A paión nő remegve állt előtte. Egy rémült leányt szorított magához, aki nagy szemeket meresztett a katonára, s még nem tudta mi vár rájuk abban a sátorban. Arisz elképzelés nélkül lépdelt fel s alá, sejtelme sem volt, mitévő legyen. Még sohasem volt ilyen helyzetben. A győztes csata után a legkiválóbbakat megillette a zsákmány egy része. A ládikát, amelyben veretes pénzérmék voltak néhány ezüstedény és öltözet ruha társaságában, már előbb bevitték a sátrába. Most az élő zsákmány elosztása után egy kecskével, néhány baromfival, ezzel az asszonnyal és a leánnyal lett gazdagabb.
A sátra előkelő helyet foglalt el a thesszáliaiak táborhelyén. Hősiességével küzdötte ki magának a megbecsülést. Mint zsoldos katona, most részesedett először a zsákmányolt javakból. Fél éve tartott már ez a hadjárat, és egyre előrébb nyomultak kelet felé.
A nő egyszer csak thrákul szólalt meg, könyörgően kulcsolta össze két kezét.
- Légy irgalmas ehhez a leányhoz, jó uram, hiszen gyermek még - Arisz ránézett a lenhajú, szeplős teremtésre. Úgy tízesztendősnek vélte; tenyeres-talpas, kialakulatlan süldőlány volt -, nem volna benne semmi örömed. Én teljesítem helyette minden kívánságodat, kérj tőlem bármit...
Arisz, a sötét hajú, sötét szemű katona megállt a nő előtt.
- Honnan tudtad, hogy megértem, ha a saját nyelveden szólsz hozzám? - kérdezte tőle. - Süket fülekre is találhatna a könyörgésed.
A nő könnyekben úszó szemmel hajtotta le a fejét.
- Csak reménykedtem, uram.
- Hát ne reménykedj! - csattant fel a fiatal férfi hangja. - Rabszolga vagy te is, ő is. Hadizsákmány. Azt tehetek veletek, ami tetszik. Ki ez, talán a lányod?
A nő rémülten rázta a fejét.
- Nem, nem! Csak látom milyen suta-buta, jó, ha a csizmádat, vértedet megtisztítja. Mást nem tud ez…
Arisz a markába ragadta a nő loboncos haját. Fakó szőke volt, ragadt a verejtéktől.
- Majd én eldöntöm, mire jó! Ha nem jó semmire, akkor… - felkapta a tőrét, és a nő torkának szegezte - tudom a módját, hogyan vegyem hasznát a tanácsaid nélkül is.
A nő teste nőstények szagát árasztotta. Arisz máskor is érezte már ezt, amikor a csaták után a győztesek az erősebb párzási jogán üldözőbe vették a legyőzöttek asszonyait-lányait. Felgyújtották a fejük felett a tetőt, s amikor sikoltozva menekülni kezdtek, vadásztak rájuk, mint a nyulakra. Ha a füstben-vérben elkaptak egyet, tombolt az erőszak. Ez a nő, meg a vizes szemű lánya boldog lehetne, hogy fogolyként az ő hatalmába került. Mert jól látta, hogy összetartoznak, a nő csak a lánya védelmében tesz úgy, mintha nem lenne egymáshoz közük, s ilyen vakmerő szemtelenségre vetemedik. Megtaszította a lányt, hogy a sátor oldalfalához tántorodott.
