Miért tartottad meg?
- Féltem... féltem, ha hazajövök a műtét után és észreveszi, hogy nem tudok dolgozni megöl.
- Miért nem hagyod itt?
- Már többször megszöktem, de mindig megtalált. Nincs hová menjek. A hajléktalanok közt beépített emberei vannak. Mindig elárulták, hogy hol húztam meg magam.
- Tud a gyerekről?
- Nem.
- Akkor hogyan akarod megszülni?
- Nem tudom! …és különben is menj a fenébe, mit tudsz Te rólam? Minek jöttél ide? - Zokogott Ilona.
István egy papírt vett elő, és felírta rá a lakása címét. Oda nyújtotta Ilonának.
- Ide, ha meggondolod, bármikor jöhetsz - egy kulcsot is nyújtott, hogy vegye el.
- Ha nem lennék otthon - tette hozzá tömören.
Felállt és elment.
Ilona csak fogta a papírt és a kulcsot, és nem hitt a szemének.
Most itt az éjszakában, remegve lesett hátra Zsiga nem üldözi e. Nem volt pénze, nem volt semmije. A lakótelepet könnyen megtalálta, de a házat keresnie kellett. Szinte minden utca és kapu egyforma volt, nem tudta merre menjen.
Az egyik kapualjban összeverődve, több fiatal hangoskodott. Nevettek és trágár vicceket meséltek. Ilona kénytelen volt odamenni és megkérdezni, hogy melyik ház az, amelyiknek címe a papírra van írva.
Remegett a gyomra, de végül nem történt baj, megmutatták neki merre menjen.
A csengő olyan élesen szólt, hogy összerezzent és a remegés a gyomrában, hányingerré erősödött. Nem hallott semmilyen neszt belülről.
Mit tegyen? Nem akart a kulccsal bemenni, de nemigen volt más választása. Óvatosan dugta a zárba a kulcsot. Úgy érezte magát, mintha betörne.
Az előszobába belépve, nem látott semmit a korom sötétben. A szíve olyan hangosan vert, hogy érezte az ütődéseket a bordáin. Gyorsan bezárta az ajtót és felkapcsolta a villanyt.
Egy kellemesen berendezett kis lakásban találta magát.
Apró volt minden, alig párlépés, de nagyon meghitt. Virágok voltak egy kovácsoltvas virágtartón az ablak alatt, és az egyik falon a polcon nagyon sok könyv hevert, rendezett rendetlenségben.
Kiment a konyhába és meglepődött a patyolat tisztaság láttán.
Nem is gondolná az ember, hogy egy fiúnak ilyen tipp-topp lakása legyen, morfondírozott.
A lakásban egyetlen szoba volt, egy kihúzhatós kanapéval. Ilona leült, nem tudta lefekhet-e. Kezdett megnyugodni. A hely, az apró személyes tárgyak, valahogy bizalmat sugároztak.
Mintha azt mondta volna minden, hogy ne aggódj, itt nem érhet baj.
Felhúzta a lábait és összekuporodva elszenderedett.
Gyönyörű fodros, masnis függönyök lógtak, harmonikus színben a csillagos tapétával, a hatalmas ablak előtt. Baldachinos kiságy, bölcső és még ezer apróság is sorakozott, a nagyon tágas babaszobában. Hatalmas maci ült az egyik sarokban. Ölében kényelmesen elfért volna egy kis rosszcsont baba. Ebből a gyönyörű babaszobából nem hiányzott semmi, csak az élet.
Mária a hófehér fotelban ült.
Hangtalanul ömlöttek a könnyei. Minden álmának egycsapásra lett vége. Nem tudta, hogyan fogja túlélni.
Férje László, egy rendkívül figyelmes, kedves gyengéd férfi. Házasságuk eddigi nyolc éve alatt, mindkettőjük számára kiderült, hogy egymásban tényleg megtalálták az igazit.
Belépett a szobába és odatérdelt Mária elé, fejét az ölébe hajtotta. Olyan bánat szorongatta a torkát, amit nem tudott volna elmondani, kifejezni.
Ő is szerette a gyerekeket, de Ő leginkább Máriát imádta. Látva a keserűségét, szerelmét ennyire összetörve, tehetetlen düh tombolt benne.
Annyi orvosnál jártak már, annyi mindent megpróbáltak. Miért nem vették észre, hogy Mária méhen kívüli terhes. Istenem, majdnem elvesztette. Ezek a gondolatok cikáztak az agyában.
- Szerelmem, gyere innen. Feküdjünk le. Ne sanyargasd magad itt - mondta kedvesen.
- Miért pont engem büntet az élet? Miért pont nekem nem lehet? - zokogott fel hangosan Mária.
- Kedvesem, ezek a dolgok csak úgy történnek. Nincs magyarázat. Ne keresd a miérteket. Ez a sorsunk.
- Most mi lesz? Értelmét vesztette minden. Nem hiszem el, hogy úgy kell leélnem az életem, hogy nem fogja a nyakam átölelni egyetlen csöpp karocska sem. Nem akarok így élni - sírt egyre erősebben.
- Ne tedd ezt magaddal kincsem. Könyőrgöm ne tedd ezt velem se. Sokaknak nem lehet gyermekük, de az élet attól még élet.