- Ülj oda, és nyughass! - kiáltott rá. A lány lekushadt, mint az ijedt kutya. - Te, gyere ide hozzám! - Csuklójánál fogva magához rántotta a nőt. Tőrével kettéhasította rajta a ruha elejét, hogy mellei kibuggyantak a vászon alól. Nagy, húsos kebleit önkéntelenül eltakarta. Aztán leengedte a kezét, a válla megereszkedett. Bimbói, mint két barna virág virítottak szeplőkkel pettyezett tompafehér bőrén, mellének árkában vékony izzadtságcsík fénylett. - Látom, végül megértetted milyen szerencsés vagy. Feküdhetnél szétvetett lábakkal véredbe fagyva kinn a sárban; a lányod fejét szét is verhették volna egy kövön, miután meggyalázták, de én nem teszek veletek semmi hasonlót. Csak engedelmességet akarok, semmi okoskodást. Megértetted? - A nő némán bólintott. Arisz kinyújtotta a kezét és megfogta a mellét. Soha nem kívánta meg ezeket az asszonyokat, nem vett részt a hajszákban, mint ahogy nem gerjesztett benne vágyat most sem, egyszerűen csak kíváncsi volt. Érintésétől a nő libabőrös lett, mellbimbója hegyesen meredt fel a tenyere alatt. Arisz hüvelykujjaival dörzsölgetni kezdte, közben gonoszkodó kis mosollyal nézte az asszony lecsukódó szemét, visszafojtott sóhaját. A lány tátott szájjal bámulta őket.
- No lám, ezeknek mindegy ki az - barát, szerető vagy ellenség -, egyformán kínálják magukat. Akkor meg mit tiltakoztok örökké? – mondta megvetően.
- Nem tehetek róla, uram - sírta el magát a nő, de Arisz folytatta. Ráhajolt, fogai közé csípte, hogy az asszony feljajdult. Ám az ifjú férfi harapott; szívta-csókolta a nemiség mosdatlan illatorgiáját árasztó asszonyi emlőket. A nő dereka hátrahajlott, térde megroggyant, ujjai görcsösen a sötét fürtökbe túrtak. - Ne a lányom előtt, uram, könyörgöm! - lihegte.
Arisz kemény fogása meglazult, a nő kicsúszott a karjából.
- Fiad is van? - kérdezte.
- Fiam! Volt egy édes, kicsi fiam! - zokogott fel a nő. A lány nyüszített a sátorlap mellett. Arisz megvetően mérte végig.
- Élvhajhászok vagytok mind egy szálig. Még a fiaitokat is saját gyönyöreitek gerjesztésére használjátok, tudjátok, hogy nem élhetnek nélkületek. - Felmarkolta a kardját, félrecsapta a sátor bejárati szőnyegét. - Maradjatok a sátorban. Ha kimentek innen, a többiek nem lesznek ilyen figyelmesek.
Átcsörtetett a szomszéd sátorba.
Egy hadseregben sok erős, egészséges férfi élt egymás mellett természetes vággyal a test örömei után; s csupán maroknyi asszony, kinek felesége, kinek rabnője, ágyasa. Ezért aztán a katonák túlnyomó része a bajtársak közül választott magának társat a hadjáratok ideje alatt, akivel kölcsönösen tisztelték, csodálták egymást, akit követésre méltónak találtak. Aki hűséget, bizalmat, némi gyöngédséget és örömet vitt nélkülözésekkel, veszéllyel, fájdalommal, vérrel terhes életükbe. Aki megértette őket, hiszen ugyanazok a félelmek üldözték, az álmatlan vergődéssel teli éjszakákon pedig elpihenhettek enyhet adó karjában. A választott társ örömet és megkönnyebbülést nyújtott, jobb és biztonságosabb volt, mintha civakodó asszonyokkal töltötték volna meg a tábort a velük együtt járó, elkerülhetetlen gondokkal együtt. A katonák néha vérre menő párviadalt vívtak némelyik szemrevaló ifjúért, de a megszerzett szerető tilalom volt mindenki más számára.
Pelléasz, a Thébaiba való katona líd szolgája segítségével már levetette magáról a vértet, csizmát, és gőzölgő fürdőjéhez éppen a khitónjából bújt ki, amikor barátja beállított hozzá. Széles mozdulattal dobta félre a kardját.
- Ma nálad maradok éjszakára Pelléasz, ha akarod.
Az atlétatermetű Pelléasz szeme felcsillant. Mióta hadiúton voltak, Arisz alig néhányszor jött át hozzá. Ha nem bízott volna benne, azt hihette volna, az ifjú talált magának mást. Féltékeny is lehetett volna, de nem volt az. Senki, talán csak ikeröccse ismerhette annyira, mint ő.
- Hogy akarom-e? Komolytalan kérdéseid vannak. - Kiküldte Hüloszt, a kövérkés, megállapíthatatlan korú kasztrált líd szolgát, akit gyerekként még az apja vett neki valaha Déloszon, de már régen felszabadította. Hülosz önszántából tartotta meg tisztségét mellette, s jóvoltából Pelléasznak mindig volt finom bora, friss étele, tiszta ruhája. - Gyere mellém, te is felfrissülsz egy kicsit. Régen voltál már itt - szólt, és egy külixet nyújtott a fiatalembernek.
Bár nem a vonzó külső volt az elsődleges ok, Arisz lobogó, sötét tűzzel égő szeme, fényes, göndör haja, érzékien hullámos vonalú szája, kemény izmú, acélos teste rabul ejtette a thébait. A léleknek és testnek eme harmóniája lenyűgözte, olyan vonzalmat ébresztett benne, amilyet addig nem sejtett magáról. Az eszményi szerelmet jelentette számára. Áldotta Erószt, hogy részesíti a kegyben, s nem lett a nők nyújtotta alacsonyrendű kéj rabszolgája, mint sok férfitársa. Attól fogva, hogy ezt felismerte, nem is nagyon nézett rájuk, szinte hidegen hagyták bájaik, és ideges lett a gondolattól, hogy esetleg egy örökösen fecsegő-nyafogó, bosszantóan együgyű teremtést kelljen elviselnie csak azért, mert az istenek nőt teremtettek a férfi számára, hogy utódait világra hozza. E felismerés fellángolásában még arról is lemondott volna, hogy családot alapítson. Ám amikor szülei tudomására hozta döntését, anyja kétségbeesett könyörgése, apja bőszült fenyegetése, hogy kitagadja és elűzeti Thébaiból, ha nem teljesíti hazafias és férfiúi kötelességét, és nem gondoskodik fiú utódokról, megtörte elhatározását. Apja nagy befolyású arisztokrata lévén könnyen beválthatta fenyegetését, hogy megfosztja a férfilét két legfontosabb pillérétől; a városától és vagyonától. Ezért, de semmi másért ígéretet tett, hogy elfogadja az apja által hozzáillőnek vélt leányt, aki majd utódokkal ajándékozza meg. Ha már nem örvendezhet a fiának, akkor legyenek legalább unokái, akik tovább viszik a család ősi dicsőségét. Nem beszélt Arisznak erről a viszályról, miért terhelte volna vele. Amilyen becsületes, egyenes lélek, inkább vállalta volna a szakítást, csakhogy ő, Pelléasz ne kerüljön összeütközésbe apjával. Arisznak más emlékei vannak az apai szeretetről, mint neki; ő elképzelhetetlennek és becstelennek tartotta a fiúi engedetlenséget. Erről akkor győződött meg, amikor a fivéréről beszélt. Ám ekkor váratlan és gyászos események szóltak közbe, ami miatt a házasodás réme elillant.
- Annyit pancsolsz, mint egy kacsa - nevette el magát Arisz, miközben ledobta magáról a ruhát, sarut és bemászott Pelléasz mellé a meleg, illatos vízzel feltöltött nagy dézsába -, pedig a kosznak is megvan ám a maga vonzereje. Ami azt illeti, te is tudod melyik a sátram, átjöhettél volna, amíg lehet.
- A kosz büdös és egészségtelen… - Pelléasz játékosan a víz alá nyomta barátja fejét. Arisz prüszkölve bukkant fel. - Mi az, hogy amíg lehet?!
- Már nem vagyok egyedül - titokzatoskodott Arisz, ám ahogy meglátta Pelléasz arcát, hozzátette - az osztozkodásnál megtarthattam a foglyaimat. Ott vannak a sátramban, és fogalmam sincs, mihez kezdjek most velük, még sohasem volt ember a tulajdonomban. Te miért nem veszel részt soha az elosztásban? Az érdemeid vitathatatlanok.
Pelléasz tagadóan vetette hátra a fejét.
- A csatáknak ezt a részét utálom. Nem vagyok rabló.