- Nekem nem! Nem akarok gyermek nélkül élni! Miért nem értesz meg? Csak elmennek az évek céltalanul, értelmetlenül. Nem! Ez nem lehet - remegett és a sírás egyre jobban rázta.
- Drága kincsem, hogyan segíthetnék? Mondd mit tegyek és én megteszem, csak ne emészd magad. Ezen nem változtathatunk. Gyere.
László szinte felemelte a fotelből és átvitte a hálószobába. Ott letette a nagy francia ágyra, és mellédőlt. Mindketten sírtak, álomba sírták magukat.
István csak éjjel tudott a korházból szabadulni. Hóna alatt a bukósisakjával, egykedvűen nyitotta az ajtót.
Mikor belépett, azonnal megcsapta egy nagyon finom parfüm illata, és égett egy kislámpa. Érzékei kihegyeződtek. Lassan lépegetett előre a félhomályban. A kanapén ott aludt Ilona.
Gyönyörű volt. István hirtelen nem is tudta mit tegyen.
Toporgott, a bukósisak még mindig a kezében volt, nézett zavarodottan körbe-körbe, mintha lett volna bárki is, akitől tanácsot kérhetne.
Végül azért csak magához tért első meglepetéséből, és kiment a konyhába, teát főzött magának, közben morfondírozott.
Mikor odaadta a kulcsot, nem gondolt végig semmit. Egyszerűen csak valahogy segíteni szeretett volna ennek a lánynak. Nem hitte egyetlen percig sem, hogy Ilona élni is fog a lehetőséggel.
Most eszébe jutott a tetovált alak is. Gyorsan megnézte az ajtót bezárta-e.
Nem mintha félt volna bárkitől is, eddig nem kellett tartania soha senkitől. 190 cm-es magassága, sportos alakja, megóvta a kihívásoktól. Elég volt csak komolyan néznie, de ez a világ, ez az Ilona világa, nem volt ismert számára.
- Hoppá – kapott a homlokához. Hol a fenében fogok aludni?
Zakatolt a feje. Reggelre pihennie kell, mert korán kell visszamennie a korházba.
Úgy döntött, most nem töpreng tovább azon, hogy mi lesz.
A parkettára terített egy paplant és arra feküdt végig a szoba közepén. Alig fért el...
4.
Ilona mikor reggel felébredt, összetörtnek érezte magát. Hirtelen azt sem tudta hol van.
Aztán egy levelet látott az asztalon, meg pénzt.
"Légyszíves a listán szereplő pár dolgot vedd meg, és ha hazajöttem, délután beszélünk."
Nem sok mindene volt a táskában, amit el tudott hozni. Gyorsan lezuhanyozott, és most vette először észre, hogy a hasa bizony domborodik. Rettenetesen gyűlölte, utálta magát, csúnya lesz és kövér, de leginkább a gyereket nem tudta elfogadni.
Úgy érezte, mint egy idegen élősködőt a testében.
István a korházban elég szétszórt volt a nap folyamán. Nem tudta még, hogyan is kellene kezelnie ezt a helyzetet. Jól belecsöppent. Tetszett neki Ilona, de inkább csak úgy mintha a húga lenne. Gyönyörű volt és annyira kiszolgáltatottan szerencsétlen. Viszont az eddigi élete, nem volt István számára befogadható. Az anyjára emlékeztette, a gyermekkorára és ezért, mint nőre nagyon haragudott rá. Viszont a gyermeket azt mindenáron meg akarta védeni.
A gyermeket szerette Ilonából.
Mikor hazaért és benyitott a lakásba, kellemes illatokat érzett. Ilona finom ebédet főzött mind a kettőjüknek.
Hmmm ... szaglászott István, tele szájjal mosolyogva.
- Szóval te ilyeneket is tudsz? - kérdezte nevetve, és beleszimatolt az egyik edénybe is a tűzhelyen.
- Nem is tudom, hogyan háláljam meg azt, hogy segítesz nekem. Arra gondoltam, hogy Te beszélhetnél az orvossal, hátha még ellehetne végezni a műtétet és akkor nem lenne gond többé ez a terhesség. - István erre dühösen felcsattant.
- Egyetlen oka van, hogy befogadtalak és az a gyermeked. Ne próbálj meg ártani neki, mert akkor mehetsz amerre látsz.
- Jól van na, de mit kezdjek egy gyerekkel? Én nem akartam, hogy legyen - mondta mérgesen Ilona.
- Ezt én is megértem, de Te is mondtad, hogy arról az a kicsi nem tehet.
- OKÉ igazad van - bólintott Ilona beletörődő hangsúllyal.
- Itt lakhatsz nálam, de valami munkát kell neked kerítenünk. Megpróbálom elintézni, hogy egy anyaotthonba kerülhess a szülés után. Ott támogatnak, amíg a kicsi mellett majd újra dolgozhatsz. Normális munkára gondoltam természetesen.
- Ha már meglesz a gyerek, nem akarsz segíteni?
- Ezt nem mondtam, ne forgasd ki a szavaimat. Viszont nekem dolgoznom kell, tehát nem tudok neked segíteni itt a gyerekkel kapcsolatos teendőkben. Közben az egyetemet is végeznem kell, tehát mindenképpen megoldást kell találnunk.
- Ne haragudj rám, már az is nagyon nagy dolog, amit eddig tettél értem.