- Óh, persze. Csakhogy ez nem rablás, finnyás lovagom. Ha nem tudnád, ez a jogos munkabérünk. Könnyen vagy ilyen fennkölt, ha Hülosz intézi helyetted, ő söpri a ládádba a részedet - gúnyolódott Arisz.
- Nevezd nyugodtan, aminek akarod, gondolj rólam, amit akarsz. Akkor is veszélyes dolog rabszolgát tartani. Van, amelyik az első adandó alkalommal elvágja a gazdája nyakát. A pénz az egészen más. Foglyok? - legyintett egyet. - Nekem nem kellene ezek közül egy sem… hacsak…
- Hacsak?
- Hacsak… nem herélteted ki őket a tábori orvossal. Akkor előbb-utóbb megnyugszanak, és talán elszáll belőlük a vadság. Csonkaságuk miatt általában ragaszkodnak a gazdájukhoz, mert tudják, hogy más aligha veszi őket emberszámba. Legtöbbjüknek azonban még inkább eltorzul a jelleme, és éppen emiatt lesznek gyűlölködők, képmutatók, bosszúvágyók. Mindenképpen veszélyes bárkit erőszakkal magad mellett tartani. Nem mindegyik lesz olyan, mint az én Hüloszom. Nála odaadóbb és hűségesebb embert még nem láttál - Arisz hahotázva mulatott Pelléasz jótanácsán. - Most meg mit nevetsz? - értetlenkedett a férfi. - A hűségén vagy az odaadásán?
- Dehogyis… - vihogott Arisz - a kiherélésen. Kész szakértője vagy az eunuchok jellemének. Akkor lesz mit tapasztalnod, mert éppen a fészke felé tartunk ennek a borzalmas szokásnak. Vagy talán a rabszolgaságot helyteleníted, te igazság bajnoka? - Arisz abbahagyta a nevetést, ujját Pelléasz tiltakozásra nyíló szájára nyomta. - A rabszolgaság szükséges rossz, még nem találtak ki helyette jobbat. Egyébként a javaslatod az én esetemben nem megoldás, lehetetlen végrehajtani. A foglyaim ugyanis nők. - Pelléasz bambán nézett rá, mire engesztelően simogatta meg a vállát - No, ne nézz rám ilyen fancsali arccal. Csak nem féltékenységet látok a szemedben?
Arisz látta, amit látott; Pelléasz nemcsak megnyugtató szavakra várt.
- Miért volnék féltékeny? - rándította meg a vállát a thébai. Arisz mindkét kérdése az elevenébe talált. – Mi szabad férfiak vagyunk, azt tesszük, ami tetszik. - Felhajtotta a borát, nem volt felhígítva.
- Ugyan már, az egyik legalább olyan idős, mint az anyám, ráadásul nem is szép. A lánya meg egy közönséges, csúnyácska gyereklány. Főzésre, sikálásra éppen jók. Megsértesz, ha azt feltételezed rólam, közöm lehet valamelyikhez. - Felállt a vízben, kivette Pelléasz kezéből a boros csészét - Gyere, mielőtt szétázol… tudok ennél sokkal jobbat.
Később a könyökére támaszkodva nézte a mély álomba merült Pelléaszt. A férfias vonású, dús sötét szakállal keretezett arcot, az egyenletes ütemben süllyedő széles mellkast, a takarón pihenő, kardforgatásban izmosodott kezet, és nem értette, mi nyugtalaníthatta őt annyira, hogy soha még ilyen görcsös igyekezettel nem próbálta bizonyítani érzéseinek mélységét. Hiszen semmi sem változott közöttük. Kezdetben majdnem két esztendőn keresztül küzdöttek feltámadó érzéseikkel, amikor mindketten rádöbbentek, hogy nem csupán barátság, ami összefűzi őket. Bár mások szemében ebben nem volt semmi rendkívüli, ők mégis titkolták. Gyötörték egymást és hitegették saját magukat. Pelléasz bármennyire nemes volt, s Arisz bármilyen hálát érzett iránta, mindez aligha lett volna elegendő, hogy így heverjenek egymás mellett, ebben a bizalmas közelségben. Olyan mélyről fakadó szeretet kellett hozzá, amilyet ez a férfi kiváltott belőle. Egyszer - amikor magával sodorta őket a szenvedély - azt mondta neki, akár százszor meghalna érte. Pelléasz egy szóval sem tiltakozott; ő is ugyanazt érezte.