- Szeretném, hogy tudd, nem érted tettem, hanem a gyerekedért. - István ezt úgy mondta, hogy nem nézett Ilonára közben. Nem akarta a kísértést, amit a szép szemek okoztak a lelkében.
- Értem. OKÉ, azt teszem amit mondasz - Ilona szemeiből egy kövér könnycsepp gurult végig az arcán és az ajkánál lecsöppent.
- Ne sírj. Nem akartalak megbántani. - István elszégyellte magát.
- Te soha nem bántottál még. Kérhetsz bármit, neked szívesen megteszem.
- Nem fogok semmit kérni, de van egy elvárásom. Amíg terhes vagy, nem fekhetsz le mindenféle férfiakkal.
- Csak veled és akikkel Te akarod? - Kérdezte Ilona csendesen, lehajtott fejjel.
- Hogy gondolhatsz ilyent? Mit képzelsz te rólam? Én nem a stricid vagyok! Miféle életet éltél te eddig? - István teljesen kiborulva kiabált.
- Milyen iskolába jártál? - Mikor felemelte a hangját Ilona remegni kezdett és ösztönösen az arca elé kapta a kezét. István megsajnálta. Olyan volt, mint egy riadt kis őzgida. Zavarba jött.
- Ne félj, én soha nem foglak bántani. Ezt jegyezd meg. Ne félj tőlem, kérlek - István megfogta a remegő kezet.
- Nagyon szerettem tanulni. Régész szerettem volna lenni - mondta Ilona csendesen.
- Akkor miért hagytad abba a tanulást, és miért szöktél meg?
- Mert az intézetben a gondnok nagyon sokszor megerőszakolt. Megfenyegetett, hogyha elárulom, akkor megöl. Nagyon félek tőle.
- Hogy kerültél oda, ahol találtalak?
- Hárman szöktünk meg egyszerre, én akkor 15 éves voltam, és a legkisebb. A másik két lány már tapasztalt volt, ők egyenesen tudták merre menjenek és vittek magukkal. Aztán egy férfinek átadtak, aki eladott egy másik embernek. Azt mondták, hogy én most már az ő tulajdona lettem. Aztán elkaptak a rendőrök visszavittek az intézetbe. Ez többször megtörtént. Mikor 18 éves lettem és el kellett hagynom az intézetet egy darabig csavarogtam, majd Zsiga felszedett.
Hozzá költöztem. Persze nem is lett volna hová mennem.
- Ne gondolj most már ezekre. Majd lassan megoldódik minden. - Jó lett volna hinni is ebben gondolta István.
Mikor este lefeküdtek, megosztva a kanapét, kínosan vigyázva arra, hogy ne érjenek egymáshoz, István gondolkodott. Gondolkodott a jövőjén, az orvosi egyetemen és egy születendő gyermeken, akiért most vállalt felelősséget...
Ilona is gondolkodott. Alig mert levegőt venni. Egyetlen emléke volt intézet előtti kiskorából, egy kórházi rácsos ágy, ahol megtudta, hogy meghaltak a szülei és a kistestvére a balesetben.
Egy illat maradt csak. Különös, hogy az illat emlékek mennyire mélyen képesek bevésődni az agyunkba.
Nem értett semmit, nem emlékezett semmire, nem tudta felidézni az arcukat sem.
Öt éves volt és amikor több hónap után felgyógyult nevelőszülőkhöz, majd az intézetbe került.
Mikor Zsiga észrevette, hogy Ilona eltűnt, hihetetlen düh tombolt benne. Sok pénzt keresett neki a lány abban a pár hónapban amíg mellette volt. Nagyon szerették a kuncsaftok, mert még szinte kislány volt. Alig múlt 18 éves, és a hatalmas vörös haja, a bájos szeplői még kislányosabbá tették. Sok ferdehajlamú gazdag férfit vonzott.
Ő ugyan kezessé tette, de azt tudta, hogy vigyáznia kell vele, szerinte nagyon okos lány volt. Most, hogy eltűnt, gondban volt. Sokat látott, sokat tudott a viselt dolgairól. A kábítószer terítésének módszeréről. Meg kell találnia! Hová mehetett, mindig ellenőrizte, de az a kórházas pasi gyanús volt, morfondírozott magában.
Ezen a vonalon kell elindulnia.
Mária depressziója egyre súlyosabb lett. László belátta, orvoshoz kell vinnie. Foglalt időpontot a kórházban, úgyis vissza kell menniük még a varratszedésekre, és ellenőrző vizsgálatokra.
A nőgyógyász is javasolt egy pszichológust.
Az asszony először tiltakozott, de aztán belátta, valóban nem töltheti a napjait csak sírással, és érezte is, hogy segítség kell, mert elkeseredésében képes lenne ártani magának. Lászlóval ezt nem teheti meg. Talpra kell állnia! Nem engedte, hogy László szétszedje a gyönyörű babaszobát. Lappangott benne egy halvány remény. Mitől lesz egy anya igazán anya? Attól, hogy szül? Nem! Azzal a világ legnagyobb csodáját viszi véghez, életet ad, de még nem anya. Anya akkor lesz, amikor a végtelen szeretetével, minden tudását bevetve, boldog gyermekkort és életet biztosít az új életnek.
5.
Lassan elteltek a hónapok, Ilona pocija pedig már nagyon szépen gömbölyödött.
Istvánnak az utolsó vizsgái is sikerültek, rezidens lett a kórházban. Még nem döntött a szakirányról, de az elmúlt időszak történései tagadhatatlanul befolyásolták.