Ahogy visszaemlékezett, egész addigi életében mindig csak férfiak váltottak ki belőle erős érzelmeket, a nők sohasem játszottak jelentős szerepet jellemének alakulásában. Az első az apja volt, akit istenként imádott; úgy nézett fel rá, mint a felhőkben trónoló Zeuszra. Apjának testvére, Bartel sokáig példaképe volt, hiszen mesterségét, a harc művészetét tőle tanulta. Amikor apja halála után nevelőapja lett, tisztelte és igyekezett neki bebizonyítani, hogy nem ment veszendőbe mindaz a fáradtság, amit rá áldozott. Tisztességes mester-tanítvány kapcsolat alakult ki közöttük. Idősebb fivére, Bartosz, a nemes ellenfél megtisztelő szerepét kapta. Annyira különböztek egymástól, hogy örök ellentétüket gyerekfejjel csak háborúskodással tudták kifejezni. Most, amikor már tudta, milyen az igazi ellenség, sokszor gondolt rá. Szívének másik nagy részét ikeröccse, Ermisz foglalta el. Az anyjuk sokszor mesélte, hogy egymás kezét szorítva jöttek a világra; talán meghalni is így fognak majd. Külsejük a megszólalásig hasonlított azzal a különbséggel, hogy öccse haja mézszín szőke volt, a szeme pedig olyan ártatlanul kék, hogy mosolyával a legkeményebb szívet is meg tudta lágyítani. Jellemük azonban már nem volt olyan egyforma. Az ő néha durvaságig nyers szókimondásával, alakoskodásra képtelen és nehezen megbocsátó természetével szöges ellentétben Ermisz finom, furfangos és hajlékony volt. Céljai érdekében nem szégyellt még füllenteni sem, esze vágott, mint a penge. Egy művész, aki széppé tudta varázsolni maguk körül a világot. Arisz rajongott érte, mindig óvta és dédelgette; Ermisz viszonzásul elárasztotta őt szeretetével és mindazzal, ami belőle hiányzott. Nem is szakadtak el egymástól egészen addig, amíg el nem határozták, hogy mindketten a maguk útját járják. Nem volt könnyű elválni, mintha a szívét tépték volna ki. Tudta, hogy Ermisz is sokáig szenvedte a hiányát, de ezt a lépést meg kellett tenniük. Egyetlen, rossz emlékű találkozásuk Athén városában hosszú időre búskomorságba taszította, csak Pelléasz odaadásának köszönhette, hogy maradt kedve az élethez. Azóta talán Ermisz is újra megtalálta helyét az életben.
Tekintete lassan végigkalandozott a helyeken, amelyeket már rég felfedezett; Pelléasz testén minden hajlat, izom, sebhely ismerősként üdvözölte. Őszintén szerette ezt a mellette csendesen horkoló férfit. Amikor Thébaiba érve elveszettként bolyongott, ő felajánlotta barátságát, javait, és pártfogásába vette. Talán elkallódott volna, talán jellemének sötétebb, erőszakos oldala kerekedett volna felül, amire törődő lelki társ híján hajlamos volt, vagy ismét továbbáll, mint már annyiszor, ha nem keresztezi útját.