El kellett ismernie, hogy nagy segítség volt neki a lány.
Főzött, mosott, takarított, igazi kedves otthonná vált a csöpp lakás csak attól, hogy nem volt egyedül. Volt kihez hazamenni.
Sok mindenről tudtak beszélgetni is. Ilona rengeteget olvasott, csak úgy habzsolta a könyveket, amiket a polcokon talált.
Már a baba sem zavarta annyira, bár nem érezte a gyermekének, nem tudta elképzelni, hogy valaha is szeretni tudná.
A lelke mélyén rettegett attól, hogy nemsokára elveszíti Istvánt. Nem szívesen gondolt erre, mert az együtt töltött idő nagyon jó volt. Boldog volt itt, szeretett itt élni vele.
Istvánnak el kellett ismernie, hogy nagyon okos lány. Sokszor gondolt arra, milyen kegyetlen a sors, elég egy felelőtlen baleset és egy gyermek élete pillanatok alatt borzalmas irányt vehet.
Reménykedett benne, hogy Ilona élni fog a kapott új élet lehetőségeivel.
Zsigával egyetlen incidens volt, amikor a kórházban rátalált Istvánra.
Durva jelenet zajlott, de Zsiga ráfizetett, emberére talált.
István maga is meglepődött, mekkora düh dolgozott benne, majdnem agyonverte a férfit.
Szerencsére a biztonságiak közbeavatkoztak, és a kihívott rendőrök örömmel tettek bilincset a régóta kőrözött bűnözőre.
Mint mondták, több éves börtön vár rá, de még kerestek egy lányt is, aki sok mindenről tudhat, sőt talán bűnrészes is.
István nem árulta el a rendőröknek, hogy Ilona nála lakik.
Mária ellenőrző vizsgálaton járt a kórházban, amikor az incidens történt. Emlékezett a műtős fiúra, aki olyan sokat foglalkozott vele, és próbált segíteni hatalmas bánatában.
Mikor elmentek a rendőrök, úgy érezte, most viszonozhatja az akkori törődést.
István sérüléseit már bekötözték és lefektették egy szobába pár órára, hogy megfigyeljék nem történt-e komolyabb baja.
- Alaposan helybenhagyta azt az embert, mi okból történt, ha nem vagyok indiszkrét? – kérdezte Mária a szobába lépve.
István nem tudta, hirtelen mit is mondjon, a hazudozásban nem volt nagy gyakorlata.
- Személyes ügy. Egy barátom miatt történt – próbálta könnyedén kiejteni a szavakat és ezzel lényegében tényleg nem hazudott.
- De Ön, hogy van? – kérdezte gyorsan az asszonyt, hogy másirányba terelje a beszélgetést.
- Fizikailag már teljesen jól. Most közölte az orvos, hogy nem kell többször jönnöm – felelte Mária, és szomorúan lehajtotta a fejét.
- Örökbefogadáson nem gondolkodtak? – Kérdezte István.
- A férjem érdeklődött már, de sajnos nagyon hosszúak a várólisták, és szinte lehetetlen picibabát örökbe fogadni – mondta szomorúan.
- Igen, a rendszer elég bonyolult, pedig mennyi csöppség van a kórházakban hagyva – bólogatott István.
- Sajnos az anyák, akik otthagyják őket, nem mondanak le róluk, ezzel megakadályozzák, hogy a gyermekük örökbeadható legyen. Ennyit sikerült megtudnunk – mondta az asszony.
- Tehát akkor örökbe fogadnának egy babát, ha lenne? – érdeklődött István.
- Igen, persze, nagyon szeretnék egy csöppséget, de nem látok rá esélyt sem. Nos nem zavarom tovább, pihenjen, és ne keveredjen bajba barátok miatt. Maga egy nagyon rendes fiatalembernek látszik. Mint hallottam, már rezidens is. Gratulálok. – Kezet nyújtva búcsúzott Istvántól.
- Viszontlátásra – mondta István, és ezt komolyan is gondolta.
Míg Máriával beszélgetett, befészkelte magát egy gondolat az agyába. Mi lenne, ha Ilona babája valahogy ehhez a párhoz kerülhetne. Biztos csodálatos élete lehetne.
Ilonának nem kellene anyaotthonba menni, nekiállhatna komolyan a tanulásnak, Máriának pedig teljesülhetne az álma és lehetne egy pici babája.
Olyan izgatott lett, hogy nem bírt tovább a kórházban maradni, rohant hazafelé.
Gyorsan felkapta a bukósisakot, és futott is, bár még érezte, hogy kóvályog egy kicsit, de most ez nem számított, pedig nem volt felelőtlen típus.
Azt sem vette észre, hogy egy autó kezdte követni ahogy elindult.
Hazaérve rögtön a tárgyra tért, és izgatottan előadta az egészet Ilonának.
Ilona hallgatott, csak ült, és nem is igen értette amit István izgatottan előadott.
Jobban érdekelte, mitől néz ki összevertnek István.
- Mi történt veled? – Kérdezte Ilona, és nem a történetre gondolt.
- Hűha, tényleg – mondta István, mert izgalmában teljesen elfeledte, hogy mi is történt a kórházban, és hogy ez elég jól látszik is rajta.