Katonai kiképzését Pelléasz keze alatt töltötte. A vadóc, tüzes szemű ifjú úgy csillogtatta előtte erejét, minden tudását és tehetségét, hogy szinte lebilincselte vele a kissé zárkózott férfit. Szabadidejük nagy részét együtt töltötték, Pelléasz bevezette városa divatos fiatalembereinek társaságába. A vitathatatlanul szép Arisz azonban túlságosan őszinte és nyers volt kifinomult ízlésüknek, minden vonzereje ellenére faragatlan vidékinek tartották. Ők azonban egyáltalán nem bánták ezt, jókat nevettek rajtuk, és legalább zavartalanul élvezhették egymás társaságát; a gyakorlatozásokat, hosszú sétákat, lovaglásokat, beszélgetéseket. Pelléasz mellét dagasztotta a büszkeség, amikor a palaisztrán Arisz sorban nyerte meg a versenyeket, és kiállt mellette minden tekintélyével, ha bárki - arra hivatkozva, hogy a fiú nem thébai - vitatni merte. De nemcsak teljesítménye, meghökkentő gondolatai is elámították.
Arisz a maga kissé zord módján tántoríthatatlanul ragaszkodott újdonsült barátjához. El kellett ismernie magában, hogy a férfi nagyon kedvére való társaság, ugyanolyan felszabadultnak érezte magát mellette, mint Ermisz mellett. Ügyes harcosnak, jó katonának tartotta. Férfias külseje, nemes lelke, elmélyült gondolkodása, kellemes modora volt. Szerette, hogy mindeme tulajdonságai miatt felnézhet rá. Egy idő után aztán kezdett felnyílni a szeme, és másként tekintett Pelléaszra, mint barátságuk elején. Amikor tudomásul kellett vennie érzékeinek csalhatatlan jeleit, úgy szenvedett mint egy megvert állat, mert nem tudta, hogyan legyen tovább. Nem is sejtette, hogy a nála néhány esztendővel idősebb Pelléasz talán hasonlóképpen érez.
Egy idősebb férfi és egy zsenge ifjú gyengéd kapcsolata elfogadott és elterjedt szokás volt errefelé, többször is találkozott ezzel, mióta eljött hazulról. A hagyomány szerint ez mindkét félnek, a szerető férfinak és a szeretett ifjúnak egyaránt csak javára vált. Itt minden apa büszke volt, ha gyereksorból felcseperedő fiát egy tiszteletre méltó, testileg és lelkileg kiváló férfiú pártfogásában tudhatta. Ez a pártfogó gondos és szeretetteljes tanítást adott az élet minden dolgával kapcsolatban, és beavatta az erényes és férfias élet titkaiba.
Ermisszel történt athéni összecsapásának is pontosan egy ilyenfajta viszony volt a fő oka. Bár szíve minden gyengédségével szerette Ermiszt, hazájukban jóformán ismeretlen volt az efféle szokás. Ha létezett is, csak titokban, nem nyíltan vállalva. Ő maga sohasem gondolta, hogy egyszer ilyenfajta kapcsolat részesévé lehet. Kóborlása során néhányszor megkörnyékezték, ezek az ajánlatok mindig felháborították, tevőik pedig undorították. Az ellenkezéstől kezdve a szökésen át a verésig mindent megtett, hogy elkerülje. Kis híján összeomlott a felismeréstől, amikor rádöbbent imádott öccsének és annak a férfinak a kapcsolatára. Elvakította a féltékenység, és bántani is képes volt ezért. Szemében Ermisz mindig az ártatlan tisztaság volt, az az ember pedig egyáltalán nem felelt meg az általa felállított mércének. Túl öregnek, közönségesnek és együgyűnek tartotta hozzá. Megvetette őket. Tagadta, hogy érzéseik ugyanolyan valódiak és mélyről fakadóak lehetnek, és ugyanolyan szeretetből táplálkoznak, mint a sajátjai. Megsértette a férfit és megalázta fivérét olyasmiért, amit jómaga is megtett, holott csupán annyi volt a különbség, hogy Pelléasz fiatal volt, hasonlított hozzá, de legfőképpen… az övé volt. Az ellentmondás teljesen összezavarta, csak Pelléasz türelmes megértésének köszönhette, hogy nem roppant össze egészen. Jóval később látta be, hogy egyikük sem hibázott, sorsuk ellen nem harcolhattak.
Pelléasz fölé hajolt és felébresztette, mert pirkadatkor tábort bontanak, vonulnak tovább. Ki kellett használni azt a néhány órát, ami az éjszakából még megmaradt.