- Ne aggódj, csak volt egy kis balhé Zsigával – mondta István, próbálva a történteket mellékesnek beállítani.
- Mi? – Ilona elsápadt - Megtalált, Istenem mi lesz most? – Minden porcikája remegett.
- Nem, ne aggódj, elvitte a rendőrség, még hálásak is voltak, régóta körözték. – Nyugtatgatta István
- Rendőrség? – Ilona szinte sikította. - Istenem, meg fognak ölni!
- Miről beszélsz? – komolyodott el István.
- Zsiga kábítószer díler, mindent tudok róla. Akkor engem csak idő kérdése és megtalálnak – mondta zokogva Ilona.
- OKÉ tanúskodni lehet, hogy kérni fognak, de abba nem fogsz belehalni.
- Nem? Mégis mit képzelsz? Nem a rendőrök a veszély, hanem Zsiga bandája! – kiabálta eszelősen Ilona.
István lerogyott a kanapéra, és most tényleg nem tudta mit tehetnének.
6.
A probléma súlyosságát felfogva, István úgy érezte segítséget kell kérniük.
Féltette Ilonát és a gyermeket, ezért azt mondta neki, hogy ne hagyja el a lakást egyetlen pillanatra sem. Ő bemegy a kórházba, és kitalálja mit tegyenek és Ilona nyugodjon meg, mert nem lesz baj.
- Ha elvisznek a rendőrök, a babát a börtönben kell megszülnöm, ott egy évig velem lehet és csak utána viszik intézetbe. Addig talán ott védve lennék – gondolkodott hangosan Ilona.
István mérges lett, de nyugalmat erőltetett magára. Félt, hogy Ilona a saját feje után megy, és akkor ennek a babának is az a sors jut, mint Ilonának, vagy amilyen az Ő gyermekkora volt.
- Kérlek, ne tégy semmit, az örökbeadás amiről beszéltem az kivitelezhető, és az a pár, akiről beszéltem segíteni fog, abban biztos vagyok – nyugtatta Ilonát, de maga sem volt ebben azért olyan biztos.
Meg kell találnia az asszonyt, vajon a férje is úgy gondolja-e, mint Mária, és akkor még mindig kérdés, hogyan védjék meg Ilonát a bandától és persze a börtöntől is.
- de az örökbeadás sok hónapig is eltarthat, emlékszem engem is örökbe akartak adni, de mire sikerült volna a sok baromság, visszaléptek. Az is igaz, hogy nem voltam egy minta gyerek, meg már idősnek is számítottam – hajtotta le a fejét a lány.
- Létezik nyílt örökbefogadás, ezekkel civil szervezetek foglalkoznak, teljesen törvényes. Akár a szülésnél is ott lehet az örökbefogadó anya, és így még szorosabb kötelék tud közöttük kialakulni. Ha nem akarod, látnod sem kell a gyermeket. Persze ha akarod, akár a kapcsolatot is tarthatod a gyermekeddel – mondta István.
- Te ezt már megbeszélted azzal az asszonnyal? – Kérdezte Ilona meglepődve.
- Dehogy, semmit nem tud rólad. Természetes, hogy erről neked kell meghoznod a döntést. Bennem csak felmerült a lehetőség, mert szegény asszony annyira szeretne egy picibabát.
- Te honnan ismered ezt a nőt? – Ilona hangja bizalmatlanul csengett.
- Azon a napon amikor te esélyt adtál a gyermekednek az életre, ő elvesztette a gyermekét és még annak a lehetőségét is, hogy valaha gyermeket szülhessen. Rettenetes volt látni a szenvedését, a kétségbeesését.
- Értem – enyhült meg Ilona. Közben rá kellett döbbenjen, hogy féltékeny Istvánra.
- Szerinted ők meg tudnának védeni a bandától és a rendőrségtől?
- Igen, szerintem megtudnának védeni. Most bemegyek a kórházba és megtudom a címüket, felveszem velük a kapcsolatot. De meg kell ígérned, hogy nem mozdulsz ki a lakásból, mert akkor elkaphatnak. Kérlek bízz bennem, eddig is segítettem.
- Igen segítettél, mert szereted a gyerekeket. – Volt némi szemrehányás a hangjában, de megígérte, hogy nem mozdul.
István elindult a kórházba.
Az autóban, akik hazáig követték, három elég kétes kinézetű alak ült.
Most István is észrevette őket, a gyomra görcsbe rándult, és nagyon mérges volt magára, hogy ennyire figyelmetlen volt hazafelé.
Az, hogy ismét követték - bár nevetséges - kicsit megnyugtatta, mert akkor valószínű, még nem tudják, hogy Ilona nála van, csak sejtik, hogy kapcsolatban állhat vele.
Nagyon ideges volt, kicsit félt is, hogy mibe keveredett, de már nem volt visszaút.
László mindenfelé próbálkozott, hogy mindent megtudjon az örökbefogadási lehetőségekről. Elkeserítő volt a helyzet. Hosszú listák, és természetesen mindenki picibabára vágyott.
Be kellett látnia, hogy a gyönyörű babaszoba nem kap gyorsan lakót.
Teljesen elképedt, amikor azt is megtudta, hiába vállalnák akár a nevelőszülőséget is, akár több gyermeket is magukhoz véve, nem garantálják, hogy örökbe is fogadhatnák őket.
Ha pedig nem, akkor bármikor el is vihetik tőlük. Rettenetes a káosz, a kiszolgáltatott gyermekek kárára. Elkeserítő, és mennyi gyermek sínylődik az intézményekben, kórházakban.
István a kórházba érve, óvatosan próbálta felmérni az autóban ülőket. Vajon meddig fogják őt követni, meddig fognak itt várakozni? Talán tényleg a rendőrség lenne a megoldás?
Ha szól, ki tudja lehet, hogy még nagyobb baj szakad rájuk, lehet ezek csak a sameszek az igazi főnök meg szabadon van.
Úgy döntött, hogy megpróbálja felvenni a kapcsolatot Máriával. Átnézte a dokumentumokat a műtétjével kapcsolatban, de csak a férje telefonszámát találta meg, mint értesítendő személyt. Mária lakáscíme az megvolt, de oda nem mehet, nem akarta rájuk terelni a figyelmet.
Úgy döntött telefonál. Nagyon ideges volt, próbálta kitalálni, mit is mondjon, hogyan kezdje?
Sokáig csengett a telefon, már azt hitte senki nem fogja felvenni, mikor mégis meghallotta László hangját.
- Halló – István szíve ezerrel kalapált, de erőt vett magán.
- Elnézését kérem a zavarásért, Nagy Lászlóval beszélek?
- Igen
- A kórházból telefonálok, én voltam a felesége műtétjénél az asszisztens, és kiderült, néhány holmija itt maradt. Be tudna érte fáradni valamikor?
- Én is mehetek? A férje vagyok, vagy feltétlen a feleségemnek kellene mennie?
- Természetesen Ön is jöhet, kérem engem keressen a recepción, Béres István vagyok.
Megkérdezhetem, mikor várhatom?
- Köszönöm a figyelmességét, azonnal indulok. Kb félóra és ott leszek.
Elköszöntek, és István úgy érezte, jobb is, ha a férjjel beszél először. A mese, amit kitalált egész jól bevált, mert tartott tőle, hogy esetleg azt mondja, dobja ki nyugodtan.
7.
Nagyon sűrű nap volt a kórházban, mivel már rezidens volt István, ezer helyre kellett rohangálnia. Idegesen nézte az óráját, már több mint egy órája beszélt Lászlóval, de még mindig nem hívták a recepcióról, hogy megérkezett volna.
Talán előbb kellett volna ezen méltatlankodnia, mert csöngött a telefonja és közölték vele, hogy várják a recepciónál.
- Jó napot kívánok, Dr. Béres István vagyok – nyújtott kezet Lászlónak
- Jó napot kívánok, nagyon sajnálom, hogy késtem, de leginkább, hogy ilyesmikkel is orvosoknak kell foglalkozni. – Kezet fogtak.
- Kérem jöjjön velem, keressünk egy csendesebb zugot, mert beszélnem kell Önnel.
László meglepődött, sőt mondhatjuk megijedt, mert rögtön arra gondolt, hogy Mária leleteivel lehet valami gond. Követte Istvánt egy orvosi szobába, ahol éppen nem tartózkodott senki.
István hellyel kínálta egy székre mutatva, és leültek egymás mellé.
- Istenem, csak nem Máriával van valami gond? – Kérdezte idegesen.
- Jaj dehogy, nem akartam megijeszteni, elnézését kérem, teljesen személyes ügy miatt hívtam, és remélem, amit mondok, inkább örömteli lesz. Ez csak Önökön múlik.
Belevágott, és tövéről-hegyére elmondott Lászlónak mindent az elmúlt hónapok eseményeiről. Nem tudta miért bízik meg benne, de nem tudta magában tartani a történteket, és most megkönnyebbülést érzett.
Remélte, hogy László megérti, és ha nem is segítene, akkor sem fog nekik ártani.
László figyelmesen hallgatta végig a történetet, és ugyan nem ismerte Istvánt, de Mária mesélt neki a fiúról, aki a bajban sokat volt mellette a kórházban.
Csendben ültek egy darabig, majd László törte meg a csendet.
- A feleségem mindennél fontosabb számomra, mindent megtennék érte. Rettenetes állapotban van, amiért nem lehet gyermeke. Sajnos az örökbefogadás is évek hosszú várakozását hozza, tehát az ajánlata, a nyílt örökbefogadás számunkra egy csodálatos lehetőség lenne.
Meg vagyok döbbenve, amit a követéséről mesélt, és köszönöm, hogy így oldotta meg a találkozásunkat. Megbeszélem a feleségemmel az egészet, és nagyon köszönöm, hogy ránk gondoltak, és azt külön is, hogy engem keresett meg.
A holnapi nap folyamán hívni fogom Önt telefonon, ha megfelel – nézett István szemébe.
Elköszöntek.
László a parkolóban a kocsijában ülve, körbenézett, melyik autó lehet az, amelyet István említett. Nem volt nehéz felfedeznie, nem is messze voltak tőle. Nem szólt Istvánnak arról, hogy neki egy jól prosperáló magánnyomozó cége van, ahol négy alkalmazottal dolgozik. Munkájuk nagy részét a válásokhoz kötődő megbízások adták, de felkeltette az érdeklődését az ügy, és egy rendszám lenyomozása nem okozott problémát.
Kollégái hamar vissza is jeleztek, hogy a kocsi körözés alatt áll, lopott autó.
László hívta a rendőrséget, és jelezte, hogy megtalált egy lopott autót, akik pár perc alatt a helyszínre értek, és intézkedtek is. Mind a három bűnözőt elvitték a kocsival együtt.
László tájékoztatta Istvánt telefonon, hogy a követőit lekapcsolták a lopott kocsi miatt, nyugodjon meg, szemtanúja volt.
Késő éjjel volt mire a műszak letelt, és István hazaindulhatott. Volt benne még szorongás, de a parkolóban már csak pár ismerős autó állt a motorján kívül, így megnyugodva indult haza.
Ilona aludt a kanapén, hatalmas pocakja lett, már csak három hete volt a szülésig.
Ahogy a zár megcsörrent felébredt, és várakozással a szemében nézett a fiúra.
- Beszéltem a férjjel, és nem zárkózott el, sőt azt mondta örül, és holnap telefonál, ha beszélt a feleségével – mondta István derűsen.
- Mi fog történni? – Kérdezte Ilona.
- Mit szeretnél? Hogyan szeretnéd, hogy történjen?
- Nem tudom. Nagyon félek - mondta Ilona.
- Minél előbb dönteni kellene, mert ha azt telefonálják, hogy benne vannak, a hivatalos intézkedéseket minél hamarabb megléphessük.
- Velem mi lesz utána?
- Remélem iskolába mész, dolgoznod is kell, és rendbejön az életed.
- Látlak még?
- De butus vagy, hát persze. Segítelek egyenesbe jönni, továbbra is itt lakhatsz, amíg nem találunk neked egy jó kis helyet.
Istvánban már jó ideje megfogalmazódott egy kérdés, de nem tudta, hogyan kérdezze meg.
Most úgy érezte, már nem várhat tovább, mert a baba jövőjére is hatással lehet.
- Te is drogoztál és terjesztetted, vagy csak tudsz róla? – Ilonát mellbe vágta a kérdés ilyen hirtelen.
- Soha nem drogoztam, nem terjesztettem, csak láttam, kik jöttek, mennyi pénzzel, és mit vettek.
István megnyugodott, remélte nem hazudik a lány.
- Tudod ugye, hogy ha terhesen drogoztál, a baba is függő lehet, és a halálát is okozhatja, ha nem tudják az orvosok a szülésnél.
- Nem hazudok – felelte Ilona, és sírni kezdett – nem olyan vagyok, akinek gondolsz.
- Jó, ne sírj, ezt tisztáznunk kellett – szólt kedvesen István.
Mikor Mária meghallotta a történetet, teljesen lázba jött.
- Talán a születésénél is ott lehetnék? – kérdezte reménykedve
- Igen, az ismerősöd azt mondta ez lehetséges, ha a lány is beleegyezik, de már dolgozunk az ügyön, hogy mindent megtudjunk, hogyan megy ez. Kérlek addig ne éld bele magad.
- Azt mondod még nincs 19 éves sem az a lány? Tudható, hogy kislányt vagy kisfiút vár?
- Nem tudom, nem tudok még semmit kedvesem. Annyira hirtelen jött ez az egész, kérlek ne éld bele magad. Nem gondoltam, hogy ennyire felzaklat.
8.
Ilona ideges volt, egyedül volt abban a pici lakásban, és nehezen teltek a napok. Bízott Istvánban, de azt is látta - mivel megismerte az elmúlt pár hónapban -, hogy a jóindulata kicsit naivvá is teszi.
Nem tudja, hogy a kábítószer terítéssel nagyon sok pénzt keresnek azok az emberek, akiknek Zsiga dolgozik. Ő ismerte azt az embert, aki a piramis csúcsán van. Magas beosztásban dolgozik, félelmetes és kegyetlen alak. Nem merte elmondani Istvánnak, hogy az-az ember bármit megtehet sajnos büntetlenül. Szadista volt, sokszor súlyosan bántalmazta Ilonát, ha volt, amit nem volt hajlandó megtenni neki. Ilyenkor erőszak volt a befejezés, és a bántalmazás.
Zsiga ezért mérges volt ugyan, mert nem tudott neki addig dolgozni míg a sebei be nem gyógyultak, és persze orvos szóba sem jöhetett, de soha nem mert volna szólni a védelmében.
Mikor megszökött Zsigától, nem gondolta, hogy egy olyan folyamat indul el, ami a vesztét okozhatja azoknak, akiket akaratlanul is belekevert. Haragudott magára. Rettegett.
Most már ezen nem tud változtatni, de talán, ha beszél azzal az emberrel, és elmondja neki, hogy ő soha nem árulja el, hagyja őt elmenni…
István várta, hogy jelezzen a telefonja. Természetesen ez a nap sem volt kevésbé sűrű, mint az átlag. Rengeteg beteg ember várt a sorára. A sürgősségin dolgozott azzal az utasítással, hogy ha kell, kérjen segítséget a mentorától a döntésekhez.
A mentők sorban hozták a baleseteseket, és rohant az idő. Más esetben szerette, ha pörög az élet a kórházban, mert jó volt látni, hogy az emberek megnyugodnak, ahogy beszél velük, és segít rajtuk.
Végre hívta László is, és elmondta, hogy örömmel fogadnák örökbe a gyermeket, és szeretnének találkozni Ilonával, beszélgetni, és megnyugtatni, hogy bármikor meglátogathatná, és tarthatná a kapcsolatot a gyermekével. Megbeszélték, hogy délután, ahogy István végez a kórházban, elviszi Ilonát egy László által megadott címre.
Ez nem a lakásuk, hanem az irodája címe volt.
István azonnal hívta Ilonát, de hiába csörgette, nem vette fel a telefont. Nem gondolt semmi rosszra, biztos elaludt, gondolta, nehezen viselte a terhességet.
Az idő gyorsan röpült a rengeteg ember meg csak nem akart fogyni, észbekapott, hogy hívnia kell Ilonát, készüljön a találkozóra. A telefont továbbra sem vette fel senki.
István pánikba esett. Most nem mehet el, és érezte valami nagy baj lehet Ilonával.
Felhívta Lászlót, és kérte, megadva a lakáscímét, hogy menjen el Ilonához, mert nagyon aggódik.
László mondta, hogy azonnal indul, és hívni fogja ahogy megtud valamit.
Ilona hosszan beszélt telefonon a főnökkel, és mindent megígért neki. Rossz érzése volt, a félelemtől görcsölt a gyomra, hánynia kellett. Bár a főnök próbált negédes lenni, Ilona érezte, hogy fortyogott benne a düh. Mikor letette a telefont, már rájött, hogy nem kellett volna hívnia.
Kijött a fürdőszobából, kicsit csitult a hányingere, amikor kopogtak az ajtón.
Nem tudta mit tegyen, remegve bekuporodott a kanapé sarkába.
Pár pillanat alatt lezajlott minden. Az ajtót berúgták, és Ilonával elsötétült a világ.
Mikor László odaért, meglepődött, mert az ajtó csak behajtva volt. Belépett és látta, hogy sok bútor összetörve, a könyvek szétdobálva hevertek, rögtön tudta, hogy nagy baj van.
Ilonát a kanapé mögött találta vérbe fagyva. Kitapintotta a nyakán az ütőeret, ami nagyon gyengén ugyan, de vert és Ilona lélegzett, viszont eszméletlen volt.
Hívta a 112-es segélyhívót, mentőt kért. Hívta a rendőrséget is.
Nem nyúlt semmihez, Ilonát szakszerű oldalfekvésbe helyezte.
A mentők és a rendőrség pár percen belül ott voltak, és László röviden tájékoztatta őket arról, amit tudott, jelezte, hogy a lány barátja melyik kórházban orvos, és jó lenne, ha odavinnék, és ő is vele szeretne menni.
István telefonja jelzett, felkapta és egyre sápadtabban rogyott egy székre. Az asszisztens és egy nővér odaszaladt, mert azt hitték elájul. Mikor letette a telefont, a mentorát hívta, aki azonnal indult a sürgősségire.
A mentőből sietve tolták Ilonát a vizsgálóba, ahol már egy orvos csapat várta. Istvánt ki akarták küldeni, de mondta, hogy a lány csak az ismerőse, nincs semmi gondja, ott akar lenni.
László, hívta a feleségét, és kérte, azonnal jöjjön a kórházba.
Az orvosok megállapították, hogy a baba él, és elég erős az ultrahang szerint, hogy életben maradjon, ha kiveszik Ilona hasából. Ilona további vizsgálata csak ezt követően történhet, mert a CT és röntgenek ártanának a babának. Az EEG nem mutatott agyi tevékenységet, Ilona gyakorlatilag kómában volt.
Háromkilós gyönyörű kislány született, és látszólag nem volt semmi baja, de azért azonnal a koraszülött intenzív osztályra vitték és inkubátorba tették egy kis légzés rásegítéssel.
László és Mária, külön engedéllyel mellette lehettek. Mária sírt és nevetett, nem tudta ugyan mi fog történni, de ezt a kislányt már most imádta. Hatalmas haja volt, újszülött létére.
Ilonának nagyon súlyos sérülései voltak. Gyakorlatilag agyonverték. A császár után a műtőbe tolták, ahol a koponyáját fel kellett nyitni, mert hatalmas vérömleny nyomta az agyát. Nagyon kockázatos műtét volt, István tudta ezt, megengedték, hogy asszisztáljon a műtéthez.
Megérkezett egy nyomozó is a kórházba, és éppen Lászlóval beszéltek a részletekről, amikor István is csatlakozott hozzájuk. Tájékoztatta őket, hogy Ilona agyi károsodása olyan mértékű, hogy nincs esély a felépülésére. Mivel nincs hozzátartozója, a magyar törvények értelmében aki nem tiltja meg még életében, annak a szervei szabadon felhasználhatók halála után. Az ép és egészséges szerveit felajánlják más emberek életének megmentésére.
Értesítették a gyámhivatalt is, ahol egy kedves kolléganő gyorsítva az eljárást azonnal elkezdte Lászlóék örökbefogadásának intézését, és István vallomása alapján, ha megfelelnek a feltételeknek megkaphatják a gyermeket.
István sokáig gyötrődött, hogy mindent jól tett-e? Ha nem keresi meg Ilonát, talán még ma is élne, de ha nem keresi meg, ki tudja milyen sorsa lett volna a kicsinek?
Ilonát soha nem fogja feledni. Sokszor kijár a sírjához, ahogy azok is, akik új életre kaptak lehetőséget, és Mária is el fogja mondani a kicsi Ilonkának, hogy az édesanyja egy bátor és gyönyörű édesanya volt.
Vége